He Loves Me...He Loves Me Not...VIII

Tompa zajok… Csak bámulok magam elé,, mint aki nem érti, ha hozzá beszélnek. Nem akarom érteni, egyszerűen nem akarok létezni sem. Azt reméltem, hogy Veikko nem gondolja komolyan a dolgot, erre tessék. Három napja semmi hír róla, és még csak nem is keresett,, hogy megkérdezze nem e akarok mégiscsak vele menni. Bár a beszélgetés után, hülye lenne magával vinni Finnországba, ugyanis ő maga mondta, hogy Cédric Voyage pótolható… És a legnagyobb baj ennél, talán csak az, hogy tökéletesen tudom, hogy ő mindenkit megkaphat. A megjelenésével, a temperamentumával olyan jelenségnek számít, akinek öröm a közelében lenni. Még akkor is, ha egy utolsó barom állat… Hiába próbáltam hívni. Tudtam, hogy látja mi villog a kijelzőn, és akárhányszor kinyomta a telefont, majdnem magamba döftem egy kést. Hiába kopogtattam az ajtaján, vagy nem volt otthon, vagy pedig baszott kinyitni, 3 órás könyörgés után is. Felesleges volt elmennem a felvevő céghez is, mert nem engedtek be hozzá. Elvileg külön ő kérte, hogy a vörös hajú srácot, amíg ő itt van, tiltsák ki…
Egyszerűen kegyetlen, egyszerűen nem bírom! Szinte belehalok. Minden próbálkozásom sikertelen karcsapásokká silányodik, és tényleg elveszítettem. Elég volt egyetlen szó, és úgy pártolt el tőlem, mint valami bűnözőtől… Hihetetlen… Megőrülök. Fáj. Látni akarom. Beszélni vele… Azt akarom, hogy öleljen át, hogy csókoljon meg, és uralkodjon rajtam, amíg össze nem esek a fáradtságtól… Szeretnék vele lenni, és kibékülni…

A szoba ablakát esőcseppek verik, én pedig az ágyamon fekszem kezembe a telefonnal. Ez már a második kártya, ami elmegy a neki küldött SMS-eim miatt. Tudom abba kéne, hagynom, de egyszerűen nem megy. Zsinórban a huszadik cigarettát szívom, a negyedik dobozból, és a füsttől már nem vagyok teljesen magamnál.
Miért nem hív fel? Miért nem basz le és utasít el telefonon keresztül? Így, hogy nem válaszol még jobban kínoz… Ez szinte már beteges… Alávetem magam neki, térden csúszva kúszok érte, hogy végre rám figyeljen, de ő fittyet hányva éli tovább a kis életét. Ennyit jelentettem neki? Hirtelen annyi hülye kérdés eszembe jut, és annyi indulat. Felpofoznám, azért, hogy újra megcsókolhassam… Összevesznék vele, hogy aztán bocsánatot kérjek, de meg sem, hallgat. Egy pillanat alatt eldobott magától, mint egy elszívott cigarettacsikket.
A szemeim már nem könnyeznek, 3 nap folyamatos sírás, és bezárkózás után, már nem tudok min sírni. Sajnáltatni magam mások előtt felesleges.
Amint, hazaértünk, anyu úgy viselkedett velem, mintha nem is lenne fia, Melodyval hál istennek nem csinált semmit, mert megbeszéltük, hogy bármi majd történik bejön a szobámba, de eddig nem volt semmi. Én viszont gazdagabb lettem egy rendkívül csípős pofonnal, ami még mindig égeti az arcom. Néha úgy érzem magam ebben a házban, mint egy hülye kis tinédzser,, ha anyunak nem tetszik valami, hát lekever egyet, bármit is mondok, nekem pedig nincs sem erőm, sem kedvem ellenkezni. Bevonulok a szobába magamra húzom az ajtót, és részemről ez az egész le is van zárva. Most mit tehetnék a saját édesanyámat nem pofozhatom fel, bármennyire is fáj amit tesz…

Kábultan az órára pillantok, majd a telefonra. Bár a kezembe van, mindig abban reménykedem, hogy nem éreztem meg az SMS rezdülését, a hívását, de megint csalódnom kell. Egyre jobban süllyedek le, valahova a sötétség mélyére, és Veikko még csak a kisujját se nyújtja ki, hogy megkapaszkodjak benne. Tényleg ennyire nem érdeklem,, hogy még a magyarázatomat se akarja meghallgatni?
Hirtelen eszembe jut egy furcsa ötlet és a telefon híváslistái között kezdek kutakodni, majd mikor megtalálom a vágyott számot, szomorú szám egyik izma mosolyra rezdül. Remegve nyomom le a hívás gombot, és a vizes ablakra tapasztom tekintetem. Ezt a vonalat Veikkoével ellentétben nem bonjták, sőt,, hamar fel is veszik.
- Igen?
- Kalevi? –, hadarom a nevet gyorsan, mintha valami kvíz kérdésben kérném a segítségét. – Veikko merre van?
- Összevesztetek?
- Igen… - Nyögök a telefonba miközben letörlöm a megkönnyebbülés könnycseppjeit.
- Éppen egy bárban issza le magát részegre… 3 napja alig látom, és nem akar kimászni a szobából… Azt viszont tudom, hogy holnap visszamegy Finnországba, mert alá kell írnia valami filmes szerződést, és ott marad pár hónapig… -, hangja gyengéd és magyarázkodó, engem mégis letaszít a reménykedés megrendíthetetlen szirtjéről. Tehát el is megy!? El is megy, és nekem nem szól!? Még csak el sem akar köszönni tőlem mind azok után ami történt köztünk?!

- Mégis, hogy? Még a lemeze sincs kész… - Hirtelen nem tudom mit gondoljak. Egyszerre kívánom a pokolba Veikkot, viszont már erősen szemezgetek a cipőmmel, és a kabátommal. Igen, semmi kétség afelől, hogy oda fogok menni, és még, ha részeg is úgy felpofozom, hogy a menyasszonya sem ismer rá.. Ez nem igaz!!
Megvádol, hogy nem megyek vele, és az első adandó alkalommal lelép, csak, hogy neki könnyebb legyen, és még véletlenül se lássa a képemet!? De, ha azt hiszi elmenekülhet előlem hát akkor téved! Eddig mindent elnéztem neki, forgathatta a hátamban a kést, szenvedtethetett, de most már elég!
- A lemezt azt mondta, hogy már nélküle is el tudják intézni… - Kalevi válaszától még jobban felhúzom magam. Szóval tényleg el akar menekülni előlem, méghozzá olyannyira, hogy a lemez sem érdekli tovább. Ez teljesen megőrült!? Még csak meg se akarja velem beszélni a dolgokat, csak simán elmenne.
- Melyik bárban van?
- Itt a hotel mellett de Cédric… Szerintem nem lenne helyes odamenned. Enyhén illuminált állapotban van az utóbbi 72 órában, tehát amint 2 percre is kijózanodik újra inni kezd…
- Nem érdekel, hogy cső részeg… ! - Vágom rá mérgesen. – Igen is megmondom neki ami bennem van, és nem érdekel mennyire fog emlékezni rá és mennyire nem… Egy barom állat, és külön megtiszteltetésnek érzem, hogy ezt én vághatom a képébe…
- Veled megyek…
- Nem kell köszönöm, egyedül akarom széttaposni az a kúrva nagy önbizalmát…! – Az indulataim teljesen elárasztották a testem minden pontját. Elég későn jut csak el a tudatomig,, hogy Veikko testvérének elemzem mit készülök tenni a drágalátos bátyuskájával, de ő a vonal másik végén nem mond semmit.
- Sok szerencsét Cédric…

- Nem is akarsz megállítani?- Hebegem, mire, hallom, hogy nevetni kezd.
- Már miért állítanálak, mikor ez a ti dolgotok? Figyelmeztettelek, hogy Veikko nem az a fajta ember aki őszintén bevallja a szerelmes… Inkább enne kecskeszart, minthogy sem könyörögnie neked vagy bárki másnak… Azért vigyázz vele…! – Búcsúzik el tőlem, mire én csak egy, halk sziát tudok motyogni, majd gyorsan a nadrágzsebembe csúsztatom a telefont, és már rohanok is a cipőmért. Hirtelen a kabátot is elfejtem, ez akkor tűnik fel amikor már az éjjeli sötétségben a rohadt nagy esőben rohanok át a városon egészen a hotel melletti luxusbárig. Amikor belépek, az ismerős érdeklődő pillantások fogadnak, és pár őr már indul is felém, hogy megkérdezze mi a francot keres itt egy ilyen kis csóró fickó, mint én, de még mielőtt odaérhetnének hozzám, én úgy csusszanok át a táncoló egymáshoz simuló tömegen, mint egy kígyó. Minden pillanatban Veikkot keresem, de ezernyi ismeretlen arc között egyáltalán nem ismerek rá. Nézem a táncosok között, a pultnál fetrengő részeg embereknél…és megtalálom…

Két rendkívüli adottságokkal rendelkező hölgy társaságában kortyolja be az utolsó pohár martiniját, és amikor, határozottan elé lépek, részeges pillantásokkal próbálja megállapítani, hogy ki vagyok. Engem ez az egész dolog elszörnyeszt… minden, hazugság volt, amit mondott és amit ígért. Itt az élő példa...
Amikor az egyik nő keze besimul gyűrött ingje résén, bennem betelik a pohár, és karon ragadva egy hirtelen rántással kihúzom a két kebelcsoda ölébe.
- Ne érj hozzá! – Veikko szédelegve a vállamra dől, aztán végre megengedi, hogy szemügyre vegyem az asztalon lévő kiürített üvegek tartalmát. 2 üveg vodka, egy kis konyak, Jäger, Martini… Kicsit megrémiszt ez az adag, és alig hiszem el, hogy még mindig ébren van, és nem ájult el, vagy nem kapott alkoholmérgezést…
- Hééééé… - Morogja, ennél értelmesebb mondatra viszont abszolút nem képes.
- Ki a, hazug, te faszkalap!? – Kiálltok a fülébe, és legszívesebben otthagynám úgy ahogy van, viszont hirtelen teljesen más vonja el a figyelmem. Az egyik liba kezében megpillantom a pénztárcáját, és rögtön kapcsolok.

- Adod vissza!!?!?! – Kapok a tárca után, és hála a nő enyhén részeg állapotának nem kerül nagyobb nehézségbe visszaszerezni a pénztárcát. Csöppet sem kedves nézéssel teszem el, és megpróbálom Veikkot kifelé vonszolni. Ez elég látványosra sikeredik, mivel kicsit nagyobb nálam, és nehezebb is, majdnem megszakadok alatta, amint megpróbálom kicibálni a friss levegőre. Naná, hogy az őrök majdnem röhögőgörcsöt kapva nézik a kis mutatványomat, de az ujjukat sem mozdítják, hogy segítsenek.
Imádom az ilyen helyeket. A vendég leissza magát, aztán meg is dögölhet, csak a pénz legyen meg tőle. A két ribancról nem is beszélve, amik plusz pénzlegombolást jelentenek, bár ezeken a helyeken így szokás… És pont ezért nem fog engem valaki ilyesfajta helyeken megtalálni.
- Engedj el, hallod, bazdmeg… Totál hülye vagy… - Veikkonak persze még mindig van annyi lélekjelenléte, hogy ellenkezzen, ezért az amúgy is nehézkes próbálkozásaimat sikeresen meggátolja. Persze a franciát már keveri az angollal, és a finnel is, szóval elég nagy bravúr kitalálnom, hogy éppen mit akar mondani.

- Ki a, hazug?! – Megunom ezt az értelmetlen szövegelést, és úgy ahogy van levágom a földre, és felkapva egy vízgyűjtő edényt nyakon borítom vele. Megrázkódik, és felkiált meglepetésében, és még mielőtt sajnálni kezdeném érte, elintézem annyival, hogy amúgy is esik, és rohadtul megázna. Csípőre tett kezekkel állok előtte a szakadó esőben, várva, hogy mikor fogja fel azt, hogy én állok itt előtte, és készülök éppen szétrúgni az édes kis seggét.
- Cédric… - Vakarja meg a fejét zavartan percek múlva, és megpróbál felállni de visszaesik a földre. Szánalmasan néz ki ahogyan a sáros nedves földön heverészik, egy viszonylag elegáns felsőben, és farmerban, de nem nagyon törődik vele. – Te meg mi a francot keresel itt?!
- Válaszolj nekem, hogy ki a, hazug!? – Tojva arra, hogy mindenki, hallgat minket kezdek el vele üvöltözni. Nem érdekel, hogy esik az eső,, hogy esteledik, és, hogy egy elit szórakozóhely előtt csinálom ezt. Nem bírom tovább. Egyszerűen fáj, hogy minden második tettével simán átgázol rajtam, mintha én csak egy segg lennék akibe beteheti a farkát. – Ott dülöngélsz bent két nagymellű ribanccal, és holnap el készülsz menni, és még csak nem is szólsz nekem! Tudod hányszor hívtalak!? Tudod…- Nem tudom befejezni mert nevetni kezd, és elfordítja a fejét, és, mintha a legnagyobb idillben lenne nekitámaszkodik a tőle nem messze lévő falnak.
- Nem érdekelsz..
- Engem viszont érdekelsz bazdmeg! Túlságosan is!
- Úgy látszik nem eléggé…
- Mondod ezt pont Te ebben a helyzetben!? – Szavaimat dörrenés árnyékolja be majd az égen egy vékony fehérsárga csík illan végig.
- Azt csinálok, amit akarok. Öregebb vagyok nálad… Most pedig vigyél vissza…! – újra megpróbálkozik a felállással, de megint visszaesik a latyakos vízbe.
- Nem viszlek vissza! Egész idáig nem tudtam beszélni veled! Most beszélni fogunk…! – Vágom rá erőszakosan, és újra felkapom a hátamra a karjánál fogva. – Visszamegyünk abba a rohadt hotelbe, beléd nyomok egy erős kávét, aztán pedig akár akarod, akár nem, végighallgatsz te pöffeszkeszkedő spermatár! – Érzem, hogy térdével bökdösni kezdi a hátsómat, de csak azt éri el, hogy a karját kezdem erősebben szorongatni. Mindkettőnknek kellemetlen ez a cipekedős póz, de ez az egyetlen esélyem arra, hogy beszéljek vele… Felszenvedni vele a lépcsőkön kész rémálom, a liftbe betuszkolni már sokkal könnyebb. A baj csak az, hogy Veikkoból ilyenkor szinte minden perverzió előjön. Perceken belül azon kapom magam, hogy szájon csókol és ujjaival olyan helyeken mászkál, amik most a legkevésbé sem vágynak rá., határozottan tolom el magamtól, de úgy látszik nem érti a célzást, mert újra és újra rám mászik. Engem viszont meglepő módon eléggé megrázott a bárbos látvány, ezért egyik pillanatról a másikra akkora pofonokkal lesz Veikko finom arca gazdagabb, hogy az felér három bödön esővízzel is. Megtántorodva támaszkodik a liftfalnak, és értetlenül néz rám, én újabb ütésre készen tartom a kezem.

- Ribanc!
- Azok után, amit ott lent műveltél, szerinted engedném, hogy akár egy ujjaddal is hozzámérj, te őrült!? – A rólam legördülő esőcseppekben eltűnnek a könnyeim. Csupán a remegő szám, és a, hangom jelzi azt, hogy mennyire ki vagyok borulva, de ez úgy tűnik, Veikkot egy csöppet sem foglalkoztatja. Szédelegve rágyújt egy cigarettára, és, mintha ott se lennék bámul a semmibe. – miért csinálod ezt velem? – Nyöszörgök megsemmisülten előtte állva, mire csak rám néz, és kifújja a füstöt.
- Semmi közöd hozzá.
- Azt hittem mi…
- Hitted… Én is hittem benned, de tévedtem… Nem értem miért jöttél ide, de hazamehetsz. Nincs beszélni valónk…
- Francokat nincs! Veikko ott, hagytál a játszótéren egy olyan dolog miatt, ami nem csak rajtam múlik…! – Kezdenék bele a magyarázkodásba, ám csak egy bódult alkoholtól kiábrándult és végtelenül szemrehányó pillantást kapok viszonzásul.
- Itt akartál maradni, azt mondtad ennyi.
- Te mondtad, hogy ennyi, és ott, hagytál a fenébe! Csak azt mondtam, hogy itt is szükség van rám..

- És arra persze egy percet sem gondolsz, hogy nekem mennyire szükségem van rád!
- Veikko neked van pénzed, ott a családod, akikre, ha egy kicsit is jobban figyelnél talán ugyanolyan nyitottak lennének feléd, mint amilyen az enyém volt…
- Nincs szükségem arra, hogy a jó édes anyukám arról papoljon, hogy szabad e seggbe dugatnom magam, vagy nem!
- Egyszerűen csak félt, szülő végül is ezért van!
- Nem érdekel! Nem érdekelnek a hülye kifogásaid… Remélem, élvezted ezt a pár hetet, mert ennek most vége!
- Ilyen könnyen engednéd, hogy vége legyen?
- Te nem akarsz velem maradni!
- Azok után még is, hogy maradjak veled,, hogy látom nem szeretsz!? 1 pillanatig sem bírod ki, hogy ne rajongjon érted valaki!!! – Erre a vádra egy pillantása eléggé józannak tűnik ahhoz, hogy megállapítsam fájt neki.
- Az a két nő… - Magyarázná, de hirtelen öklendezni kezd, és, ha nem fogom meg, lefejeli a szemben lévő falat.
- Bírd ki… - Bíztatom, halkan miközben nézem, hogy a kezeim között lesz rosszul a tetemesen bevitt alkoholmennyiségtől. Ahogy kinyílik a lift vonszolni kezdem a szoba fele, ám amikor odaérünk leesik, hogy kulcs nélkül nem fogunk bejutni. Turkálni kezdek a zsebében, mire fáradtan rám pillant és megfogja a kezem.

- Csalódtál bennem igaz? – Enervált, hangja megszorítja a lelkem, de még mielőtt bármit is válaszolhatnék neki kihúzza a nadrágból a kulcsát és remegő kézzel a tenyerembe csúsztatja, én pedig már pattanok is fel, hogy kinyissam az ajtót. Nem hittem volna, hogy szarrá ázva kötök ki Veikko lakosztályában ezen az éjjelen, de meg kell mondjam nem valami kellemes meglepetés. Ő azonnal beiramodik a fürdőszobába, hogy könnyítsen magán, én pedig akaratlanul is a tükörbe nézek, majd elszörnyedve állapítom meg, hogy nem ok nélkül néztek hülyének a bárban lévők. Egyszerűen csurog mindenemből a víz és megszólalásig, hasonlítok egy ázott kutyára, csak a szag hiányzik. A szemeim vörös színben égnek, akárcsak a szám, és mind ez a tetemes mennyiségű könnynek köszönhető amit azt a bent hánykolódó barom okoz. Reménytelenül nézek az ajtóra, és próbálok nem az öklendező, hangokra figyelni. Nem ülök le, mert nem akarom átáztatni a bútoranyagot, és amúgy is perceken belül ki leszek dobva., hogy miért? Azt még magam sem tudom igazán. Mert elrángtattam a két ribanc társaságából akik a pénztárcáját majdnem ellopták? Vagy mert nem akarom, hogy csak úgy elmenjen és csapot papot itt, hagyva eltűnjön az életemből?

Mikor Veikko végre befejezi a közeli ismerkedését a vécével kicsit kóvályogva mászik ki a szobából egy törölközővel a nyakában. Mikor megpillant látszólag nem tud hova tenni ám vendégszeretete rögtön érvénybe lép és hozzám vágja a félig átnedvesített hófehér törölközőt.
- Mondjad akkor, ha már itt vagy… - Invitál beljebb gondolván, hogyha már itt vagyok akkor maradjak. Én tapogatom egy ideig a nekem dobott rongyot majd gyorsan áttörlöm vele a, hajamat, és bemegyek a szobába, egyenesen ránézek, és nem eresztem a tekintetemmel.
- Azért jöttem el,, hogy kérdőre vonjalak…
- Nem történt még meg?
- Bazd meg neked semmit sem érek Veikko Nikonen!?!
-, ha úgy érzed…
- Mind az amit mondtál nekem, mind az amit csináltunk egy jó zsíros, hazugság volt igaz? Mindenkivel ezt csinálod, aki csak egy kicsit is a bűvkörödödbe kerül, de igyekszik megőrizni a saját személyiségét is!

- Szóval szerinted, hazugság volt minden? Akkor nem értem miért vagy itt… - Újabb cigi, ami most egyre jobban idegesít. Én is rá akarok gyújtani, de nem mehetek ki, sem el. Ezt a játékot végig játszom. Ezt befejezem. Nem engedem csak úgy elmenni még akkor is, ha belehalok. Én nem vagyok egy könnyen felejthető álmocska…
- Mert szeretlek, mindazok ellenére, hogy egy utolsó mocskos rohadék vagy, és te soha nem moccintanád meg a segged értem… AZÉRT… - Arca elképed, majd őszinte mosolyra gyúl.
- Szóval nem moccintotam soha meg a seggem érted? – Kérdezi és lassan feláll az ágyról., halál józannak tűnik, és bár méterekre bűzlik belőle a piaszag, mégis megijedek tőle, percek múlva ki is derül, hogy nem ok nélkül. A hőn szeretett falnak ütközik a hátam, de ő még mindig nem áll meg. Majdnem elájulok a bűztől ami belőle árad, és már meg is fogom a vállát, hogy eltoljam magamtól, de még részegen is gyorsabb nálam. Ajkaival felken a falra egy sokszor bevált preciz módszerrel, én meg alig tudok levegőt venni, pontosabban egyáltalán nem. Nem, hagyja, hogy elszakadjak tőle, hiába kezdem el verni az öklömmel a vállát, a hátát, megfogja csuklóimat és azok is falon kötnek ki a fejem mellett. Nem tudom eldönteni mennyire józan, csak érzem, hogy pontosan tudja mit csinál. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy engem csókol és, hogy mindjárt megfulladok tőle, de csak a, határnál ereszt el, és néz mélyen a szemembe. Újabb pofonokat osztanék mérgemben, de ez most nem jön össze szabad kéz hiányában, ezért csak a lehető legmérgesebb pofával bámulok rá.
- Megmozdítottam a seggem érted… Most már jó?

- Barom! – Prüszkölöm még mindig lihegve, de, hogy még szarabbul érezzem magam újra célba veszi a számat, és látszólag eltökélt szándékává válik, hogy itt, haljak meg a karjai között. Percek múlva már én sem tudom igazán mit csinálok, a szájából illatozó alkohol engem is teljesen a, hatása alá von, én pedig úgy menekülök az édes kábulat karjaiba, mint egy síró kölyök az anyjához. Nem akarok emlékezni erre a három napra, el akarom felejteni amilyen gyorsan csak lehet. Méghozzá pont azzal aki okozta a szenvedésemet. – Engedj el… - Nyögök fel mikor céltudatosan karjai közé kap, és az ágyhoz cipel. Akármennyire is kábult vagyok, az biztos, hogy kézzel lábbal küzdeni fogok az ellen, hogy hozzám érjen. Elég ebből mára, nem akarok mást, csak nyugodtan lefeküdni aludni, úgy, hogy a közelemben van, és tudom, hogy nem, hagy itt. Lassan letesz az ágyra, majd rám néz, és megsimogatja a, hajam.
- Hülye vagy tudod? – Túr bele a nedves fürtjeim közé, és összekoppantja fejünket. – Én már rég itt, hagytam volna magamat..
- De te engem akarsz itt, hagyni Veikko!
- Dolgom van…
- És még csak el sem akartál tőlem búcsúzni mi?
- Azt hittem mérges vagy…
- Te, hagytál ott, és kerestelek számtalanszor! Ne, hazudj csezd meg!

- Gondolkoztam, és úgy láttam, hogy jobb neked nélkülem..
- Ne most kezdj ezen gondolkozni Veikko, mikor már fülig beléd vagyok esve! – Ölelem át hirtelen nem törődve azzal, hogy mindkettőnk csurom víz. Nem ellenkezik, csak megáll egy pillanatra, majd forró tenyerét a hátamra teszi és simogatni kezd.
- Fájt, hogy nem akarsz velem jönni, de, ha visszamegyek hozzád nyalni az túl furcsa lett volna. Azt hittem nem hinnél nekem, ha beállítanék bocsánatot kérni. Aztán meg jött ez a telefonhívás,, hogy mennem kell, és úgy gondoltam, hogy, ha nem akarsz velem lenni hát ez pont kapóra jön…

- Te csak ne gondolj semmi ilyesmire! – Azt hiszem tényleg úgy viselkedek, mint egy híres színésznő egy szappanopera lelkis jelenetében. Szinte facsarni lehetne mindenünkből a vizet, de nem törődünk azzal, hogy teljesen elázik alattunk az anyag. Átölelem és magamhoz szorítom, és az érdekel a legkevésbé, hogy fázom. Valahogyan nem akarom elveszíteni egy percig se, és minden egyes próbálkozása arra, hogy elmeneküljön előlem, mély nyomokat, hagy bennem. Nem tudom per pillanat megállapítani, hogy mennyire részeg és mennyire nem az, de viszont a következő perc eseményei meglepnek. Lassan felemelkedik mellőlem megrázza nedves fürtjeit, majd bontogatni kezdi az ingjét, és egy laza mozdulattal ledobja. A nadrág sem marad sokáig rajta, az is, hamar a földre kerül, és hirtelen már ott is áll előttem anyaszült meztelenül vízcseppekkel a testén. Nem tudok mit mondani meglepetten bámulok rá,, mint aki megkövült.

- Vetkőzz már! – Buzdít engem is, de még mindig nem értem mit akar ezzel.
- Veikko én most nem… - Kezdenék bele a rendkívül körülményes ellenkezésbe, de a következő pillanatban megszabadít a saját felsőmtől is.
-, ha rajtad van ez a vizes gönc meg fogsz fázni! Kapsz egy pólót, az alsógatyádban pedig elleszel… Őt pedig megszárítjuk… - Tekeri karára a pólót ami nemrég még rajtam díszelgett. Gyorsan megszabadulok a nadrágomtól is, immár én is csak egy alsóban üldögélek az ágyon, kicsit remegő térdekkel, nagy szemeket meresztve Veikko egész testére. Ő, mintha ott se lennék, bemászik az ágyba, és vízszintesbe helyezi magát, én pedig kiábrándult pofával nézek rá. Ennyi? Semmi magyarázat, semmi Je suis desolé, csak lefekszik az ágyra és kész, engem pedig itt, hagy ebben a rendkívül hiányos öltözetű helyzetben.
- Van száraz ruhád? – Kérdezem keserűen lemondva arról, hogy ma valamire is jutunk, és visszafordulva nyomom bele arcom a tenyerembe. Egyszerűen kétségbe ejt, hogy egy percig sem tűnik úgy, mintha komolyan venne, és már éppen kezdenék azon felháborodni, hogy még ezt az ártatlan kérdést is válasz nélkül, hagyja mikor forró csókot lehel a hátamra. Megrázkódok, és csöppet kedvetlenül nézek rá, mire ő két hófehér karjával átölel.
- Szeretném, ha itt maradnál… - Dorombol a fülembe, és komolyan… Normális esetben a végtelenségig izgatna, hogy meztelenül ölel át, és úgy dorombol, mint egy éhes kandúr, de most csak a keserűség teljes fájdalma gyullad bennem.
-, ha nem jöttem volna el, akkor csak úgy itt, hagytál volna? El sem köszöntél volna tőlem, úgy mentél volna el, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Vagy, mintha a legnagyobb mindegyek közé tartozna az, hogy együtt vagyunk e vagy sem.
- Sajnálom.
- Ez ide kevés, nem gondolod?
- Az a két nő ott lent..
- Hát eléggé nagy kamu volt,, hogy csak a fiúkat a szereted… - Nyilvánítom ki flegmán a véleményem. Fura érzésem van… Mennék, de mivel tisztában vagyok vele, hogy nemsokára elmegy, maradok. És, hallgatok. És eltervezem, hogyha beismeri mekkora egy köcsög állat, nem bújok oda hozzá megvigasztalni. Ez az éjszaka sok mindenre rányomta a bélyegét. Szeretem, de, ha nem érdeklem őt annyira amennyire kellene totál felesleges tepernem érte. Úgyis csak megaláz és eldob…
- Tényleg csak a fiúkat szeretem…
- Én meg együtt vagyok Paris Hiltonnal, és csalom Britneyvel… Veikko ne, hazudj!

- Csak beszélgettünk, ki voltam akadva, és meghívtam őket egy italra, mert kedvesek voltak. Semmi az égvilágon nem történt..
- Az az egy ital elég sok pohárból állt… - Nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg. – És a nő keze sem véletlenül bújt be a ingedbe, vagy tévedek?
- Leállítottam volna őket!
- Igen persze… Reggel az ágyban, mikor kijózanodott fejjel tántorogtál volna ki közülük leállítottad volna őket!, hagyd már abba!!!
- Orbitális hülye vagy! Nem csináltam volna velük semmit! – Elég érdekes nézhetünk ki. Veikko teljesen meztelenül ül mögöttem és majd szétreped a mély, hangjától a dobhártyám, én pedig egy szál alsógatyában kifordult derékkal nézek méregtől zihálva a szemébe.
- Hülyének nézel! Nem…nem is értem mit keresek még itt… -, hadarom, de nem mozdulok egy tapodtat se. Nem szól többet, csak néz, és néz, aztán egy reménytelen sóhajt eleresztve kezdi keresni a cigarettáját.
- Nem kérnél nekünk egy kávét? Ez hosszú lesz… - Mormogja szárazon miközben rágyújt.
- Nekem már eléggé felbasztad az agyam ahhoz, hogy Nonstop legyek… Egyébként meg kérj magadnak nem vagyok a szolgád…! – Az utolsó szóra rám néz, és gonosz mosolyba gyullad arcra.
- Egy ideig az voltál. És szerintem valahol a lelked mélyén még mindig az akarsz lenni…
- Akar a franc!!! – Vágom rá mérgesen.
- Cédric… - Próbál meg csitítani, de én pont azok közé az emberek közé tartozom akiket igen nehezen lehet ilyen helyzetben lenyugtatni. Mégis zöld szemei, nyugtató, hatásként hűtik le felhevült bőröm, és amikor percek múlva látja, hogy nyugodtabb vagyok valamivel, újra cirógatni kezd. - Szóval akkor… Először is … Meleg vagyok… Gondolom ezt nem kell bizonygatnom többet, elég, ha csak felidézed magadban a pár nappal ezelőtt történeket… Másodszor… Tudom, hogy nem hiszed és távol állok mindenfajta eget rengető szerelmi vallomástól, de szeretlek. Nem fogom többet mondani, mert neked ezt érezned kell. Sajnálatos módon a vonzódásom kifejezésére, elég szűk szótárral rendelkezem, de igyekszem őket felhasználni amennyire lehet, de én egy olyan fickó vagyok aki nem fog azért könyörögni, hogy menj el vele valahova, bármennyire is akarja. Felhúztam magam akkor,, hogy neked nem vagyok fontos.. és igen ott, hagytalak, de azóta százszor megbántam. Akárhányszor hívtál mindig, hallottam, az SMSeidet elolvastam ám amikor válaszolni akartam görcsbe rándult a kezem a fene nagy büszkeségemtől, és az egyetlen értelmes gondolatnak az tűnt, ha elmegyek mellőled… Miért? Mert rohadtul nem tudnám azt elviselni, ha rád szállna a média, hogy velem vagy, és a végén azért mennénk szét mert nincs magánéleted… Nem magamat féltem, egyel több vagy kevesebb meleg színész és énekes nem probléma a mai zenei piacon, de viszont a paparazzik mindennél jobban kedvelik az olyanfajta áldozatokat, mint te. Nem akarom, hogy a családod szarba legyen, ezért lenne jobb, ha mellettem tudhatnálak. Így valamelyest megtudnálak védeni tőlük, de így sem egészen… - Tenyere közé szorul az arcom, és, hangja egyre jobban lágyul. Szégyenérzet suhan át rajtam, de hiába rántanám el az arcom Veikko nem engedi. Kötelez arra, hogy szemtől szemben végighallgassam minden szava gördülését, és tehetetlenül furakodjon be a szívembe a bűnbánás magja.

- Miért nem tudtad ezt előbb elmondani? – A magyarázat meghallgatása után ez az egyetlen kérdés ami kibukik belőlem. Megint én vagyok a hibás…?
- Mert hülye vagyok, akárcsak a helyzet! Igen is fontos vagy nekem, bár nehéz kimutatni, és te sem vagy könnyű eset. De hidd el, hogy én lennék a legboldogabb ember, ha velem jönnél Cédric… - Remeg a, hangja! És nem a méregtől. Lassan megnyalja ajkait, majd megpaskolja a vállam és feláll mellőlem. Belebújik egy száraz nadrágba aztán kerít egy felsőt magának, majd felveszi a vonalas telefont, és két csésze kávét kér. Mereven figyelem, nem tudom mit mondhatnék. Mindig akkor jön a vallomásaival amikor a legjobban gyűlölöm, és ezzel egy perc alatt 180 fokos fordulatot vesz az egész ügy, és újra csak felállok mögé sétálok és átölelem.

- Mindketten hülyék vagyunk… - Suttogom, halálra érzékenyülve, és érzem belül ahogyan megérinti az elégedettség szele. Nem válaszol semmit,, mintha várna még valamit. És azt is tudom, hogy mit. Nagyon nehéz belekezdenem, és ezen az estén már százszor meghátráltam attól a gondolattól, hogy elmondjam neki, ám most itt az idő. Nincs mit kertelni, nincs mivel terelni a szót. - … És, ha tényleg azt akarod, hogy egy igluban éljünk… és ott próbáljunk életet lehelni egymás makkméretűre összement farkába… Akkor másfél hét múlva veled leszek Veikko. – Nem tudom mennyire gondolja komolynak a dolgot, én viszont egy, halálosan komoly vallomásnak szántam ezt a irónikus megfogalmazás mögött rejlő üzentet. Percekig csak néz rám, és amikor leesik neki, hogy ujjaimmal az ő kezét fogom, hálásan rámpillant, és elmosolyodik.
- De ne azért gyere mert köteleztelek rá..
- Azért megyek mert szeretlek… - Istenem, mint valami hülye szappanopera… Máskor képen röhögtem azt aki agyonhatódott az ilyen megnyílvánulásokon, most pedig én játszom itt a megbocsátó hülye mártír szerepét. – De nem tudok finnül egy szót se…
- Az egyetlen amit meg kell jegyezned az… - Beilleszti ujjait a nyakam hátsó részéhez, és lassan óvatosan megcsókol. - Minä rakastaan sinua…

- És az mit jelent? – még mindig nem engedem el a kezét. Úgy szorítom, mint egy őrült, akitől a következő pillanatban a szél ragadná el. És ő tűri, és mosolyog, és csókkal jutalmaz, amitől újra a réginek érzem kettőnk viszonyát. Valahol viszont megrémiszt, hogy nálam egy csókkal el lehet intézni egy krízist.
- Szeretlek… - Suttogja, és látszólag teljesen kijózanodott, amit a lehető leghitetlenebbül fogadok. Már éppen rákérdeznék, hogy valóban ennyire jól bírja e az italt, amikor kopogtatnak, ő pedig vigyorogva elfordul. – A kávém! –, mintha a megmentője lenne, robog kinyitni az ajtót, és pillanatok múlva a kávé gőzét hevesen beszívva nagyon édes arccal vonul vissza hozzám.
- Biztos nem kérsz?
- Szerintem neked sem kéne innod. Le kéne feküdnöd aludni, ha holnap… - Itt elakadok. Az a rohadt szív, miért kell összeszorulnia akárhányszor tudatosul bennem, hogy elmegy? – Elmész..

- Lehet igazad van… - Már nem is örül annyira a feje, sokkal inkább fanyar kiábrándult arccal nézi az kezében lévő fekete löttyöt, majd kelletlenül leteszi az asztalra, és ledől az ágyra. Takarót von sudár alakja köré, majd türelmesen kitárja, és felém billent. – Aludj velem Ced… Ilyen időben semmi esetre sem, hagyom, hogy, hazamenj! – Mondja olcsó, és átlátszó ürügyként, de csak egy mosolyt csal az arcomra., ha látnának minket bizonyára azt mondanák, hogy én többet ittam ma este, mint ő. Megrészegítő lassúsággal bemászok mellé az ágyba, és vágyakozva átkarolom. Nem tudok semmit se kinyögni, úgy terülök el mellette az álomban,, mintha fejbe vágtak volna.
Ez az egyik olyan reggelem amikor nem csak a nap bántóan kellemes fénye ébreszt fel,, hanem egy forró csók, amely nedvesen ég az ajkaimon. Mindig jó így felébredni, főleg, ha azt látod magad előtt akibe fülig szerelmes vagy. Én makulátlanul zölden izzó szemekkel találom szemben magam amikor felnyitom a szemem, amik ébredésem egy pillanatnyi boldog összeszűkítéssel honorálják.

- Jó reggelt Cédric… - Köszönt csengőbongó, hangján Veikko, mire én bőszen mosolyogva feltápászkodok az ágyról. Nem, nem felejtettem el a tegnapi dolgot, egyszerűen csak nem akarok emlékezni rá. Azt akarom, hogy kettőnk viszonya ott folytatódjon így amikor a szeretkezésünk után, hazamentem, és ő eljött hozzám.
- Jó reggelt! – Motyogom, miközben megpróbálom a maradék álmot is kiseperni a szememből, ám félbe kell szakítnom, mert Veikko valamit a lábamra tesz.
- A reggelid vöröske… - Rövid, és célratörő magyarázat, én pedig lenézek a tálcára, és továbbra is csak mosolyogni tudok.
- Felhozattad?
- Mi sem természetesebb… - Válaszolja, és már veszi is a kezébe a kenyeret és a kést. – Nos mit kérsz rá? Vajat, felvágottat, lekvárt?
- Lekvár? – Kérdezem, ő pedig szó nélkül rápakolja a masszát a kenyérre, majd, mint egy kisgyereket etetni kezd.
- Nyisd ki a szádat…
- Egyedül is meg tudom enni. – Nevetek de azért nagyon jól esik, hogy ennyire törődik velem.

Azt hiszem, most azon van, hogy kárpótoljon a tegnapi dolgokért, és meg kell, hagyni nagyon jól csinálja. – Jó, rendben, megeszem a kezedből, de csak akkor, ha cserébe, én is csinálhatok neked egyet… - Mosolygok rá miután beleharaptam a kajába. Ez a nap ilyen vigyorogva sírós lesz, és most a vigyorgós résszel kezdődik. Egyszerűen nincs is erotikusabb látvány, mint amikor Veikko pólójára csöppen a lekvár, és ő mindenáron el akarja tűntetni a foltot a nyelvével. Persze balek, és nem megy neki, egészen addig amíg oda nem tolom az ujjam, és egy egyszerű mozdulattal be nem kebelezem a jó helyre kószált dzsemet… Ezt persze ő is tátott szájjal nézi, de még mielőtt feljebb kezdenék araszolni a számmal, észreveszem az asztalon lévő repülőjegyet, és hirtelenjében minden további szándékom semmivé porlad., ha most folytatnám, akkor képes lennék azt kérni tőle, hogy ne menjen el, így viszont még van annyi akaraterőm,, hogy visszafogjam magam. Veikko is észreveszi min akadtam fent, és pár percig olyan arcot vág, mint aki megbánta, hogy jól látható helyre tette a jegyet.
- Sajnálom
- Nem kell… Túlteszem magam rajta… - Válaszolok rendkívül síri, hangon, titkon késztetve arra, hogy igen is érezze magát szarul. A, hatás persze meg van, kezei pillanatokon belül a vállaimon kötnek ki, és mélyen a szemembe néz. A zöldes íriszek úgy nyúlnak át a kékes tenegerszínbe,, mintha valami rendkívül gyönyörű kontaklencsét viselne. Szerintem senki sem hiszi el neki,, hogy ilyen gyönyörűséges szemei vannak, csak én.
- Utánam jössz és együtt leszünk…

- Az nekem nagyon soká van. - Csúszik ki akaratlanul a számon, mire gyorsan magához ölel. Nem törődik vele, hogy a tálcás felhozott tea egyensúlyát vesztve ömlik a földre, csak áthozza derekamon a karját, és ölel.. De olyan szorosan, mint még soha.
- Itt maradok.
- Ez hülyeség… - Hátrálok vissza mégis, közben érzem, hogy az édes szorítás következtében majd meg fulladok. – Nem akarom, hogy miattam ne kapd meg életed szerepét. Mellesleg a lemezzel is foglalkoznod kell..
- Életem szerepe melletted van Cédric. – Istenem, ez az a mosoly, ami végleg hozzáláncol., halvány, szürke mosoly villan fel a rózsaszínvörös ajkakon, én pedig nagyot nyelek, arra gondolva,, hogy milyen érzés lehet vajon azokban az a ajkakba hosszan erősen beleharapni.
- De neked akkor is ott a helyed Északon…
- nekem mellettem van a helyed.
- Ne nyalizz..
- Ne gátolj meg életem első romantikus 5 percében rendben?
- Oh, elnézést!!! – nem bírom ki nevetés nélkül. Sosem éreztem magam még ennyire felszabadultnak és boldognak. Ő pedig csak néz, és szintén mosolyog. Olyan feje van, mint egy gondtalan gyereknek. Fésületlen fekete fürjei görbe rácsú kapuként védelmezik homlokát, és nem tudom megállni, hogy beléjük ne temessem az ujjam. Selymesek és sötétek, úgy érzem, mintha ujjaimat a tengerben fürdetném. Ő pedig élvezi, hogy kényeztetem. Már, hogyne élvezné? Fekete szempilláival hunyorogva morogni kezd jelezve, hogy mennyire élvezi a dolgot, majd lassan a vállamhoz bújik.
- Búcsúajándék? - Dorombol nekem, én pedig csak ránézek, és rögtön tudom mire gondol. Kezei a derekamra tévednek, és mivel csupán csak egyetlen egy ruha van rajtam, azt kezdi el feszegetni.
- El fogsz késni…

- Mindkettőnk azt akarja, hogy elkéssek, nem? Akkor talán megpróbálhatnánk lekésni a gépet Cédric… – Hát ez elég meggyőző érv, meg azt hiszem az is eléggé meggyőzően, hat rám, hogy a, hasamat kezdi csókolgatni. Nos igen az ajkaiba nem csak beleharapni jó….
Természetesen nem finomkodik tovább, amint érzi, hogy a vállára teszem a kezem, és az első édes áramütésnél belemarkolok, ledönt, és rám mászik. Nem nagyon járja körül a dolgokat, rögtön rátér arra amit szeretne. Egy ujjal megfoszt a lenge alsónadrágomtól, közben pedig egy percig sem, hagy szóhoz jutni. Csak csókol, csókol,, mintha csak ezzel tudná elmondani mennyit jelentek neki, én pedig a hátába kapaszkodva tűröm ahogyan lassan mindkettőnk testében elszabadul a pokol. Kezében érzem a legérzékenyebb pontomat, és akármennyire is kellemetlenül indítja el a dolgokat,, hamar a tudtomra adja, hogy bizony örömére szolgálna, ha, hamar izgalomba jönnék. Erről persze azért hűségesen tesz is, hol az ujjaival, hol pedig a szájával facsar ki belőlem kínos nyüszítéseket, és sikerül elérnie,, hogy röpke 6 perc múlva már a lepedőt markolva nyöszörögjek alatta, és a lábamat széttárva várjam, hogy végezzen velem. Persze Veikkoból megint előbújik a kisördög, és feltett szándéka az elkövetkezendő pár órába össze vissza kínozni engem. Szemeiben zölden lángoló tüzet látok, és szinte alig tud parancsolni magának, még sem ront nekem. Nem az nem lenne az ő formája. Elég volt kezdésnek a teperés, most lassít, mint egy csiga, és minden mozdulatát háromszor megfontolja, de olyannyira, hogy mikor belém mártja az egyik ujját már nem a vágytól és a fájdalomtól kiáltok fel,, hanem az örömtől. Persze ezen ő gyorsan változtat, és mire észreveszem magam, már meztelenül térdel rajtam, és érzem, hogy a, hasamat egy rendkívül finom, és kemény valami csiklandozza. Nevetnem kell, de ő hulla komoly, és izgatott pillantással néz rám. Elfojtom a nevetést, és egy mélyet sóhajtva nyomom le vállát, némán könyörögve, hogy csinálja már.

- Szeretsz? – Visszarángat a jelenbe a kérdés, pedig meg mertem esküdni rá, hogy már bennem van. Én csak ránézek, csöppet elfintorodok, és közelebb lököm a csípőm az ágyékához.
- Ezt most találtad ki vagy ezen gondolkoztál egész végig? - Szisszenek fel, ahogy belém csusszan, aztán megáll, egy mondat erejéig.
- Igen, jelenleg rendkívül filozofikus, és csöpögős dolgokon jár az eszem… - Válaszol a vállamba lihegve, és hát meg kell mondjam, hogy lent, hamarosan vulkánkitörés várható.
- Gonosz… ahelyett, hogy rajtam járna… - Vigyorodok el. Meglepő módon most nem fáj annyira, hogy bennem jár, sokkal inkább érzem megszokottnak, mint fájdalmasnak. Ám amikor bökdösni kezd egy rendívül ingerlékeny részt, még a lábujjam is remegni kezd.

- Ezen könnyen segíthetünk… - Keserű mosolyára, nem tudok válaszolni, mert eszeveszett sebességgel indul meg bennem. Semmit sem bíz a véletlenre, hiába próbálom dobálni magam alatta, mellkasával erősen nekinyom a lepedőnek. Valahogy nem jut el az agyamig, hogy fényes nappal van, és, hogy pont most megy, haza. Vagyis tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak, de nem annyira, hogy velős nyomokat, hagyjanak bennem. Veikko viszont olyannyira gyakorolja rajtam a nyomhagyás művészetét,, hogy pillanatok múlva kettőnk közé élvezek, és egy levegővételnyi idő után ő is rögtön követ. Néma csönd borul ránk, percekig csak fürkésszük egymás pillanatát, majd mindkettőnkbe belenyilall a gondolat, hogy egy bizonyos ideig tuti ez lesz az utolsó ágyjelenetünk. Fájdalmas ébredésemet csókja teszi teljessé, amit lassan, és élettelen mozdulatokkal is, de viszonzok. Simogatom az arcát, és próbálok róla minden egyes apró emléket elraktározni. A kimerült férfias illata, a csókja íze, az ajkai simítása, és… a könnyeié? Ijedten nyitom ki a szemem mikor érzem, hogy forró cseppek érkeznek az arcomra amik nem tőlem származnak. Veikko könnyezik?

- Valamid fáj? Nem volt jó? Rosszul csináltam valamit?? – Meredek rá ijedten, mire megrázza fejét, és a pár kósza könnycsepp karja áldozata lesz.
- Csak …búcsúajándék Vörös… - Böki, halkan, majd szó nélkül lemászik rólam. Testén fényes foltok csillannak, és szinte azonnal a fürdőszobába veszi az irányt. – Jössz vagy pihensz egy kicsit? –, hangja szomorú, és menekvő. Érzem, hogy számára ez volt az eddig eltölt közös daloknak az utolsó keringője, és ez rám is, hatással van. Bólintok majd lassan felkelek. Én is ragadok, talán jobban, mint ő, és kimerült is vagyok, de minden percet ki akarok, használni, hogy a közelében legyek, ezért úgy pattanok fel, mint aki fitt és erős, aztán követem a zuhanyzóba…

Rövidek a közösen eltöltött pillanataink. Kezdve onnan, hogy a zuhanyzóban megmostuk egymás hátát, és sokszor gabalyodott az egyik száj a másikba, nem nagyon tudtunk egymással mit csinálni. Az idő pedig nem volt segítségünkre, egyre csak repült, repült, és repült, én pedig minden egyes negyedóra elteltével kétségbeesetten fürkésztem a rohadt fecnit amire sorszerű ronda nyomtatással volt felvésve az indulás időpontja. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy itt, hagyjon. Lehet nem fogunk találkozni soha többet, és én abba belehalok. Én szeretem. Én tényleg…
- Lassan indulunk kéne… - A fotelben ülök a megszáradt ruháimban mikor keserűen megszólal. Arca olyan, mint egy álarc, csöpp érzelem sem látszik rajta, csak puszta közöny, ami mellett tudom, hogy egy zokogó szempár lakozik. Csak nem mutatja, még mindig tartani akarja magát a büszkeségéhez, a modorához, és kivételesen nem tudom lecseszni érte. Megértően bólintok, és felállok.
- Segítek levinni a cuccokat… - Motyogok valamit, hogy segítségére is legyek, ne csak hátráltassam.
- Nem szükséges..
- De igen! – Ennél, határozottabban még csak kevés dolgot mondtam. –Te mondtad, hogy mi ketten mindent megcsinálunk!

Erre Veikko nem válaszol. Úgy tűnik most ő is tűzszünetet hirdetett. Felveszi a két nagy hátitáskáját, és a kezembe nyom két szatyrot. Legszívesebben nekimennék, hogy „Bazd meg ezzel a két kis szarral akarod kiszúrni a szemem!?”, de még erre sem vagyok vevő. Együtt megindulunk lefelé, ahol már egy taxi vár minket. Természetesen kikísérem a repülőtérre ez megbeszélés nélkül is, halál természetes. A taxiban egyedül csak annyi történik, hogy a térdemen lévő kezemre csúsztatja a tenyerét. A sofőr túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy komolyabban szemügyre vegyen minket, és amikor kicsit feszülten rámosolygok, és azt suttogom neki, hogy szeretlek, ő kacsint egyet. Tudom, hogy legszívesebben magához húzna, és kérdőjelek gyulladnak a fejem felett, hogy miért nem teszi meg. Neki már úgy is mindegy, elvégre elmegy. Nekem viszont… Talán azért csinálja, hogy ne kerüljek szar helyzetbe? Mire elszánom magam, hogy közelebb húzódjak hozzá, már késő. Röpke pillanatok alatt vágunk át az egész francia városon, és már ott is vagyunk a repülőtér előtt. Persze ennek egyikőnk sem örül. Veikko arcát látva igencsak el kezdek azon gondolkozni, hogy az utca közepén magamhoz rántom, és szorosan átölelem, majd visszahúzom a taxiba, és elmegyünk egy olyan helyre ahol csak kettesben lehetünk.

De nem tehetem. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy neki mennie kell. Mégis nehezemre esik kinyitni az autóajtót, felvenni az egyik csomagját, és megindulni befelé a nyüzsgő tömegbe Veikko oldalán. Szinte simogat a feszültség, körülöttünk mindenki rohangál, mi meg csak megkövülten állunk az egész tér közepén és nézünk egymásra most mi legyen pofával. Édes finnem fekete, hajszálai most kókadtan emlékeztetnek a testünk búcsúzásának pillanatira. Bárcsak ne tennék. Lábaim úgy remegnek akárcsak valami rosszul sikerült puding, a gyomrom pedig nagyokat ugrál, hogy elérjen a torkomig. Szemeimet összehúzzák a sós vízcseppek, és már már alig látok valamit. Minden forró homályban dereng, csupán a mellettem nem messze lévő alak illata tudatja velem, hogy merre vagyok.
- A szüleid, és Kalvei miért nem kísért ki? - Istenem csak ne kelljen arra gondolnom, hogy elmegy!, hogy itt, hagy! Pedig elmegy, felteszi a feszes hátsóját, arra rohadt gépre és elrepül vissza északra, hogy újabb melankolikus dallamokat zengjen,, hogy a sok tinilány újra érte rajonghasson a tévében, a mozikban, és még kitudja hol…
- Mert ők még itt maradnak egy ideig… Ők nyaralnak. Mi finnek pedig amúgy sem szeretünk búcsúzkodni… - Válaszolja rendkívül szelíd mosollyal.
- Én viszont… Nekem… Viszont… Szükségem van rá… - Vörös, hajamba túrok, és igyekszek nem a zöld szemekbe nézni. Pórbálom a mozgó ember alakokat nézni akik sietősen száguldoznak előttünk, és végleg eldől bennem, hogy ezt a helyet is utálom Tiszta szívből.
- Szakítani fogok vele… - Röppen közénk a hirtelen a dolog, én pedig először nem is tudom hova tenni a dolgot. Veikko megrögzött tekintetem viszonzását keresi, sápadt arcbőrén most baljósan szenvedélyes fény dúl. – Felbontom az eljegyzést, és eljegyezlek… - Nagyot dobban a szívem, a táskája pedig a lábam mellett landol. Megfagy körülöttünk a levegő, és az óriásira nőtt iriszébe bámulok., hogy MIT MONDOTT!?
- Nem vagy normális… - Honorálom fülig vörösödve a könnyektől majdnem megfulladva. – Férfiak vagyunk…
- És? – Na ez az egyszavas kérdés mindig kikészít. Kicsit eszelősen nézek rá, aztán megrázom a fejem.
- Hülye..
- Szeretlek… És komolyan gondoltam…
- Nem józanodtál ki eléggé… Remélem majd a barátnőd elpátyolgat még egy kicsit... – Válaszolok felindultan. Totál hülyét akar belőlem csinálni? Végleg ki akar készíteni?
- Amint megérkeztem találkozni fogok vele, és megmondom neki, hogy más valakit szeretek, és kész… Persze, csak azután miután téged felhívtalak,, hogy elmondjam rendben megérkeztem és szeretlek… - Dehogy, ez teljesen őszintén beszél! Ez teljesen megbuggyant… legszívesebben képen húznám, és otthagynám, de, mint mindig most is teljesen az ellenkezőjét csinálom. Nem törődve azzal, hogy mindenki lát minket, a karjaiba ugrok, és megcsókolom. Le van szarva minden! Csak még egyszer utoljára érezni akarom az ajkai érintését, ahogy sósan megcsókol, és finoman megkarcol a fogaival, ahogyan a nyelvét ellenkezést nem tűrő erővel a számba passzírozza, az édesen keserű aromáját, magát a férfit akiért annyit szenvedtem, és annyi mindent köszönhetek neki.

A lábam íves derekára fonódik, és teljesen rácsimpaszkodom. Veikko tenyerei a hátsómat érintik és igyekszik minél közelebb húzni magához, úgy, hogy közben ne veszítse el az egyensúlyát, közben pedig úgy csókoljuk egymást, mint a frissen összejött pár. Érzem a tarkómon a sok szemrehányó, meglepődött pillantást,, hallom az otromba mocskolódásokat a fülemben, és… életemben egyszer büszke vagyok arra ami vagyok. Büszke vagyok arra, hogy Veikko mellé keveredtem, hogy ennyi megpróbáltatást kellett kiállnom mellette és érte, és mégis itt állunk egymásba fulladva, és a boldogság fájdalmától keservesen megrészegülten.
Nem akarom elengedni, azt akarom, hogy örökre így maradjunk egymásba ragadva. Kit érdekel, hogy mások mit gondolnak? Kit érdekel az, hogy a média mit gondol? Csak mi ketten legyünk boldogok és ez a lényeg. És, ha boldogságunk forrása egymás szerelme, akkor bizonyára ez elrendeltetett kettőnk között, nem? Ennek így kellett lennie. Hiába kívánom ennek a pillanatnak az öröklétét, egy recsegő női, hang mindkettőnket ráébreszti tettünk súlyára, és elkövetésének helyszínére.

- A Helsinkibe tartó járat 20 perc múlva indul. Kérem ellenőriztessék a csomagokat, és szálljanak fel a repülőre… - A kimért, hang fájóan mászik be az agyamba, és lassan leszállok Veikkoról. Mindkettőnk tekintete könnyben forog, az imént csókolt ajkak most remegő táncban búcsúznak tisztes bántó távolságból egymástól.
- Azt hiszem jobb lesz, ha bemutatom a csomagjaimat aztán felszállok Ced… - Mélyen búgó buja emlékeket idéző, hang most úgy remeg, mintha ráznák. Válaszol nélkül nézem ahogyan lassan odasétál a pulthoz és engedi, hogy átvizsgálják a cuccait, aztán rajta is végighúzzák a fém detektort. Persze tökéletesen tiszta, és már mehetne is a géphez, de újra felém veszi az irányt, immár egy cigivel a szájával.
- Vörös.. – Kezem megszokni, hogy így hív, és most úgy nézek fel rá könnyekkel az arcomon, mint egy hűséges kutya akit most készülnek a menhelyen, hagyni. – Amint megérkeztem hívlak… Vigyázz magadra, és a többiekre… De főleg magadra… Értékes ember vagy, és sokunknak fontos vagy, szükségünk van rád. És… - a füst kifújása után egy kínosan hosszú fél perc telik el mire rekedtes, hangon befejezi. – Szeretlek…
Sírok mégis mosoly húzódik az ajakaimra. Felemelem a jobb kezem és párszor erőtlenül összehúzom az ujjaimat valami integetés félét formálva. Nem gyakran csinálom ezt a mozdulatot, de nem is szeretném megtanulni.
- Hát akkor egy hét múlva Veikko… - Sóhajtok, és újra csak nézünk egymásra. Eltemetjük egymás testének emlékét arra a kis időre a lelkünkben, majd Veikkot a figyelmeztető, hang távozásra készteti. Megfogja integető kezemet, belecsókol a tenyerembe, majd egy enyhe arcsimítás után sarkon fordul, és a jegyét előkaparva beáll a sorba.

Állok, mint akibe beledöftek egy keresztet. Ott inal a szeretőm, a szívemmel a szárnyaimmal, és már nem szoríthatom magamhoz. Hiába a telefon a több ezer kilométernyi távolság tudata zokogásként vesz erőt rajta, amit lassan lerogyva egy székre próbálok csitítani. Nem megy. Könnyeim örömtől és bánattól egyaránt záporoznak, és tudom, hogy szánalmasan festek. De szerelmes vagyok, most nagyon, most igazán, és majd megszakadok, hogy meg kell válnom tőle. De látom ő sincs ezzel másképp. Figyelem ahogyan percenként visszanéz rám,, mintha még mondani akarna valamit,, mintha valami szót kéne leolvasni a szájáról, aztán végleg eltűnik a szemem elől. Láttam az arcán a sápadtszínű könnycseppeket, és legszívesebben lecsókoltam volna őket. Amint megérkezik felhív, szakít a lánnyal, és amikor odamegyek engem jegyez el? Gyűrűt kapok tőle, össze fogjuk kötni az életünket, és mindenki láthatja majd, hogy együtt vagyunk… Ez olyan hirtelen dolog, és mégis olyan gyönyörűen, hangzik. Sosem értettem miért pattognak annyira a nők a házasság, meg az eljegyzés miatt, az ígéret miatt viszont szárnyalhatnékom van.

Nem tudom, hogy miként kerülök, haza. Azt viszont érzem, hogy szemeim égnek a sírástól, és amikor belépek a házba egy rakás néma érdeklődő tekintet fogad.
Amit először megpillantok az Nicolas kicsit kiábrándult, és fáradt arca, aztán lassan Melodyra majd anyára vándorol a pillantásom. Mindegyikük néma csöndben ül, és szinte süt róluk, hogy egy rendkívül komolyan beszélgetést szakítottam félbe aminek ki más lett volna a témája, mint én, jobban mondva a melegségem. Kényelmetlen helyzetben vagyok, megvakarom a nyakam, és motyogok egy, halk sziasztokot, és az első amit teszek, hogy a kupica jéghideg vízzel csitítom síró várakozó lelkemet. Persze családom mélyen tisztelt tagjai ezt is képesek úgy végignézni, mintha valamit szentségtörést követnék el. Ezt egy röpke pillanatig tűröm, majd mivel arra is lusták, hogy kibökjék mi a probléma, megfordulok és széttárom a karjaimat.

- Mondjátok, mi van…!? – Csöppet sem vagyok kedves, de ez őket nem érdekli. Anyu Melodyra néz aki szó nélkül lelép, de még utoljára váltunk egy szem kontaktust majd végleg eltűnik. Baj van… Érzem a csontjaimban, hogy rendkívül kínos beszélgetésnek nézünk elébe. Anyu hátradől, és szemrehányó pillantással kezd bele a mondandójába.
- Holnaptól elkötözöl… - A szívem szinte felhasad mikor felfogom, hogy mit mondott. Megrökönyödve pásztázom hol az ő, hol pedig Nicolas arcát. – Ezentúl Nicolasnál fogsz lakni. Legalábbis addig amíg normális fiúvá nem változol!
-, hogy mi van?! Normálissá? Elmondanád miről beszélsz itt össze vissza? – Csak kapkodom a fejem. Ezt a drasztikus lépést abszolút nem tudom hova tenni. Elköltöztet? De mégis… Miért?
- Nem vagyok, hajlandó megbékülni azzal a ténnyel, hogy a kisfiam meleg. Azzal pedig végképp nem, hogy az egyetlen vérszerinti húgát is belekeveri. Ezért utólagos engedelmeddel volt bátorságom felhívni Nicolast az egyetlen embert akire, hallgatsz, hogy közös megoldást találjunk a beteges vonzódásodra…
- Beteges vonzódás??? – Egyre jobban kiakadok. Mi a franc van most mindenkivel!? – És azt a megoldást találtad ideálisnak, ha Nicolashoz költözöm!?!?!??! – Emelem fel, hangom, és kezdek hisztérikusra váltani. Kicsapnak a saját lakásomból, csak azért mert nem a normális párkapcsolati normát követem!? A saját anyám kidob?! –, ha ennyire beteges vonzódásnak tartod azt, hogy meleg vagyok nem félsz, hogy rá mászok!? – Mutatok remegő kézzel a szőke fej felé, de, mint mindenre anyunak erre is van egy tökéletes kidolgozott válasza.
- Nicolas képes visszautasítani téged, és helyre tenni. Hidd el jót fog tenni egy kis életmód váltás… - Ez a kimért, hang. Egyszerűen nem hiszem el! Ez fenomenális… Ez… Ez… A saját anyám kidob…

Lehajtom a fejem, és összeszorított fogakkal görcsben lévő öklökkel nézem a padlót. Még is, hogy képzelik ezt!!? Erős tenyér húzódik a vállamra, mire reménytelenül mérges pofára felnézek egyenesen Nico arcába.
- És ezt te maximálisan támogatod mi!?
- Csak is Melody érdekében!
- Úgy beszélsz, mintha bántalmaznám!
- Nem tesz jót neki, ha mostanában veled van…
- Nem csinálok előtte semmi olyat!!!
- Nicolassal úgy találtuk, hogy Neked, és Neki így lesz a legjobb. Valamint az, hogyha egy jó ideig nem találkoztok. – Zárja le a vitát anyu, és ez a kegyelemdöfés. Azt hiszem itt omlok össze lelkileg. Bárcsak futna ki a talaj a lábam alól, és süllyednék el még a Titanicnál is mélyebbre. Ez nem igaz! Eltiltanak Melodytól!?

- De hisz a testvérem… - Motyogom, de érzem, hogy ez itt most nem segít. Betegesen felsőbbrendűnek hiszik magukat nálam, és azt gondolják, hogy ő általuk választott út az abszolút helyes. De mégis miért? Mivel tudnak ők többet nálam!? Mégis mi ez a fene nagy bölcselet? – Mikor költözök? – Belenyugodva roskadok a székre, és a tenyerembe temetem fejem. Nem tudok mit csinálni. A parancs az parancs, és csak remélni tudom, hogy jobb lesz. Voltaképpen örülnöm kéne, mert ők még nem tudják, hogy végleg elutazom. Viszont ez a Melodytól való eltiltás valóban aggaszt. Komolyan gondolkozom rajta, hogy őt is magammal viszem és lelépünk innen! Majd én vigyázok rá, ahogyan eddig… Nem lesz semmi baja!
- Holnap reggel… - Na persze,, hazajövök, úgy, hogy itt, hagyott Veikko, és már pakolhatok is mert a saját anyám nem akar látni, csak azért mert faszt fogadok a seggembe. Elegem van…!
Felállok, és szó nélkül felviharzok a szobámba. Egy pillantás a mobilomra amelynek kijelzője üresen kacsingat felém az óra és a dátumkiírást kivéve, majd előkapok egy táskát és kinyitom., ha anyu végleg el akar veszíteni, hát akkor most lépett arra az útra…
A reggelem pocsék. Az eső esik, nekem pedig szar kedvem van. A mobilom kussol, és rosszat álmodtam. Iszonyatosan rosszat… Veikko holttestét tartottam a kezeim között és zokogtam. Az igazat megvallva nem nagyon szoktak ilyen álmaim lenni, ezért most szíven ütött. Az meg még inkább, hogy a drágalátos kedvesem még mindig nem csörgetett fel, pedig megígérte. Vagy ilyen sokáig utazna? Vagy ahogy, hazaért bevágta magát az ágyba és elaludt, majd csak akkor hív, ha kipihente magát? Vagy egyenesen a csajához sietett egy jó kis dugásra, és eszébe se jutottam… ? Néha már fel felbukkannak a fejemben a legirracionálisabb gondolatok is, amiken ár tényleg röhöghetnékem van. De ilyen lelki állapotból mit vár az ember egy kis buzeráns suhanctól de tényleg!? Aki rossz, hatással van a húgára, akiért az életét áldozná… Csak azért mert életében egyszer őszintén boldog…

Anyutól el sem köszönve indulunk el az új otthonom felé Nicolassal. Megpróbál feldobni pár témát, hogy jobb kedvem legyen, de engem teljesen lefoglal a kapucnimon kopogó esőcseppek számolása, valamint a rossz előérzet a szívemben. Valami nagyon rosszat sejtek, de szerintem ez csak az idő, és a sok érzelmi instabilitás miatt van csak. Nem az én napom ez az egész és kész, remélem lesz jobb is. Nico háza amúgy nem éppen leányálom. Na jó igazi legénylakás, ahol minden férfinak szükséges cucc megvan, kivéve a pornólapokat… Van egy kis hálószoba egy egyszemélyes konyha, WC, zuhanyzó, meg a nappali ahol egy nagy kanapé van és tévé. Én a kanapét kapom lakhelyemül ezt már előre megbeszéltük. Egyébként maga a környék ahol lakik rendkívül csöndes, és sok a gyerek. Bár csak pár utcányira van a mi házunktól, már látszik a lakásokon, hogy pénzesebb emberek laknak itt, én pedig kezdem emiatt is rosszul érezni magam. Csóró vagyok, mint állat, és megint hol kötök ki? Nicolasnál…

- Dobd le a cuccaidat, és érezd otthon magad! Mindjárt összedobok egy teát vagy valamit! – Trappol be előttem a lakásba, én pedig a legnagyobb jókedv hiányában utána lépkedek. Rögtön leveszem a cipőimet, mivel tudom, hogy nagyon allergiás a koszra, és nem maradok annyi ideig itt, hogy módosítsam az életstílusát.
- Merci, de most nem kívánok semmit… - Válaszolok csöndben, és kinézek az esős tájra… Az idő sincs azon, hogy jókedvre derítsen a telefonom pedig kussol. Végre elszánom magam, és számolva azzal, hogy sok pénzembe fog ez nekem kerülni beütöm Veikko számát.
„ A hívott szám…” –, hogy mi van!? Nem elérhető? Kikapcsolta a telefont?? Vagy nincs térerő ahol most van..? Vagy mi történt? Csak pislogok magam elé, a szívem hevesen kalapál. Lerázott volna? Mi a faszom van ezzel is?! Miért nincs megkapcsolva az a rohadt telefon az isten szerelmére?! Azt ígérte, hogy…, haZUDOTT!!!! – Megint hisztizhetnékem van, de a kitörő üvöltözéseimet most egy falra irányzott öklözéssel cserélem fel, majd fájdalmasan felsóhajtok. Rohadtul vége van. Dehogy akart visszahívni, csak hitegetett, csak, hazugság volt az egész maszlag és… FÁJ… Mikor Nicolas bejön kezében egy tálcával a pillantásommal kis híjján leszúrom.
- Mi történt? – Kérdezi, halkan miközben leteszi a tálcát az asztalra és a távirányítót kezdi keresni.
- Semmi… - Mondom flegmán. Majd pont neki fogom elmondani… És amúgy is részben neki köszönhetem, hogy itt kötöttem ki… Istenem annyira elegem van, honnan ugorjak ki, kit öljek meg?!
Elcsigázottan figyelem ahogyan lehuppan a kanapéra, és bekapcsolja a tévét. Híradó, de a szokásos módon semmi érdekes nincs benne. Én a telefonomra nézek, majd méregtől elvörösült arccal dobom le az asztalra, és leülök mellé. Képernyőn megjelenik a bemondónő és már kezdi is szajkózni az aktuális híreket. Fél pillanatig nézzük csak a tévét, aztán ő töri meg, hamarabb a csöndet.

- Átbaszta fejed mi?
- …, hagyj békén…
- Én szóltam..
-, hagyj békén abszolúte semmi közöd hozzá, érted!!!!? – Török ki rá hirtelen, mire kicsit meghökken.
- Nem régen kaptuk a hírt, hogy a Párizsból a Finn fővárosba tartó járat üzemanyag tartálya kilyukadt és a gép lezuhant… - A fülem mellet, mint egy röpke falevél suhan el a hír, és már állnék fel, hogy sértődötten kirohanjak a szobából, mikor felfogom, hogy mit mondott. Nicolas arca is lefagy, és az enyém is… Megbénulva fordulok a képernyő felé, ahol a nő átható tekintettel néz szembe velünk., hogy… Mit mondott? – Eddigi értesülésünk szerint egyetlen utas sem élte túl a balesetet… - Izmaim elernyednek majd újra összerándulnak. Ez az egész csak egy vicc igaz?! Ez az egész…
- Veikko… - Nyögöm a nevet, és azt hiszem, nem tudom hol vagyok. Ez csak egy vicc… Remegő tagokkal kapom elő a telefonom, és újra tárcsázom a finn számot. Nem elérhető… Istenem pont ilyenkor nem tudja felvenni… Mégis mi a franc van!? Kalevi… Kalevi biztos tudja, hogy ez csak egy hülye vicc! Visszakeresem a számát és már hívom is. Fura, hogy hosszan kicseng a telefon, lelkemben pedig türelmetlen fájó izgalom lüktet. Vedd fel… Vedd már fel a rohadt telefont! Kalevi vedd már fel…

- Ced… - Nem a megszokott, hangszín szól bele, és én már innen tudok mindent… Igaz… A gépe lezuhant… Veikko lezuhant a géppel együtt… Kicsúszik a telefon a kezemből, és a földön landol, aztán lassan követem én is. Letérdelek, és megsemmisült tekintettel nézek a képernyőre, ahol már az újabb híreket mondják. Az én egyetlen szerelmem… A férfi… Veikko… Az egyetlen ember akit tiszta szívből…, halott…, halott…, haLOTT!
- NEM! – Felüvöltök. Ezt még vissza lehet csinálni! Ez egy nagy, hazugság! Veikko él és virul és jól van, csak nem akar látni, vagy elaludt! De semmiképpen sem, halott! Az én Veikkom nem lehet, halott! Veikko nem, halhat meg… Tegnap még mi… ketten…és… - NEM LEHET, haLOTT! – Felzokogok és, ha Nicolas nem kap elterülök a földön az asztalba verve a fejem. De elkap, és magához szorít, nagyon erősen. Nem szól, nem csitít csak szorít, és engedi, hogy teli torokból üvöltsek fájdalomtól szétszaggatva…… Minden erőm elszáll. Csak üvöltök, zokogok, és a Nevét ismételgetem.. Alig bírok egyben maradni, a szívem kettéhasad, és szétfolyik a testemben a fájdalom. Nem, halhat meg.. Ő jól van… Ez csak egy rossz poén, tudom én… Bemondták a híradóba… Lezuhant a gépe… Nincs többé… Nem létezik többé… Veikko Nikkonen odaveszett… Odaveszett… Istenem akkor én még miért lélegzek!?

- Cédric… -, hallom Nicolas nyugtató szavait. – Hé..
- Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy él, és boldog.. Még, ha nem is velem de boldog…
- Ced… A híradó…nem szokott, hazudni… - Nehezére esik kiejteni a szavakat, de a következő pillanatban kap is tőlem egy pofont.
- Ezt az egészet csak azért csináljátok mert nem tetszik, hogy meleg vagyok igaz!? Megrendeztétek az egészet csak azért, hogy végleg elszakítsatok minket egymástól!!!!- Üvöltök rá felindultan, de csak két ködösen méregető szempárt kapok. – Hozd vissza! – Markolom meg a karját, és erőteljesen rázni kezdem. – Hozd vissza őt nekem! Vissza akarom kapni!!! – Zokogásom fulladásba fajul és nem kapok levegőt. Torkomhoz kapom a kezem, és érzem, hogy minden levegő kimenekült a tüdőmből. Nico azonnal cselekszik. Odarohan az egyik táskámhoz, és már hozza is az inhalálót, de még mielőtt a számba nyomhatná eltolom… Nem kell…, ha Ő nem él Nekem sem szabad… Nem tudok így élni… Már most kínlódok a fájdalomtól…

Nicolas tekintete még rémültebbé válik, és a tagjaimat lefogva adja be nekem a gyógyszert…
- Életben maradsz! – mar belém a követelőző, hang, mikor újra magamhoz térek.
- Meg akarok, halni!... – Kiáltom könnyeim között, mire egy éles pofont kapok.
- Nem! – Erősen megragadja a kezem és felhúz magához. Egy percig találkoznak könnyes pillantásaim a kékes tekintetével, majd karjaiba vesz,, mint egy hercegnőt és becipel a szobába. Persze ellenkezek, kapálózok, karmolok, és, harapok, de nem, használ. Letesz az ágyra, és kirohan majd pár pillanat múlva pár pirulával és egy kis teával tér vissza. – Ezeket most beveszed! – Ül le mellém, de én csak, mint egy őrült tapogatom a paplant, és Veikko nevét ismételgetem. Nem, halhat meg! Nem, halhat meg ilyen egyszerűen! Tegnap még szerelmeskedtünk, és csókolóztunk…
A pirulák erőszakos módon újra a számban kötnek ki, és teljesen elhomályosul a látásom. A testemben lángoló fájdalom lassan eltompul, és már csak a végtelenül puha párnára, hagy bennem emlékeket… Veikko…

***


Rémes hideg, hatja hát testem minden porcikáját. Érzem ahogyan a kicserepesedett szám vízért könyörög, ágyfagyott talpaim pedig melegért, de nem mozdulok. Átfázva állok és bámulok az óriási temetőre, majd megbillent a szél. Senki sem kérdezi, hogy kerültem ide, igazából magam sem tudom. Vagyis csak, halvány dolgokra emlékszek…
Annyival tisztában vagyok, hogy amikor meghallottam, hogy Veikko meghalt, a szervezetem veszélyesen összeomlott. Az orvosok szerint ritka eset vagyok, az a fajta ember, aki az érzelmei rabja, és annyira felizgattam magam a hír, hallatán, hogy sem a szívem se a tüdőm nem bírta a hirtelen terhelést.
Kórházban tartottak, egészen három hétig, és talán még most is ott lennék,, ha nem éreztem volna azt, hogy nekem itt kell lennem. A rideg fehér gyógyszerszagú szobák között azt se tudtam, hogy élek vagy, halok, aztán amikor megpillantottam Nicolas arcát mindig könnyezni kezdtem. Emlékeztetett arra, hogy ez a rohadt nagy valóság és egyedül vagyok, most már végleg. Nincs ki szeressen, és nincs akit én szeressek…
Szóval kórházba kerültem, és egy jó ideig eszük ágába sem volt kiengedni, hiába próbálkoztam, és mondtam, hogy nekem mindegy már. Ők ezt nem értik, nem érzik át mennyire fáj… Szinte beleőrülök.

Egyik éjjel fogtam magam és féljózanul megloptam a kortermemben lévő összes embert, majd nem törődve azzal, hogy mik lesznek a következmények elindultam a semmibe. Sosem csináltam még ilyet, és űzött a lelkiismeret is utána, de nem volt más választásom.
Még a temetésen sem lehettem ott… Kalevi egyszer bejött hozzám szólni, hogy itt, hagyja Franciaországot, és a szüleivel visszatérnek azonosítani a holttestet meg elrendezni a temetéssel kapcsolatos dolgokat. Azóta nem láttam többet…
A temetésről is csak utólag értesültem, és, mint mindenbe, ebbe is beleroppantam. Rosszabbodott az állapotom, de talán éppen ez volt az ami arra késztetett, hogy lopjak, és felüljek az egyik repülőre, amelyik egyenesen idehozott Helsinkibe… Fogalmam sem volt semmiről. Tudtam, hogy furán néznek rám az emberek, mert egy vékony köpenyen, és kabáton kívül semmi nem volt rajtam, de pár gyanús kivizsgálás, és gyanús pillantás kíséretében simán átléphettem Finnország, határát. És most itt vagyok Helsinki temetője előtt… A taxira már nem igazán volt pénzem ezért odaadtam neki a cipőmet és az mp3 lejátszómat. Egyszerű ember volt, nem tudott se franciául, se angolul, de lassan megértettük egymást… Egyáltalán nem nézte jó szemmel,, hogy egy köhécselő, karikás szemű vörös fiatal srác először elviteti magát, aztán meg egy kevéske pénzzel, egy pár sportcipővel, és egy lejátszóval fizet, de végül elengedett.

Megremegek, és köhintek egyet, majd lassan szédelgő léptekkel elindulok a bejárat felé. Mindig is utáltam a temetőket… Ide csak akkor jár az ember, ha valakit, akit nagyon szeretett, elveszített.
Annak idején egyedül csak apu miatt jártam az ehhez, hasonló helyekre, és mindig elgyengültem, a végén pedig zokogások közepette menekültem el egy jó időre. Már az első lépéseknél birtokolni kezd az eddig tompán égő fájdalom heves tüze, de tovább csoszogok. Ködös fáradt tekintettel kémlelem a sírköveken a feliratokat, miközben érzem, hogy a fejem egyre jobban nehezedik. Nem tudom mi van velem… Alig tudok lélegezni, minden egyes levegővétel olyan, mintha pengét, hasítanának a tüdőmből, de a lábam, mintha önállósulna lépked tovább. Talpam alatt rezegnek a lehullott levek, a levegőben pedig finn melankólia illata záporozik. Olyan más itt minden. Hiába van itt is annyi ember, hiába van nyüzsgés Helsinkiben, itt mégis mindent elborít az elmondhatatlan szomorúság fátyla., mintha mindenki gyászolna valamit… Pontosan beleillek ebbe a képbe. Ahogy lépkedek a sok kőtömb között, eszembe jut, hogy mennyi, halott ember van is itt. Sírkő, sírkő hátán…És néma csönd… Mégis olyan, mintha sok száz ember súgna a fülembe, és markolna bele a nadrágom szárába. Húznak valahova, és, ha lehunyom a szemem tisztán látom mindegyikőjük arcát… Rémisztő ez a hely, mégis fura boldogságot ébreszt bennem. Tudom, hogy közel vagyok, nagyon közel…

A talpam egyre jobban fáj, és minden egyes levegővételnél meg kell állnom egy pillanatra. Testem minden porcikáját rázza a hideg, a könnyek pedig 2-3 percente fagynak az arcomra. Körülbelül 7-8 óra lehet, de még nincs teljesen sötét, legalábbis ahhoz elég fény van még, hogy el tudjam olvasni a köveken lévő neveket. Viszont hideg van, ettől viszont alig tudok mozogni. Mikor elérek az egyik bazi nagy fához már nem is érzem a lábamon húzódó vágott és vérző sebeket. Megállok pár percre és megtámaszkodom, hogy csitítsam szédülésemet, és körülnézek. Mindenhol üres félhomály uralkodik, ám valahol mécsesek százai pislákolnak, és egy lány arca tűnik fel. Megdobban a szívem, és a fának dőlök, de nem veszem le a pillantásom az alakról. Egyszerűen nem tudom, és már mozdulni sem tudok. A lány elmélyülten nézi a sírt, majd óhsajt egyet, és összehúzza magát. Bizonyára már régóta állhat itt kint és látszik rajta, hogy milyen kimerült.

Hirtelen sarkon fordul aztán lassú léptekkel felém veszi az irányt. Igyekszem még jobban a fához húzódni, nem akarom, hogy meglásson, és a nagy sietségében nem is vesz észre. Úgy illan el innen akárcsak egy tündér, vagy egy éjtől kapott fagyos csók. Csak nézek sudár alakja után, és valahogy tudom ki is volt ő. Köhögésem ráz fel az ábrándozásból, és újra megindulok. Tudom, hogy a mécsesekkel és virágokkal elborított sírkő már csak pár méterre van, de még is hosszú percekbe telik mire odajutok, pedig annyira szedem a lábam… Valahogy semmi sem olyan tiszta, minden olyan elmosódott homályosnak tűnik a számomra. Olyan, mintha egy vizes üvegen keresztül néznék mindent.. Aztán végre sikerül elérnem a sírt, és a földre omlok. Csak pár lépést tettem a fától, de úgy pihegek, mintha kocogtam volna egy egészségeset. A kellemes fénynyalábok melengetni kezdik arcom a sötétben, és a virágokra nézek. Egytől egyig rajongóktól származó virágok, és virrasztó mécsesek. Félelmetesen gyönyörű. Ők világítják meg a fekete márványon vékony ívelt vonalakkal felírt betűket: Veikko Nikonen.

- Szia… - Előrehajolok, és végigsimítom a betűket. A hideg márvány érintése mosolygásra késztet, és újabb könnycseppekre. Olyan tompának érzem magam és érzéketlennek. – Hiányoztál… - Bököm rekedten, és nem törődve azzal, hogy akár fel is gyulladhatok átölelem a jéghideg sírkövet. Nincs illat, nincsen köszönés, nincs melegség. Csak egy rideg és kegyetlen kőszirtet markolok, aminek semmi köze nincs Veikkohoz azon kívül, hogy a nevét viseli… - Annyira sajnálom… - Nem tudom miért mondom egyszerűen csak kitörik belőlem minden indulat. Pillanatok alatt összekönnyezem a tömböt, és csak zokogok, és zokogok a lángok közepette. – annyira hiányzol… és még csak itt sem lehettem amikor… - Suttogom de minden második szónál elakadok. Olyan nehezemre esik beszélni,, hogy minden szó kiejtésekor belemélyesztem körmeimet a márványba. – Miattam van az egész, miattam kerültél oda ahol most vagy Veikko…, ha visszahúztalak volna akkor nem … - Ajkaimba, harapok, és közelebb húzódok a sírhoz. – Azt mondtad felhívsz amikor megérkezel. Nem tetted, ezért most megkésve bár… de itt vagyok, hogy melletted legyek… Ahogy megígértük egymásnak… - Motyogom, közben belül nagy cinizmussal röhögök a maradék józan eszemmel magamon, hogy egy sírhoz beszélek. Úgy sem, hallja, de azért jól esik… És pont én ne lennék az az ember, aki el ne tudná magával hitetni, hogy élete szerelme minden egyes elsodort szavát, hallja?

Azt hiszem bármilyen nevetséges, hiszek benne, hogy, hallja. Tudom. – Azt mondtad, hogy mindent együtt csinálunk. Erre csak úgy itt, hagysz…, hazudsz nekem, és ezt most olyan ügyes tetted, hogy kérdőre sem vonhatlak, hogy miért tűntél el így az életemből… - Előveszem az utolsó szál cigit, és reszkető ujjaim közé veszem, majd odanyomom az egyik kis lánghoz,, hogy tüzet kapjon. - Azt hiszem ügyesen keresztül húztad a terveimet veled kapcsolatban.. Ide akartam jönni Melodyval, és veled leélni az életem… Este titokban szeretkezni, reggel pedig nagyokat nevetni reggelizés közben… Féltékenykedni, veszekedni azért, hogy újra kibéküljünk… és… összeházasodni… - Lehajtom a fejem, és a zsebemben kezdek turkálni majd egy jókora gyógyszerhalmazzal húzom ki a markomat, és széttárom. –, ha mindent együtt csinálunk. Akkor ezt is együtt kell! Megmondtam, hogy nem mehetsz el, csak akkor, ha megölsz… És még is itt, hagytál… Az a legkevesebb, hogy bevégzem magamon azt amit te itt, hagytál… - Ujjaimat finoman megégetik az apró mécsesek miközben kipattintom a megszámlálhatatlan gyógyszert a markomba. Mindegyik altató, nyugtató,, halálos mennyiségben, de én csak mosolygok. – Je suis désolé szerelmem, a többihez szánalmasan gyáva vagyok… - Mosolygok közben pedig legördülő könnycseppjeim pár mécsest, halálra ítélnek. – Ez viszont gyors, és kíméletes… Bár semmi sem fájhat jobban annál amit te tettél velem Veikko… - Jéghideg vizet veszek elő a másik zsebemből, és megbontom. Elnyomom a félig elszívott cigarettát, és lassan darabonként lenyelem a markomban lévő tablettákat. Az ízük rendkívül rossz, ám a, hatásuk a lényeg…

Általuk végre levetkőzhetek minden eföldi fájdalmat és megaláztatást... A gyűlöletet, a keserűséget, visszautasítást az emlékeimet… Mindent…
Persze senkit sem, hagyok el szó nélkül. A kórházi ágyamon Nicot, Anyut, és Melodyt egy egy levélke várja magyarázattal mindarra amit eddig elkövettem és most elkövetni készülök. Talán ez a levél elég lesz arra, hogy Nicolast, és anyut ráébressze arra, hogy tévedtek, Melodynak pedig, ha elég idős lesz remélem elég lesz a magyarázatom ahhoz, hogy meg tudjon nekem bocsátani gyáva menekvésemért.
Hogy feladok mindent csak azért mert valaki akit nagyon szerettem elhagyott., hogy felhagyok az élettel pár érzelem dús hét után…, hogy feláldozom magam a szerelem oltárán, csak azért, hogy az én lelkem megnyugodjon…

Már nem érzem a hideget, bizonyára melegítenek a mécsesek. Olyan furcsán táncolnak,, mintha alakok járkálnának bennük. És zenét, hallok. Távolról csengő mennyei zenét… Az a szám idéződik fel bennem, amit Veikko adott elő, amit nekem írt... Fejem a tömbhöz koccan, térdemet pedig magam alá húzom. Békésen csöndes minden, csak, halk rekedtes dúdolásom rondít bele a sötétség negédes némaságába. Nem tudom abbahagyni… Szemeimet lehunyom és folyamatosan ez az egyetlen egy dallam csendül bennem… A végén már a saját, hangomat sem, hallom csak valahol belül rezdül valami dallamszó Veikko búgó, hangján…Ezek a kis fények olyan pompásak… Veikko táncol bennük… és mosolyog… Megnyugodok, és mélyet sóhajtok.
Szeretlek Veikko… Még mindig… még mindig…