He Loves Me...He Loves Me Not VI

Lassan 120 órája van távol tőlem, és még csak fel se hív. Nem üzen, nem érdeklődik. Semmit se tudok róla, és egyre idegesebb vagyok.
Kezdek azon gondolkozni hogy Kalevinek, és Nicolasnak igaza van. Csak egy ember vagyok az egyik kikötőjében, aki csak várja, és majd beleőrül a várakozásba. Azt mondják az idő sok mindent megold. Hát ezt nem.
Reménykedtem benne hogy csak az első nap volt nélküle ilyen szörnyű, de aztán szép sorjában jöttek a balszerencsés dolgok. Először is az hogy anyu nem hajlandó szóba állni velem. Igen pontosan azóta nem beszélünk mióta levágattam a hajam, és vettem pár új ruhát, ami szerinte túl nőies. Sőt mi több… Kurvás… Akárhányszor csak eszembe jut ez a dolog mindig összeszorul a szívem.
Azt hittem hogy a szülők akkor is szeretik a gyereküket ha az esetleg nem tökéletes, és tudtommal eddig nem nagyon adtam rá okot hogy így viselkedjen velem. És most még is ez van.

Melody az egyetlen társaságom a házban. A két ikerrel is tudok beszélni ám a koruk miatt inkább csak játszok velük. Melody viszont mellettem áll. Mindenben. Meglepő néha hogy milyen felnőttesen gondolkodik, még hozzám képest is, pedig én már ütöm a második X-et.
Ami újabban kicsit zavar, hogy visszatértek az aktívan szexuális tartalmú álmaim, amikor már 18 éves koromban abbamaradtak. Ezekkel nem is lenne baj, sokkal inkább zavar hogy amikor reggelente bejön valaki a szobámba felkelteni elég szembetűnő látványt nyújt a meredező paplan az ágyékomnál, amit nagyon tagadni se tudok. De végül is férfi vagyok. Csak zavar… Főleg hogy majdnem minden álmom szereplője Veikko, és ez még nehezebbé teszi a dolgokat. Egyszerűen kívánom, hogy hozzám érjen, sőt még bíztatom is, és attól félek hogy ezeknek esetleg külső nyomai lehetnek. Esetleg hogy hangosan beszélek, nyöszörgök álmomban vagy valami ilyesmi. Nem akarom hogy bárki is rájöjjön a titkomra.
Nem tudok másról beszélni. Mindenben benne van.. A reggeli félbehagyott kávéban… A konyhában… A zuhanyból kiszivárgó langyos vízcseppekben… Minden ki nem mondott szóban, gondolatomban.

A reggeli szellőben, ami arcon csap mikor először kilépek a házból. A levegővételemben, amikor fáradtan felsóhajtok. Mind- mind Veikko nevét súgja a fülembe…
Meglepő dolgokra szántam el magam a négy nap alatt. Elkezdtem megtervezni Veikko lemezének a borítóját. Ez amúgy már csak azért is lehetetlen mert egyetlen egy számot sem hallgattam végig rendesen, még is égető vágyat éreztem arra hogy alkossak neki valamit. Meg elvégre munkatársak vagyunk…”másodállásban” pedig szeretők. Vagyis még azok sem. A borító elég érdekes lett. Egy sötét domboldalt ábrázol, rajta egy fával. A fának egy alak támaszkodik, és nézi a lábait. Az egész borító rendkívül kiábrándult lett, mégis van benne valami furcsa, amiért úgy érzem hogy meg kell mutatnom neki. Még most sem hiszem hogy négy napig képes voltam ezen az egyetlen borítón dolgozni. Máskor vagy 10-20 tervet csinálok a vevőknek hogy kiválasszák milyet szeretnének, és megcsinálom. De most valahogy teljesen más a helyzet. Talán a szívem túlságosan is beleavatkozik a dolgokba, hogy már a borítót is kicsit önkényesen tervezem meg… Kezdem úgy érezni magam mint valami őrült. A hiánya egyszerűen megbolondít. Magányossá tesz a világban.

Ezt egy ideig el tudtam viselni, ám amikor már a negyedik napon keltem fel úgy hogy kapásból a mobilomra nézek, kezdem egy kicsit hülyének érezni magam. Nem mozdulhatok a világon sehova, mindenhol ott van. Normális hogy ennyire hiányolom, és kívánom? Mióta elment, úgy érzem mintha egy tiszta égető seb húzódna a szívemben, ami minden egyes külön töltött órával egyre jobban szélesedik.
Már reggelizni is halál komásan megyek le, egy rendkívül halk jóreggeltet morogva. Anyu van csak a konyhában ő pedig nem válaszol. Nem próbálom arról meggyőzni hogy béküljünk meg. Felesleges. Olyan makacs mint én. Az istennek nem adná be a derekát, engesztelni pedig most nagyon nincs kedvem, ezért továbbra is rendkívül ködös fejjel teszem le magam háttal neki, az asztal melletti széknek. A kávémat kikészítette, ezért kicsit hálásan pillantok rá, de egy fényes szemvillanásnál még mindig nem kapok többet. Elkezdhetném a hisztit hogy a fia vagyok, és szeretnie kéne, mert nem öltem ember, egyszerűen csak MÁS vagyok mint a többi férfi, de hagyom hogy magától rájöjjön erre. Fáradtan beletúrok a hajamba aminek a rövidségét még mindig nem szoktam meg. Viszont ami meglepő hogy szabályosan elégedettebb vagyok magammal. Egy kis túlzással már már tetszek magamnak, de csak halkan reménykedek benne hogy Neki is tetszeni fogok. Lassú, megrögzött mozdulatokkal nyúlok a forró ébresztőhatású löttyért, amikor megcsendül a telefonom. Kezem megremeg, a benne lévő csészéből pedig három csepp az asztalra cseppen. Nem bírok magammal. A gyomrom azonnal görcsbe rándul, az arcom vörösödni kezd, én pedig gyorsan felpattanok, és szaporán baktatnék a szobába, de…

- Ugye nem az a lány az? – A kérdés szinte falnak szegez, és megállásra késztet. Nem válaszolok, csak óvatosan anyu felé nézek, aki a kinti tájat figyeli. Kicsit borongós az idő, ám a napsugarak még mindig nem adták fel a reményt hogy átjussanak a liláskék felhőzet mögött. Nem fordul felém, csak némán vár. Nem jön tőlem sem válasz, csak üresen fordulok vissza, és visszasietek a szobámba. Ez az a kérdés, amire lehetetlenség lenne egy anyának válaszolni? Hogy tudnám könnyelműen elhadarni azt hogy nem anyu ez egy férfi akibe fülig szerelmes vagyok, és az életemet adnám érte? Sehogy, legalábbis én nem vagyok képes erre.
A szobában érve a telefon kijelzőn egy boríték villog kétes érzéseket ébresztve bennem. Remegve nyúlok a telefonért közben minden izmom megfeszül. Ha nem Veikko az hanem valami hülyeség isten bizony kiugrok az ablakon… Amikor megpillantom a nevét a kijelzőn lábaim automatikusan megrogynak és nagyot nyelve ülök le az ágyra.
„Ha látni akarsz akkor fél négykor gyere a hotel melletti parkba. Várni fogok rád…
Váltógatya kötelező!

Veikko”
Arcomon valamiféle bájvigyor fut végig amikor már vagy hatodjára kezdem bújni a rövid üzenetet, aztán gyorsan az órára nézek, és elszomorodott arccal veszem tudomásul hogy még csak fél 10 van. De várjunk csak! Váltógatya kötelező…??? Összeráncolom a szemöldököm, és gyorsan visszaírok neki.
„Váltógatya?
C.”
A válasz nem sokáig marad el. Már éppen egy sóhaj közepette tenném le a telót, mikor újra rezegni kezd.

„Igen. Váltógatya. Meg ne kérdezd miért… Majd találkozunk.
V.”

Hamar lerázott. Tanácstalanul túrok bele a hajamba, mégis mosolygok. Homályos gondolatok kitalációk révednek fel bennem hogy vajon mit is tervez mára, ám ezt hamar beárnyékolják az emlékek. A beszélgetések, a bizonytalanság. Hiába is hitetem el magammal hogy rendületlenül bízok benne, ez sajnos nem teljesen igaz. Látni akarom, nem csak azért hogy magam mellett érezhessem hanem mert biztos akarok lenni benne hogy ő az enyém, hogy visszatért hozzám, és nem is hagy el… Legszívesebben már most elindulnék hozzá, hogy elmondhassam neki mennyire hiányzott, és hogy mennyire szükségem van rá. Csöppet sem zavarna ha a képembe röhögne, és azt mondaná hogy nyálas vagyok… El is határozom magam hogy most azonnal odamegyek a hotel elé, és addig szobrozok amíg meg nem érkezik, de amint belép a szobámba Melody meghátrálok a gondolattól.
- Visszajött… - Suttogom semleges hangnemben, mire ő jókedvűen elmosolyodik. Odaül mellém, és érdeklődve rám néz, aztán elgondolkodó hangnemben közli amit az arcomon lát.
- Nem tökéletes a boldogságod. – Megrémiszt ahogyan megtalálja mindenre a megfelelő szót. Lassan bólintok, és kicsit lesütöm a tekintetem. – Szereted nem?
- Szeretem… - Nyögöm kicsit furcsa hangon, de nem várja meg hogy folytassam a dolgot.
- Akkor meg találkozz vele és érezzétek jól magatokat! – Válaszolja gyermeki könnyedséggel, és kicsit el is tátom a szám. Végül is rohadtul igaza van. Csak akkor kéne foglakoznom ezekkel a hülyeségekkel, amikor Veikko a képembe mondja őket.
- Áldom a fejem hogy a húgom vagy… - Mormogom magam elé, mire a háta mögül elő kap egy négyzetrácos füzetet.
- A tanácsaim persze nem ingyenesek… - Mutat gyorsan az egyik matekpéldára mire én kicsit elhúzom a számat poénból.

- Gondolhattam volna. Kis haszonleső… - Nevetek fel, és elveszem tőle a füzetet. – Nah, hozz egy ceruzát és segítek! – Koccintom össze a fejem az övével, mire átrohan a másik szobába. Döbbenetes hogy még a matekhoz is mekkora energiája van. Komolyan mondom én ebben a korban szabályosan hánytam a matektól, Melody pedig minden szó nélkül csinálja. Persze előfordulnak olyan dolgok amikben a segítségemet kell kérnie, de általában egyedül tanul, és néha már én vagyok rá hogy vele tanulhassak… A példára nézve elmosolyodok. Nem is olyan drága dolog ez egy életmentő tanácsért cserébe amivel egy pillanat alatt lesöpri a gondolkozás terheit a vállamról.. Sikerül az egész vasárnap délelőttömet eltöltenem a matekpéldák megoldásával. A legfurcsább az hogy amellett hogy a kedvenc hugicámmal töltöm az időt, élvezem is. Persze dél elmúltával egyre több pillangó kezdi megszállni a gyomromat, és egyre kevésbé tudok figyelni a felnőtt fejjel is bonyolult számsorokra, de megpróbálom visszafogni őket amennyire lehet. Melodyval még ebédet is csinálunk, amit aztán kisebb nagyobb balesettel fűszerezve kézségesen felszolgálunk. Anyu megereszt egy hálás mosolyt Melody felé, viszont rám se néz. Ez kicsit elszomorít, ugyanakkor még jobban érleli bennem az elhatározást hogy meg kell mutatnom neki az igazi oldalamat… a következő kör úgy is valami olyasmi lesz hogy bevallom meleg vagyok. Ez egy olyan dolog amit ha komolyan Veikkoval szeretnék lenni, nem szabad halogatni.
3 kor már megközelítem a legkisebb húgaim viselkedés formáját. Ide oda pattogok a házban, amihez hozzányúlok minden roppan és törik. Egyszerűen nem bírok magammal, annyira ideges vagyok hogy azt már fogni lehet a körülöttem lévő levegőben. Előkeresem az egyik kabátomat, felveszem az új felsőt, egy ízlésesen feszes ám kopott nadrágot, és komolyan úgy érzem magam mint egy nő. Egyszerűen állati hogy 2 percente nézek a tükörbe hogy minden rendben van e, és amikor az óra három óra öt percet üt mint valami őrült robbanok be a konyhába. Anyu az asztalnál ül, és épp egy rendkívül érdekes könyvet olvashat, mivel eléggé hangos belépőmre füle botját se mozgatja.

- Nem töltöm itthon az éjszakát! – Hadarom gyorsan és még mielőtt választ kaphatnék feltépem a lakás ajtót. – Bármi baj van tudod hogy elérsz… - Teszem azért hozzá mégis, bár érzem hogy akkor sem fog keresni ha baj van. Fel se néz rám a betűhalmaz mögül, ez pedig csöppet lelomboz az úton, egészen addig, míg be nem fordulok az ismerős sarkon, és meg nem pillantom a rohadt nagy százemeletes hotelkolosszust. Kivételesen rendkívül örülök hogy nem itt fogok újra összefutni Veikkoval. Nem tudom megmondani miért, de a hideg kiráz ettől az elegancia tömegtől, ami bent uralkodik. Én sem a putriból jöttem, de elég akár öt percecskét a recepción töltenem, és máris úgy néznek rám mintha totál részeg lennék.
Megállok egy pillanatra, és felnézek az égre. Határozottan szürke, és borongós, aztán már a képembe is esik egy nagy dagadt esőcsepp.
- Basszameg… - Esik le hirtelen az is hogy nem hoztam esernyőt, sem váltógatyát. Visszafordulni pedig már nem lehet, mert késni sem akarok, ezért igyekszek határozott nem ideges mozdulatokkal lépkedni a hotel melletti zöld területre.
Park. Kiskoromban gyakran jártam erre apuval. Valahogy mindig lenyűgözött hogy teremhettek a betontömbök közé egy ilyen színes paradicsomot. Ahogy belépsz, hirtelen azt is elfelejted hogy városban élsz, hirtelen magával ragad a természet. Sok sok fa, pár pad, virágok, minden ami a nyugalomhoz kell. Mindig szerettem ide járni, valahogy maga az idilli környezet, ahol tanulni, és alkotni lehet.

Az más kérdés persze, hogy engem más is magával ragad abban a pillanatban, amikor a cuppogós tornacipőmmel rálépek a zöldesen csillogó fűre. Nos igen, az eső úgy kezdett el esni mintha dézsából öntenék, és naná hogy rám, és naná hogy akkor, amikor lehengerlőnek kéne lennem…
De nem, Cérdic ahelyett hogy helyes, és aranyos lenne úgy néz ki mint egy ázott kutya. Megpróbálok túllépni ezen a külsőségi hátrányon, de amint néhány lépést teszek a zöldben akkorát nyalok, hogy hallom ahogy roppannak a csigolyáim. Végigterülök a füvön és kicsit megsemmisülve bámulok fel az égve, engedve hogy az esőcseppek lassacskán maguk alá temessenek. Eszméletlen mekkora pancser vagyok. Egy diszfunkcionális lény… Egy bénaság…Egy…
- Nem is tudtam hogy ez az új francia köszönési stílus… - Szitkozódásomat egy rendkívül gúnyos ám érzékborzolóan ismerős hang zavarja meg. Ijedten felülök és körülnézek. Ettől féltem. Tőlem alig 1 méterre, 2 végtelenül hosszú lábat pillantok meg, aztán egy fekete öltönyt, és a leghelyesebb fickót a világon. Arca enyhén casanovás mosolyra húzódik mikor fülig elpirulok, és ahelyett hogy segítene nekem inkább leguggol elém, és ott üdvözöl. – Mi ez az új imidzs vöröske? – Húzza fel szemöldökét, én pedig kicsit megbotránkozott arccal nézek rá. Csöppet sem így képzeltem a viszontlátást, ez nem is szerepelt a felállított terveim között.
- Üdvözöllek újra a francia földön… Én vagyok a meglepetés ajándék… - Motyogom mosolyogva, miközben észreveszem hogy az eső őt sem kímélte. Ázott göndörkés fürtjei vékony arcához tapadnak, és csupán pár végtelenül merész szál kandikál a levegőbe. Azt is meg tudom állapítani hogy ő is készült a találkozásra, mivel a szeme alatt lévő sötétlila szemfesték a lehető legtökéletesebben elmosódott, ezzel elég fura keretet adva a gyönyörűséges zöld szemeknek, amik vészjóslóan csillannak meg, amikor rámvetülnek.
- Aki az első pár méter után elnyal a bozótban… Hm, aranyos fogadtatás Cédric… Okos. – Hangjában csöppnyi elismerés oldódik fel miközben közelebb hajol hozzám, az én szívem pedig az arca közeledésével egyenes arányban mászik fel a torkomba. Ha most megcsókol, én itt olvadok szét az esőben, a zöldben mindenki szeme láttára. Egy pillanat az egész, egy centivel megemeli az arcát, és levesz a fejemről valamit, aztán elégedett mosollyal az orrom elé tolja. Egy fűszál… EGY FÜSZÁL MIATT HITTEM AZT HOGY ITT FOG MEGCSÓKOLNI???

Közel járok ahhoz, hogy azon nyomban fejbe lőjem magam, de Veikko melett ez iszonyatosan nehéz feladat. Nem a fejbelövés.. Az önálló gondolkodásról beszélek! Mintha valami hülye program lenne egy perc alatt tele lesz vele az egész testem. Valója minden porcikámat átjárja, és pillanatokon belül újra rabjává, és alázatos szolgájává válok. Még akkor sem tudok betelni vele amikor jófiú módjára felajánlja hogy egy kávézóba lenne érdemes folytatni ezt a rendkívül intelligens beszélgetést (hosszú percekig csak néztünk egymásra. Sőt meg is merem kockáztatni hogy gyönyörködtünk egymásban. Legalább is én azt tettem), és megpróbál felsegíteni. Én pedig ahelyett hogy másik jófiú módjára feltápászkodnék újra megcsúszok és a karjai között kötök ki. Na ez az a lépés amit végre jól csináltam. Őrült jól. Visszadőlünk a gyepre én pedig szabályosan rajta kötök ki. Kicsit szégyenlősen meredek rá, de tekintetében egyáltalán nem látok haragot. Kicsit meglepetten méregeti az arcom aztán az egyik kezével simogatni kezd, és közelebb húz az ajkaihoz.
- Gyönyörű vagy vörös herceg… - Mondja halál komolyan, és végre megkapom azt ami miatt már napok óta álmatlanul alszok, és merevedésem van. A forró nikotinnal teli leheletet, ami körbelengi az agyam mikor megérzem szapora nyelvét a számban, a rámenős fogakat ami ajkaim alsó részébe fúródnak… magát a csókot, aminek már az első másodperce is az őrületbe kerget…

Jóval percekkel később esik le, hogy egy rohadtul nyilvános helyen csókolózunk egymás karjaiban. Jobban mondva az ő keze már az én derekamat simogatja, én pedig görcsösen markolom a gallérját, és húzom minél közelebb magamhoz hogy többet kapjak belőle, de mikor bevillan a tudat úgy engedem el mintha megütött volna az áram. Gyorsan felkelek róla, felállok, és őt is felsegítem.
- Mi ez a hirtelen visszatáncolás? Már nem is érdekellek annyira? – Perdülnek fel kérdései, én pedig csak megrázom a fejem.
- Ígéretet tettem magamnak… - Mondom kicsit pihegve még, ám már teljesen józanul.
- Erényövet nem hoztam neked, sajnálom… - Válaszolja azonnal csöppnyi méreggel a hangjában. – Édes kicsi drágám. A szüzességi fogadalmadat nem nálam fogod kamatoztatni ugye tudod?
- Nem erről van szó Veikko… - Fordulok felé most én, teljesen komoly arccal. Ez már többről szól mint az én szüzességem. Sokkal többről. – Ha befutsz mint zenész nem láthatnak minket együtt. Nem akarom hogy miattam csússz le valamiről.. - Közlöm vele, és meglepődik. Arca elnyúlik, zöldes szemei pedig először totál elkékülnek, majd újra visszakapják méregzöld köntösüket.
- Miattad legfeljebb csak jó pár szaftos és vad orgiáról maradtam le Ced… De hogy a karrierem szarba menne miattad…??? Ez hülyeség.. – Legyint de én nem nyugszom.
- Veikko, akkor sem mutatkozhatunk úgy együtt mint egy meleg pár… - Folytatom tovább, mikor menni készülne. Újra megáll, és kissé ideges pillantással rám néz.
- Csak azt ne mondd hogy szégyellsz!
- Szó sincs róla.
- Akkor mi a fene bajod van Cédric? Visszajövök, rád moccanok, erre te meg hárítasz?
- Még is mi a francot csináljak? Itt vagyunk egy parkban. Ne mondd hogy nem tűnt fel?! Vagy neked csak AZ számít? – Válaszolok kicsit mérgesen. Nem értem mit nem tud felfogni ezen. Ennyire hülye nem lehet!
- Tudod, ha csak azért jöttem volna vissza… - A lehető leglassabban szemlélgetni kezdi az ágyékomat, és nem is próbálja leplezni a gondolatokat a fejében. – Akkor vissza se jöttem volna. – Közli fennkölt hangon majd a következő pillanatban megpörget a tengelyem körül, rácsap a hátsómra majd erősen magához ránt. – Te is tudod hogy bárhol, és bármikor vannak jelentkezők arra hogy perverzebbnél perverzebb dolgokat csináljak velük…Néha már zokognak érte… Könyörögnek. - Az állam alá csúsztatja tenyerét és megemeli. Mélyet szippant az illatomból én pedig nyelek egy nagyot. Látszólag tökéletesen szarik arra hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt húzza az agyam, és mond olyan dolgokat amiket nem szeretnék hallani. Igen, az a baj hogy rohadtul tisztában vagyok vele hogy sokan szeretnék megkaparintani, és én is csak egy kiváltságos vagyok a sok közül. Egy olyan aki VIP jegyet kapott Veikko ágyába pár éjszakára, és csupán csak reménykedhetek benne hogy nem fog dobni már másnap reggel. Bár ezzel a modorral egyre nehezebben tudok a közös jövőnkre gondolni.
- Akkor mégis miért jöttél vissza? – Válaszolom fogcsikorgatva, mire ő nemes egyszerűséggel elenged.
- Mert hiányoztál bazdmeg… - Vonja meg a vállát. – Ennyi… - Indul el újra az egyik közeli kávézó irányába, én pedig nem térek magamhoz. Legkevésbé sem ezt a választ vártam, de valahogyan kellemesen meglepett. Párat pislogok utána, de ő csak türelmetlenül hátrahorkant.– Gyere, igyunk valamit, nem akarok még jobban szarrá ázni…- Parancsolja, én pedig automatikusan indulok meg utána. Látom rajta hogy nem éppen erőssége a publikum előtt előadnia az érzékenyebbik oldalát. Most is látszik már a mozgásán is hogy ezzel a vallomással csorbát ejtettem a hosszan építgetett büszkeségén. Csöppet sem tűnik már úgy hogy egy pár vagyunk. Megzavar ez a hirtelen fordulat. Távol van tőlem mégis olyanokat mondd és csinál hogy perceken belül felizgat. Ha esetleg most kitalálná hogy bújjunk el egy sikátorba, nem igen tudnék neki hosszútávon nemet mondani. Megrészegített a viszontlátás varázsa, újra érezni akarom, újra hallani a szavait.

De ahelyett hogy teljesítené legtitkosabb kívánságaimat tovább kínozva trappol előttem a legnagyobb sértettséggel, és egy percig sem lassítana, hogy bevárjon, csak akkor áll meg mikor a kávézó elé érünk. Én mint egy hülye kiscsaj megállok előtte, és kicsit szégyenlősen szemezgetni kezdek vele. Elbasztam a kedvét… már nem mosolyog.
- Sajnálom… - Motyogom kicsit én is kedvetlenül, és megpróbálom megfogni a kezét, de ő elhúzza és kivesz a zsebéből egy szál cigit. Mondtam hogy mérges rám. Ébenfekete fürjei mérgesen nyerik vissza ruganyosságaikat, élesen csillogó macskazöld szemei pedig egyenesen levetkőztetnek.
- Mit? – Fújja a füstöt az arcomba, én pedig köhintek egyet. Rohadt erős cigit szív, ezt még én sem bírom, ezért kicsit köhögni kezdek, aztán igyekezek elhessegetni a füstöt.
- Hülye vagyok. – Suttogom szótlanul, de mint mindig ez sem elég neki. Többet akar, újra azt szeretné hogy kiengeszteljem - de jelen pillanatban csak is arra vagyok kapható hogy bemenjünk abba a rohadt kávézóba, vagy valami szárazabb helyre – ezért még mielőtt hosszabb monológba kezdene hogy meddig akarja hogy a szolgája legyek bevágódok a fedett, asztalokkal teli helyre.

Ez sem tetszett neki, tisztán hallom, ahogy percekkel később bejön utánam és morog valamit finnül, de nincs kedvem rákérdezni. A kávézó nem éppen a legolcsóbb hely. Igazából még csak most vagyok itt először, mivel ez a hely az elit pénzes társadalmi rétegnek van fenntartva, ezért nem is kell ecsetelnem, hogy amikor a Monsieurok, és Madamomosiellek meglátják a rendkívül esős ruházatunkat nagy szájhúzás közepette tesznek pofátlanul csípős megjegyzéseket arra hogy ilyen huligánokat is hajlandóak beengedni erre a helyre. Persze ez csak engem idegesít, Veikko arcára a megjegyzések hallatán eszelős vigyor kúszik fel. Na ja, neki van rejtegetni valója, nekem viszont a homlokomra van írva hogy nem a felső 10 ezer egyik örököse vagyok, ezért már repül is a szívembe a kellemetlen érzés, ami miatt már rohannék is vissza az esőbe.

Őszintén szólva nem teljesen így képzeltem el a találkozást. Nem számítottam egymás karjaiba zuhanós romantikus jelenetre, hosszú – hosszú romantikus csókokra az ölében, de ez az első 2 percben történő összeveszés teljesen letaglózott, még akkor is ha az egyszavas vallomása a szívemig hatolt.
Aztán elég csak ránéznem egy pillanatra, ahogyan leül velem szembe, és rámnéz rendkívül unott arccal, szarrá ázottan, és rögtön eszembe jut hogy Veikko az Veikko. Felesleges lenne bármit is változtatni rajta hisz ő így tökéletes ahogy van, a maga kéjenc, kötekedős valójában. Így szeretem.
- Mit nézel annyira Cédric? – Kérdezi gyanúsan mire én csak simán megrázom a fejem, és nagyokat mosolygok. Mintha nem tudná hogy teljesen bele vagyok csavarodva…
- Semmit..
- Szóval én semmi vagyok?
- Ne köss bele minden szavamba, rendben? – Húzom össze tekintetemet, mire végre újra elmosolyodik. Észre sem vesszük hogy közben egy rendkívül rövid szoknyában lebzselő pincér masírozik felénk, csak akkor akad meg rajta a tekintetem amikor megáll Veikko mellett, és vadul szemügyre vesz minket. Rajtam simán átsiklik a tekintete, ám az előtte ülő férfiúban látni vél valamit, ami arra készteti hogy kicsit behajoljon megmutatva ezzel rendkívüli adottságait, engem pedig akaratlanul is arra sarkall hogy perceken belül kitépjem az összes hajszálát, és elküldjem melegebb éghajlatra. Automatikusan zavarni kezd, ahogyan a lehető legáthatóbb pillantásokkal megtudakolja Veikkotól a rendelést, ő pedig anélkül hogy engem megkérdezett volna már mondja is mit óhajtunk.

- Egy üveg kóla, és egy üveg Jägermeister lesz… - Vigyorodik el Veikko finoman amitől a nő szinte rögtön jegyzetelni kezd, és nekem erre aktívan sípcsontrugdoshatnékom támad. Látszólag nagyon is élvezi a flörtjátékot, és szerintem halálosan tisztában van vele hogy zavar. Sőt azért csinálja hogy kikészítsen! Hát hogyne zavarna!!! Most készül ez a ribanc elhappolni életem szerelmét!!!
- Khmmm… - Köhintek egyet, és próbálom elhitetni hogy a kinti esős időben való ácsingózás ártott csak meg az egészségemnek. A nő rám néz, már a szeméből ki tudom olvasni a lenéző fanyar mosolyt, ám Veikko tökéletesen tudja mi a bajom.
- Mást nem kérünk… Köszönöm. – Köszön el a nőtől hirtelen aki a hirtelen búcsúzástól csalódott képet vágva megy vissza a pulthoz.
- Mi lenne ha nem flörtölgetnél az orrom előtt mással? – Suttogom halkan ám annál szúrósabb és indulatosabb szemekkel. Ő csak nagyot mosolyog majd rádől az előttünk lévő rendkívül strapabíró asztalkára.
- Nem tudom hogy feltűnt e hogy meleg vagyok…
- Csak azt ne mondd hogy nem akadt meg a szemed a kerekeded mellein amihez csak neked engedett belátást… - Válaszolom epésen csöppet sem leplezve féltékenységemet.
- Szóval irigykedsz? Ha akarod visszahívhatom… - nevet fel, ám én kénytelen vagyok mosolyogni a viccen. – ne beszélj baromságokat, ha kicsit is érdekelne már régen itt hagytalak volna nyugodj meg… - Legyint, de ezzel csak még kellemetlenebbül érzem magam.
- Hahh köszönöm a megnyugtató szavakat! Ezek után ne lepődjek meg ha egyik pillanatról a másikra eltűnsz a férfivécében egy hosszú időre, mi?
- Hm, azt hittem neked is farkad van mint nekem, de ezek szerint nagyon nagyot tévedtem. – Mosolyodik el hirtelen, és hátrasöpör pár göndör tincset a homlokáról. Rohadtul nyugodt, még csak fel sem idegesíti amit mondok neki. Kezdem azt hinni hogy semmi komolyabb érzelmi befolyást nem gyakorolok rá. Csak vagyok neki mint egy bábu és kész.
- Ez most hogy jön ide..?!
- Hát ha nem hiszed el hogy hosszú ideig vagyok vécén, akkor van két szép hosszú lábad, felállsz velük, bemész a férfivécébe és megnézed hogy kit dugok éppen. De ha te nőnek érzed magad… - Rántja meg a vállát, én pedig már emelném a kezem hogy felképeljem. Direkt azt akarja hogy agybafőbe verjem, hogy nullán legyen az önbecsülésem!?!?!? Ez nem normális!
- Hülye fasz! – Suttogom kicsit sem kedvesen, de még ez sem fogja meg. Szilárdan néz rám, és még akkor sem veszi le a tekintetét rólam amikor a pincérnő visszasiet a rendelésünkkel és minden báját bedobja hogy pár pillanatig visszacsábítsa. Ám miután látja hogy Veikko abszolút nem kapható a mustrára kicsit sértődött arccal vonul vissza, legnagyobb elégedettségemre.
- Nem gondoltam hogy ilyen hamar le akarod inni magad… - Bökök a Jäger felé, és már nyúlnék is a kóláért, de Veikko határozottan kicsúsztatja a kezemből és beleiszik.
- Nem is az enyém a Jäger hanem a tied… - Mondja és ezzel teljesen megdöbbent.
- Miért?
- mert olyan feszült vagy hogy az már fáj…
- De nem szeretem a Jägermeistert… - Nyavalygok mire haragosan az orrom elé tolja a kis üveget meg a kimérős poharat.
- Akkor most megszereted Cédric… - Válaszolja, és már a nézésből is könnyedén meg tudom állapítani hogy nem tűr ellentmondást. Kedvetlenül kortyolok bele a sötétbarna színű furcsa szagú gyógynövényes italba és az erősségétől azonnal köhögni kezdek.
- Te meg akarsz ezzel ölni?
- Csak azt akarom hogy nyugodj meg egy kicsit.
- Nyugodt vagyok én így is…
- Ja nyugodt vagy, és rohadtul féltékeny minden második nőre és férfira aki csak rám néz. – Erre a kijelentésre megrázom magam.
- Ez hülyeség…
- Ezt látom… Bizonyítsd be hogy nem igaz… - Dobja vissza nekem a labdát, és erre nem tudok visszavágni.
- Gondoltam, hogy te szó nélkül engednéd, hogy más rám másszon mi?! – Kezd rosszul esni hogy így beszél velem. Fészkelődni kezdek, és lehajtom a fejem. Már nézni sem akarom.
- Kitekerném a nyakát… - Motyogja csöppet halkan mire a zöld szemekbe nézek. – Az zavar hogy rohadtul nem bízol bennem. Azt hiszed az orrod előtt megcsalnálak? Nem vagy hülye, azt tudom… Azért kellesz mert viszket a tököm? Nem, azért kellesz mert te vagy az egyetlen aki a nevem nélkül is szeret, és aki mert nekem ellentmondani pedig nagy volt számára a tét… Ezek után itt vered magad hogy én mikor hol és kivel… Mintha nem ígértem volna meg neked hogy visszajövök. Mintha nem lenne szerződésünk… Cédric, ennyire nem bízol bennem? - Érzem hogy valami óvatosan simogatni kezd az ágyékomnál, és megkövülve nézek le, aztán meglepve tapasztalom hogy egy zoknis forró talp dörgölőzik éppen a legérzékenyebb pontomnak. Dacosan tolom el magamtól, de Veikko egy percig sem enged, és rutinosan szarva arra hogy a kávézó tele van elit vendégekkel folytatja eddigi műveletét. Megborzongok az érintéstől amit a nadrágon, és az alsógatyán keresztül is tisztán érzek, az amúgy is önálló életet élő testrészem pedig pillanatok alatt érezhetően megmerevedik. Gyorsan a szám elé kapom a kezem és halkan felnyögök. Nem hiszem el hogy képes itt ezt csinálni velem! Egyenesen kínoz!

Úgy remegek, akárcsak a nyárfalevél, a lábaim pedig ahelyett, hogy a tudatomnak engedelmeskednének, automatikusan szétnyílnak, engedve, hogy még jobban hozzám férjen…
- Neh, ezt hagyd abba… - Markolom meg az asztal szélét, és nem sok kell hozzá, hogy kitépjem a helyéből. Amit csinál az… - meglátnak… - Préselem ki magamból magas hangon az egyetlen értelmes szót, ami még utoljára az eszembe jut majd az ajkaimba harapok, hogy visszafojtsam nyögéseimet. Veikko mintha csak tévét nézve előre dől és a legnagyobb gyönyörűséggel az arcán figyeli minden egyes mozdulatomat ahogy megpróbálom túltenni magam azon a gyönyörön amit okoz.
- Szerintem mindenkivel csak rosszat tennék ha abbahagynám… Nem lehetne gyönyörködni a vörösödő arcodban, és a rendkívül érzéki mozdulataidban kedves… Mellesleg, aki nem bízik bennem az büntetést érdemel… - Kicsit erősebben nyomja nekem a talpát amitől majdnem elélvezek, de még mielőtt megtörténne a dolog, rendkívül elégedetten visszacsúsztatja lábát a cipőbe, és megsimogatja az arcom. – de most az egyszer legyen meg a te akaratod.
- Bazd meg… - Nyöszörgök, és megpróbálom visszaparancsolni a vért az agyamba, ami egyáltalán nem bizonyul könnyű feladatnak. Annyit viszont sikerült elhatároznom hogy amint észnél leszek, és képes leszek normálisan mozogni, úgy tökön rúgom hogy három napig messzire el fog kerülni minden egyes nőt és férfit, aki csak megemeli a lábát.
- Hagyod magad… - Halál elégedett magával, és ez még jobban felhúz. Most már biztos hog meg fogom pofozni. Ő lesz az első akit halálra fogok pofozni…
- Seggfej vagy… Most hogy fogok felállni…????
- Te kérted hogy hagyjam abba…
- Azt kértem hogy el se kezd!
- Ahhoz képest eléggé széttártad a lábaidat…
- Ne a lábaimra figyelj hanem arra amit mondok…
- idd meg az italod…

- Veikko, miért nem figyelsz rám egyszer ebben a rohadt életben!? NEM szeretem a zenéd, NEM rajongok azokért a filmekért amiben szerepelsz, téged szeretnélek ha nem lennél ilyen utolsó bunkó állat! Nem tudod mit csináltál igaz?!
- Nem tetszek? – Néz rám nagy ártatlan szemekkel, és erre abszolút nem tudok válaszolni. Ha megmondanám az igazat akkor megint elégedett mosolyt csalnék az ajkaira így viszont csak elfordítom a fejem hogy ne nézzek a szemébe. Nem tudnék… Elégnék. Abban az állapotban amiben most vagyok totálisan elvesztettem a háborút, ami kettőnk között zajlott. Itt ülök ágaskodó nadrággal, és csupán az ment meg hogy észre ne vegyék a titkom hogy az asztal tökéletesen alkalmas a rejtőzésre. Akkora egy szadista állat hogy legszívesebben most azonnal nekimennék, de elhatározásomat félreszakítja. A kezemre csúsztatja a kezét, és komolyan a szemembe néz.

- Idd meg az italod Cédric… - Ismétli, miközben megszorítja az öklöm.
- Nem megy le a torkomon… Mondom, hogy nem szeretem… - Válaszolom újra sokkal durcásabb hangon. Igen, én nem vagyok annyira büszke és pofátlan, hogy lerántsam előle a kezem. Mert én szeretem, bár most legszívesebben a pokolba kívánnám. Nem vár sokat, sőt nem is vitatkozik, gyorsan behúzza a kólát, aztán az én italom következik. Nem sokat vár az adagokkal, negyed óra múlva rezzenéstelen arccal issza meg az ötödik pohár alkoholos löttyöt, amitől nekem már az agyam elszállna. De józannak látszik, túlságosan is.
Mikor végez bólint a fejével hogy álljak fel. Jó, jó de hogyan? Megtapogatom a nadrágom, és már korántsem tűnik annyira szembetűnően merevnek mikor Veikko félbehagyta a játszadozását. Óvatosan megpróbálok felállni, de ő újra egy lépéssel előttem jár. Felpattan a helyéről, rátámaszkodik az asztalra, és úgy ahogy van szájon csókol. Meglep, és alig bírom az számat az ajkain tartani. Égeti az alkohol a belsőmet, szinte felperzsel. Már a Jägermeister illatától is szédülni kezdek, és megmarkolom a karjait. Azt is elfelejtem hogy hol vagyunk, és bizonytalanul visszacsókolok.

Gyűlölöm, amikor tisztában van az adottságaival. Például azzal, hogy rohadt jól csókol, és hogy minden egyes vele töltött pillanatomat az emlékezetembe akarom vésni. Mintha külön csak nekem tenné emlékezetessé. Mintha csak azért létezne, hogy engem húzzon. Mintha csak egymásnak lennénk.

Nem tudom mi ütött belém hirtelen. Elengedem és kibukik belőlem a nevetés, aztán úgy ahogy van ott is hagyom őt, a számlával együtt. Ez egyszerűen nevetséges. Naná hogy észrevettek minket. Sok ember szörnyülködve nézte ahogyan a legnagyobb szenvedéllyel egymásba gabalyodtunk aztán mint két félőrült úgy hagytuk ott a másikat. Gondolom már szóltak is a biztonságiaknak hogy közszemérem sértés folyik, és vezessenek ki minket azonnal, de mi gyorsabbak voltunk. Legalább is én biztosan, mert most itt állok a kávézó előtt, és kicsit bódult fejjel szemezek az ablaküveggel. Próbálom Veikkot keresni, de sajnos túl jól védett hely ez ahhoz hogy puszta utcai szemlélődő belelásson. Csak a saját képemet látom. Beletúrok rövid vöröses hajamba és felsóhajtok. Furán érzem magam…
Az eső természetesen elmúlt. Nem lehettünk olyan sokat bent, mert az ég még mindig nem derült ki teljesen, de már nem esik semmi. A szürkület viszont lassan kezdi behálózni az eget. Az órára nézek. Fél hét. Ha Vele vagyok csak úgy repül az idő, nem tudom miért.
Végre kijön. Arca semleges, és amikor megáll előttem hosszan végigmér mint aki nem látott még soha.

- Utálom ezeket a prűd helyeket… - Kezdi el halálos komolysággal magyarázni. – Miért kell tiltakozni olyan nem mindennapi dolog ellen ami lehet legalább olyan igazi és szenvedélyes mint az ő szerelmük…? - Hangja kicsit keserű, de csak mosolyogni tudok rajta. Egyszerűen nevethetnékem támad ha eszembe jut a sok nő és férfi arca ahogyan elszörnyedt pofával végignéztek rajtunk. Megbeszélés nélkül elkezdünk sétálni vissza a park felé. Csak úgy egymás mellett. Mintha kollégák lennénk, és épp a legkomolyabb politikai problémákra keresnénk a választ. – De ők nem tudják amit mi tudunk… - Akaratlanul is bólintok.
- Nincsenek hozzászokva…
- Attól hogy nincsenek hozzászokva még nem kell úgy viselkedniük, mintha ők szarták volna a világot.. – Erősködik tovább és most legkevésbé sincs kedvem leállni vele vitatkozni. Vagyis csak hozzá van kedvem, de ezt nem igazán tudom a tudtára adni… Mellesleg szerintem egy kicsit beivott. Furcsán csillognak a gyönyörűséges zöld szemek.
- Az elitek már csak ilyenek. – Teszem hozzá mégis, és mint mindenen ezen is fennakad.
- Szóval én is ilyen vagyok? – Horkant fel, én pedig nevetni kezdek.
- Nem, te csak bunkó, és szadista vagy…
- Csak…? – Néz rám, én pedig egyenesen a szemébe nézek, aztán egy cigarettát kezdek keresni.

- Csak… - Veszem a számba a zsákmányt, és meggyújtom. Ideje csöppnyi józanságot szívnom magamba, mert már a kis korty alkohol után is olyan furán érzem magam. Mindenen nevethetnékem támad, és hülye vagyok. Nem nagyon iszok alkoholt, mert nincs rá pénzem, másrészt pedig mindig észnél kell lennem. Most is, de most balga módon egy finn énekesre bíztam magam, aki bármelyik pillanatban olyan dolgot tehet amit utána gyökerestül megbánok.
És hogy mi ezzel a baj? Az hogy most egy csöppet sem érdekel. Nem érdekel anyu, és a szemrehányásai, Nicolas és az apáskodó monológok, Kalevi, hogy óvni próbál a testvérétől. Nem érdekel a világ.
Örül a fejem hogy Veikko mellett vagyok, hogy végre újra az ő levegőjét szívom, és ő simogatja meg az arcom, és lép közelebb hozzám…
- Tudod… - Már megint csak egy pár centire van tőlem, az pici távolság is a cigaretta miatt van. – Néha halálosan úgy viselkedsz mint a finn a rajongó kislányok. Azt hihetné az ember hogy bármikor ágyba parancsolhat téged, és nem is nagyon ellenkeznél. De amikor hozzád ér… Akkor úgy robbansz akár csak egy frissen elkészített érzékeny kis bomba. Nem mondom hogy nem hagyod magad… - Visszatekint a kávézó felé, én pedig kicsit elszégyellem magam a történtek miatt. – De úgy érzem rendesen megmozgatsz még mielőtt teljesen magaménak tudhatnálak. Ha a tested enged akkor a lelkedet nem kapom meg, ha a lelkedet ajánlod fel akkor a tested ellenkezik. – Vesz el ő is egy cigit, de ahelyett hogy meggyújtaná hozzányomja az enyémhez. Érzem a kifújt levegőjét, és kicsit elmosolyodok, amikor elemeli arcát az enyémtől, és egy pillanatig elfordul, hogy megszabaduljon a füsttől. Aztán újra engem kezd szemlélgetni. Mintha nem látott volna még elégszer, mintha várna valamire. Halál komolyan beszél. Egyáltalán nem szédeleg hanem csak közelebb jön hozzám. Szorosan egymás mellett sétálunk, és nem szólok semmit. Figyelek az őszinte szavaira, és meg kell mondjam jól esnek, még ha nem is igazak. Tehát becsüli hogy nem ugrok rögtön a karjaiba, hanem futnia kell értem… Hirtelen megáll. Zöld szemei határozottan rámtelepednek, és türelmetlenül felcsillannak. – Cédric, azt akarom hogy teljesen az enyém légy…

Nem tudom, mennyire lehet őt komolyan venni. Az a baj hogy akármennyire is vágyom rá, csöppet sem ismerem. Mindenestre ez a vallomás elég komolynak hangzott. Nem hinném hogy minden ágyába kerülő figurának ezt mondja. Bár meglehet. Még mindig néma vagyok, igyekszem lekötni magamat a cigivel. Valamennyire sikerül is. Nem igazán tudok mit mondani. A bólintás túl kevés, viszont szóval nem tudom kifejezni azt a bizonytalanságot, és egyben örömöt is amit most érzek.
Félek az előbbivel megbántanám, pedig nem akarom. Egyszerűen olyan hihetetlennek tűnik hogy lealacsonyodik hozzám, hogy megfogja a kezem… Micsoda?!
Veikko a nyílt utcán finoman belecsúsztatja a kezét az enyémbe. Összeolvadnak az ujjaink, és megszorít. Nem úgy néz ki mint aki egyhamar el akar engedni, én pedig meglepetten pislogok rá aztán mocorogni kezdek.
- V… Veikko, ezt talán tényleg…

- Ha nem fognak úgy elfogadni, ahogyan vagyok a zenei világban akkor szarok rájuk. Ők is megvannak nélkülem, én is megvagyok nélkülük… Nem tud érdekelni ha esetleg a lemez nem lesz akkora siker, mert egy fiúval vagyok. Aki csak ezért nem veszi meg a lemezt, azt csak sajnálni tudom… - A másik kezében lévő szálból mélyeket szippant, az én szemeim pedig megtelnek könnyel. Basszus, a végén még elsírom magam…
- Nem érek annyit hogy feladd a zenei karriered te barom… - Szabadkozom, de határozottan megszorítja újra a kezem.
- Azt majd eldöntöm hogy nekem mennyit érsz. Csak annyit kérek, hogy ha barom vagyok akkor állíts le. Lehet hogy visszapofázok, de akkor vonszolj be a hidegzuhany alá, és engedd meg…
- Veikko… Te visszamész Finnországba igaz? Amint kész a lemez, nincs olyan dolog ami téged itt tartson… – Hirtelen keserű kérdés gördül a számra, mire megáll. Hosszú ideig néz rám, látszik ő se tudja mit válaszoljon.
- Fogalmam sincs. Vissza kéne… Várnak.
- Engem pedig idehaza… várnak… - Mondom férfias komolysággal még is olyan gyengéden mint egy családjához vonzódó anya.
- Cédric, ugye nem akarod az egész életed arra áldozni, hogy anyukádat és a húgaidat pátyolgasd? Ha a pénz a gond, akkor én…
- Veikko, nem tudnám őket itt hagyni… Mellesleg finnül sem tudok…
- Majd én megtanítalak. Jó nyelvtanár vagyok… - mosolyodik el nyugtatóan, aztán elkomorul az arca. - De azt hittem mi…
- Igen… mi… - Emelem meg az összekulcsolt kezünket, elnyomom a cigarettát, és hozzábújok. – De nem hagyhatom itt őket..
- És engem elhagyhatsz? – Emeli fel hangját, én pedig átölelem. Lábujjhegyre állok, és megpróbálom megcsókolni de elhúzza az arcát. – Neh… Ezt beszéljük meg. Ha egyikőnk sem képes áldozatot hozni a másikért, akkor nincs értelme…
- Nem akarlak elhagyni Veikko… - Nézek fel rá. Hideg lett hirtelen, és az ölelése sem olyan forró. Áldozatok, költözés? Hülye vagyok én? Mi a francért basztam el ezt a gyönyörű pillanatot!? – Már lassan három éve várom hogy felfigyelj rám, és most eszem ágában sincs elhagyni téged…
- Akkor? Helsinki déli részén van egy félreeső kis erdő. Annak a szélén egy ház… Senkit sem zavarnánk… Lenne munkád, és pénzed. Tudnál hazaküldeni… Vigyáznék rád. Meglátogathatnád őket… Melody jöhetne hozzánk nyaralni. Biztos ő is élvezné…
- Hagyjam egyedül őket…?

- Cédric, nem vagy gyerek… Nem maradhatsz örökre ott, feláldozva magadat, és a fiatalságodat sem adhatod oda azért mert…
- Mert?
- Mert esetleg édesapád…
- Édesapám meghalt, és számít rám! – Erősödik meg a hangom. - És szükségük van rám, és nekem is rájuk.
- Rám nincs szükséged?
- Olyan vagy nekem mint a levegő… De ezt így akkor sem… Jó formán azt se tudjuk hogy pászolunk e egymáshoz. 5 percente veszekedünk rohadt kis semmiségeken… Alig lennél otthon, főleg ha mint zenésztehetség is befutsz… Szerinted bírnám a magányt?
- Akkor Melody hozzánk költözne… Kihagyna egy évet az iskolából, megtanulna finnül, és ott folytatná ahol abbahagyta…
- Nem akarom leterhelni… - Fordítom el a fejemet. Lehetetlent kér. Válasszak közötte és a családom között? Valahol igaza van, de jelen pillanatban nem tudom mit mondjak. Aztán az jön ami hirtelen eszembe jut. – Adj időt. – Sablonos, de más hirtelen nem jut az eszembe.
- Nincs sok, de kapsz… - Mosolyodik el, és végre ő is magához ölel. Megrezdülnek a falevelek körülöttünk mikor a kora őszi szél táncra hívja őket. Minket is közelebb fúj egymáshoz. Veikko azt akarta hallani hogy gondolkozom rajta, mert most úgy tapasztja ajkait az enyémre mintha imát mondtam volna érte. Egy kegyes imát…
Nem kell félnünk az emberektől. A park közepére kevés ember merészkedik már el félnyolc körül. Legfeljebb a kutyasétáltatók, és a bohém párok. Mint mi… De ők gyorsan tovább állnak. Mint mi… Mi is csak egy hosszú csókkal adózunk a langyosan hideg szélnek aztán lassan visszafelé vesszük az irányt.

Pár percig haza szerettem volna menni. Átölelni mindenkit és megmondani hogy köszönöm hogy vannak nekem, de most valahogy úgy érzem magam mintha a mennyországban járnék. Veikko forró ujjai fonódnak az enyém köré, még mindig. Még akkor is amikor lassan kisétálunk a főútra, és mindenki látja. Ennyire nem érdekelné hogy mit gondolnának az emberek rólunk? Merész, és meggondalatlanul vakmerőnek tűnnek a gesztusai… Jól esik. Túlságosan is.


***

Ha megkérdeznének milyen illatú a várakozás, nem tudnék rá mit válaszolni. Szerintem attól függ hogy milyen változásra várunk, és hogy mikor következik be. Amit én érzek annak az illata rendkívül édes ugyanakkor sürgető.
Nem tudom hogy miként kerültünk Veikkoval másfél óra múlva a liftbe de kellemes élmény volt. Mivel csak ketten voltunk a luxusvontatóban egyértelmű hogy a biztonsági kameráknak eléggé elgondolkoztató látványt nyújtottunk.
Csókolóztunk. Hosszan, mint ahogyan azok a párok szoktak akik a plázákban leülnek egy padra, és azért csinálják hogy megmutassák mennyire szeretik egymást. Minket azonban senki sem figyelt. Mi pusztán csak beszélgettünk egymással. Amolyan szerelmesen. Sejtelmesen közöltük egymással hogy ugyanarra vágyakozunk már jó ideje.
Szerelmes vagyok ezekbe a pillanatokba, de nem tudom levetkőzni teljesen a gátjaimat. Még akkor sem mikor szenvedélyesen kirángat, csak azért hogy újra nekipasszírozzon a falnak, és a lábam közé tolja a térdét. Kicsit tiltakozóan nézek rá miközben meg se próbálja titkolni hogy mennyire szeretne megkaparintani. Nem telik el úgy pillanat hogy ne tenne kísérletet arra hogy beleharapjon a nyakamba, de nem engedek neki. Nem vagyok engedelmes, nem hajtom félre a fejem utat engedve neki, csak hagyom hogy megtegye. És Veikkonak ez nem elég…

- Most meg mi a franc bajod van Cédric? – Nyalja meg lassan ajkait utalva arra hogy két választásom van: Vagy elmegyek, és vissza se nézek többet vagy pedig vele maradok, és alávetem magam a mocskos fantáziájának. És nekem ez nem is lenne ellenemre az utóbbi, csak… Óvatosan az ajtó felé bökök, mire ő is afelé néz. – Mi van?
- 2 méter. Nem kéne a nyilvánosság előtt.. - Motyogom halkan, hercegem pedig a lehető leggúnyosabban elmosolyodik.
- Szeretlek mutogatni. – Vallja be gyönyörűségesen búgó hangján, én pedig szórakozottan beletúrok fekete fürtjeibe. Megőrjít ez a fiú, a pokolba hajszol a gyönyörűségével… Ő a jegyem az örök kárhozat és bűn lajstroma felé, és még sem tudok meghátrálni. Lehelete arcomba csap, én pedig mint valami kegyeletet jelentő tőr, a szerelem ellen, úgy húzom magamhoz közelebb.

- De én meg nem… - Mielőtt még folytathatnám az ellenkező monológot megfogja a pólóm nyakát, és belém kostól. Halkan ajkai közé nyögök amikor felemeli lábát, borzongást fecskendezve ezzel ágyékomba. Átkarolom a nyakát, és érzem ahogyan fülledt illata újra körültáncolja elmém. Nem vár tovább, magával húz lakosztálya felé, tojva arra hogy ennek esetleg egy pincér, vagy egy vendég szem és fültanúja lehet. Nem tudom hogy van annyi lélekjelenléte hogy kinyissa az ajtót, de képes rá, méghozzá úgy hogy egy pillanatra sem válik el tőlem. Háttal nyitja ki, és szinte rögtön beleránt a sötétségbe. Ismerős homályos látvány tárul elém mikor belépünk a szobába, és végre levegőt vehetek. Érzékborzoló füstölőillat csapja meg az orromat, és már érzem is kutakodó ujjait ruhám alatt. Csiklandozva végigsiklanak hasfalamon, finoman játszadozva nadrágom szegélyével. Veikko mégsem megy tovább, türelmesen vár, sőt inkább kínozni próbál azzal hogy lassan kóstolgatni kezd.
Én elolvadok a karjaiban, főleg hogy szuszogását érzem a tarkómon, és amikor a fülemet kezdi rágcsálni valósággal megőrülök. Még szerencse hogy sötétben vagyunk, különben simán szembetalálhatná magát a vöröslő fejemmel, aminek nem nagyon örülnék. Gyengéd mozdulattal a fenekembe térdel, ezzel jelezve hogy irány az ágy, ám én megálljt parancsolok szokásomhoz híven.

- Még neh…
- Felőlem itt is csinálhatjuk állva… - Húzza szét hirtelen a nadrágomat, de én erősen megfogom a kezeit, és elhúzom onnét.
Ami a kávézóba történt… - Kezdenék bele a dologba kicsit lihegve ám őt teljesen más köt le. Apró csókot hint a számra, mikor magával szembe fordít, megfogja két tenyeremet, és ágyéka felé kezdi húzni.
- Remélem tisztában vagy vele mekkora merevedést okozol nekem minden második percben. – Közli komolyan mosolyogva, majd a legnagyobb természetességgel az államba mélyeszti fogait. – Tehát légyszíves ha egy mód van rá halasszuk reggelre a lelkizős konferenciát, mert most más programot terveztem … - Csókolgat körbe, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve simogatni kezdem. – Akár akarsz akár nem. Ami kell azt úgyis nh… elveszem…- Még a lélegzete is bennmarad mikor megérzi mozgó ujjaimat a nadrágján, de nem állít le. Már miért tenné? Szinte már a lihegéséből meg lehet simán állapítani hogy nem bírja ki sokáig hogy nekem ne ugorjon, sőt még beszélni is alig tud. És még én hittem azt hogy teljesen rá vagyok kattanva…

- Lehet, hogy jobb lenne hazamennem… - suttogom neki, közben meg se fordul a fejemben hogy elmoccanjak a közeléből. Egyszerűen csak perverz élvezettel tölt el ha meglátom a rémült, mégis gyönyörrel teli tekintetét, és ahogyan rámcsillantja olívazöld szemeit.
- Ez az egyetlen dolog, ami tilos.
- Miért?
- Mert ma csak az enyém vagy. – Fogja meg simogató kezeimet határozottan, mintha valami fizetett prostituált lennék. – Ha eszedbe jut elmenni…
- Akkor? - Szelíden pislogok rá, és mosolyogok, egészen addig amíg hirtelen az ölébe nem kap. Édes és meleg az öle, de még mielőtt ezt közölhetném vele erőszakosan szájon csókol. Nem finomkodik, és azzal se foglalkozik hogy fájdalmat okoz, úgy dob le valami keményre mintha csak egy rossz és nehéz csomag lennék, amitől örül az ember ha megszabadul. Oldalra pillantok, és meglepve tapasztalom hogy egy feketés dobozkán fekszek, amiről pillanatnyilag meg nem tudnám határozni hogy mire való.
- Eszedbe ne jusson elmoccanni innen… - Fogja meg arcomat, miközben lassan mellém heveredik, amennyire tud. – Az lesz a legjobb ha most hagyod magad… Vedd megtiszteltetésnek hogy egyáltalán becipeltelek az ágyamba…
- Az ágyadba? – Húzom fel szemöldököm mert akármilyen cuccon is fekszem az biztos nem ágynak van használva.
- Hangfalra… - Javítja ki magát kicsit furcsa hangon, én pedig nem bírom hogy ne jegyezzem meg az éppen fejembe szökő megállapítást.
- Nem mintha nem kerülne be oda minden második ember nem igaz?
- Ha nem érzed magadat különlegesnek akkor csak sajnálni tudlak, megszánni nem… - Kicsit sem tétovázik, sietősen felgyűri a felsőmet, és ha nem fognám meg a fejét, már lehet nem is lennék teljesen magamnál. Már attól is libabőrös lesz a hasfalam hogy ráfujja a forró levegőt, hát még ha továbbmegy.

- Most érezzem magam különlegesnek, hogy egy hangfalon dugsz meg?
- Igen! Még senkit sem dugtam hangfalon… Érezd magad kivételesnek Cédric! – Menthetetlenül csókolgatni kezd, én pedig már az első érintésnél megborzongok, és hevesen magamhoz húzom. – Olyan vagy mint egy marakodós kismacska. Még ilyen helyzetben is megvannak a magad kis megjegyzései… - Mosolyodik el miközben egyik tenyerével simogatni kezdi a mellkasomat. Nem tudok rá rendesen figyelni, ahogyan veszem a levegőt úgy szívom be a mámoros kicsit alkoholos illatát, és már az sem zavar hogy hol tesz magáévá.
Veikko nem sieti el a dolgokat, olyan buja lassúsággal ér hozzám, hogy szinte beleőrülök. Ennek ellenére ujjai és ajkai forróságára testem automatikusan megfeszül, és nagyokat szusszanok mellette, vagyis félig meddig alatta. Nem zavartatja magát, óvatosan ízleli meg a bőrömet, és nem enged magához közel.

Hiába túrnék bele a hajába, kezemet nekipasszírozza a hangfal tetejének, és nem enged moccanni. Csak verem magam, mocorgok a keze alatt aprókat nyögdécselve, és a sötétbe sikoltozva. Kicsit megalázónak érzem a dolgot, és már éppen szólnék valamit az érdekemben mikor teste hirtelen eltűnik a közelemből, keze pedig finoman besimul a nadrágom alá, ezzel sikerül még a maradék önuralmamat is elvesztenem. A hideg magányos levegő arcon csap és már hiányolom a forró nikotin- és alkoholban gazdag csókját.

Megpróbálok felegyenesedni, de ő egy szigorú lökéssel visszafektet a kényelmetlen fekhelyre, majd folytatja barangolását. Elég fura pózban lehet, ajkai a hasamat kényeztetik, kezei pedig elég félreérthetetlen helyen mászkálnak, mégis meg mernék esküdni rá hogy nem áll.
Én pedig azt hiszem megőrülök. Hiába hunyom be vagy nyitom ki szemeimet, nem látok semmit. Csak a forró leheletét érzem a testemen, és a rendkívül tüzes vékony ujjait, amint a legérzékenyebb pontomat veszik kezelésbe. Elképesztő milyen puha mégis határozott kezei vannak.

- Ezt nhe… - Préselem ki magamból a két szót egy elfojtott nyögés közepette. Nem áll meg, csak zöld szemei csillannak a sötétben, és érzem ahogyan elmosolyodik.
- Miért hagyjam abba? Mert élvezed? – Fogait a hasamba mélyeszti és az édes tompa fájdalomtól nagyot ugrok alatta. – Nyugi… - Végre elengedi kezeimet, és hagyja hogy lecsusszanjak a hangfalról. Csöppet sem kellemes érkezésemet javítja a tény hogy sikerült az ölébe kerülnöm. Tisztán birizgál valami kemény és hosszú, de még mielőtt én is hozzáérhetnék, simán leparancsolja rólam a felsőmet, ami aztán valahol a sötétben végzi. Mintha még soha nem csókolt volna úgy esik a vállaimnak, és már az sem zavarja hogy szinte alig hagy mozgásteret. Teljesen a hangfal oldalának nyom, érzem a hátamba fúródó jéghideg kis rácslyukakat, de ahelyett hogy zavarnának még jobban felizgatnak. Sikerül akkora kiáltást kicsalniuk belőlem Veikkoval együtt, hogy kedves szeretőm egy pillanatra azt hiszi ilyen gyorsan elért a beteljesülés pillanata, ám amikor a kiáltáson kívül nem történik semmi érdemleges, nyugodt szívvel újra nekem esik.

Olyan a csókunk mintha harcolnánk egymással. Ki kell védenem ajkai támadásait az enyémekkel, de szerintem nem kell mondanom hogy mindig én maradok alul. Ütemesen koppan neki a fejem hangerősítőnek, és amikor megérzem hogy ujjaival a bejáratomnál kezd el körözni megfeszülök, és kinyújtózom.
- Szóval nem csak tipp volt hogy szűz voltál… - Búgó meleg hangja józanságot pumpál belém a sötétségbe, és újra sikerül emlékeztetnie rá hogy kivel is vagyok. Felpattannak a szemeim, és kicsit dühös fejjel, mégis izgatottan fogom meg a vállát.
- Nhem vagyok szűz… - Bököm nyöszörögve, mire göndör hangján felnevet. Meg se érzi hogy megpróbálom eltolni magamtól, mert karjaim úgy hajolnak be mintha gumiból készültek volna.

- Nem e? – A következő pillanatban belém hatol egyik ujjával én pedig a fájdalomtól összerezzenek és megharapom az ajkaim, ám hiába próbálom titkolni, ő hamar leszűri az igazságot. – Olyan ártatlan vagy, mint egy frissen nyíló nárcisz drágám… - Lenéző mint mindig, ám én nem vagyok olyan helyzetben hogy szembeszegüljek vele. Főleg akkor jövök erre rá amikor ujját beljebb nyomja, és én belemélyesztem körmömet a ruhájába. – Fáj ugye? – Harap óvatosan a fülembe. – A hazugság az rohadtul fájni szokott… És a hazugoknak bűnhődniük kell… Te pedig már másodjára buktál le nálam. És ki tudja hogy hányszor nem mondtál igazat… Nem így gondolod? – A következő ujja még váratlanabbul ér, és úgy olvadok bele a karjaiba mint a hirtelen megolvasztott fém. Rohadtul fáj, és éget…Feszít…
Meg sem próbálja finoman csinálni, egyszerűen csak elégedettséggel tölti hogy szenvedek a karjai között, és nem tudok semmit sem tenni. Megbénít a fájdalom, szinte ordítok tőle. Azon csodálkozok hogy nem pofoz fel, mert kiszakítom a dobhártyáját, de tényleg nem szól semmit, csak mozog bennem, és ezzel még jobban fokozza a fájdalmat. Nem bírom tovább, lassanként elszánom magam hogy menekülni kezdjek ekkor viszont olyan pontot érint amitől többször is megrázkódom.
- Nhgg… - Na hát ez iszonyatos értelmesre sikerült. Ez nálam valami olyasmit jelent hogy „ez az, most jól csinálod”, de úgy látszik nem is kell mondanom Veikkonak hogy megtalált valamit, ami a nagy fájdalmak után nagy örömet okoz.

Akaratlanul is meg-megrándulok az ölében, és az ágyékom egyre elviselhetetlenebb lázban ég. Nyöszörgésemben persze közrejátszik az is hogy az ő még ruhába rejtett izgalma a hátsómat súrolja, és lassan bekövetkezik nálam a telhetetlenség érzése. Már két ujj kevés, többet akarok, és rohadtul tud zavarni az hogy tudja milyen jó helyeken mászkál.
- Vetkőzz! – Nyögöm bele fülébe a legparancsolóbb hangon amit ki tudok szedni magamból, de kábé olyanra sikerül az egész felszólítás mint egy gyermekded nyávogás, azonban most nem kezd el cikizni, hanem engedelmesen bontogatni kezdi felső ruházatát. Türelmetlenségem persze odáig vezet hogy remegő kezekkel rontok neki nadrágjának, és sokadik próbálkozásra sikerül is lerántgatnom a sliccét, amit egy halk sóhajjal jutalmaz.

- Torkos… - Csendül elégedett hangja fel, amikor lehúzom sikerül beférkőznöm a nadrágjában elrejtett részekhez. A forró lüktetés mellett hűvös vékony selyem fonódik az ujjaim köré, mire eszembe jut a szerződés. Megállok egy pillanatra és Veikko rögtön megfogja az éppen ott lévő csuklómat. - Nem hittél bennem igaz? – Lehel az arcomba, én pedig nem tudom, hogy az igazat mondjam e. Hinni akartam benne, de a szívem mélyén voltak aggályaim, amiket soha nem tudtam magam elé vetíteni. Féltem hogy beigazolódnak. Most viszont kellemes szégyenkezés hatol belém, és meglepve tapasztalom hogy kihúzza belőlem ujjait, és már az államat szorítja.
- Én… - Jutok el az első tétova szóig, és bár nem látom az arcát, lesütöm a tekintetem. – Hinni akartam benned, és félig meddig sikerült is.
- De azt is elhitted rólam, hogy röptében a legyet is igaz?
- Nem vagy az a szende típus..

- De nem is viszek minden negyedik embert az ágyba Cédric! – Hangja izgatottból mérgessé vált át, és felmerül bennem az a gondolat hogy most fog kidobni a picsába.
- Sajnálom… - Az egyetlen amit mondani tudok még mielőtt hozzábújok. Még csak ellenkezni sem tud amikor átfogom a nyakát, és guggoló testéhez simítom a sajátomat. Nem válaszol, ez pedig azt sugallja nekem hogy sikerült ideiglenesen megbékítenem. Újra visszanyúlok a szalaghoz és óvatosan bontogatni kezdem. Megrezdül a teste, de igyekszik a legapróbb sóhaját is magába fojtani, vagy pedig belém. Csókjai egyre erőszakosabban csattannak és vadabbak, miközben karjai, mint valami halálos csápok a derekam köré fonódnak. Teszek pár gyenge kísérletet a felső végleges leszedése érdekében, ám amikor újra a hangfal tetején ülök, rájövök, hogy halál felesleges bármit is lekönyörögnöm róla. A nadrág pillekönnyen omlik le két vékony, de rendkívül formás lábáról, többi pedig. Nos hát alsónadrág, ahogyan éreztem egyáltalán nincs rajta, de úgy döntök pár rövid simítás után hogy elég lesz reggel megjegyeznem az észrevételt.

A testét borító többi ruhanemű elég furcsa állapotban van rajta. Az egyik keze benne van a ruha ujjában a másik pedig már lázasan a lábam között matat, én pedig a nagy megfigyelések közepette nem győzöm magam megtámasztani. Egy pillanat alatt szétfeszíti lábaimat, de még mielőtt megmozdulna, felém emeli a fejét. Tétova félelmet érzek a levegőben, amit a saját egekig taszított izgatottságom nyom el. Sosem gondoltam hogy egyszer ennyire vágyni fogok a fájdalomra, a kába földöntúli érzésre, de most minden porcikám sürgetően könyörög érte. Minden izmom remeg, és már lelkiekben is felkészültem a megpróbáltatásokra, de Veikko nem moccan. Csak cirógatja a térdem és vár, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Akarod? – Hülye kérdés, majdnem hangosan felnevetek. Nem, azért jöttem el idáig hogy most arcon csapjam és visszahátráljak. Kívánom, és rohadtul hiányzott, hát akkor meg miért ne, adhatnám oda neki azt amit eddig annyira őriztem?
- Igen… - A végtelenségig elhúzott válaszlehetőségek közül igyekszek a legkönnyebben és a legcélratörőbbet kiválasztani. Egyik kezét leveszi a lábamról, és az arcomat kezdi simogatni. Most nem vad, inkább selymes, és óvó. Érzi hogy milyen nagy dologra vállalkozott…
- Fájni fog… - Hívja fel a figyelmemet mintha nem tudnék semmit. Türelmetlenül fújtatok egyet, és megfogom a bal vállát… Közelebb húzom, és a lehető legdacosabb hangon a fülébe súgok.
- Gyere már!
Olyan lassan hatol belém, mégis megremegek a fájdalomtól, és nyögök egyet. Még mindig szokatlan, még mindig felfoghatatlan, ám korántsem annyira mint az első akciója. Magához ölel, és nem moccan, csak apró csókokat hagy az arcomon. Nem tudok mozdulni, úgy érzem teljesen béna vagyok, és csak arra vágyom hogy végre múljon ez a feszítő kín. Veikko percek múlva óvatosan mozgatni kezdi a csípőjét, én pedig igyekszek nem hangosakat kiáltani, és nem véres barázdákat vágni a hátába. Szemeimet újra ellepik a könnyek, amiket a legkisebb mértékben sem akarok elhullatni, de akaratomon kívül is Veikko folyamatosan mozgó vállán kötnek ki. Mintha lassítana egy pillanatra, de túlságosan is nagy gyönyört él át ahhoz hogy „velem” foglalkozzon. Igyekszik finom lenni, ám minden egyes lökésben érzem visszafogott kegyetlen vadságot, ami egyre jobban megmutatja magát, és bár minden mozdulata fáj furcsa dologra szánom el magam.
- Még jobban… - Nyöszörgésemtől megrendül, de nem engedem megállni. Bíztatásul közelebb tolom magam, hogy még jobban hozzám férjen, és hagyom hogy teljesen kibontakozzon. Másodpercek múlva már nem csak a fájdalomtól, markolom meg a hangfal szélét, hanem a gyönyörtől is, ami úgy száguld végig bennem mint egy fékvesztett gyorsvonat. Hallom ahogyan zubog a vérem, érzem Veikko egyre gyorsabb szívdobogását, és alulról is jön valami kellemesen borzongató, amitől az az érzésem támad hogy menten megnyílik alattam a pokol. Minden testrészem remeg, és igyekszek minél lassabban végignyúlni a felületen. Veikko nem vár sokat, rögtön rám mászik, aztán olyan iramba kezd, aminek már az első 2 percétől kikészülök. Hirtelen minden tiszta lesz számomra, hogy miért lett énekes, hogy miért választotta a színészkedést.
Ilyen kitartással és erőléttel énis bőszen tudnék vigyorogni a címlapokon.
Amit most csinál az több mint művészet. Úgy siklik keresztül rajtam mint valami kellemes mérgű kígyó, és amint hogy megérzem hogy bennem van, már távozik is, hogy aztán újra bebocsátást nyerhessen.
Nem bírjuk olyan sokáig, néhány röpke perc múlva belém ragad a levegő, és ő nekem feszül. A testéből áradó forróság megállítatlanul kezd pumpálódni belém, én pedig sírni kezdek, kivételesen nem a fájdalomtól, és nem is a meghatódottságtól. Az örömtől…
Végre megkaptam azt a kegyeletet amiért annyi évet kínlódtam, szenvedtem. Végre birtokába vett, és soha nem enged el… VÉGRE!
A beteljesülés pillanata elég hosszú ideig tartott, legalábbis Veikko igyekezett minél emlékezetesebbé tenni számomra.
Még utána sem enged el, bátran lök rajtam párat, majd egy elégedett sóhajjal terül el a testemen, egy rendkívül kimerült csókkal megjutalmazva.
- Jól vagy Vöröske? – Szuszogja rekedt hangon, én pedig lassan bólintok. A hátsóm hasogat, viszont mindenem a kellemes beteljesüléstől remeg. Még mindig… Mozdulni sem tudok, még az is erőfeszítésembe kerül hogy átöleljem a karjaimmal. Mindenem ég a láztól ugyanakkor leírhatatlanul boldog vagyok.
- Azt hiszem… - Próbálom mondani de csak pár halk szó fut ki a számon. Iszonyatosan fáradt vagyok, és ezt Veikko is észreveszi. Nem tudom honnan meríti az erőt hogy újra az ölébe kapjon és lassan kitapogassa merre van az ágy, csak azért hogy lefektessen bele, és mellém bújjon. Kimerülten összekulcsolja ujjainkat, belőlem pedig kifut egy halvány elégedett mosoly.
- Remegsz… - Hangja óvatos, gyengéd. Teljesen máshogy búg, és az egész hátam végigborzongatja.
- Nem fontos..
- Dehogynem az… - Takargat be egy nehéz paplannal, és már éppen megpróbálnék felemelkedi mikor ismerős illat csitítja el indulatom. A takaró csak úgy illatozik Veikkotól, és a kellemes melegtől ami a szorosan hozzám simuló testéből árad.
Jobb pillanatot el sem tudnék képzelni. Egy ágyban vagyok azzal a férfival akiről mindig is álmodoztam, és szeretkeztünk. Jó lehet hogy nem volt egy egetrengetően romantikus egye-petye, de engem teljesen kielégített. Vagy még sem? Bár a tagjaimban alig van erő, kicsit könyörögve nézek rá. Nem merem kérni azt hogy csináljuk még, mert nem tudom meddig mehetek el, de úgy tűnik veszi a lapot, mert csak pár percig képes állni a könyörgő pillantásaimat, aztán gyengéden szájon csókol. Nincs benne tűz, sem szenvedély, ez csak egy pöpec romantikus kis nyelves puszi tőle, de elég ahhoz hogy újra energiát pumpáljon az ereimbe.
- Elég volt neked ennyi mára.. – Húzódik el, amikor hevesen visszacsókolok.
- Miből gondolod?
- Nem jó ha rögtön az első alkalommal kifárasztalak… - Morogja, nekem pedig az az érzésem támad hogy csak húzza az agyam, ezért amilyen gyorsan csak lehet kibontakozok a forró paplan védelméből, és rögtön a hasára ülök tenyeremmel mellkasának támaszkodva. Meglepve pillant fel rám, de zöldes szemei egyáltalán nem tűnnek fáradtnak, sokkal inkább sugározzák azt hogy készek még jó pár menetre, csak húzza az agyam. Belém pedig mintha kisördög költözött volna, lassan végighúzom ujjamat a hasán egészen az ágyékáig le, majd a lekönyörgőbb pillantással ránézek.
- Senki sem fog téged ennyire kérlelni Veikko… - Közlöm vele panaszos hangon mire elmosolyodik. – Mellesleg alig engedted hogy hozzád érjek…
- Olyan vagy mint egy hím kurva…
- Te pedig olyan mint egy pénzes fasz… - Marok vissza, de megint sikertelenül próbálkozom. Még mindig csak vigyorog, és élvezi hogy rajta ülök. Érzem hogy élvezi, és ami azt illeti én is.
- Mert az is vagyok csibém… És ne feleselj… - Kezd el kötekedni játékosan, én pedig belemegyek.
- Te vagy alul, tehát most ÉN dirigálok… De ha nem tetszik valami akkor lökj le magadról…
- Nem teszek ilyen balga dolgot, inkább magam alá gyűrlek és kiélvezem minden közösen eltöltött pillanatunkat, ha már ennyire szolgálatomba ajánlod magad… - Veikko a vállaimért nyúl, megragad, magához húz, és már ott is találom magam az ágyban közvetlenül alatta. – De arra felhívom a figyelmedet hogy hosszú éjszakád lesz kicsi kincsem…
- Állok mereven elébe… - Mosolyodok el gonoszul, és nem is hagy tovább szóhoz jutni…

***

A napfény ébreszt fel, a lehető legédesebb álmomból, ám amikor kinyitom a szemem a valóság még édesebbnek tűnik. Alig pár méterre tőlem egy sűrű fekete szempillájú finn „sárkány” szuszog a legnagyobb nyugalommal és mámorító kimerültséggel. Még álmában is mosolyog bizonyára hasonló kellemes élményekben lehet része mint amikben nekem volt az álomvilágban. Ébenfürtjei kócosan vetnek árnyékot hófehér homlokára, vállai pedig lassú ütemben fel le mozognak.
Milyen békés mikor alszik… Mint egy kisgyerek… Pontosan olyan az arca… A legfinomabb, és legőszintébb érzelmek feslenek fel rajta, amiket valaha láttam.
Megpróbálok felülni, de égek a izomláztól, emellett a hátsó részem is feszül és húzódik. Amilyen kellemes élményben volt részem az éjszaka, olyan fájdalmakat élek át most reggel… Rögtön megpillantom a fekete dobozt, amitől rögtön elmosolyodok, és emlékezetes pillanatok jutnak az eszembe. Hálát adok neki hogy ilyen stapabíró kis szerkentyű, mert biztosan nem volt könnyű dolog minket kibírni. Egyrészt azért amit rajta csináltunk, másrészt meg amiért azokat a dolgokat látnia kellett, amelyeket egyik normális ember sem tenne a kirakatba, de elkövetni viszont mennyeien fájdalmas.
Ha megkérdezné valaki hogy hányszor csináltuk az éjszaka, képen röhögném, és legyintenék egyet. Nem hinné el. Őszintén szólva ahogyan én számoltam a józan pillanataimban körülbelül ötször…
Egyszer a hangfalon, egyszer az ágyban, aztán zuhanyzás közben bizonyította be hogy milyen jó nyelvérzéke is van, majd megint ágyban, és amikor megkíséreltem hazamenni akkor is azzal büntetett meg hogy az ajtónak támaszkodva tett magáévá… Ezek után evidens gondolom hogy nem próbálkoztam még egyszer a hazamenéssel hanem véglegesen az ágyban kötöttem ki.
Ellenkezés? Minek! Felesleges lett volna, és nem is lett már volna elég erőm, főleg azért mert már a második menet után úgy éreztem magam mint aki nem ezen a világon él.
Az az öröm amit ő nyújtott nekem egyszerre ért fel a menny és a pokol legédesebb kínjával, amivel sosem tudtam betelni igazán.
Hajszoltam a gyönyört, és Veikko ahelyett hogy leállított volna, bőszen teljesítette minden kívánságomat. Tök mindegy volt hogy a hotel egész éjjel a mi élvezettel teli nyögéseinktől zengett, nem volt fontos hogy a végén már mindketten egyaránt ájuldoztunk a gyönyörtől, és a fáradtságtól, üldöztük a kéjt, mint egy vadat az erdőben…
És hogy megtaláltuk e? Igen is meg nem is. Az ötödik menet után már szó nélkül adtunk egymásnak búcsúcsókot és összeölelkezve aludtunk el, mégis kielégületlenül, mégis újra vágyva egymásra, csak testünk már nem bírta tovább.
Az ágy szélén ülök és a szobát bámulom, titkon a ruháim után kutatva. Sok mindent levertünk az éjjel mivel a szoba enyhén kifejezve is úgy néz ki mint egy háborús övezet, és őszintén szólva nincs kedvem így hagyni, de tekintettel arra hogy a gazdag fasznak vannak szolgái akik egy csettintésre kitisztítják az egész kócerájt, megpróbálok szemet hunyni a kupi felett. Nem könnyű dolog felállni az ágyról, és őszintén szólva a lépegetés is egy rohadt fájdalmas tevékenységnek tűnik, de kénytelen vagyok kibírni. Mindennek megvan az ára, és ez az éjjel eléggé kifizetődő volt. Gyorsan körbemászok a szobában összeszedve a rólam levarázsolt ruharabokat, és igyekszem minél hamarabb magamon tudni őket.
Nem akarom Veikkot felébreszteni, ugyanis elmenni készülök. Tényleg… És Ő csak megállítana, és elég hatásosan marasztalna újra és újra. Szép éjjelünk volt, de sajnos megszólalt bennem valami ami miatt egyszerűen lehetetlennek tartanám továbbra is ott lazsálni a finom meleg ágyban mellette.
Ez pedig a honvágy. Nem tudom hogy mi van anyuékkal, Nicolasszal, és már előre hallom a vádaskodó szavaikat, amikkel illetni fognak, amiért eltűntem egy teljesen éjszakára. Nem teljesen érdekel a lebaszás, viszont kötelességemnek érzem lassan visszakeveredni oda ahova tartozom. És ez sajnos nem csak a Veikko melletti helyemet jelenti, hanem a családos helyet is…
Viszont egy valamire sikerült rájönnöm. Szerelmes vagyok. Fülig, és halálosan. Veikkoba… Szerelmes vagyok a modortalan szövegébe, a gúnyos mosolyába, a zöldes ridegséget, és közönyt árasztó szemeibe, a hangjába, a hajába… Mindenébe… És akármennyire is le akar majd egyszer vakarni magáról nem fogom hagyni magam. Ezek után az éjszaka után nincs az az ég ami Közé és Közém állhat úgy érzem…
Mielőtt még halkan távozásra adnám a fejem utoljára visszanézek rá, és elgyönyörködök az ártatlanságában, aztán beadva derekam a kötelességemnek, lassan elhagyom a szobát majd az épületet, felkészülve arra hogy egy rövid időre is de kilépjek a szerelmem életéből. Nem tudok mást tenni, hiába fáj a szívem azért mert ott kellett hagynom egyedül az ágyban, de meg kellett tennem.
Ennek ellenére fogpasztareklámba illő vigyorral az arcomon szelem végig a várost reggel fél kilenckor, és meglepő gyorsasággal pillantom meg a házunkat az egyik sarkon. Megállok egy pillanatra, és szorongani kezdek, ám pár perc habozás után végleg elhatározom hogy „na már pedig én most felnőtt vagyok..”, és határozott léptekkel baktatok az ismerős ajtó felé. Ez az elhatározásom persze addig tart amíg meg nem érintem a kilincset, mert onantól kezde újra a tokromban érzem a szívem, és remegő tagokkal nyitok be. Legnagyobb meglepetésemre néma csönd, és álomillat fogad, aminek most kivételesen örülök.
Sehol egy gyerek, egy mérges anya, egy agyonaggódósfejű Nicolas. Csönd van és nyugalom… Úgy surranok be a szobámba mint valami macska, és minden további gondolkodás nélkül ruhástól adom át magam az ágyamnak. Nem érdekel hogy mit fognak gondolni amikor rájönnek itthon vagyok, és húzom a lóbőrt, majd álmomban kitalálok valami jó magyarázatot. Bár lehet hogy lassan az igazat kéne elmondanom, de túlságosan is arcpirító lenne a Veikkoval való viszonyomat hosszasan ecsetelni.
Szívesen gondolkoznék még hosszú percekig ezen ám az álom erőszakos karokkal öleli össze a pilláimat, és pár rövid perccel később már újra a puha rózsaszín felhőkön üldögélve találom magam.