Aprócska leányka voltam még, mikor Nagymamám, engem tartott arra érdemesnek, hogy magával vigyen a Tisza partján meghúzódó, kukoricaszárból épített nyári palotájába. Valószínű, hogy a három unoka közül, én voltam a legnagyobb, s talán, az én kezeimet tartotta munkára termettnek, hogy kevéske erőmmel, és igen nagy szorgalmammal támogassam őt, a kukorica betakarítás fárasztó munkájában. Lázasan készülődtem, boldog voltam a kitüntető figyelméért, és csüngtem rajta, míg esténként mesélt, hogy hogyan telnek majd napjaink a Tisza partján. Mesélt, a folyam csodálatos világáról, az ott élő emberekről, munkájukról, hiszen jól ismerte a dolgos hétköznapok egyhangúságát, hiszen az ő gyökerei is, onnan eredtek. Meg is állapítottam, hogy nehéz a sorsuk, mert mindent, a két kezük munkájával kellett előteremteni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a bizonyos minden, mit is takart.
Nagyon vártam az indulás napját, de már az is lázba hozott, hogy hazaérkezésem után, elkezdődik az iskola, mert iskolakötelessé váltam, kis életem, nagy fordulatának számított, a szeptember eljövetele.
Elérkezett a nagy nap, még soha nem ültem vonaton, hosszú fárasztó út előtt álltunk. Nagyi a holminkat, egy kopott kofferba pakolta, s az útravalónak szánt elemózsiát, egy hatalmas kockás kendőbe tekerte, minek aztán összekötve a négy sarkát, valahogy a hátára kötözött, s szegény, mint egy mozgóárus, úgy nézett ki.
Nagy izgalom fogott el, mikor a vonat pöfékelve elindult. Kitekintettem a letekert ablakon, és a sűrű hömpölygő füst az arcomba csapódott, apró kicsi szikrák repkedtek a füst között. Az orrom ismerkedett ezzel a nehéz füstszaggal, ami végül is, nem tűnt számomra kellemetlennek.
Nagymamám, kis idő elteltével elővette a nagy kockás kendőt, és olyan „terülj-terülj asztalkám”-at varázsolt elém, hogy szemem-szám tátva is maradt.
Útitársaink döbbent arcát látva, nagymamám végigkínált mindenkit, de illendőségből, csak a finom, előző nap sütött almás rétesnek, nem tudtak ellenállni.
Jóízűt ettünk, ittunk, és én, a korai ébresztés miatt, álomba szenderültem. Álmomban már ott jártam a Tisza partján, a vonat monoton zakatolása ringatott.
Felébredésem után, nem sokkal megérkeztünk, s egy kalapos, bajuszos bácsi várt bennünket, a lovasszekérről odakiáltott,
- No, megérkeztek, kijöttem magukért Margit, mert ez a lányka nem bírja majd a hosszú utat a gáton,
- Köszönöm Mihály, bírom, de a gyerek…, - s felém mutatott, azzal a csontos vékony ujjaival, melyek a sok munkától eldeformálódtak.
Nagyi és Mihály, bólogattak nagyokat, mintha a legnagyobb egyetértés lett volna közöttük, legalább ebben a kérdésben.
- Aztán mi újság, hogy van a család? – kérdezte nagymamám.
- Jól vagyunk, csak a Riska miatt aggódunk, mert borja lesz.
Nem sok szó esett, míg a szekér haladt. Csodamód élveztem a szekerezést, főleg ott hátul, mivel a szénakupac közepén lettem elhelyezve. Finom szénaillat csiklandozta a orromat, elnyúltam, s közben a kék eget néztem, a vonuló fellegeket, hogy némelyik milyen mókás alakzatot öltött, s próbáltam kitalálni, majd egy-egy madár, - még gólya is -, díszítette a felhők játékát.
Egy jó órai kocsikázás után, megérkeztünk.
- Héééé, hangzott el a vezényszó, és a szekér nagyot zökkenve megállt. Akkor fedeztem fel, hogy mintha vasúti sínen jöttünk volna, mert a kocsikerék által kijárt vájatban haladtunk, - néhol nagyobb gödrökkel tarkítva -, a villamos pályát juttatta eszembe. Az öreg lovat hazavezette az út, akár behunyt szemmel is haladhatott volna az istállóig.
Körülnéztem, kerestem a palotát, de nem láttam semmit. Leszálltunk, majd a csomagokat hátunkra vettük és elindultunk a gát oldalában, lefelé.
Egyszer csak, egy kukoricatábla szélénél megállt nagyanyám, kendőjét a fejéről lehúzva, kifújta magát és megtörölte a kendővel verítékező homlokát.
- Megérkeztünk kincsem-, és egy nagy sóhajtás hagyta el az ajkát.
Rémülten körülnéztem, de nem láttam semmit, csak egy kupacot, kokoricaszárból.
- Hol van a palotád? - kérdeztem.
- Itt van az orrod előtt, ez a csodapalota, csak most éppen, ilyen kicsinek mutatja magát .-
Kiülhetett a rémület az arcomra, mert nagyanyám, egy barackot nyomott a fejem búbjára és így szólt,
- Sose búsulj kincsem, olyan vackunk lesz, hogy még egy királykisasszony is megirigyelné.
Fogalmam sem volt, hogy mi az a „vackunk”, - no de ő biztosan tudja – gondoltam. Leültem a kunyhó elé, és néztem, hogy serénykedik, hordta a szalmát, tömte a zsákot, porzott a keze alatt, ami oly sebesen járt, mint a motolla. Előkerült minden kellék, ami szükséges, vagyis a legszükségesebb.
- Ne búsulj, nem szenvedünk hiányt semmiből - mondta, és én hittem neki, mert erős asszony volt, tekintélyt parancsoló magabiztossággal mozgott és tette a dolgát.
Ifjú korában sokszor gyakorolhatta a palota építését, és a szalmazsák tömését. Alig telt el egy kis idő,lakályossá tette a mi kicsi kukoricaszár palotánkat.
Estére már igen elfáradtunk, vödörrel a kezünkben,
- melyre kötelet erősített -,lementünk a Tiszához vízért, az esti tisztálkodáshoz. Ott a kunyhó előtt,
- a csillagok kíváncsi tekintete elől nem tudtam elbújni – mosakodtunk, majd négykézláb bemásztunk az összement palotába.
Elnyúltam, finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök muzsikáltak.
Nagyanyám hirtelen felült, mint aki megfeledkezett valamiről, összekulcsolta megfáradt kezeit, és elmondta esti imáját. Olyan nyugalom szállt meg, a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki fantáziámat megmozgatta, és egy pillanat alatt egy elvarázsolt királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem magam. Hatalmas báltermeket láttam, melyeket, az esti mesékből ismertem, a csillogást, a gyönyörű ruhákat. Ezeknek, képzeletbeli birtoklásával szenderegtem, és álomba ringatott e csodás álmodozás.
Időnként eszméltem, mert nagyanyám hamarabb elaludt, és csak halk egyenletes szuszogása biztatott, hogy
„aludj kicsim, aludj már.”
Másnap reggel korán keltünk, mert rengeteg volt a munka. 40 sor kukorica várt.
Kemény munka volt, időnként esedezve ránéztem nagyanyámra, egy kis pihenőért könyörögtek a szemeim, de aztán fürgén próbáltam utolérni, de hiába. Az én parányi kezeim, nem szokták az ilyen munkát, de hősiesen iparkodtam, hogy lemaradásomat behozzam.
Így telt el két nap, már sajgott mindenem, a hátamat felégette a nap, majd nagyanyám egy óriási kendőt kötött a hátamra, hogy védje bőrömet a nap kegyetlenül égető sugaraitól. A mezítlábas élet, talpamat felsebezte, a szúnyogok csípései hatalmas dudorokká nőttek, a testem, tele volt sebbel, amit az éles kukorica levelek ejtettek. Nagyon mélyen bevágták gyenge húsom, égett a fájdalomtól, de összeszorított fogakkal tettem a dolgom.
Erőm, már fogytán volt, lassult a tempóm, mire nagyanyám elkezdett biztatni,
- Igyekezz kincsem, mert jönnek a fellegek, estére végeznünk kell.-
Feltekintettem az égre, egyre sötétebb és sötétebb lett, utolsó erőnket is összeszedve, még a zivatar előtt befejeztük a munkát.
Gyors mosakodás következett, enni csak egy pohár tejet kívántam, amit a gátőr felesége kis alumínium kannába lehozott nékünk, majd szerény vacsoránkat elfogyasztva lefeküdtünk, majd nagyanyám meséjére, el is aludtam. Még hallani véltem a villámok haragját, vad erővel zúgtak a fák, állták a vihar ostromát, mely időnként a szűkre szabott palota ajtónyílásán –,ugyanis nem volt ajtó -, bevilágított, melynek oltalmában, biztonságban éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy mire ébredtem, de amikor magamhoz tértem, nagyanyám hangját véltem felismerni, egyre tisztábban hallottam, egyre közelebbről, ahogy az álom elszállt a fejemből.
- Kelj gyorsan kincsem, mert elönt minket a víz.-
Felültem, szemem hiába dörgöltem, nem láttam semmit, csak akkor, amikor a villám a lámpásával jelezte, hogy még itt van, nem tágít, majd móresra tanítja a városi embert. Folyt a víz a szalmazsákra, mindenünk elázott, nedvessé vált minden, és a felhőszakadástól patakokban folyt a víz. Ürgének éreztem magam, akit kiöntenek, keserves sírásra fakadtam, mert a biztonságos palota, mégsem olyan biztonságos. Hát persze, csak mókázott nagyanyám, - gondoltam durcásan -, hiszen ez, csak egy kis viskó.
Kimásztunk a vackunkból, majd sebesen a hátára kapott, és futásnak eredt a gátőr háza felé.
- Ne sírj galambom, van menekvés, - nyugtatott, de én a nyakamat is behúztam, úgy kapaszkodtam, mint egy fuldokló a szalmaszálban, ha akart volna, se hagyhatott volna el. Szorítottam, mert ő volt a menekvés kulcsa. Bőrig ázva, reszketve a félelemtől elértük a gátőr házát, majd bekopogott az apró ablakon, és jajveszékelve kiabálta,
- Jaj, Mihály! Engedjenek be, mert elöntött a víz! -
Az ablakban megcsillant egy pislákoló fény, és hosszú fehér ingben, Mihály kinyitotta az ajtót. Felesége a konyhában, a kemence mellett, a padon fekvőhelyet készített. Egy kellemetlen szagú szőrme alkalmatossággal letakarta, egy másikat takaró gyanánt, és jó éjszakát kívánva, elfújta a petróleumlámpát.
Lefeküdtünk nagyanyámmal a vackunk biztonságába, de engem zavartak az új illatok, miket éreztem, majd testét körémfonva átkarolt, és így, reszkető kis testem megnyugodva, csendesen megpihent.
Másnap reggel, Mihály hangos kiabálása ébresztett mindenkit. A libák, versenyre keltek a gazdával, nyakukat előrenyújtva futkároztak, a tehenek bőgtek, s hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, mert ezek a hangok számomra nem voltak ismertek. Kiugrottunk a vackunkból, szaladtunk az udvarra, hogy mi történhetett. Nagy volt a riadalom, mert egy fiatal borjú, játékos kedvében ráugrott a verem tetejére, és beszakadt.
Szegény boci… tehetetlenségében csak bőgött-bőgött, az anyja úgyszintén .A gazda a gerendákat a boci hasa alá helyezte, majd éppen, egy hozzájuk érkező nagy bajszú bácsival, kimenekítették a póruljárt boci csemetét.
Vidáman, farkát ide-oda csapkodva, szaladt az anyjához, oldalát megbökdösve kérte a finom tejecskét, vigaszként.
A nagy izgalom elmúltával, mi is kaptunk egy jó nagy pohár frissen fejt tejet, egy nagy szelet vajas kenyérrel.
Még most is érzem, annak a ropogós kenyérnek, és vajnak, a finom illatát, amit a gazdaasszony szorgos két kezével készített, továbbá azokat a falusi ízeket, melyek örökre beivódtak az emlékeimbe.
Soha nem felejtem azt a nyaram, a Nagymamámat, a kukoricaszár palotát, miben a nagyi jóvoltából, királylánynak érezhettem magam, minden éjszakán.
Kár…, hogy a mai gyerekek, ezt a csodát nem élhetik meg, vagy talán mégis…,mert, mi is kell ehhez az élményhez? Egy jóságos Nagymama, aki munkára neveli a csöpp kezeket, és nagyon sok szeretet, ami egész életünket beragyogja.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-10-26
|
Történetek
fordítás .... Eredeti történet: GESPRÄCHE .... Szerző: MixedPickles .... Literotica; 2015<br...
2024-10-24
|
Novella
Szandra első felnőttfilmjét forgatja.A forgatás jól sikerül partnerével Márkkal kiválóan együtt...
2024-10-22
|
Horror
Mia a 33 éves modell most elmeséli nekünk élete egyedi és egyben legszörnyűbb élményét.
2024-10-18
|
Merengő
Szeveroonyezsszkben hullott a hó, Vasilisa a 20 éves lány teát főzött a szamovárban. Barna,...
2024-09-23
|
Novella
Az életünk során rengeteg kapcsolatot hozunk létre és szakítunk meg. Ezek olyan utakra sodornak...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
Hozzászólások
Köszönöm kedves észrevételed.
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a kis remeket. :-)