Történetek

Sötét volt. Valami elhagyatott helyen lehettem talán, de igazából nem tudom. Ez a része nem rémlik olyan tisztán. Lépteket hallottam magam körül. Rengeteget. Közeledtek. Semmit nem látok. Egyszer csak hátrafordultam, hatalmas lángok csaptak fel a magasba. Sikolyok zaja törte meg a tűz ropogását. Nem bírtam nézni, elfordultam...

Jézus atya úr isten! Mért nem szóltál, hogy így festek? Ez rettenetes, mint valami rossz csöves! Így még csajozni sem lehet… Azt hiszem, mindjárt nekilátok, és kicsit ráncba szedem magam… Ráncba… ez jó… végülis közel 327 évesen (ha csak a vámpír éveim veszem) azért nem panaszkodhatok magamra. Se őszhajszál, se ráncok. Ezért érdemes „élni”! Elmentem szépítkezni! Addig ne leskelődj, majd a végeredmény lesz a lényeg...

- Ne kérj bocsánatot – mondta, majd kivillantak hófehér szemfogai és nem sokkal később már a csuklóján éktelenkedő sebet kínálta felém. Megfogtam azt, és óvatosan inni kezdtem. Nagyon finom vére volt. Még sosem ízleltem ilyet azelőtt. Pár perccel később visszahúztam szemfogaim és elengedtem a kezét. Ő bezárta a sebet, mintha mi se történt volna, majd újra kezébe vette a törülközőt...

Úgy remegek, akárcsak a nyárfalevél, a lábaim pedig ahelyett, hogy a tudatomnak engedelmeskednének, automatikusan szétnyílnak, engedve, hogy még jobban hozzám férjen…
- Neh, ezt hagyd abba… - Markolom meg az asztal szélét, és nem sok kell hozzá, hogy kitépjem a helyéből. Amit csinál az… - meglátnak… - Préselem ki magamból magas hangon az egyetlen értelmes szót, ami még utoljára az eszembe jut majd az ajkaimba harapok, hogy visszafojtsam nyögéseimet...

Ekkor valahonnan a semmiből hirtelen előttem termett valaki. Nem ismertem fel. Olyan volt az egész, mintha a semmiből tűnt volna elő és valami misztikus köd lepte be. Nem volt arca. A szemei sárgán világítottak a hatalmas feketeségből. Ledermedtem, és hiába is akartam volna mozdulni, olyan volt mintha megbabonázott volna. A testem nem engedelmeskedett nekem...

Halkan szólt egy cselló lágy hangja... A fekete márványkő padlón álló 2 cm -es vértócsát egy mezítelen láb érintése kavarta fel. A lábujjak kis kört rajzoltak, majd a magasba emelkedtek. A lány kecsesen mozgott a holdfényben, mozdulatai könnyedek voltak, fekete, harminc centis szoknyája meg-meglebbent, ahogy forgott, felugrott, arrébblibbent. Mélyvörös haja szálldosott sápadt arca körül és a lány csak táncolt a csellók bódító hangjára...

Elérkezett a végső csata napja. A Roxfort előtt gyülekezett a két sereg. Mindkettő elszánt volt, de csak egy maradhatott. A jó oldal győzött, de évekbe tellett, hogy rendet rakjunk a varázsvilágban. Pansy és Harry aurorok lettek, én meg gyógyító és Bájital mester. Dumbledore professzor visszahívott minket a Roxfortba tanítani, de csak Pansy és Harry ment...

- Én már akkor is láttalak, de te csak nem régen vettél észre engem. –, harapok ajkaimba, hogy ne jöjjön elő a bőgőroham. – El tudod képzelni, hogy min megyek most keresztül? Feláldoznám érted az életemet, mindenemet, csak úgy, mint azok a lányok… Igen lehet, hogy, hasonlítok rájuk, nem tagadom. Ha te ezt ribancságnak hívod, akkor mondhatod azt, hogy egy ribanc vagyok még ezt is elviselem...

- Veikko neked van pénzed, ott a családod, akikre, ha egy kicsit is jobban figyelnél talán ugyanolyan nyitottak lennének feléd, mint amilyen az enyém volt…
- Nincs szükségem arra, hogy a jó édes anyukám arról papoljon, hogy szabad e seggbe dugatnom magam, vagy nem!
- Egyszerűen csak félt, szülő végül is ezért van!
- Nem érdekel! Nem érdekelnek a hülye kifogásaid… Remélem, élvezted ezt a pár hetet, mert ennek most vége! ...

- Na most megvagy! – nevet, miközben kezét a csuklómra tapasztva súlyát úgy összpontosítja, hogy engem az ágyhoz szorítson. Már-már fáj.
- Engedj el. – nyögök fel, ahogy helyezkedve még inkább rám nehezedik.
- Engedj el! – morgom most már vészjóslóan, amit ő játéknak vél...