Egy vámpírrá vált lány naplója III. - Társak

- Jeff… hagyjál! – nyöszörgöm erőtlenül, de mintha meg sem hallaná.
- Nem csinálhatod ezt! Megtiltom! Ha rám szakad a házatok, akkor is kiszedlek az ágyadból! – kacagja ő, szüntelenül próbálva leszedni rólam a takarómat.
Egyik mozdulatával szabaddá teszi a karjaimat, és a helyzet könnyedségét átlátva lefog, vagy legalábbis megpróbál lefogni.
- Na most megvagy! – nevet, miközben kezét a csuklómra tapasztva súlyát úgy összpontosítja, hogy engem az ágyhoz szorítson. Már-már fáj.
- Engedj el. – nyögök fel, ahogy helyezkedve még inkább rám nehezedik.
- Engedj el! – morgom most már vészjóslóan, amit ő játéknak vél.

Nem mozdul. Nem figyelmeztetem harmadjára, fellököm magam az ágyról.
Átfordulunk, és a következő másodpercben megremegnek a falak a földre csapódó két test erejétől. Fölé kerekedtem, elmosolyodok. Előbb meglepődik, látni a döbbenetet a szemeiben, aztán felnevet.
- Látod, így kell ezt! – kacagja arcomba. Fölötte állok, négykézláb, kezeim a csuklóján nyugszanak. Érzem, ahogy mozogni próbál. Lazítok a fogáson. Nem szeretnék kárt tenni szeretett társamban.
- Nem vagy te olyan erős, mint gondolod! – vigyorog kihívón, és mozgásba lendül.

Átfordít minket, egy pillanattal később már a kiindulóhelyzetben nézek fel rá.
Elnevetem magam. Hát jó, játsszunk.
- Egy pasit nem győzöl le! – mondja, szemeiben mosoly csillan. Megpróbálok ráijeszteni, hiába fogja le a karjaimat, felemelkedem, már majdnem ülő helyzetbe, látom, hogy meghökken, hisz kezeim a földön maradtak.
- Hímsoviniszta disznó! – sziszegem, de a helyzet drámaiságát erősen lerontja meg-megránduló szájszélem. Ezt nem lehet kibírni, kacagásban törünk ki.

Felpillantok rá. Ahogy fölöttem térdel, szőke haja arcába lóg, kékeszöld szemei élénken csillognak. Itt az a pont, ahol már értelmét veszti minden komolykodás. Kitépem kezeimet a fogásból, felülök és átöletem Jeffet, aki viszonozza a mozdulatot.
- Szeretlek, te idióta. – suttogom fülébe. Elvigyorodik.
- Én is szeretlek, te őrült. – válaszolja. Sokan mondták már, hogy olyanok vagyunk, mint valami szerelmespár. Sosem érdekelt minket. Mi ilyenek vagyunk. Jobban szerettük egymást, mint bárki el tudta volna képzelni. Jóval több volt egy barátnál. Ami köztünk volt, erősebb volt a legerősebb szerelemnél, értékesebb a legszebb gyémántnál. Ahogy ott ültünk a szobám padlóján, egymást átkarolva, úgy gondoltam, talán mégis jó ötlet volt Jeffnek kulcsot adni a házunkhoz…


2007. dec. 25.