Egy vámpír naplója (4. részlet: Tokyo-Befejezés)

1991. május 3. Tokyo este 9:27

„Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer valaha is eljutok ide. Syon itt találta meg azt az embert, aki talán tud rajtam segíteni. Remélem tényleg így lesz és nem feleslegesen kellett idejönnünk. Na, nem mintha nem tetszene Japán, de túl hosszú volt az út, ahhoz, hogy csak futó látogatást tegyünk itt. Lassan készülődnöm is kellene. Miért? Igazából én sem tudom, de Syon el akar vinni pár helyre itt. Nekem úgy tűnik nagyon is jól ismeri Tokyot. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy honnan…”

1991. május 4. Tokyo este 10:36

„Ez a város… fantasztikus! Egyszer neked is látnod kell, én mondom… Lenyűgöző! Teljesen elvarázsolt. Sosem gondoltam volna, hogy valami lehet ennyire szép és modern egyszerre. Arról nem is beszélve, hogy Syon mennyi mindent mutatott még… Fel sem bírnám sorolni őket. Hát ezért mégis megérte idejönni. De most már tényleg érdekelne honnan is ismeri ennyire Japánt vagy, hogy egyáltalán miért is találkoztunk… Vagy én akarok túl sok mindenre magyarázatot keresni? Szerinted? Túlságosan is tudni akarom, mi miért történik, ez lehet a baj. Na, jó, akkor csak a Japános részt kérdezem meg. Tudom, tudom, makacs vagyok, mint egy szamár, de ez van! Megyek is előkerítem Syont és megkérdezem tőle a dolgokat. Addig maradj itt, majd jövök és mesélek…”

1991. május 5. Tokyo este 9:52

„Elfáradtam. Beszéltem Syonnal erről az egészről. Nem mondott semmi érdemlegeset, szerintem titkol valamit. Na, mindegy azt hiszem jobb lesz, ha nem feszegetem ezt a témát, majd elmondja, ha akarja. Tudom, te az elején megmondtad. Igazad volt. Ezt akartad hallani? Akkor jó, most hallottad, de ne szokd meg! Holnap megyünk ahhoz az emberhez, akit Syon mondott. Kicsit félek. Még sosem voltam ilyen helyzetben. Azt hiszem, megyek, lefekszem, legalább hamarabb túl leszek a holnapi napon…”

1991. május 6. Tokyo éjjel 3:24

„Újabb rémálmom volt. Zihálva ébredtem fel és még mindig reszketek, mint a nyárfalevél. Lehet őrültség, de ezek az álmok egyre valóságosabbnak tűnnek. Félek, hogy egyszer a rabjuk leszek, és talán sosem ébredek fel. Ezt nem akarom, még nem és nem így…
…azt hiszem kicsit túl hangosan csaptam az asztalra. Hallom, hogy Syon elindult errefele. Remélem, nem jön be, rettenetes állapotba vagyok most, így nem láthat… Itt van, kopogtat… Ha nem válaszolok neki, biztos bejön, el kell rejtenem a könnyeimet…”

1991. május 6. Tokyo este 5:41

„Kicsit megnyugodtam, de még mindig félek a mai naptól. Syon nyolcra beszélt meg találkozót a férfival. Addig van időm kicsit gondolkozni. Azt hiszem, túlzásba vittem az aggodalmaskodást hajnalban. Syon annyira kedves volt velem. Nem értem, miért félek mostanában ennyire mindentől. Talán az álmaim tehetnek róla, hogy már nem merek senkihez sem közeledni. Annyira megnyugtató volt az, hogy beszélhettem vele, azután, a szörnyű álom után…
- Riku, jól érzed magad? – nyitott be halkan.
- Nem igazán…
- Mi történt? – jött oda mellém. Annyira magabiztos volt akkor is. Éreztem.
- Megint álmodtam, de ez már sokkal valóságosabb volt, mint az eddigiek. Félek… - itt nem bírtam tovább és újra elsírtam magam. Úgy éreztem, nem vagyok más, csak egy nyavalygó csecsemő, aki addig nem nyugszik, még anyuci a karjába nem veszi. Sosem voltam ilyen. Nevetve néztem szembe bárkivel és bármivel. De most… Ekkor Syon odaguggolt mellém és megsimogatta az arcom. A keze most is olyan hűvös volt, mint amilyen mindig is.
- Nyugodj meg Riku! Holnap reméljük, rendbe jön minden. – mondta, majd megcsókolta a homlokom – Gyere, feküdj vissza!
- Rendben –válaszoltam neki higgadtan és kezét fogva odasétáltam az ágyamhoz. Kihúzta az éjjeli szekrény fiókját, majd elővett egy tablettát belőle.
- Ezt vedd be, segít, hogy megnyugodj. – Annyira kedvesen mondta mindezt, hogy eszembe se jutott vitatkozni vele és igazából nem is voltam abban az állapotban, hogy ellenkezzek bárkivel is. Nem sokkal később a gyógyszer hatni kezdett. Nem tudom mi lehetett, de egyre álmosabbnak éreztem magam és már alig bírtam nyitva tartani a szemem. A testem teljesen elernyedt és nem vágytam másra csak egy kiadós alvásra. Még egy darabig figyeltem Syont. Már csak homályosan érzékeltem őt és a külvilágot, mikor Syon fölém hajolt és megcsókolt. Ezután, mély álomba merültem…
Vajon mit jelentett az a csók? Tényleg fontos vagyok a számára? Vagy csak puszta kötelességtudatból van mellettem? Nem tudom, nem értem. Nem tudsz segíteni? Csak egy kicsit kérlek. Mi a véleményed erről? De igen, szeretném hallani… Kopogtak, mennem kell! Ha visszajöttem kifaggatlak! Addig ne szökj el…”

1991. május 9. Tokyo éjjel 2:17

„Közel négy órája, hogy magamhoz tértem. Nem igazán tudom, mi történt velem, de a szobámba ébredtem és Syon itt virrasztott mellettem. Próbáltam kifaggatni, de azt mondta inkább pihenjek. Holnap, majd megkérem, mesélje el. Addig ki kell bírnod valahogy nélküle. Megyek és lefekszem. Nagyon fáradtnak érzem magam…”

1991. május 9. Tokyo este 11:49

„Nem tudom, hogy kezdjem… Én… még magam sem hiszem el ezt az egészet. Mi vagyok egyáltalán? Ez rettenetes… Lehet jobb lett volna, ha az álmok ölnek meg, mintsem, hogy így kelljen élnem. Ne haragudj, kérlek, tudom azt ígértem mesélek, de nem megy. Majd holnap, most nem érzem magam rá képesnek. Átmegyek Syonhoz, nem akarok mást csak aludni, aludni olyan mélyen, mint azon az éjjen, mielőtt még megtudtam volna mindent…”

1991. május 10. Tokyo este 10:47

„Kicsit megnyugodtam. Úgy érzem, most már képes vagyok elmesélni neked mindent, de kérlek, ne kérdezz semmit, úgysem tudnék rá válaszolni…
Egy csendes kis utcába tértünk be. Alig pár perc gyaloglás után Syon megállt az egyik ház előtt, bekopogott, majd belépett:
- Konbanwa! Watashi wa Syon desu!*¹
- Irasshaimase!*² De nem muszáj japánul beszélned fiam. Téged mindig szívesen látlak a házamban.
- Köszönöm neked, mester! – hajolt meg mélyen. Ekkor értettem meg, mi is köti őt ide. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen távol is élnek vámpírok.
- Ő az, akiről beszéltél nekem fiam?
- Igen mester. Ő itt Riku.
- Lépj, közelebb kérlek, had nézzelek meg kicsit… Te ugye félig japán vagy?
- Igen uram. Édesanyám japán volt.
- Értem. Üljetek le.
Helyet foglaltunk egy kis asztalka mellett és egy kellemes japán tea kíséretében beszélgetni kezdtünk. Mindent elmeséltem neki, amit csak tudni akart. Még a rémálmaimat is, melyek minden este kínoztak. Ekkor az öregúr felállt, és magához intette Syont. Nem hallottam, miről beszélnek, csak sejtettem, hogy rólam van szó. Igazam is lett. Pár percnyi suttogás után Syon odatérdelt mellém és mindent elmondott.
- Riku, a mester arra kér téged, hogy vesd alá magad egy hipnotizálásnak. Tudom, furcsán hangzik mindez, de úgy vélem csak ő segíthet neked abban, hogy a rémálmok többé ne gyötörjenek.

- És miért nem beszéltétek meg ezt előttem? Mit titkoltok még Syon?
- Nem tudom, hogy elmondhatom e neked…
- Ha nem mondod el, elmegyek, és inkább hagyom, hogy csendben utolérjen az őrület… - makacskodtam. Tudom, bután viselkedtem, de mindenáron tudni akartam, mi történhet velem a hipnotizálás alatt. Syon ekkor hátra pillantott mesterére. Aki, ha jól láttam, beleegyezően bólintott.
- Jól van Riku, elmondom. A mesterem úgy véli, az álmaid nem puszta véletlenek. Minden, amit látsz vagy épp láttál álmodban, nem csak a képzeleted szüleménye, vagy nem pusztán álomképek, hanem még a múltban történt események kivetülése. Azt még én sem tudom mit is jelenthetnek ezek, de a mesterem szerint, ha sikerül téged mély álomba taszítani, akkor talán kideríthetjük, mitől van ez az egész.
- És mi történhet velem ez alatt?
- Lehet, hogy az álmaid magával ragadnak, és többet nem ébredsz fel… soha többet…
- Értem… Syon, ha mindez megtörténne, kérlek, ölj meg! Nem akarok üres bábuként élni! Annál még a halál is jobb, ígérd meg, hogy megteszed!
- Megteszem neked, ha erre kérsz…
- Köszönöm neked… - álltam fel, majd elindultam az öregúr felé. Nem volt veszteni valóm. Vagy ez öl meg, vagy az álmaim. Egyik sem jobb, de talán a két rossz közül, a jobbikat választottam. Legalábbis abban a pillanatban ezt gondoltam.
- Riku… Én várni foglak – mondta Syon halkan.

Nem szóltam semmit, vettem egy mély lélegzetet, majd elvettem a mestertől azt a poharat, amit felém nyújtott. Kellemes íze volt a főzetnek. Kicsit emlékeztetett a mentára azt hiszem, de nem tudom biztosan megmondani. Megittam az utolsó kortyot is, majd leültem az ágy szélére, ahova Syon vezetett. Nem sokkal később éreztem, ahogy egyre inkább rám telepszik az álmosság és magával ragad. Az utolsó kép, amit láttam Syon aggódó tekintete volt… Nem tudom ezek után igazából mi is történt. Nem emlékszem semmire sem. Mikor magamhoz tértem csak a hatalmas felfordulást láttam magam körül. Szédültem és úgy éreztem menten összeesek a kimerültségtől. Azután hirtelen minden elsötétült és már csak itt tértem magamhoz. Igazából nem tudom, mit mesélhetnék még neked, csak azt tudom elmondani, amit Syontól hallottam. Biztos érdekel? Rendben, akkor nincs mit tenni, de most kérlek, bocsáss meg nekem. Nem érzem túl jól magam. Azt hiszem, ledőlök kicsit. Ígérem, ha felébredtem, mindent elmesélek neked…”

1991. május 11. Tokyo éjjel 2:29

„Újra itt vagyok. Kicsit jobban érzem magam végre. Úgy érzem, most talán végre el tudom mesélni mi történt…
Mély álomba merültem. Egyszer csak egy hatalmas kietlen puszta közepén találtam magam. Mindenütt halottak hevertek, s a környéken lévő korhadó fákat lángok borították. Akkor jöttem rá, valójában hol is vagyok. Egy ősi harcmező kellős közepén álltam, s égett hús szag csapta meg az orrom. Ekkor valahonnan a semmiből hirtelen előttem termett valaki. Nem ismertem fel. Olyan volt az egész, mintha a semmiből tűnt volna elő és valami misztikus köd lepte be. Nem volt arca. A szemei sárgán világítottak a hatalmas feketeségből. Ledermedtem, és hiába is akartam volna mozdulni, olyan volt mintha megbabonázott volna. A testem nem engedelmeskedett nekem.

Ekkor az árny hátrébb lépett, majd a hatalmas füstfelhőből egy kardot húzott elő. Védekezni akartam, feleslegesen. Az árny nem engem akart, újabb áldozatra vadászott. Csak álltam tehetetlenül, miközben ő újabb és újabb embereket mészárolt le, majd hirtelen minden eltűnt és egyszer csak a szobámban találtam magam. Kirohantam, de a ház teljesen üres volt. Ekkor kifutottam az udvarra és ismét csak a pusztulással találtam szemben magam. S a távolban újra ott állt az, az árnyalak. Megindult felém, s én ismét csak lemerevedtem. Kiáltani akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon. A fantom megállt előttem, meglendítette hatalmas kardját, majd eltűnt. Semmi nem maradt utána, csak a halál. Ismét körbenéztem s ekkor láttam meg azt, amitől rettegtem.

A fantom véráztatta kardja az én kezemben hevert. Rettegve emeltem egyre feljebb, s ekkor tört rám a felismerés. Az, az árny én magam voltam. Saját kegyetlen énem kínzott minduntalan, s mindaz, amit azelőtt tettem, mielőtt még 150 év alvásra ítéltek. Kínomban felüvöltöttem, berontottam a házunkba. Mindenki vérbe fagyva feküdt a padlón. Eldobtam kardom, s anyám testéhez rohantam, de már késő volt, semmit nem tehettem. A fenevad elhatalmasodott bennem s ez a fenevad egy egész falut lemészárolt. Őrjöngtem mérgemben… Hirtelen megint minden elsötétedett, majd egy újabb helyszín következett. Egy kripta mélyén álltam láncra verve. Körülöttem vámpírok, az ítélet kihirdettetett… Láncra verve egy hatalmas kőkoporsóba helyeztek, nem tiltakoztam, semmi másra nem tudtam gondolni csak anyámra. Üveges szemekkel vártam a megváltó végzetet, de az nem jött el, csak örök kárhozatra ítéltetett. A koporsóm súlyos kőfedele lassan bezárult felettem, s megkezdtem a 150 évig tartó vezeklést… Végtelen sötétség következett, majd Messziről meghallottam a hívogató hangot, s a remény újra felcsillant bennem…

- Térj magadhoz, kérlek! Itt az ideje, hogy visszatérj közénk! – hallatszott a messzi távolból Syon hangja. Lassan újra minden kitisztult, s megpillantottam ismét Syont…
A többit innen már tudod. Gondolom most elítélsz azért amilyen voltam, és igazad van. Nem érdemlem meg, hogy szeressenek. 150 év vezeklés után a lelkiismeretem tovább kínoz. Ennek talán sosem lesz vége. Undorodom magamtól. Kár volt felébrednem. Azt hiszem, visszafekszem, gondolom most úgysincs hozzám kedved, azok után, hogy megtudtál mindent. Mi? Még ezek után is elviselnél? De hát miért? Hisz nem vagyok más csak egy szörnyeteg… Értem. Köszönöm neked, pedig meg sem érdemlem ezt. Most viszont tényleg lefekszem. Még mindig nem hevertem ki azt az estét. Jó éjt! Talán ma újra itt leszek…

1991. május 12. Tokyo este 23:47

„Megint itt vagyok. Kicsit most már megnyugodtam. Úgy vélem képes leszek tovább lépni a történteken. A rémálmaim sem kínoznak többé. Köszönöm neked, hogy meghallgattál és velem maradtál. Sokat jelent ez nekem. Hosszú idő után tegnap ismét beszéltem Syonnal. Gondolom, érdekelnek a részletek, persze miért is ne érdekelnének.
Olyan este fél kilenc felé járhatott az idő mikor kopogtak a szobám ajtaján. Meredten bámultam a csillagokat az égen, s a múltamon tűnődtem. Nem volt kedvem válaszolni a kopogásra. Ekkor hallottam, ahogy az ajtó kilincse halk nyikorgással lenyomódik.
- Riku… - hallottam meg Syon hangját, de nem válaszoltam neki. Nem mertem szembenézni vele, csak álltam tovább rendületlenül, bámulva a csillagokat. – Riku, kérlek! Szólalj meg! Ne emészd magad tovább. Hiszen már nagyon régen történt, úgysem tudsz változtatni ezen… - lépett közelebb.
- Tudom… - mondtam belefásultan – mégis, úgy érzem még mindig nem lehetek nyugodt…
- Mondd el mit érzel, mire gondolsz? Ne zárj ki az életedből kérlek… - jött egészen közel hozzám Syon, majd átkarolta a derekam.
- Gyűlölöm magam. Legszívesebben elbújnék a világ elől és szép csendben meghalnék… Sokkal könnyebb lenne mindenkinek.
- Ne mond ezt! Azt nem viselném el. Nem tudom mi végről és miért, de túlságosan is megkedveltelek. Nem akarom, hogy elszakadj tőlem. Lehet furcsán hangzik, de melletted végre nem érzem magam egyedül és azt hiszem, te vagy az egyetlen, akiben hosszú idő után végre megbízom…
- Syon… - fordultam felé, s szemeimben ismét megjelent pár könnycsepp – Bocsáss meg nekem…
- Nincs miért bocsánatot kérned… Szeretlek! – mondta, majd gyengéden megcsókolt. Újra úgy érzetem magam, mint egy kisgyerek, akit az anyja végre karjaiba vett, hogy biztonságba érezhesse magát. Ismét elkapott a gyengeség, és egész testem reszketni kezdett. Syon szorosan magához ölelt, s elkísért az ágyhoz.
- Pihenned kell, sok mindenen mentél keresztül az elmúlt napokban. – mondta kedvesen. – Tudom, hogy ez most nagy kérés, de innod kell… - suttogta miközben a saját csuklóján ejtett sebet kínálta elém. Behunytam a szemem, megfogtam a kezét és inni kezdtem. Ugyanaz a kellemes íz fogadott, mint legelőszőr. Pár perc után visszahúztam szemfogaim és elengedtem Syon kezét, ő pedig befeküdt mellém az ágyba és szorosan magához ölelt.
- Syon…
- Igen?
- Eljönnél velem valahová? …”

1991. május 15. Anglia este 10:47

„Tudom, és sajnálom, hogy a múltkor csak úgy eltűntem, de Syon mindenképp el akart vinni egy kedves kis helyre. Azt hiszem, sikerült feldolgoznom a múltam. Tegnap este érkeztünk meg Angliába. Mindenképp vissza akartam jönni ide. Le kellett zárnom a múltam végleg…
- Megjöttünk, azt hiszem – mondtam ki lassan a szavakat.
- Biztos készen állsz erre? – kérdezte aggódva.
- Igen, ezt még meg kell tennem…
- Odakísérjelek?
- Nem kell, azt hiszem, egyedül is menni fog… - mondtam, majd elindultam egy régi megkopott sír fele. Óvatosan leszedegettem róla a ráhullott leveleket, mire a felirat is megjelent végre:
„Helena Ayase
1594- 1632”
Letérdeltem a sír elé s gondosan elhelyeztem rajta a rózsákat, melyek édesanyám kedvencei voltak. Meggyújtottam egy mécsest, majd felálltam.
- Anya, sajnálom, amit akkor tettem. Sosem tudtam elmondani neked mennyire szeretlek, s bár tudom, nem mindig voltam jó gyerek én akkor is szerettelek. Remélem meg tudsz bocsájtani nekem mindazért, amit tettem. Szeretlek téged és kérlek, bocsáss meg nekem. – suttogtam ki az utolsó szavakat halkan, könnyeimmel küszködve. Ekkor valahonnan egy apró fuvallat cirógatta meg az arcomat, pont úgy ahogy annak idején édesanyám tette, majd ahogy jött úgy távozott, beleveszve a semmibe. Nem tudom miből gondoltam, de úgy hiszem az a fuvallat anya volt, így fejezve ki, hogy nem haragszik rám. Felpillantottam az égre és csak ennyit suttogtam:
- Köszönöm neked!”

1991. május 18. San Francisco éjjel 2:41

„Syonnal végre hazatértünk és nagyon jól megvagyunk együtt. Nagyon sokat köszönhetek neki, és nagyon szeretem őt. Megnyugtató úgy feküdni és ébredni, hogy ő mindig ott van mellettem és ha bármi van, meghallgat. Nem tudom mihez is kezdtem volna ha ő nincs. Úgy érzem sosem tudok majd elég hálás lenni neki mindezért. Remélem öröké együtt maradunk, csak mi ketten…”


(Megjegyzés:*¹ Jó estét! Syon vagyok! *² Isten hozta!)