A lehető leggyönyörűbb, ugyanakkor a legérdekesebb érzésnek is számít az, amikor arra kelsz fel, hogy egy másik forró nyelv kering a szádban. Nem mintha bármi gond lenne vele, csak így még nehezebben találom meg az álom és a valóság közti rettentő vékony mesgyét… De azért teljesítem hű szeretői kötelességem és visszacsókolok, aztán kinyitom a szemem. A látvány nem lep, mégis jelenléte újra elolthatatlan lángot gyújt bennem, amit nem tudok már eloltani.
- Hm, úgy látszik a szex-kúra után ügyesen felvetted a nyúlcipőt… - Állapítja meg, miután gondosan befejezi ébresztőmet. – Azt hitted nem, hagylak majd aludni?
- Nem erről van szó… - Kezdenék bele a magyarázkodásba, de csak most tűnik fel, hogy kint teljesen sötét van. – Mennyi az idő?
- Fél hét… - Mondja a mobiltelefonjára pillantva, én pedig megrémülök. – Átaludtad az egész napot csipkerózsika…
- Csessze meg… - Tápászkodok fel, olyan gyorsan amennyire csak tudok, és kótyagosan vakarni kezdem a fejemet. – Ki engedett be?
- Melody..
- Hála az égnek… - Támasztom a tarkóm a falnak, mire Veikko méltatlankodó arckifejezéssel mér végig. – Mi van?
- Mikor akarod elmondani? – Nah ez az a kérdés, amit ébrenlétem első 5 percében egyáltalán nem akartam tőle, hallani! Miért nem lehet azt mondani, hogy szeretlek, sajnálom, hogy elmentél, hiányoztál, ismételjük meg, vagy valami ilyesmi. Nem, Veikko Nikkonennek azt kell most azonnal megtudnia, hogy mikor akarom közölni a nagycsaláddal, hogy az édes kicsi fiuk buzi.
- Téged csak ez érdekel? – Nyögök fel miközben újra és újra nekikoccantom a fejem a jéghideg falnak. Kellemes ébresztő mondhatom!
- Kalevi már tud róla... – Válaszol, én pedig fél szemmel rásandítok. – Nemsokára a többieknek is el akarom mondani.
- Mit? Hogy megdugtál egy fickót a, hangfalon? Nem akarsz esetleg a finn médiának is szólni? – Húzom el a szám elég látványosan, mire csak megrázza a fejét, és lemondóan felkacag.
- Olyan gyerekes vagy! –, hajtja le a fejét egy percre, majd szilárdan rám néz. – Én minden egyes együtt töltött percet tegnap a legutolsó pillanatig, halálosan komolynak gondoltam…
- Akkor ezzel nem vagy egyedül… - Mosolyodok el, és igyekszem figyelmen kívül, hagyni az előbbi beszólást. – Csak azt nem tudom, hogy miért tepersz ennyire, hogy kitudódjon ez az egész., ha kiderül, hogy velem vagy az úgy tönkrebassza a karriered, hogy az életben nem tudsz talpra állni… De te minden áron ezt akarod…
- Bassza szét a franc! Egyedül csak te parázol emiatt, pedig semmi szükség rá! – Támad le szikrázó tekintetével, tőlem meg egy vállrántásra futja csupán.
- Neked szart sem jelent, amit ott, hagytál mi? Te építetted fel egyáltalán azt, hogy mindenki a segged nyalja vagy ebbe születtél bele?
- Ezt fejezd be…
- Látod, megint veszekedünk…
- Te kezdted el, én csak elmondtam az én véleményem, amit Te nem fogadsz el! Ezek után ne mártírkodj,, hogy már megint veszekedünk..!
- Ezek után mit akarsz te elmondani kinek? – Kérdezek vissza pimaszul, mire vészesen közel mászik hozzám, és nekinyom a falnak.
- Szóval erre megy ki az egész? Miért ellenkezel ennyire, hogy elmondjuk, hogy mi ketten együtt vagyunk, hm? Kitől félted ennyire ezt a kapcsolatot?
- Azt ne mondd, hogy normálisnak tartod, ha két pasi abban lát élvezetet, hogy agyba-főbe tosszák egymást..
- És mi van,, ha igen? – Keze újra az ágyékomnál matat, én pedig csak ködösen ránézek, és megrázom magam.
-, hagyj békén…, hagyj már békén!!!! - Rántom el a kezét, és már képen is nyomnám az éppen kezembe kerülő párnával,, ha meg nem szólalna a telefonja. Sötéten rám néz és elmosolyodik, majd a legnagyobb lassúsággal kiveszi a vibráló telefont. Elolvassa a kijelzőn villogó feliratot, majd újra egy gonosz mosolyt ereszt felém, és a következő pillanatban teljes erőből a sliccemnek nyomja a rezgő szerkentyűt, én pedig felkiáltok. Nem sok időm marad hosszabbtávú, hangkieresztésre, mivel azon nyomban megcsókol, és nem, hajlandó azt a rohadt telefont elvenni az érzékeny pontomról. A mobil pedig feladatához hűen rezeg és rezeg, én pedig egyre jobban keményedek alatta.
- Jobb lesz, ha visszafogod magad csillagocskám. Itt mellőzve van mindaz a, hangszigetelt környezet, amit a hotelben simán megkaphattunk… - Lefogja a kezeimet, és egyszerűen hiába próbálok rugdalózni, nem megyek vele abszolút semmire. A telefont minduntalan visszahelyezi arra a pontra, amitől nagyokat nyögök, és alig jutok levegőhöz.
- Miért? – Lehelem a kérdést egyre vörösödő fejjel, mire csak nevetni kezd. Olívazöld szemei vészjóslóan csillannak fel, miközben nem titkolja, élvezi, hogy megint uralkodhat rajtam.
- Nem hiszel bennem, nem bízol bennem még azok után sem, hogy együtt töltöttünk egy éjszakát… Ez rosszul esik tudd meg… Lehet, hogy egy érzéketlen tuskónak tartasz, de igen is fontos vagy a számomra. Igen is hiányzol, és szeretlek. Különben nem futnék felesleges köröket azért, hogy elmondjam mindenkinek, hogy együtt vagyunk…
- Vedd ezt le rólam.. ahhhh… - Próbálok ellene küzdeni, de per pillanat csöppet sem tud érdekelni, amit mond. Egyszerűen zavar az a valami a lábam között ami egyre izgatóbban rezeg, én pedig egyre jobban kezdem elveszíteni a fejem, mindazok ellenére, hogy az éjjel számtalanszor volt már, hasonló érzésben részem, és szinte biztos voltam benne, hogy minimum 3 napig nem fekszek le vele.
- Nem fogom, amíg nem figyelsz rám… - Dacoskodik tovább én pedig érzem, hogy a beteljesedés már csak pár rövid pillanatnyira van. Hánykolódni kezdek a kezei alatt, és azt kívánom bárcsak minél, hamrabb vége lenne ennek az egésznek.
- Veikkohh… - Felvillan bennem a gondolat, hogy bármikor bárki benyithat, és éppen esedékes is lenne a családtagok részéről a dolog, amikor hirtelen az utolsó pillanatban elveszi a telefont, és felveszi.
- Szia drágám… - A hideg futkos a hátamon ezektől az ismeretlen, mégis lágyan csengő szavaktól szavakról, de sajnos csak egy elveszett pillantást tudok felé vetni többre nem futja. Az ágyékom iszonyatos ütemben lüktet, és mindenem remeg, mint valami zselé, ám ezeket tetézi a mondat amit kiejt a száján. – Mizujs? – Olyan más, hangja. Csöppet sem felülkerekedő, inkább nyugodt és csöndes, mint akit tényleg érdekel a vonal másik végén levő emberke sorsa. Szívem összerándul, és hirtelen tele lesz a szemem könnyel. Azt hiszem tudom kivel beszél. Nagyokat kezdek nyeldekelni és lélegzetvisszafojtva várom a beszélgetés végkimenetelét. Percekig csönd van, Veikko pedig csak néz rám, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nem mesze tőle az én merevedő sátorom biggyeszkedik, ő pedig éppen elmélyült beszélgetést folytat a menyasszonyával, akinek az előbb említett gyönyörűséget köszönhetem a lábam között.
-, hogy én mit csinálok? – A, hanglejtésből könnyen kitalálom, hogy kérdés, hangzott el és mintha végre ő is észrevenné magát. De nem mikre is gondolok…!?! – Tudod próbálom meggyőzni az embereket, hogy érdemes bízni bennem. Nem adják könnyen magukat a franciák… - Mormogja megfontoltan miközben simán lehúzza a sliccemről a cipzárt, és szabad keze már bent is van a tiltott területen, én pedig belemarkolok a paplanomba.
Ez megőrült! Ennek teljesen elment az esze! Akaratlanul is a szám elé kapom a kezem és az ujjamba, harapva tűröm a gyönyört. Amint leteszi azt a rohadt telefont tuti, hogy szét fogom verni a finom kis fejét, ez most már hivatalos! De előtte még úgy, határoz, hogy befejezi rajtam amit elkezdett. Nem tudom, hogy hálát adjak e titkon neki, vagy küldjem a pokolba. – De most mennem kell, mert még el kell simítani pár dolgot kedves… Majd este hívlak! Szia… - Finom ujjai úgy fonódnak körém mint pár erőszakos inda, és nem engednek a fogságukból. Egyre gyorsabban mozognak, és egyre jobban szorítanak, szinte már levegőt nem tudok venni anélkül, hogy fel ne nyögjek, aztán persze riadtan kémlelem az ajtót, hogy mikor nyit be valaki, majd egyik pillanatról a másikra úgy feszülök meg, hogy majdnem a földön kötök ki. Naná, hogy minden a nadrágomba ment!
Pár hosszú percig pihegve és megrökönyödve nézem az alkotását, majd lendül a kezem és akkora pofont adok neki, hogy majdnem lerepül a feje.
- Barom! –, hangom túlszárnyalja még a legmagasabb női, hangot is.
Ebben a pofonban minden benne volt. Szeretet, méreg, fájdalom, dac… Minden, amit viharos kapcsolatunk óta átéltem mellette, és most kitörni látszott.
Arcán kipirosodik a bőr, fekete fürtjei pedig rugózni kezdenek a lendület következtében, aztán fél szemmel rám sandít. Tekintete jéghideg, és csöppet sem toleráns. Látszólag váratlanul érte a pofon, mert egyenesen telibe találta az arcát. Eléggé fájhatott is mivel igazgatni kezdi álkapcsát, majd felém fordul, és ördögien zöld szemeit rám mereszti.
- Pont úgy viselkedsz, mint egy féltékeny kis ribanc… Unalmas vagy…- Mondja nyersen, én pedig már automatikusan készülnék a következő, hasonló nagyságú pofonra, mikor megragadja a karom és nem enged tovább. Újra a falon kötök ki szájával az ajkaimon, ám a következő pillanatban rendkívül gyorsak a reakcióim: látom ahogyan nyílik az ajtó, mire hirtelen bukok alá, és csusszanok ki mellőle, le az ágyról, de olyan gyorsan, hogy elég fájdalmas az érkezésem a padlóra. Ő a gyors manővertől beveri az állát a falba, és már éppen az istent is szidva venne még jobban kezelésbe, ha nem találná magát szembe a következő pillanatban anyuval. Elég érdekes szituációt nyújthatunk az arckifejezését elnézve. Én fülig vörösödve a kényes helyeken félreérthetetlenül elázva, megszeppenten nézek rá, Veikko úgyszintén, ő pedig megrökönyödött szemmel próbálja felfogni, hogy mi is történt itt.
- Sziasztok fiúk… - Mondja aztán fura, hangon, mire Veikko bátortalanul bólint, én pedig megpróbálok úgy nézni, mintha csak pusztán munkaügyi megbeszélésünk lett volna. Egy elég közeli munkaügyi megbeszélés… - Azt hiszem megzavartam valamit… - Csak hebeg, habog, és látszólag nem tudja hova tenni a dolgokat.
- Dehogyis… - Vágom rá rögtön remegő, hangon, és ekkor a legszemrehányóbb pillantást kapom tőle, amit valaha is kaptam. Befogom a szám, és rémülten nézem ahogyan szó nélkül kifordul a szobámból és bezárja az ajtót.
Néma csönd… Szinte fogni lehet Veikko és köztem a szégyent, bennem pedig méreg gyullad. Mi a francért nem tudja visszafogni magát? Mi a francért kell mindenhol azt csinálni mint valami szexmániás!? És miért vagyok én is olyan gyenge, hogy engedem neki?
Simán felpofozhattam volna de nem tettem. És mi lett belőle?
Tessék itt a káosz, anyu a lehető legmegalázóbb helyzetben nyitott be, és biztos vagyok benne, hogy minden világos számára, és már csak percek kérdése, hogy mikor jön be, hogy pakoljak és tűnjek a francba.
- Cédric… - Veikko óvatosan a vállamra teszi a kezét, de most az egyszer eltolom magamtól. Most elegem van belőle, és fogalmam sincs, mit csináljak. – Beszéljek vele,, hogy csak félreértette az egészet?
- Nem kell, elvégre ezt akartad nem?! – Mászok oda fújtatva a szekrényemhez tiszta nadrágok után kutatva.
- De korántsem így, és ez az én hibám…
- Igen bazd meg Veikko… EZ a te hibád… - Nézek rá egy pillanatra majd visszafordulok, és tovább keresgélek., hallom a néma puffanást ahogy feláll, és lassan közelebb jön hozzám. – Ne gyere közelebb mert isten látja lelkemet felpofozlak…! – Fenyegetem meg, de mint aki nem érti a szavaimat letérdel mellém, és megfogja a kezem amivel éppen egy farmert készülök kivarázsolni.
- Beszélek vele.
- Ne szólj bele…
- De benne vagyok én is..
- Ne érdekeljen. Elbasztuk, megoldom…
- Igen, elbasztuk, és KETTEN oldjuk meg… - Erősködik tovább, én pedig sokat mondóan ránézek.
- Kérlek most menj el… -, hanglejtésemmel igyekszek utalni rá, hogy még soha semmit sem gondoltam ennyire komolyan.
- Nem, hagylak így itt..
- Jobb lesz mind a kettőnek hidd el..
- Cédric… - Kezdene hápogni, de már azzal is elhallgatatom, hogy felállok mellőle, és szigorúan ránézek.
- Veikko, majd beszélünk, de most menj el, jó? – Arca elkomorodik de lassan bólint. Szemeiben kétségbeesett remegések futnak végig miközben feláll, én pedig változatlanul, határozottan nézek rá. Egy pillanatig még tétovázik várva, hátha meggondolom magam aztán reményvesztetten megfordul, és a szobám sarkához veszi az irányt. Most veszem észre, hogy gitárt is hozott magával. A tokot most lendületesen a vállára akasztja, és utoljára felém fordul.
- Szeretném, ha… - Meg akad, és nem tudja folytassa e.
- Mit? – Sürgetem kicsit, halkabban, éreztetve vele, hogy nem, haragszok rá, sokkal inkább magammal van a bajom. Egyszerűen nem tudok neki nemet mondani és ez iszonyúan bosszant.
- …Ha holnap bejönnél meghallgatni az egyik számot… - Úgy toporog az ajtóban, hogy összeszorul a szívem. Ilyennek még sohasem láttam. Olyan mint aki maga sem tudja, hogy mit akar, de még is mondani akar valamit. Tudom, hogy segíteni szeretne, hogy könnyebb legyen, és át is ölelném most azonnal, de a testem mozdulatlan marad, és csak nézni tudok rá.
- Ott leszek.. – Mosolyodok el amennyire csak tudok közben pedig azon dolgozik az agyam, hogy mit mondjak anyunak. Kész ennyi, most már mindent ki kell tálalni, csak finomítani kell rajta amennyire lehet, bár amit látott azon nehezen tudok. Veikko úgy tűnik megnyugszik kicsit, mert magabiztosan nyomja le a kilincset, és pár rövid pillanat múlva már csak én vagyok egyedül a szoba rabja. Szívem elfoglalja jól megszokott helyét a torkomban, én pedig türelmesen várok. Nézek magam elé, mindenhová, és mégis a semmibe. Hirtelen űrt érzek a lelkemben ami egyre jobban hízik és nem tudok előle menekülni, aztán bekövetkezik amikre már percek óta rettegve várok. Újra kinyílik az ajtó, és anyu rendkívül gondterhelt arcát pillantom meg. Hátrálok egyet, és nem tudom mit mondhatnék. Mondjak egyáltalán valamit, vagy, hallgassam meg mit akar először ő mondani. Ő is némán néz rám, de a szemeiből tisztán kitudom olvasni a csalódottságot, és a bánatot.
- Azt hiszem, beszélnünk kell. – Töri meg végre a csendet, mire én buzgón bólogatni kezdek.
- Igen…
- Nem gondoltam volna sohasem, hogy egyszer így és erről kell veled beszélnem… - Sétál az ablakomhoz,, hangjában közben izzik a keserűség fuvallata. Mondanom kell valamit. Igen valamit ki kell találnom… Már éppen kezdeném is, amikor ő észreveszi és a szavamba vág. – Ne mondj semmit, ezt már úgy sem tudod megállítani... Ez magyarázatot ad arra, hogy miért volt olyan kevés lány körülötted, és miért nem törekedtél arra, hogy legyen egy komoly kapcsolatod… Nem értettem, hogy mi folyik körülötted, mert kívülről semmi baj sincs veled. Helyes vagy okos, és aranyos… Belül van a baj… - Az utolsó szó szíven üt, és reszketni kezdek. Baj? Miféle baj? Mindennek tudnám nevezni azt, hogy meleg vagyok, csak bajnak nem. – Cédric, ki ez a férfi?!!
- Egy finn srác, északról… – Darálom mintha betanult szöveget mondanék. – Eredetileg színész, de ide jött, hogy megcsináljon egy zenei lemezt is mivel nagy tehetségnek örvend. És egymásba botlottunk…
- Botlottatok!? Egyikőtök sem gondol arra, hogy mások mit látnak ebből…?! Mindkettőtöknek lehetnének nagyon csinos barátnői…
- De mi egymást választottuk… - Fejezem be a mondatot, és megpróbálok a lehető legszilárdabban állni a szobában.
- Ez undorító! – Fakad ki anyu, az én torkom pedig összeszorul.
- Annak nevezed aminek akarod… - Válaszolok neki, mire döbbenten rám néz. Sosem mondtam még ellent, és ez most teljesen letaglózza. – Az én életem, az én szerelmem, és azt csinálok vele, amit akarok…
- De ez így nem normális..
- Attól még ugyanaz vagyok, aki eddig is voltam…
- De nekem már nem..
-, ha te pusztán ennyitől máshogy nézel rám…
- Pusztán ennyitől? Te, hogy viselkednél, ha kiderülne, hogy a gyermeked meleg?!!
- Tiszteletben tartanám az érzéseit! – Egymás szavába vágva vitatkozunk amíg kikelve fel nem kiált.
- De ezek nem igazi érzések… Szégyent hozol magadra…!!!
- Szó sincs róla! Nem hozok magamra szégyent azzal, hogy kifejezem, hogy szeretem, még akkor sem, ha neked ez undorítónak tűnik. Voltál már te valaha is az én helyzetemben?!!! Képzelted már el valaha is azt, hogy milyen lehet NEKEM? Mindig csak tennem kell jófiút, példát mutatnom a húgaimnak, közben pedig el kellett viselnem a te mellétrafálásaidat, mind párválasztási, mind pedig életstílus terén! Most abban a korban vagyok, amikor igenis eljött az én időm, és olyan társat választok magam mellé amilyet akarok, és azzal vagyok együtt, akivel akarok! Nem a gyerekek előtt csinálom, mert nem akarom, hogy bajuk legyen, de a SAJÁT érzéseimet nem fogom megtagadni… - Török ki hirtelen, és saját magamon lepődök meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire pontosan meg tudom fogalmazni amit eddig gondoltam és éreztem, de ez most felejthetetlen volt.
Anyu percekig csak hápogni tud, én pedig kicsit magabiztos mosollyal nézek rá. Nem érdekel mi fog történni, most ténylegesen ráébresztett arra, hogy Veikkot szeretem, és még, ha belerohadok is kitartok mellette.
- …, hogy várhatod el ezek után, hogy a fiamnak nevezzelek!? – Fenyegetően felemeli a, hangját, de nem tántorítok. Már a csontjaimban érzem, hogy ennek nagy vita lesz a vége, és talán még pofozkodás is, de túlságosan is elszánt vagyok. A szívemben van valami, amiért úgy érzem, hogy érdemes bárkivel szembeszállnom.
- Nem várok el semmit.. – Válaszolok félvállról.
- Ítélkezel fölöttem és nekem rohansz, mintha nem is én neveltelek volna fel!, ha apád… - Kezdene bele, hadarva de én közbe vágok.
- Aput ebből, hagyjuk Ki! És pont te voltál, aki az ítélkezést kezdte! – Rohanok most már tényleg neki a szavaimmal, úgy érzem túl messzire ment. Rosszul esik amit ő előadott, de persze ez sosem számít. Már apát is belekeveri, pedig semmi köze ezekhez a dolgokhoz! Zsarol vele, tudja mennyire szerettem, és fáj, hogyha róla beszél.
- Még nem fejeztük be Cédric Voyage! - Erre viszont már nem tud mit lépni. Tátog párat, fenyeget aztán olyan gyorsan viharzik ki a szobámból mintha hurrikán lenne. Én nem tudom, hogy örüljek e pillanatnyi győzelmemnek. Érzem, hogy kettőnk kezdődő háborújának még nincs vége. Ettől féltem igazán…, hogy nem tudja elfogadni, hogy meleg vagyok, sőt a fejemhez is vágja, csak úgy mint minden mást ami nem tetszik neki velem kapcsolatban. Azt viszont korántsem gondoltam, hogy ilyen szavakkal illeti a saját fiát…
Dühösen dőlök vissza az ágyra. Veikkonak igaza volt, jobb lett volna nála maradni, és ezt az egész huzavonát elkerülni. Azzal, hogy megjelent felgyorsította a családi béke felbomlását, ami amúgy is már csak egy rövidke cérnaszálon függött, és most úgy robbant mint egy bomba.
Nem tudom, hogy mi lesz a végkimenetele ennek az egésznek, viszont az idegességtől már ugrál a gyomrom. Mérges vagyok… Magamra, mert nem tudok a helyzet ura lenni. Csak a büszkeségemnek tettem jót azzal, hogy megvédtem édesanyám előtt a penge szélén táncoló kis kapcsolatunkat, amit mindketten olyan komolyan veszünk, hogy az már nevetségesen komolytalan. A legjobban azt bánom, hogy Veikkonak ugrottam, mikor én is ugyanúgy kívántam őt, mint ahogyan ő engem. Csak ő mindig gyorsabb, mindig tetrekészebb. Tojik arra, hogy éppen hol vagyunk, és mit fognak szólni a Többiek. Csinálja amit a szíve és a teste diktál…
Én pedig ellenkezek közben pedig már nyakig benne is vagyok az egészben legalább annyira mint ő,, ha nem jobban. Sajnálom, hogy megbántottam,, hogy lecsesztem, pedig mind a ketten hibásak vagyunk, főleg én, hogy sosem tudok neki nemet mondani, de akkor ő volt kéznél. Tétován a mobilra pillantok aztán legszívesebben leszúrnám magam. Már miért ne hívhatnám fel? Vagy menjek el hozzá, és kérjek bocsánatot? Nem akarom, hogy azon aggódjon, hogy elveszít, mert egy csöppet sem erről szól az egész… Hosszan nézem a kijelzőt aztán felhívom. Nevetséges, hogy alig fél óra eltelte után már hívom is, de sajnos nem bírom ki. Kicsöng, és pár rövidke perc múlva már, hallom a kattanást, ami jelzi, hogy felvette a telefont.
- Igen?
- Veikko… - Suttogom lassan a nevét, és igyekszem nem sírógörcsöt kapni.
- Ced?
- Sajnálom…
- Hm?
- Nem találkozhatnánk, mégis…? – Préselem ki magamból, és már érzem is ahogyan a szememnél lecsordul egy könnycsepp.
- Valami baj van? Veszekedés volt? –, hangja aggódva recseg a fülembe, én pedig örülök, ha a kétszavas válaszokat ki tudom nyögni.
- Elég nagy…
- Tudod hol találsz meg, igaz? Várlak… - Mintha mondani akarna még valamit, amit hirtelen visszafojt. Csöndben várakozok, aztán egy mély sóhajjal fűszerezve válaszolok.
- Akkor indulok…
- Rendben. – Mondja és leteszi a telefont, én pedig nem várok tovább. Kabát fel, cipő fel, és akármennyire is fáj a járás, megszaporázom a lépteimet, és már kint is vagyok a szobából. Sajnos csak abból, mert amint kiteszem a lábam, egy ismerős kis szemrehányó, hang szegeződik a hátamnak.
- Megint elmész? – Hátratekintek, és megint lelkiismeret furdalásom támad. Úgy néz ki ma Cédric cseszegetős világnap van… Melody úgy néz rám mint valami szellemre. Muszáj visszafordulnom…
- Igen. – Bólintok miközben közelebb jön. Már előre érzem, hogy ez nem lesz könnyű menet, még sem tudok, haragudni rá. Nagyon jól tudom, hogy csak ketten vagyunk egymásnak igazán…
- És hozzá?
- Igen. – Arca egyre komorabb lesz, de úgy tűnik, mint aki tudomásul veszi a dolgot. Kerek arcocskája gondolkozóba esik aztán a legőszintébb, hangon újra megszólal.
- … Keveset vagy itthon… Nem akarom, hogy most elmenj… - Fogja körül jobb lábam, én pedig összeráncolom a szemöldököm.
- Anyu mérges, nem jó, ha itthon maradok, azzal csak szítom a, haragot és a feszültséget. – Vallom be neki őszintén. Mit, hazudjak? Előtte játszódik szinte minden, úgy is észrevenné…
- De nekem hiányzol! Nem is foglalkozol velem mostanában… - Ez viszont telibe talált. Sosem akartam, hogy úgy érezze, hanyagolva van!
Letérdelek mellé, ő pedig átfogja a nyakam és rám borul. Derekára teszem a kezeimet, arcomat a vállába fúrom és lehunyom a szemem. Igen, igaza van. Régen öleltük már így át egymást, és hiányzott. Az illata,, hogy érezzem, hogy szüksége van rám,, hogy ő igazán bízik bennem. Kicsit elfeledkeztem róla, és rögtön megérezte.
- Ne, haragudj hugi… - Súgom a fülébe, majd hirtelen elhatározok valamit, aminek a realitáshoz nincs semmi köze. – Gyere, pakoljunk össze neked pár ruhát…
- Miért?
- Elmegyünk egy kicsit üdülni… Jó lesz…- Állok fel hirtelen és a szobája felé veszem az irányt.
Tudom, hogy hülyeséget csinálok, tudom, hogy én vagyok a legőrültebb ember a földön de nem tudom itt, hagyni! Egyszerűen tudom, hogy szükségem van rá, én pedig nem vagyok nélküle teljes…
Gyorsan górom bele a hátizsákjába a ruhákat, aztán negyed óra múlva már el is tűnünk a házból.
Üzenetet persze, hagytam, annak reményében, hogy nem fognak minket keresni a rendőrök, de anyut ismerve reggelre már az egész gárda itt fog járőrözni a környéken. De nem érdekel, lényeg, hogy a lelkem nyugodt lesz, és, hogy a két legfontosabb ember a Földön Velem lesz. Veikko, és Melody…
Melody nem tesz fel kérdéseket, csak elszántan szorítja a kezem. Furcsa… Mint aki tudja, hogy hova megyünk, és ott biztonságban leszünk. Vigyázok rá, sosem engedném, hogy rossz helyre kerüljön, és ezt ő is tudja. Látom a szemében, hogy tisztában van vele, viszont az jobban foglalkoztat, hogy Veikko, hogy fogja ezt fogadni, ezért amikor már meglátom az kellemes élményeket keltő parkot lassítani kezdek. Tudom, hogy mennyire hülye dolog is ez, de akármennyire is furcsállom most már saját gondolkodásomat, nem tudom most már azt mondani, hogy inkább még is menj, haza… Talán kicsit azért örülök is neki, mert most semmi kedvem Veikkoval kettesben maradni. Most nem a testi szerelmére van szükségem, hanem arra, hogy megvigasztaljon. De vajon képes rá?
Amikor belépünk a hotelbe, rögtön ránk szegeződik az összes pillantás. Valahogy könnyedén ki lehet találni az emberek gondolatait. Most azon kezdenek agyalni, hogy vajon a lányom e Melody, aztán percek múlva mintha mi sem történt volna fordulnak vissza az éppen félbehagyott dolgukhoz. Én viszont érzem, hogy elsápadok és idegesen kezdem kapkodni a fejem, hogy merre bújhatnék el. Veikko fejét pillantom meg azonban rettentően nincs egyedül. Ott ül az egyik közeli fotelben, mellette Kalevivel, egy középkorú rendkívül úrias házaspárral szemben ülve, és látszólag komoly dolgokról folyik a vita. Érzem, hogy rosszkor jöttem, és már fordulnék is kifelé az épületből, mikor Kalevi észrevesz, és megböki mellette üldögélő fekete bátyját, aki rögtön felpattan, és hozzánk siet. Amint megpillantja Melody, zöld szemeiben látom, hogy nem tudja a dolgot hova tenni, de nem sokat gondolkodik rajta.
- Sziasztok. – Mosolyodik el oldottan, az én szívemről pedig nagy kő esik le. Finn hercegemet egyáltalán nem zavarja, simán átsiklik afelett, hogy őt is elhoztam és ez egy röpke mosolyt csal az arcomra.
- Nem zavarunk?
- Nem… - Néz vissza, mire a társaság női tagjának tekintete erősen az övébe mélyed. Rögtön megállapítom, hogy csak is az anyja lehet. Megdöbbentő a, hasonlóság, a nőn meg se látszik, hogy középkorú, fiatalos hófehér bőre van, tekintete pedig zöldeskék, szilárd és élettel teli. Nem sokáig időzik tekintete a fián, pár rövid másodperc múlva engem vesz célba, és azon nyomban biztos leszek benne, hogy nem tévedek. Már pusztán a lenéző tekintet is megfagyassza ereimben a vért, és arra késztet, hogy meghajoljak előtte. Úgy néz rám mint, ha egy alattvaló lennék, aki valami őrült rossz bűnt követett el, és most elé kell járulnia. – A szüleim… - Magyarázza tovább Veikko mikor látja, hogy sokáig nézem az anyját. – Nem tudnak se angolul, se franciául… Lusták voltak megtanulni.. – Teszi hozzá némi gúnnyal, hangjában majd Melodyhoz fordul. – Mit szólnál egy vaníliás sütihez egy szép nagy szobában 36 mesecsatornával a kezedben? –, hajol közelebb testvéremhez aki pár rövid percig megpróbál elmenni a zöldes szemekben lévő titokzatosságon, ám amikor nem megy neki bizonytalanul rám néz.
- 36 mesecsatornát nem kapsz mindenhol… - Mosolyodok el bíztatóan, és amikor Veikko utólagos engedélyt kérve rám néz, óvatosan bólintok egyet. Melody arcára rég nem látott mosoly kúszik fel, és megszorítja a kezem.
- Ez esetben azt ajánlom próbáljuk ki azt a csinos kis liftet ott… - Mutat az egyik eldugott sarok felé, Melody pedig megindul.
- Veikko, tényleg nem baj? – Kérdezem futólag tőle mikor az apró kis kar automatikusan maga után ránt.
- Menj már! – Óvatosan rácsap a hátsómra, és felzárkózva hozzánk követ minket, simán otthagyva a családi triót. Néma csönd honol köztünk egészen addig amíg be nem lépünk a nosztalgikus szobába. Melodynak is, hasonlóak a reakció mint amik nekem voltak először. Megáll a bejárati folyosónál és nagy szemeket mereszt a gyönyörű berendezésre, amíg beljebb nem tessékeli a házigazda.
- Csak nyugodtan, mintha otthon lennél! – Mondja kedvesen mosolyogva, én pedig meglepődök azon, hogy mennyire könnyedén bánik a gyerekkel. Nekem évekbe került mire normálisan meg tudtam állni azt, hogy tesvériesen bele ne kössek Melodyba csak azért mert kisebb és néha ügyetlenebb nálam. Aztán sikerült legyőznöm a kísértést, és beléptem lassacskán a megértő bátyusok sorába, Melodynak pedig a megbízható hugik csoportjába.
Veikko viszont rutinosan tesz 3 párnát az egyik rendkívül kényelmes fotelbe, aztán megpaskolja jelezve azt, hogy a lánykának ott a helye. Melody csillogó szemekkel siet oda, és ül le azon nyomban, Veikko pedig már illan is a hűtőbe, hogy kiemelje a, habos édességet, amit aztán mint egy rendkívül helyen pincérfiú visz oda a ülőalkalmatosságban pihenő gyereknek.
Melodyn látszik, hogy a mennyben érzi magát, és amikor a kezébe kerül a távirányító, és Veikko azt kezdi el magyarázni, hogy melyik csatornára vannak beállítva a rajzfilmek, nagyon türtőztetnie kell magát, hogy ne rikkantson fel örömében. Egy percig sincs szüksége rám, és egészen addig elmélyülten nézem rajongó pillantásait amíg Veikko a fülébe nem súg valamit, amire rögtön rábólint. Kicsit megrázom magam, és gyanúsan nézek az éppen felálló fekete szépségre, aki most engem vesz célba.
- Elraboltalak kicsit… - Nyújt felém egy szál cigarettát, és az erkély felé bök, mire kiveszem a kezéből a szálat, és lassan kisétálok a levegőre. Rémisztő kilátás fogad, innen szinte látni minden. A hideg szellő az arcomba csap, és amikor forró tenyere megpihen a vállamon megrázkódom.
- Gondolom, nem véletlenül menekültél ide Ced… - Nyúl át a vállam felett meggyújtva a számban lévő cigit. Mélyet szippantok belőle, és most azt sem érdekel, hogy nagyon mentolos íz terjeng szét a légycsövemben, egyszerűen el akarom felejteni anyu szavait, amik úgy égnek az emlékeimben mintha izzó vassal nyomták volna őket. – Nagy baj volt?
- Nem fogadja el, hogy mi… - Nézek rá mikor sikerül túl tennem magam a cigaretta ízén. – Azt hittem, hogy kicsit megértőbb lesz.
- Értsd meg őt is. – Ölel át teljesen, mégis vigyáz, hogy ne égessen meg.
- Mindig nekem kell őt megértenem… ideje neki is egy kicsit gyakorolnia a toleranciát… - Válaszolom makacsul, mire csak egy finom puszit kapok a nyakamra.
- És a kicsi?
- Nem tudtam ott, hagyni… - vallom be neki fülig vörösödve.
- Hm, előbújt az apuka ösztön, vagy mi? – Mosolyodik el, én pedig megőrülök a mosolyától. Egyszerűen már pusztán ajkai rándulásai is emlékeztetnek a nemrég történtekre, amiktől a testem önálló életre kel, és amikor enyhén végigsimít az arcomon nem bírom tovább.
- Sajnálom ami délután történt… - Nyomom el a cigit, és a karjaiba fordulok, majd megbizonyosodva abban, hogy Melody semmit sem lát, megcsókolom. Végre én érhetek hozzá,, hogy nem lök erőszakosan a falnak,, hanem saját erőből érezhetem édességét. Mondjuk mindegy, mert így is úgyis a falnak szorítva végzem, ám ez most még is más. Ujjaim elmerülnek a göndör fekete, hajszálak között, és igyekszem minél közelebb húzni a fejét magamhoz. Egészen kifulladásig csókoljuk egymást, jobban mondva egészen addig amíg a cigije el nem ég teljesen, de szerintem egyikünk sem bánja.
- Én egyáltalán nem bánom… - Teszi hozzá, miközben a nyakamat kezdi csókolgatni, ám már rögtön érzem, hogy fizikailag olyan fáradt vagyok, hogy egyetlen egy menetet sem bírnék ki vele, ott esnék össze a nyögések közepette.
- Nagyon jól tudod, mire gondolok. – Tolom kicsit hátrébb magamtól és komolyan a szemébe nézek.
- A pofon? Megérdemeltem… - Mosolyodik el, és a kezemet az arcára helyezi.
- Biztosan fájhatott..
- Teljesen más jut eszembe az általad okozott fájdalomról Cédric… - Néz le az ágyékomra, én pedig szemérmesen összerántom lábam, és igyekszek minél elutasítóbb mozdulatokat tenni.
- Itt van Melody… -, hadarom gyorsan de, határozottan, de ő csak nagyot vigyorog, és végighúzza mutatóujját a számon.
- Szerinted nem tudnám megoldani azt, hogy ne, halljon belőle semmit, és ne lásson belőle semmit? – Néz be a szoba felé, mire bennem a méreg szikrái pattannak. – Te sem vagy az az aktívan ellenkezős típus szóval bármikor… - Nem kell befejeznie a mondatot, ahhoz, hogy perceken belül felhúzzon.
- Ez nem igaz! – Ellenkezek ám egy pillantással belém fojtja a szót., hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű szeme? Vadul csillog és úgy néz ki mintha az ember simán el tudna süllyedni a belsejében a titkok között. Annyi mindent rejtegethet ez a tekintet.
- Egy percig sem fogom titkolni, ha szeretkezni akarok veled… - Nyalja meg az orrom hirtelen, miközben megszorítja a vállam. – Ahhoz, hogy leállíts gyenge vagy. Túlságosan is kívánja az a pöcök ott lent a lábad között, azt, hogy játszanak vele. Elhanyagolod… Többet kellene vele játszanod, mert hiába érzed magad kimerültnek, az ott külön életet él… Hiába volt hosszú éjszakája, még mindig van bepótolnivalója… - Súgja a pimasz szavakat amik úgy áramolnak belém akárcsak az apró kis áramütések. Testemen mintha hideg futkorászna újra és újra végig, és alig tudok a földön maradni. Igaza van, simán ágyba cipelhetne most is, egyedül az akadályozza meg ebben, hogy nem vagyunk egyedül. – Most viszont vigasztalódni jöttél, és nem levezetni a felgyülemlett feszültséget, tehát ezt egy kicsit elhalasztjuk… - Lép tőlem hátrébb ártatlanul mosolyogva, én pedig kapok pár percet, hogy magamhoz térjek, és újra értelmes gondolatok felé tereljem az agyamat.
- A szüleid nem lesznek mérgesek, hogy otthagytuk őket? Még csak be sem mutatkoztam… - Motyogom szégyenlősen. Nem mintha bármit is számítanék. Veikko anyjának szeméből simán látszott, hogy egy kis szánalmas pondró vagyok semmi több. Nem is lett volna rám kíváncsi, ezt is tudom.
- Nem fontos… - Legyint. – Ő nem veri ki a hisztit azért mert a fia egy másik sráccal fekszik össze. Neki mindegy, amíg meg nem kell mozdulnia az érdekemben. Addig azt csinálok amit akarok., ha szar van, akkor kezd szajkózni, de az se különösebben érdekli. Cédric az én anyám, engem csak megcsinált, onnantól kezdve azt csinálok amit akarok… - A nyers őszinteség visszahoz a lagymatag álomvilágomból, és kicsit tétován teszek újra egy lépést felé.
- Sajnálom..
- Ne tedd. Ezért mondtam, hogy adj egy kis időt anyukádnak. Nem lehet könnyű neki sem, de el fogja fogadni, ha szeret téged. És szeret…
- Biztos igazad van. – Nézek rá bizonytalanul, mire magához húz. Ezúttal viszont lágyan fonja körém karjait, mint akinek nincs semmi hátsó szándéka. Magához húz és engedi, hogy mélyeket lélegezzek nyugtató illatából. Mellkasára, hajtom a fejem és, hallom a szívdobogását ahogyan ritmikusan zenél.
- Tudom. – Pár ujját érzem, ahogy a, hajszálaim közt siklik, és hunyorítani kezdek. Kint az egész vidék narancssárgán ködülve élvezi a nappal utolsó fényeit. Az árnyékosabb terület liláskékbe borulva alszik, míg a házak teteje pompázik. Megbabonáz a látvány, ilyen magasságból még sosem láttam ezt a helyet. Nem tudok betelni vele. Valahol távolról az Eiffel torony délceg fényei illanak fel a sötétben, de nem annyira mérvadó innen az építmény, hogy gyönyörködni lehessen benne. A nyugvó Napkorong annál inkább lehet, ami narancssárga tányérját felénk fordítva köszön el a világunktól, aztán lassan lenyugszik.
Rövidke perceknek tűnik az egész, mégis hosszú pillanatok lánculata amíg végleg eltűnik a Földről, és lassan sötétbe borul a környék.
Én még mindig Veikko karjai között nyugszom. Ez a legjobb hely a világon. El tudnék állva aludni benne… Simogató ujjai hol arcomat, hol a, hajamat simogatják, de nem engednek el egy percig sem. Lám ehhez is ért, már sokkal jobban érzem magam.
- Cédric… Itt alszotok? – Kérdezi kicsit tétovázva, mire csak ránézek.
- Nem zavarunk?
- Itt? Soha… - Csippenti meg kedvesen az arcom, és újra magához szorít. Most erősebben követelőzőbben még sincs meg benne az a birtoklási vágy amit tegnap éjjel már számtalan alaklommal éreztem.
- Akkor maradnánk… - Súgom vállának, és kicsit fáradtan felsóhajtok.
Jó, hogy van. Jó, hogy itt van… És jó, hogy nekem van.
Mikor visszamegyünk a szobába Melody álomtól mosolygó arca fogad minket. Megmosolyogom, és meg is állok egy pillanatra, mire Veikko hátulról belém botlik, de megelőzve az esést finoman a, hasamra csúsztatja tenyerét.
- Vigyázz magadra… - Búgja, miközben lassan elenged és a pulthoz sétál. – Inni?
- Nem. Kösz. – Suttogom, halkan, és leülök a közeli kanapéra. A tévében Cartoon Networksös rajzfilmek, hada megy, amik egy csöppet sem tudnak most lekötni, bár néha rájuk fanyalodom. Veikkon gondolkozom. Hirtelen olyan mások lettek az érintései… Olyan óvatosak, és vigyázóak, mintha minden egyes nekem kimondott szót kétszer megfontolna az utóbbi pár percben. A, hangjában érzem a változás nedűjét, és ez foglalkoztat nagyon. Már ahogyan rám néz, miközben kibontja a sörös dobozt, az is más.
- Mi van? – Nyögöm, halkan, és egyenesen a zöldes szemeibe nézek.
- Délután nem akartam neked semmit rosszat… - Vakarja meg a fejét, aztán belekortyol a sörbe.
- Tudom.
- De úgy tűnt, hogy akkor nem tudtad. És nagyon őszinte voltál… - Leteszi a dobozt, és rám néz. Nem mosolyog, sokkal inkább tűnik frusztráltnak mint nyugodtan. Aggaszt a viselkedése.
- Én veled mindig őszinte vagyok…
- Amikor elküldtél, úgy éreztem eleged van belőlem, ami jogos.
- Rosszul érezted., ha elegem lenne belőled akkor nem jöttem volna ide. Szükségem van rád Veikko, de ezt te is tudod. És neki is szüksége van… - Bökök Melody felé, mire csak egy döbbent arcok kapok válaszként.
- Neki? Miért?
- Nem minden emberben bízik meg úgy, mint most benned. 5 perc múlva már úgy tűnt mint, ha már régóta a családhoz tartoznál. Nagyon zárkózott gyerek, Nicolast is nehezen fogadta el. Te vagy az első akit nem kezdett el gyanús fejjel méregetni. – Mosolyodok el, mikor látom, hogy még mindig csak összehúzott szemöldökkel néz rám. Magas termete, és sötét göndör fürtjei furcsa, harmóniát teremtenek az egész házban. Az egész Veikko nem több egy fekete- fehér kórónál, és még is ő a mindenség. A zoknitól kezdve a, hanyagul felvett zakószerű mellényéig mindene fekete, csupán csak a hófehér bőre, és a gyönyörűséges olívaszínű szemei nem. Már pusztán a látványával is sikerül perverz gondolatokat keltenie bennem, amit csupán a tőlem nem messze szuszogó lányka kontrolál. Veikko észreveszi, hogy Melodyra nézek, és elmosolyodik.
- Vigyük be az ágyra, új lepedő, és ágynemű húzat van… - Mondja csöppet utalva a tegnapi akcióra, amire a fejem rögtön felveszi a, hajam színét.
- És te hol fogsz…?
- Veled a kanapén? – Húzza fel az egyik szemöldökét mire én még a, hajamnál is vörösebb leszek, és bátortalanul bólintok. – Jajj, istenem ne csinálj már úgy mint akihez még egy újjal sem nyúltam! – Kezd el Veikko méltatlankodni, mire én csak felállok és a lehető legsokatmondóbban ránézek.
- És az esetleg nem jutott eszedbe, hogy pont azért nézek úgy rád mert már hozzám nyúltál, nagyokos?! – Vonulok oda a alvó gyerekhez, és finoman a karjaimba veszem. Alig érzem a súlyát, mikor a karjaimban becipelem a hálószobába és lefektetem a hozzá képest óriási méretű ágyra. Elnézem ahogyan alszik, az ártatlan arcát, és azon kezdek gondolkodni, hogy vajon érdemes volt e őt ebbe belerángatni. Látszik, hogy bírja Veikkot, és gyerek még, anyu pedig biztos büntetni fogja amiért velem jött. Ismerem anyámat, a legjobb védekezési módja a zsarolás, és imádja ezeket az eszközöket a lányain gyakorolni, ha már én kinőttem abból, hogy bedőljek nekik. És Melodyt hiába is próbálom óvni ettől, anyu mégis bele fog kötni, amikor nem vagyok ott. Hülyeséget csináltam.
- Elmentem zuhanyozni. – Csap tarkón a nikotinos lehelet, ami újra emlékeztet rá, hogy Veikkonál vagyok. Erőltetetten elmosolyodok, és ránézek. Igen, tudom, hogy azt várja, hogy menjek vele a fürdőszobába, de jelenleg annyi erőm sincs, hogy magamhoz húzzam erősen, pedig a lelkem mélyén vágyok rá. Belőle sosem elég…
- Én nézem a tévét. – Nem sértődik meg, csak megértően bólint. Bizonyára leesett neki, hogy milyen fáradt vagyok, ezért komótosan a fürdőbe veszi az irányt én pedig vissza a tévéhez. Semmi kedvem most a hülye híreket, a hülye meséket, és egyebeket nézni, de mást nem nagyon tudok csinálni. Csak bámulok ki fejemből. Üresnek, és kétségbeesettnek érzem magam, viszont lappang bennem némi boldogság is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen, hamar viszontlátom őt, és örülök, hogy együtt vagyunk. Ráhajtom a fejem a karfára és álmosan pislantva párat ott nyom el az álom…
Nem tudom meddig tartózkodok az álmok világában, de papucs csattogásra ébredek, ahogyan egyre jobban közeledik felém, aztán finom friss tusfürdő illat illan be az orromba, amire, halványan ki kell nyitnom a szemem. Rögtön kapok is egy langyos vízcseppet a homlokomra ami még a maradék álmot is kisöpri a tudatomból. A látvány nem mindennapi, legalábbis nekem nem… Hosszú fehér karokat pillantok meg amik széles vállakban végződnek. Aztán egy csókolni való mellkast, egy feszes, hasfalat, és … Törölközőt?!?!?!?
Szemeim kitágulnak a felismerésre, de Veikko nem sokat, hagy bambulni. Lehuppan mellém, és kicsit fáradt álmos pillantással rám néz, mintha nem is én szunyókáltam volna percekkel ezelőtt.
- Nem akartalak felébreszteni…
- Nem…baj… - Hebegem miközben nem tudom levenni a szemem a testéről. Elbűvöl, és az őrületbe kerget. Nos igen a tegnapi nap folyamán keveset, hagytuk a vizuális memóriagyűjtésre amit most ideje bepótolni, bár ez életem eddig legnehezebb feladata. Mármint jobban élvezném a fizikai memóriagyűjtést, de a lelkem hiába kívánja minden perccel egyre jobban, már attól is megfájdul minden csontom, ha csak megmozdítom a lábam. Iszonyatosan fáradt vagyok, viszont egyetlen egy percet sem, hagynék ki, hogy ne nézzek végig rajta. Csak az a rohadt törölköző! Nem vagyok vele kibékülve nagyon…
- Azt hittem álmos vagy… - Mondja miközben megtámasztja könyökét a két térdén és kicsit szétterpeszti lábát, de még így sem látok semmit. Csak a gyönyörű hófehér hátat ami ívesen görnyed be.
- Nem is tudod mennyire… - Nézek rá fáradtan vágyakozva.
- Akkor miért nem alszol? – Olyan ártatlanul cinikusan kérdezi, hogy le tudnék gurulni a kanapéról. Naná, hogy észrevette milyen fejjel méregetem, de úgy tesz mint akinek fingja sincs az egészről. Pontosan az csinálja mint a találkozásunkkor. Úgy tett mintha nem látná, hogy figyelem, aztán egyik pillanatról a másikba lesmárol a liftbe.
- Gondolkozom…
- Ilyenkor már szerintem felesleges… - Sóhajt fel fáradtan, és a törölköző felé nyúl ám egy ügyes mozdulattal inkább mégis a combja mellé teszi a kezét, és továbbra is rám figyel a gyönyörű smaragdszemeivel, amitől a hideg kezd futkosni a hátamon, habár ő van hiányosabb öltözetben.
- Rajtad gondolkozom. – Folytatom tovább komolyan az agyalást, de nem tudja mire vélni.
- És miért?
- Az éjjel egyszer sem engedted, hogy hozzád nyúljak. – Bököm ki, halkan kicsit szégyenkezve. - Mármint, mindig csak te csináltál mindent, én pedig semmit… - Veikko elmosolyodik, és a vállamra teszi a kezét. Elkezd simogatni a karomig, aztán újra vissza, majd egy apró következmény nélküli puszit nyom az arcomra.
- Zavart vöröske? – Súgja fülembe a legkegyetlenebb sóhajjal a kérdést, és már már kínoz azzal, hogy nem csókol meg. És ezt ő tudja. Sőt!, halálosan tisztában van vele,, hogy megőrjít, sőt még élvezi is!
- Nem tudom, kicsit kellemetlen volt, hogy én csak, hanyattfekszek te pedig dolgozol… - Motyogom miközben megfogom puha vállait, és szinte minden érzékemet felkorbácsolja forró bőre. Akár akarom akár nem itt lesz valami. Tudom, hogy lesz valami. Akarom, hogy legyen valami, még akkor is, ha Melody itt alszik a másik szobában, én pedig majd megdöglök. Azt akarom, hogy a döntsön, hanyatt és addig csókoljon a finom puha ajkaival amíg bele nem, halok. Igaza van, én bármikor fel tudnám neki ajánlani magam… Szégyellem magam érte, de csak egy szavába kerülne, és már ott is lennék neki.
És persze Veikko Nikonen ezzel is teljesen tisztában van. Elég csak ajkaival megbirizgálnia a nyakamon lévő pihéket, és én már is érzem a, hatását. Mindenem sajog, de az ágyékom vad és követelőző lüktetésbe kezd. Ő mintha megérezné ezt visszahúzódik tőlem összehúzza derekán a törölközőt, és casanovás mosolyt ejtve köhint egyet.
- Tudod, eddig csak azok szorgoskodtak rajtam akiket az ágyba vittem. Mindegy volt, hogy ő csábított ágyba, vagy én húztam oda, mindenki le akart nyűgözni, ezért igyekezett a legjobb formáját nyújtani. Ami…khm… Valljuk be néha a legsilányabb. – Őszinte mondatai akaratlanul is arra késztetnek, hogy figyeljek rá. Tenyerébe illeszti az állam és közelebb húz magához, de cseszik megcsókolni. – Te viszont más vagy, de ezt már mondtam. – Szemei macskásan megcsillannak, és látom bennük saját elfátyolosodott pillantásom. – Téged Én akarlak lenyűgözni… - Mondja varázslatosan búgó, hangján én pedig érzem, hogy elfolyok mellette. Hálistennek nem, hagyja és a szájával életet lehel forró testembe, amit változatlanul nagy tehetséggel csinál. Talán túlságosan naggyal is.
- Veikko… - Nyöszörgöm csókja alatt, és még megpróbálok az utolsó értelmes gondolatfonálba kapaszkodva elmenekülve a vágyaimtól. – Melody…
- Kit zárjunk be? Őt vagy magunkat? – Suttog izgatottan, miközben megpróbálja leszedni rólam a pólómat, de ezúttal az ösztöneim nem, hagynak cserben.
- Magunkat… - Pattanok fel gyorsan, és olyat teszek amit még életemben soha. Mutatóujjamat sürgetően a törölközőjébe akasztva próbálom visszaráncigálni a fürdőszobába, de Veikko csak nevet, és csöppet sem könnyíti meg a dolgom. Mikor végre eljutok a vizenyős padlóra, úgy csapom be az ajtót, hogy az egész hotel belezeng, de most csak az érdekel, hogy biztonságban vagyunk, és csak ő és én. És Ő egy szál törölközőbe van, és úgy néz rám mintha nem győzne hálálkodni, hogy megtettem az első lépéseket. Persze mint elsődleges kezdeményező nem, hagyom sokáig nyugodni, percek múlva a tőle eltanult módszerrel tuszkolom a falnak és csak falon az ajkait, mint egy forrást mellett szomjazó őrült. Ő csak mosolyog, amikor erősebben belemarok ajkaiba felkuncog, de nem ellenkezik.
- Kis heves… - Suttogja felém miközben én azon vagyok, hogy leszedjem róla a törölközőt, ami valljuk be nem is olyan könnyű, főleg, ha két erős két tartja azt választottam derekán. – Miért sietsz vörös?
- Még kérdezed?
- Elég kimerült fejed volt percekkel ezelőtt.
- Mert akkor még nem flangáltál előttem egy szál törölközőben te barom… - Sziszegem kicsit fájdalmas, hangon, mire kivillantja fogsorát. Köztudottan jobban állja a sarat mint én. Én már majdnem szétmarcangolom, de ő türelmesen kivárja míg rám mozdulhat… Aztán valósággal szétszaggat.
- Imádom nézni ahogy szenvedsz… - Közli nevetős, hangon, és végre, hajlandó a kezembe adni a törölközőt. Nem marad sokáig nálam, már landol is a vizes padlón, és onnantól már nem is érdekel sokkal jobban foglalkoztat az, hogy mit rejteget alatta. Mikor először hozzádörgölöm a csípőmet az ágyékához finoman felsóhajt, és kezeit a hátsómra téve húz magához közelebb. Kezdi megadni magát, és ez még tovább ösztökél. Most mindent befogok pótolni amit tegnap kihagytam, ennek örömére apró csókokkal kezdem borítani a nyakától kezdve a, hasáig.
- Nem vagy te egy kicsit követelőzős? Ittál valamit? – Mikor már kezeimmel is végigsimítom a számmal bejárt útvonalakat újra és újra megrezdül, de ezt már nem, hagyhatja szó nélkül.
- Szükségem van rád…
- Ennyi lenne? – Mintha csak simán simogatnám, egyszerűen nem is mutatja, hogy izgatott, és, hogy kíván.
- Ennyi nem elég? – Megpróbálom levakarni kezeit, az hátsómról, de ezt sem engedi. – Eressz!
- Nem…
- Veikko… - Nézek rá tompa szemekkel kicsit mosolyogva. – Én is be akarok állni a többiek mögé… le akarlak nyűgözni… - Szusszantom őszintén, de csöppet sem azt a, hatást váltja ki belőle amit én szeretnék. Elenged, és úgy suhan el tőlem mintha csak beszélgettünk volna, és megunta volna a velem való közös diskurálást.
- Már lenyűgöztél… - Morogja kedveszegetten, én pedig kétségbeesetten pislogok rá. Most mi van!? Most mi a jó fészkes franc van!? Miért rágott be. – Legyen ennyi elég… - Már éppen nyitná ki az ajtót amikor reflexszerűen ragadom meg karját, és hozzá húzódom.
- Rosszat mondtam?
- Mondom, vékony mezsgye van közted és a rajongó tinilányok között… De lehet, hogy tévedtem, és pontosan olyan vagy, akik csak puszta rajongásból teszik szét a lábukat nekem, és minél jobban be akarnak vágódni, hogy magukhoz láncoljanak.
- Azért akarlak magamhoz láncolni, mert szeretlek! – Fakadok ki, de csak rideg pillantásokat kapok tőle. – Mit rontottam el!? Én nem kívánhatlak, amikor én akarok veled lenni!? Az tiltott!? Amikor te akarod csak akkor jó!? Mi a francot hiszel te magadról!? – Csak úgy ömlik belőlem a hiszti, de ő csak mosolyog. Igaza van, tényleg olyan vagyok mint egy érte rajongó tini. Hülye…
- Cédric, mond csak hányszor mondtál nekem ellent? – Bújik elő a kérdés, ami gördülő szavaimat megállítja. Értetlenül nézek rá, mire csak megtörli az arcán éppen legördülő vízcseppet. – Mondom, te is olyan vagy mint Ők… Akkor teszlek magamévá amikor akarlak.
- És akkor mi van?
- Semmi… - Fanyalodik el még jobban, és felvillan a gyűlölet a szemében. – Aludhatsz Melodyval… - Mar meg még jobban, aztán felveszi a törölközőt és ott, hagy magamra. Én nem tudom ezt az egészet hova tenni. Még is mi történt!? Még is mit mondtam ami miatt ennyire megváltozott volna véleménye!?
Lassan szétcsúszik testem alatt a lábam, és a földön kötök ki ezernyi meg nem értett szóval a fejemben. Mi rosszat tettem!?
Nem tudok sokáig gondolkozni, mérgesen, és vágytól fűtötten tépem fel a fürdőszoba ajtót, és kibaktatok utána., ha azt hiszi, hogy csak simán földbe döngölhet csak azért mert tudatában van annak, hogy felizgatott hát téved! Én is bármikor a kis lelkébe tudok taposni, csak kérnie kell. Gyorsan felöltözött, már kint van az erkélyen és mélyeket szív a cigijéből. Pontosan azon a helyen áll, ahol még nemrég egymás karjaiba olvadva néztük a naplementét. Most mindent sötétség borít csupán én érzem magam izzó üstökösnek, aki mindjárt Veikko képébe csapódik.
- Mondd csak meg, ha egy kurvának tartasz, kedves!!! – Lépek oda hozzá, de csak lenézően rám veti szemeit, én pedig még mérgesebb leszek. – Még is mi ez a hirtelen, hangulatingadozásod bazd meg… Húzod az agyam,, hagyod magad, aztán meg ott, hagysz és le se szarsz! Veikko szerinted ez normális!? – Rám se hederít, csak tovább füstölög. Megmarkolom a ruhát ami éppen rajta van, magam felé fordítom, és kegyetlen morgás a szemébe nézek. Csak közönyt, és kiábrándultságot látok semmi mást. – Ne csináld ezt velem,, hallod? –, hangom a saját, hangom, ahogyan könyörgően próbálkozik meghatni. – Az a helyzet, hogy én pontosan megértem mit éreznek azok a lányok akik téged látnak a színpadon. Bár én még egyedül csak akkor láttalak énekelni amikor lemezfelvételed volt, de már pusztán az is elbűvölt. Nagyon jól csinálod, amit csinálsz, elképesztő kisugárzásod van és…
- És? – Kicsi reményt gyújt bennem, hogy visszakérdez, bár, hangja még mindig unalmasan sürgető.
- Emlékszel, amikor három évvel ezelőtt ugyanennél a cégnél énekeltél? – Kérdezek hirtelen rá a dolgokra, ő pedig mintha bonyolult kémiai egyenletet kérdeztem volna tőle néz rám.
-, halványan.
- Én már akkor is láttalak, de te csak nem régen vettél észre engem. –, harapok ajkaimba, hogy ne jöjjön elő a bőgőroham. – El tudod képzelni, hogy min megyek most keresztül? Feláldoznám érted az életemet, mindenemet, csak úgy, mint azok a lányok… Igen lehet, hogy, hasonlítok rájuk, nem tagadom. Ha te ezt ribancságnak hívod, akkor mondhatod azt, hogy egy ribanc vagyok még ezt is elviselem. De egy valamiben különbözök tőlük. Én tudom miből maradnék ki, ha vége lenne ennek… És rohadtul fájna… Ők csak álmodozni tudnak arról a percről, amikor hozzádérhetnek, és megcsókolhatnak. És én mindezt megkapom, bár az ő kitartásuk sokkal elragadóbb mint az enyém, és talán ők sokkal jobban meg is érdemelnék, hogy fordulj egyet kettőt az ágyukban. Boldoggá tennéd őket, ugye tudod? Több ezer ember rajonghat érted onnan, ahonnan jöttél, és bár neked nehéz ezt felfogni, ők is emberek. Lehet nem fognak soha olyan magasra emelkedni, mint te társadalmilag. De… - Lassan a szívemre csúsztatom a kezét, és megpróbálok minél mélyrehatóbban a szemeibe nézni. – Nekik is van szívük, amik szerencsétlen módon érted dobognak… - Hosszú szünetet tartok, és csak nézzük egymást. Hosszan elmerülve, némán, még is sokatmondóan. – Azt hiszem az én szívem is ilyen szerencsétlen.
Már amikor 3 évvel ezelőtt megláttalak, simán el tudtál volna velem játszadozni, ugyanúgy mint most… Eltűntél akkor az életemből, és bár iszonyatosan nehéz volt de kivertelek a fejemből. Legalább is azt hittem. Valahol mindig bennem voltál, de nem tudtam volna bevallani magamnak, hogy irántad esz a fene. Miért is kellett volna? Nem figyeltél rám, teljesen elvakultan kerested azt ami mellett most végre van időd másokat is észrevenni. Például engem, vagy bárki mást. És amilyen, hamar jöttél, olyan gyorsan el is mentél. Nem tudtam mit csinálni…
De most itt vagy. És egy pici részedet az enyémnek érzem… - Kezeit ökölbe fonom az ajkaimhoz emelem és óvatosan hozzádörgölöm őket. - … Nem akarlak elengedni, mert abba belepusztulnék. Ezért, ha itt akarsz, hagyni végleg akkor kérlek ne szavakkal bánts,, hanem döfj át a két kezeddel, mert én nélküled egy ócska bábu vagyok, a világban., ha kéred akkor életem végéig várni fogok rád naivan azt képzelve, hogy egyszer értem jössz. Amikor meghalok még akkor is azt ajtót fogom kémlelni, abban reménykedve, hogy belépsz rajta, és te lehetsz az utolsó pillantásom ajándéka ebben a rémesen múlandó világban… - Ennél elszántabban még soha sem beszéltem senkivel. Ritka volt az a pillanat is amikor ennyire, halálosan gondoltam dolgokat mint most ebben a pillanatban. Az a nagy igazság, hogy tényleg így gondolom, még, ha fiatalnak, és éretlennek is mondanak ahhoz, hogy ezeket az érzéseket hordozzam magamban. Ráadásul egy férfi iránt? De nem érdekel, még akkor sem, ha ezer meg ezer megaláztatást kell elviselnem. Veikko mellett akarok lenni. Örökre.
- Ez simán elmehetne egy szerelmi vallomásnak az egyik dalszövegben… - Simogatja meg az arcomat percek múlva szelíden mosolyogva. – De szerintem te túl értékes ember vagy ahhoz, hogy rám pazarold az életedet,, ha esetleg eltűnnék…
- Akkor ne tűnj el a szemem elől Veikko… - Nem tudom tovább visszafojtani. Az első könnycseppek némán csurrannak kezeire, aztán szipogni kezdek, mint egy kisgyerek aki elesett az oviban.
- Hééé… - Nem mond mást csak a fejemet a vállára húzza és megcsókolja a, hajam majd mélyen belém szippant, de nem enged a szorításból. – Szeretem, ha ilyen őszinte vagy. Talán te vagy az egyetlen aki őszintén szeret és elvisel, néha még rendbe is tesz… Cédric, nagyon különleges vagy. Különleges, gyönyörű és páratlan… - Dörmögi a fülembe, miközben meleg tenyerét érzem a ruhám alatt, aztán eltolja a fejemet és mélyen a szemembe néz. – Tévedtem… - Suttogja, és érzem, hogy ő is elérzékenyült, csak büszkesége révén, még most is palástolni próbálja. – Szeretlek… - Mondja ki végre ő is amit hosszú idő óta vártam. Zöldesen vizes szemei az én tekintetemet kutatják, aztán amikor a könnyeimet nyeldekelve buzgón szájon csókolom, érzem, hogy megnyugszik, és újra átölel.
A szívembe régen várt érzés siklik be: nem tudunk meglenni egymás nélkül. És bár ez mindkettőnkön máshogy jön ki, a lényege ugyanaz…
Azt már ecsetelnem sem kell, hogy az ominózus kanapén kötünk ki, én pedig az ölében ülve lélegzem nagyokat és mélyeket, ő pedig a hátamat simogatja. Nem szólunk egymáshoz, élvezzük egymás testének melegét, és csak figyeljük a tévé tompa zaját. Egyikünk se nézi, csak is a másik rezdülését várja,, hogy mondjon valamit,, hogy tegyen valamit. Én a csillagos eget kémlelem miközben, mint egy csecsemő ujjaim köré csavartam fekete, hajszálait, és megnyugtatóan lélegzek a vállán.
- Érdekes esténk volt… - Állapítja meg hirtelen száraz hideg, hangon de én nem mozdulok. Nehezek a szempilláim, és olyan kényelmes meleg van a karjaiba. Mellkasomon érzem ahogy nagyokat dobban a szíve, és az enyém buzgón válaszol rá. – Megtudtam, hogy van egy érzékenycédric, egy perverzcédric, és egy költőcédric… Érdekes… Hány féle éned van még szerelmem? – Ahogyan az utolsó szó lecsöppen ajkairól reszketni kezdek. Furcsa ezt pont tőle, hallani, olyan ismeretlen, mégis őszinte és szívhez szóló. Legszívesebben sírni tudnék de tényleg.
- Nem is tudod mennyi mindent vagy még képes belőlem kihozni. – Nyöszörgöm félálomban a vállán, aztán nem futja többre tőlem. Ott szunnyadok el a karjaiban, jobban mondva az ölében. Elképzelem milyen lenne csak a csillagos ég alatt vele ölelkezni, és el is tervezem, hogy egyszer feltétlenül kicsábítom a szabadba, egy kis privát csillagkémlelésre.
- Egyszer szívesen kipróbálnám az összes prototípusodat… -, hallom valahol mélységesen távolról a mélyen búgó érzéki, hangot, de már csak egy, halvány mosolyt tudok csalni az arcomra, ennyit vagyok képes itt, hagyni a valódi világnak és az Én Veikkomnak…
***
A szokásos forró napsütésre és a türelmetlen rázogatásra nyitom ki a szemem, ám a szoba ahol ébredek nagyon eltér a sajátomtól. Rögtön Melody izgatott arcával találom szemben magam, és csak mordulok egyet, majd felülök körülnézni. Idegen bútorok köszöngetnek vissza rám, de egyetlen válaszom csak egy óriási ásítás, és hunyorgás, majd amikor rájövök, hogy merre is vagyunk, enyhén kerülgetni kezd a szívroham.
- Melody, Veikko merre van? – Nézek gyorsan körben de a húgomon kívül az egész lakásban néma csönd uralkodik. Ő csak megrázza a fejét, amivel csöppet sem nyugtat meg, de még mielőtt kitörne rajtam a hol a francba van Veikko pánik, testvérem a kezembe nyomja a mobiltelefonom. Számtalan nem fogadott hívással találom szemben magam, és ez egyre jobban csak fokozza az idegességem. Gyorsan visszanézem a számokat. Anyu 25-ször, Nicolas pedig csak 5-ször keresett. Nem tudom melyiket hívjam fel először. Kezdjek el magyarázkodni Nicolasnak vagy, hallgassam végig azt a monológot amit tegnap is végig kellett csak ezúttal kicsit keményebb formába kivitelezve. Végül az elsőt választom, és pár rövid percre felhagyok Veikko keresésével, és tárcsázom a számot. Beletelik egy kis időbe mire Nicolas megkeresi a telefonját, és amikor végre valahára felveszi, akkor sem a sima köszönéssel fogad.
- Hát te meg hol a francba vagy?! – Álmos, hangjáról rögtön meg tudom állapítani, hogy vagy egyáltalán nem, vagy túl keveset aludt… És ilyenkor köztudottan a legkedvesebb formáját hozza.
- Hát az egy hosszú történet… - Válaszolok őszintén, de egy horkantással elintéz.
- Édesanyád keres… - motyogja érdektelen, hangon. – Egész éjjel nem, hagyott békén, szóval valami ésszerű magyarázattal állj elő,, hogy miért ne üsselek agyon.
- Veikkonál vagyok… - Kétszavas válaszaim úgy tűnik kielégítők, mert egy hosszú gondolkozásnyi percre elhallgat.
- Gondoltam. – Száraz, hangja bűntudatot ébreszt bennem, amit igyekszek egy erős sóhajjal lenyelni.
- Minden kiderült… - panaszolom tovább, miközben perceként az ajtót kémlelem,, hogy mikor jön már vissza finn szeretőm.
- Tudom. – Komolyan kiakaszt a válaszaival. Legszívesebben beleordítanék a telefonba, hogy akkor mit nem tudsz. Egyszerűen olyan, hanglejtéssel válaszol mint akinek totál mindegy, hogy kék e az ég vagy lila.
- Anyu nagyon mérges?
- Le fogja tépni a fejed, ha, hazamész…
„De legalább nem, hazudik…” – Nyögök fel miközben a plafonra nézek, és már érzem, hogy ez újra egy hosszú menet lesz. – Miért kellett belekeverni Melodyt, Ced? – Ez a kérdés viszont megüti a szívem, ami nagyot kong az ürességben.
- Nem tudom.
- Gondolkodj rajta erősen, mert nem azért mérges mert te elhúztál a francba,, hanem azért mert a kicsit vitted.
- Velem akart jönni…
- 20 éves vagy bazdmeg, ne mondd már, hogy nem tudsz egy gyereknek nemet mondani!? – Akad ki ő is, mire Melodyra nézek.
- Figyelj tudom, hogy hülyeséget csináltam… - Kezdeném magyarázni, de Nico rögtön letorkoll, és szerintem is jogosan.
- Ez nem mentség! Az, hogy te mint csinálsz egy pasival a te dolgod. De ne gyerek előtt!
- Ki mondta, hogy a gyerek előtt csinálok bármit is!? Megőrültél!? – Akadok ki én is. Még is mi a francot gondol rólam, mi vagyok én? Egy kurva aki mindenki előtt csak úgy odaadja magát!?
- Cédric, szerintem vidd, haza Melodyt, amíg nem késő, mert nagyon nagy baj lesz… Nem csak te, hanem ő is szívni fog!!!!
- Mert, ha ott maradt volna nem szívná meg mi?! – Török ki újra akárcsak egy vulkán. Persze, hogy tudom, hogy hülyeséget csináltam, de mindennél jobban zavar, hogy ezt mindenki a képembe vágja. – Majd én megvédem…! –, hadarom gyorsan, és közben megpróbálok nyugodt arcot látni ahogyan egy rémült gyermeki tekintet fúródik az én szemeimbe.
- Még magadat se tudod megvédeni… - Nevet fel gunyoros, hangon, de még mindig nem, hagyom magam.
-, ha őt kell megvédeni akkor képes vagyok rá!
- Cédric… Ébredj fel, szállj le a földre, és… - Még mielőtt befejezhetné az iszonyatosan nagy eszmefuttatását kinyomom a telefont, és levágom a földre mérgemben. Miért nem sikerül nekem semmi!? Miért nem lehetek soha boldog?!
- Nagy baj van igaz? – Nem tudom, hogy, hazudjak e a remegő, hangon feltett kérdésre vagy sem. Mindent látott, és mindent, hallott, szóval felesleges lenne megint jópofizni neki, szóval csak megvakarom a fejem, és ránézek.
- Anyu mérges…
-, hazamegyek, akkor talán… - Kezdené a mondatot, ami még jobban belemar a szívembe, de ujjamat kiszáradt ajkaira teszem, és a legelszántabb szemekkel ránézek.
- Ez már régen nem rólad szól prücsök. Nem engedem, hogy bármivel is bántson, mert ez az én saram…
- De…
- Nincs de Mellody!, hazamész, de csak este, és addig nem foglak vele egyedül, hagyni, amíg meg nem esküszik, hogy nem piszkál téged miattam! Eljössz és megnézzük mit csinál Nicolas meg Veikko a lemezzel… - Megpróbálom megnyugtatni, és igyekszek mosolyogni is, de tudom, hogy ő is érzi, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Felállok kisétálok az erkélyre, majd kotorászni kezdek a zsebembe a cigiért, de sehol semmi. Erre még mérgesebb leszek, és majdnem levetem magam az emeltről, de az ajtó nyílás jelentősen megakadályoz ebben. Veikko sötét fejét pillantom meg először, de jelenléte most csöppet sem nyugtat meg.
- Jó reggelt Cédric… - rögtön látja a telefonom állapotáról, hogy nem vagyok éppen kellemes, hangulatban, ezért a kezében lévő szatyrot le is dobja az ágyra, és melléül. – Látom nem volt valami kellemes az ébredés.
- Nem igazán. – Puffogok, és látom rajta, hogy minden erejével azon van, hogy a kedvemre tegyen.
- Nagy baj van mi?
- Megoldom… - Fordulok el ki fényes napsugarak felé, amik most bántó fényességgel villannak a szemembe. Megpróbálok valami megoldást találni ami mindenkinek ideális lenne mindenkinek, de gondolataim most olyan tompák akár csak egy élezetlen évek óta, használt penge.
- Cédric… - Veikko, hangjára kicsit unott fejjel nézek bele a zöldeskék árnyalatú szemekbe, és meglepve fedezem fel, hogy mögöttem van. – Segíteni akarok.
- Akkor vigyél magaddal minket, és nézzük meg azt a lemezfelvételt… - ugrok arrébb mellőle, hogy még csak véletlenül se kerítsen, hatalmába az illata. Igyekszem túl tenni magam a beszélgetésen, bár előre érzem, hogy, ha Nico meglát Veikkoval ki fogja tekerni a nyakam. Igyekszem készülni rá, bár nem tudom erre mennyire lehet, de azért megteszem a tőlem telhetőt, mindezek mellett megpróbálok elviselhető létforma lenni Veikko, és Melody számára, amit már csak azért is nehéz helyzet mert mind ketten engem akarnak.
Melodynak előjött a testvérhiánya, ezért útközben természetes módon az ő kezét markolászom, közben pedig gondolatátvitellel próbálom Veikko rendkívül féltékeny pillantásait toleranciával ostromolni, de úgy tűnik agyilag valahol Melodyval egy szinten jár. Nem tud beleférni a fejembe, hogy tud féltékeny lenni az egyetlen vérszerinti húgomra, az az ember akibe szerelmes vagyok. De úgy látszik ő ezt pontosan meg tudja indokolni mivel sértődötten villantja rám szemeit akárhányszor csak a pillantását keresem. Nem nagyon cseverészik egyikőnk sem, látszólag a reggel mindenkin kellemetlen nyomokat, hagyott. Eszembe jutnak az esti meghitt pillanatok, és azt kívánom bár csak vissza tekerhetném az időt az utolsó csöndes másodpercekre, amit Veikko karjaiba töltöttem el.
belépésünk több mint, hatásos. Mikor Veikko betoppan mindenki csak csöndben ránéz, és rögtön vissza is tér az éppen elvégzendő munkához. Látszólag mindenki tudja mi a dolga, ám amikor csöndben mi is besurranunk ébenhajú szerelem után, a meglepett pillantások szinte földbe döngölnek minket. Ismernek, naná, hogy ismernek, de most akkora szemekkel néznek rám mintha most látnának először… Ez csöppet megzavar, Melody pedig egyre kellemetlenebbül érzi magát. Senkinek se kezdek el magyarázkodni, hogy mit keresek itt, csak nagy csöndben ölembe veszem az apró kis testet, és meghúzódunk a sarokban, ahova ismételten mindenki tekintete követ. Nem értem mit néznek rajtam annyira, igen kicsit máshogyan nézik ki mint amikor utoljára láttak, de egyáltalán nem vagyok világszám. Vagy mégis?
- Elkezdenénk végre? –Vonyít fel Veikko kicsit fura, hangon, mire a fél társaságnak látszólag csak most jut el az agyáig, hogy ő is bent van. Ez rendkívül zavarhatja, mivel sztárallűrjei közé tartozó feltűnési viszketegsége rögtön előjön. Makacs arccal néz rám, mire én csak bátortalanul összekulcsolom két ujjamat, és felé mutatom, de ő csak felcsapja a fejét, és mint valami kecses díva megy át a mikrofonhoz. Senki sincs a kis szobában rajta kívül, ám amikor valahonnan a semmiből előkapja a gitárját, érzem, hogy itt valami pattanásig feszül a levegőben. Az emberek felhagyva a méregetésemmel, felszerelkeznek, és végre Veikko kerül a figyelem abszolút középpontjába. Kedvesem sima arcán elégedett fényes vigyor suhan át, majd megpengeti a gitárját, és türelmesen pillog a vele szemben ülőkre.
„Vajon meddig készülhetett erre a számra?” – Fut át az agyamon hirtelen a gondolat mikor Melody megmoccan az ölemben.
- Oké, tehát ez a lemezre tervezett utolsó szám… - Szól az egyik férfi, mire Veikko elszántan bólint, és érzem ahogyan teste minden porcikáját átjárja az energia. – Nem kéne egy kicsivel gyorsabb szám záróként? – Kérdezi meg, mire érzem, hogy az energiával feltöltött arc megrándul.
-, ha a véleményedre leszek kíváncsi majd elkérem a számodat és felhívlak, rendben? – Ezen, hanglejtés után, rögtön látom, hogy a fickó elfintorodik. Nos igen, Nicolas is mondta, hogy itt senkinek sem a szíve csücske Veikko, akármennyire is tehetséges, a modorán még lenne mit faragni, és már azt is csodálom, hogy nem dobták még ki innen.
Tényleg, merre van Nicolas? Nincs a bent lévő emberek között. Kérdőn nézek Veikkora, és az az érzésem támad, hogy ő mindent kitervelt. Bizonyára tudta, hogy Nicolas mikor nincs itt, és úgy intézte, hogy pont ekkor legyen az utolsó szám felvétele. Furcsa érzés fog el, nem is tudom szavakkal leírni milyen. Egyszerre érzek dühöt, és hálát. Olyan mintha ki akarna sajátítani magának egy kicsit, de most levette a vállamról azt a terhet, hogy Nicoval is küzdenem kelljen.
Annyira elkalandozok, hogy a gitár pendülésére leszek csak figyelmes ahogyan lassan felzendül a néma feszes csöndben.
Furcsa dallam, hosszú pillanatokig úgy érzem, hogy csak lebegek általa a levegőben mintha szárnyaim lennének, aztán amikor elkezd énekelni többszörösen megborzongok.
A gitár húrjai varázslatos táncot járnak ujjai alatt ahogyan belekezd az angol szövegbe. Szemeit lehunyja tökéletesen látszik ahogyan egy lélekbe olvad a, hangszerrel amit a kezében tart. Arcán furcsa rándulások futnak végig, amik felidéznek bennem pár dolgot. Olyan az arca mint amikor együtt voltunk. Pont azok a ráncok rezzenek meg rajta mikor először hozzáértem és végigsimítottam a testét.
Feszéjezni kezd a, hasonlóság, és alig hiszek a szememnek. Pont ugyanazok az arcmozdulatok. Rándulások. Mintha csak szeretkezne a gitárral. Simogatja a húrokat azok pedig az ujjai után vágyakozva pendülnek ide oda, mintha hintáznának. A refrén bevezetése előtt arccal eltorzul, majd gyorsít a pengetésen. Selymes búgó, hangja a bőröm alá, hatolva siklik végig testem minden pontján. Minden pihém és szőrszálam az égnek áll, az izmaim pedig akaratlanul is összehúzódnak. Olyan mintha ő maga simogatna. Mindenhol megérintene, kívül belül, méghozzá egy és ugyanazon pillanatban.
A gitár, hangja teljesen összecseng Veikkoéval. Meglepően gyönyörű szám, pedig még csak a szövegére sem figyelek. Egyszerűen kellemes hátborzongató emlékeket idéz fel bennem, és az érintését. Elmerülök az arca kémlelésében, és tudom, hogy ő most valahol teljesen máshol jár… Kis irigység fut végig vénáimon arra gondolva, hogy egyedül csak ő lehet része annak a csodának, ami most a sűrű szempillák mögött játszódnak.
A szám meglepően, hamar lecseng. Veikko az utolsó, hang kipengetésénél, szorosan magához húzza a gitárt, ezzel jelezve, hogy több dolog is véget ért, aztán egy óvatlan pillanatban kinyitja zölden izzó szemeit, és mint amikor először pillantott meg itt – rám néz. Úgy érzem megnyílik alattam a pokol kapuja, finom ívelt ajka sokatmondó mosolyra húzódik, mikor meglátja, hogy teljesen lenyűgözött az előadása.
Megszabadul a gitártól, és már jön is át hozzám ügyet sem vetve a többi emberre, akik szintén akkora döbbenettel, hallgatták végig a számot, mint én, de még mielőtt Veikko egy új érzelmesebb oldalát is megismerhetnék a srác már hozza is a régi formáját, mivel akárki akar hozzá odamenni simán kikerüli…
- Milyen voltam? – Huppan le mellém büszkén vigyorogva, én pedig komolyan szerencsés fickónak érzem magam, hogy velem kivételezik pont.
- Óriási… - Keresem a szavakat előadására, de ez még mindig nem az a kifejezés, amivel jellemezni tudnám azt a 3-4 percet amit tőle kaptam. Egyszerűen maga volt a csoda, egy szippantásnyi élmény az ő mennyországából mindenkinek.
- Nagyon szép dal… - Teszi hozzá Melody is aminek köszönhetően a finn énekes büszkeség már-már veszélyes méreteket kezd felvenni.
- Te írtad igaz? – Kérdezem csak, hogy lássa értelmes, és érdekfeszítő kérdésekre is képes vagyok. Ez viszont újfent nem jön be nála, mivel arca cs9ppnyi sértődésre gerjed.
- Szóval nem nézed ki belőlem, hogy saját szövegekkel dolgozom Voyage, nemde?!! –, hangja tárgyilagos, magyarázatot nem tűrő megállapítás. Én nézek egy nagyot a szövegén, majd mikor felfogtam, hogy na hát akkor most ő megsértődött megrázom a fejem.
- Nem így gondoltam, csak egy kérdés volt..
- Én írom a szövegeket. Sosem tudnám más érzéseit énekelni… - Válaszolja rendkívül morcos, hangon, és nagyon bánom, hogy most nem ölelhetem át, és nem szívhatom ki egy árva csókkal a mérget belőle. Ehelyett csak nagy kívánkozó szemekkel bámulok a göndör fekete fürtökre, amik selymesen lengedeznek fülei mellett.
- Veikko, tényleg eszméletlen vagy… - Bókolok neki tovább, mivel tudom, hogy ezt akarja, hallani. – Gyönyörű, hangod van, és a gitárral is úgy bánsz… - Szakítom félbe a mondatot, mert nem is tudom folytatni., ha azt mondanám amit gondolok az összes ember felháborodva nézne ránk, és nem biztos, hogy kiadnák a lemezt, tudván azt, hogy mire is emlékeztet ez a szám.
-, hogy? – Emeli fel tekintetét, mintha csak egyetlen egy szót keresne a szememben.
- Mintha egy emberi szíven játszanál.. – Kerülöm ki a nyelvemen lévő szavakat, Veikko arca pedig mérhetetlen csalódottságot tükröz. Bizonyára azt akarta, hallani, hogy úgy játszik a gitárral mint amikor velem játszadozik, de ezt túl kockázatos lenne itt kimondani. Viszont azt a fancsali, komor képet amit vág egyszerűen képtelenség elviselni. – Azt hiszem én ehhez túl kevés vagyok… - Szabadkozok gyorsan. – Nem érek fel a művészetedhez, a alkotásaidhoz…
- Ne nyalj, mert ez szánalmas… - Egész gyorsan leoltott ahhoz képest,, hogy mennyit agyaltam mit mondjak neki. – Mellesleg a szemedbe van írva, hogy, hazudsz… - Megy el mellőlem hirtelen, én pedig csak pislogok utána. Veikko Nikonen totál, féltékeny… Komolyan mondom ilyen hisztis embert még életemben nem láttam! Úgy megy ki az ajtón mint egy vérig sértett herceg, hosszú lábait sebesen szedi egymás után, és az éppen bejövő embereket minden magyarázat nélkül fellöki, és kiviharzik. Mindenki csak rám néz, és persze nekem is mehetnékem van. Egyszerűen nem hiszem el, hogy most ennyi mindenen fennakad. Minden második percben, mit csinálunk? Veszekedünk… Komolyan mondom az párkapcsolatunk nagy vonalakban szexből, és veszekedésből áll, a többi pedig csak köret.
- Nincs kedved inni egy kakaót? – Duruzsolom, halkan Melody fülébe, de ő már régen átlát minden tervemen, és gyermeki bölcsességgel mutat az bezáródott ajtó felé.
- Menj utána… - Buzdít és leugrik rólam, én pedig mintha húznának kifelé vágódok ki, miközben szemeim sebesen járnak egy ismerős fekete alak után. Végigszántok a folyosón, és szinte érzem, hogy kint találom meg egy cigivel a szájában. Már várt, mert amikor kilépek hozzá, elfordul tőlem, és szinte kettéharapja a csikket.- Nem akartalak megsérteni… - Mondom gyengéden, és megpróbálom megfogni a vállát, de ő lesöpri magáról és mérgesen rám néz.
- Hülye kérdések, megállapítások. Komolyan mondom, mintha semmi közöm nem lenne hozzád!– Mély, hangja olyan zordan csapódik elmémnek mintha csak a kellemetlenül sós tengerbe löktek volna.
- Veikko… - Mosolyodok el fáradtan, és nekidőlök az ajtó melletti falnak. Nincs hideg, simán kint lehet ácsorogni egy szál pulóverben is. – Szerinted senkit sem háborított volna fel, ha elmondom, hogy nekem mit idézett fel ez a szám? – Veszem ki a cigarettát a kezéből és lazán beleszívok. Szemeiből eltűnik a méreg, és kicsit értetlenül néz rám, mire kénytelen vagyok folytatni. – Nem mindenki olyan mint mi… - Magyarázom meg neki, mire kicsit elszégyelli magát.
- Azt képzeltem egész végig, hogy csak mi hárman vagyunk ott… Nem, hallottam, hogy a többiek… - Motyogja és nem is tudja, hogy merre bújjon el. – Én nem…
- Felejtsük el… És én is sajnálom. Nem tudtam teljesen átérezni a dalt, mert elgondolkoztam valamin… Nem akartam neked fájdalmat okozni…
- Nem tettél semmit…
- De… - Közelebb lép hozzám és megsimogatja az arcom.
- Ideges vagy mi? – Dörmögi miközben vékony ujjait végighúzza az államon, majd elnyomja a cigit. – Az egész hotel, hallotta amikor veszekedtél Nicolassal… - Közli, halkan mire én kerülök olyan helyzetbe amibe percekkel ezelőtt őt hoztam. – Cédric tényleg nem volt tökéletes döntés Melodyt idehozni…
- Tudom .Majd megoldom aztán Melodyt fogom megvédeni a saját hülyeségeimtől…Meg téged. … - Darálom, de még mielőtt elkaphatnám a fejem a mélybe fúródó zöldes tekintet elől, kezeivel tesz róla, hogy ne tudjam.
- Engem, miért kéne tőled megvédeni? – Mosolyodik el, és nem ügyelve arra, hogy bárki megláthat két tenyere közé veszi az arcom. – Nem kell megvédeni a saját gyönyörűségedtől Cédric. Meg is, harapnálak érte… - Turbékolja kedvesen a fülembe, és hiába próbálom eltolni magamtól a kezemben lévő izmok úgy viselkednek mintha dísznek lennének odanövesztve. Pedig abszolút nem lenne jó, ha valaki látná a gyenge érintkezésünket, vagyis az ő jövője bánná jobban. De mintha csak ketten lennénk az egész világon, birtoklóan magához húz, és beleharap a fülembe, úgy, hogy megrezdül minden tagom.
- Szeretlek… - A, hangja…a, hangja… A, hangja!!! Istenem megőrjít a búgó, hangjával. Egyszerűen felperzsel és szinte azonnal elgyengülök tőle. Hát még, ha ezt a szót mondja ilyen, hanglejtéssel…
Eszembe jut, hogy miért húzódtam el reggel indulás előtt, és eljut az agyamig, hogy újra szabadulni kéne tőle, ha nem akarok következményeket a nadrágomban, de úgy látszik ő teljesen más véleménnyel van erről. – Mi lenne, ha ezt máshol folytatnánk?
- Most semmi kedvem folytatni… - Csapok rá egy, határozott mozdulattal a kezére, Veikko pedig nagyot néz. – Várnak bent, minket mellesleg most nem vagyok olyan, hangulatban… - Mondom, és már fordulnék is be.
- Vörös! – Valamiért érzi, hogy gyűlölöm, amikor a hajam színét nevezi meg mikor engem fordít. Kicsit morcosan visszanézek rá. – Ketten véghezviszünk mindent… - mondja egy elismerő mosoly kíséretében. Szívem összeszorul a torkommal egyetemben. Direkt csinálja ezt? Direkt akarja, hogy az orra előtt bőgjem el magam? Nem elég a dal, ami a szívemig, hatolt, még itt előadja a legaranyosabb formáját is… Azt hiszem nem bírom tovább. Odalépek hozzá, és szorosan átölelem miközben gyorsan letörlöm a szemem oldalából kiserkenő forró cseppet, és bólintok. Kezdi rám ragasztani a nem figyelek senkire mert szeretjük egymást stílust. Csöppet sem érdekel, hogy mit látnak az emberek, csak hosszan ölelem és szinte beszívom a ruha alatt rejtőző bársonyos test képzeletbeli érintését. Bólintok.
Igaza van. Együtt véghezviszünk… mindent…
***
Életem egyik leggyönyörűbb napjának vagyok részese., hogy miért? Minden röpke percet büntetés nélkül életem szerelmével tölthetek végre, és a húgommal. A kettőt ugyanakkor rendkívül nehéz összeegyeztetni mivel sajnos nincs belőlem kettő, ők pedig nagyon igénylik a figyelmemet, sőt néha össze is kapnak rajtam.
A lemezfelvétel, és egy kiadós ebéd után a játszótéren kötünk ki ahol Melody kedvére futkározhat, mi pedig mint két hosszú idő óta együtt élő házaspár sétálgatunk egymás mellett egy-egy cigivel a szánkban. A délutáni levegő hűsítően oson be ruhám alá, miközben élvezem Veikko jelenlétét. Látszólag ő is kellemesen érzi magát, mivel majdhogynem nullára csökkent a kellemetlen csípős megjegyzések száma. Most valahogy meglepően nyugodtnak, és megfontoltnak látszik. Persze esze ágában sincs, hagyni, hogy huzamosabb ideig ebbe a hitbe ringassam magam, ugyanis már a szeme csillanásából tudom, hogy rendkívül komoly dologról fog velem most beszélni.
- Nem régen beszéltünk valamiről, és te időt kértél… - Kezd bele egy erős torokköszörülés után, mire lassan belémcsöppen a bizonytalanság.
- …igen… - Válaszolom, halkan jelezve, hogy semmi kedvem most ehhez a témához, jobban szeretném a természet, a testvérem, és az ő maga közeleségét élvezni, de megint csak eltér a véleményünk.
- És, gondolkodtál rajta?
- Őszintén szólva nem, hagytad, hogy gondolkozzak rajta, hercegem… - Mondom őszintén felé pillantva, mire elképed aztán elhúzza a száját.
- Mert?
- Mert még mindig nem vagyok eléggé biztos benne, hogy neked jó lenne, ha én veled… - Kezdenék bele a tövig rágott magyarázatba, de ő újfent közbevág.
- Én viszont, halálosan biztos vagyok benne! – Akaratoskodik tovább. – Ez pont befér oda… - Mutat a saját ágyéka felé, aztán felém. – Tehát ezzel abszolúte nincs gond, vagy igen?
Én csak felnevetek, és legyintek. Iszonyatosan aranyos pofát tud vágni amikor valamit, halálosan komolyan gondol., hajszálai úgy úsznak mozgó arca után mint egy ficánkoló, halraj, a fehér bőrön pedig vörös pír jelenik meg annak eredményeképp, hogy tényleg érdekli a téma.
- Nem nincs gond veled az ágyban megnyugodhatsz… - Válaszolom neki, mire nem jut szóhoz. – De szerintem elhamarkodott lenne összekötni az életünket, habár szívesen tölteném minden egyes másodpercemet veled.
- Akkor meg mi a francért kínozzuk magunkat?
- Félek, hogy, hamar egymásra unnánk. Olyanok lennénk mint a nyulak… éjjel nappal csak az ágyban… - Ülök fel egy mászókára és szórakozottan forgatni kezdem a cigit két ujjam között. Ő odalép hozzám megtámaszkodik a játszószerkezet két oldalában, és a legmeggyőzőbben rámnéz.
- Nem értem mi kivetni valód van ebben a nyúltémában… nem a fogadat verném ki… - Böki Veikko panaszos, hangon, és megrázza a fejét. – Rohadt nehéz veled… - Vallja be kicsit megtörten.
- Tudom.
- De miért nem engedsz nekem most az egyszer?! Mi van, ha anyukád nem békül meg, és Nico sem?!!! Itt fogsz maradni a kereszttűzben? Nem lenne jobb velem jönni? Fel sem fogod, hogy fogom majd érezni magam, ha el kell véletlenül mennem…
- Akkor majd nyugodt szívvel elmész, és amikor biztos leszek abban, hogy magukra, hagyhatom anyuékat utánad megyek… Fejezem be a mondatát, de erre még jobban kiadak. Szemeiben felvillannak a hirtelenkedés bimbói, és már támad is.
- És mi van, ha nem jössz?! – Mély, hangja kétségbeesett búg fel a kettőnk közötti keskeny levegőrésen. Nagy szemeket meresztek rá, és percekig csak nézek. Megdöbbent ez a kijelentés…
- Azt hiszed, hogy nem mennék utánad?! Megölne a hosszabbtávú hiányod!!! Rosszul esik, hogy nem bízol bennem Veikko… - És ezek után azt akarja, hogy vele menjek!? Mikor még bízni se bízik bennem!?
- Még sem akarsz velem összebútorozni…
- Nem ráérünk!? –, harapok mint egy mérges kutya. Utálok a hosszabbtávú összeköltözésről beszélgetni vele. Komolyan mondom homlokegyenest elbeszélünk egymás mellett. Mintha tényleg nem, hallanánk, hogy a másik mit mond…
- Nem! Cédric, nekem nemsokára el kell mennem innen, és fogalmam sincs mikor lesz időm ide visszajönni újra. Most szünetem van, „szabadságra mentem”, de ez az idill a végéhez közeledik, és vissza kell mennem forgatni… - Erre a kijelentésre hosszan ránézek, majd nyelek egy nagyot. Tudtam, hogy ez lesz, de sosem hittem, hogy ennyire a szívembe nyilall a fájdalom mikor közli velem, hogy bezár kettőnk játszótere, most viszont majdnem leszédültem az ültőhelyemről. Elmegy… Itt, hagy… és, ha nem megyek vele, talán nem is látom soha-soha többé…
- Akkor elmész… - Faragom rövidre a hosszú fejembe szőtt monológot, mire arca csalódottan fásulttá válik. Nem, mondom, hogy maradjon itt,, hogy még ne menjen. Túl szép volt ez, hogy minden a kezemben volt. Ő is a család is. Pár métert kellett mennem és megkaphattam mind a kettőt…
- Szóval elmegyek… És… ennyi? És te ebbe, halálosan belenyugszol!?
- Frászt nyugszom bele, de nem kérem, hogy maradj itt… neked ott a helyed a reflektorfényben… - Csattanok fel, hirtelen. Hát ez felháborító! Azt hiszi, hogy erről a pár hétről csak úgy simán le tudok mondani!? Meg van ez őrülve!?
- Neked pedig mellettem a helyed… - Megfogja a bokám, és úgy néz rám akár csak egy démon. Tényleg nem akar megválni tőlem, és ez még jobban nehezíti a dolgot,, hogy megrázzam a fejem és nemet mondjak neki. De mit tehetnék? Anyu alig keres valamit, a gyerekekre néha vigyázni kell, és itt van Melody, meg Nicolas… Mi lesz velük? Mi lesz a családommal, ha én csak úgy elhúzok a francba?
- De itt is szükség van rám!
- Nekem is szükségem van rád! Azt hittem, hogyha végre együtt leszünk kicsit átgondolod ezt a dolgot, de tévedtem. Ugyanolyan hülyén kezeled kettőnk ügyét mint pár nappal ezelőtt… Egész életedben a hátadat akarod tartani a családodnak!? Nem akarod végre megtalálni a saját boldogságod!?
- A boldogságom az te vagy… Már nem kell megkeresnem… - Meg próbálok végigsimítani az arcán, de ő mint egy zabolázhatatlan paripa megrándul.
- Cédric, de nem érted, hogy én el fogok, hamarosan menni? Hónapokig, sőt talán évekig nem is látjuk egymást… - Ismételi meg a lényeget emelt, hangnemben, szemeimbe pedig úgy gyűlnek a könnyek, mintha csőtörésem lenne. Ez nagy kibaszás!? Miért kell nekem sírni? Miért szorul ennyire össze a szívem, hogy szinte már lélegezni is alig tudok? Miért érzem úgy, hogyha kilép innen az országból örökre elveszítem? Úgy megölelném, és magamhoz húznám, hogy ne tegyen egy tapodtat se, de a mozgásom egyenlő a nullával. Csak nagy könnyes szemeket meresztek rá, és, hagyom, hogy eljöjjön a vég.
- Tudom… - Nyöszörgöm mint egy hülye kissrác, de Veikkot nem, hatják meg a könnyeim. Jéghideg szemei követelőzően fagyasztják hidegre az arcomról leguruló könnycseppeket. Nem engednek… Sem szabadulni, se dönteni… Még egy értelmes szót se tudok kinyögni rendesen, annyira fojtogat a fájdalom.
- Gyáva vagy… - Vágja a fejemhez keserűen, ettől pedig sikerül még szarabbul éreznem magam. – Azt hittem cirka 2-3 órával ezelőtt, hogy mi ketten mindent véghez tudunk vinni, de te az első kanyarnál hátrálni kezdesz, és szűkölni… Gyáva vagy Cédric! Szégyenletesen gyáva alak! – Megmarkolom az labilis építményt amin ülök, és lesütöm a fejem. Erre tényleg nem tudok mit mondani. Gyáva lennék?
- Veikko…
- Azt mondtad, mindenhova követsz, mert nem bírod nélkülem!, hazudtál nekem! Újra, hazudtál! – Mérges pergő hangja, mint a penge úgy, hasít végig a szívemen, de annyi telik tőlem, hogy csöndesen nézek, miközben engedem, hogy a szemeim záporozzanak. Fáj amiket mond, de tényleg ezt ígértem. És igaza van az első kanyarban megállok,, hogy ez így nem megy. Pedig… Szeretem. Vagy talán… Korántsem szeretem annyira, mint amennyire hiszem? Vagy mi történt? Miért nem bírok rábólintani a közös jövőnkre, mikor ez annyira kézenfekvő lenne? Miért kell rögtön arra gondolnom, hogy ez kettőnk között nem fog működni? Miért?
- Akkor ennyi?! – Zárja le a veszekedést, egy rendkívül, halálos kérdéssel. A szám remegni kezd, és minden kommentár nélkül úgy borulok a karjaiba mintha lelöktek volna a mászókáról. Ölelem, szorítom, de ő mereven áll előttem, és néz... Tekintete ugyanolyan üres mint amikor évekkel ezelőtt rám nézett, és tudtam, hogy nem akar semmit. Ennyi lenne tényleg az egész?
- Én szeretlek… - Próbálok felérni hozzá, de nem megy. Hirtelen olyan távolra úszott mellőlem, hogy nem tudom megragadni a lelkét. Talán meg sem érdemlem.
- Nem szeretsz…
- Ebben kérlek, ne kételkedj..
- Szó nélkül szétteszed a lábad, nekem adod a szüzességedet, de amikor azt kérem, hogy gyere velem,, hagyd, hogy kinyaljam a segged, azt mondod nem, mert neked itt fontosabb dolgod van! Ezek után ne mondd kérlek, hogy szeretsz engem, mert nem hiszem el! – Lefejti magáról az ujjaimat, és ellép mellőlem. Egész alakja vékony jégcsappá keskenyül, eltűnik a szelíden csillanó mosoly az arcáról, helyébe pedig egy rendkívül szomorú, és tipródó álarc lép. – Azt hittem te nem vagy olyan, mint a többi… Tegnap végleg biztossá tettél benne, hogy te vagy az az ember aki mellett talán az egész életemet le tudnám élni. 23 évesen ezen kezdtem el gondolkodni, pedig ez egyáltalán nem rám vall! Bármikor találok egy szajhát, aki szétteszi a lábát, és, hagyja, hogy megdugjam, érted? De nekem te kellettél… De tudod mit!? Pótolható vagy Cédric… Nem hiányoznál… - Köszönés nélkül veszi visszafele az irányt. Lendületes léptei azt sejtetik, hogy alig várja, hogy lelépjen innen. Én pedig megsemmisültem. Nézem, ahogyan alakja eltűnik a nyüzsgő városi forgatagban, aztán az ölemben lévő kezeimre nézek. Vége. Vége az álmomnak, a világomnak, a szerelememnek. Melody is feltűnik valahonnan a távoli játékok rejtekéből, és kerek szemekkel bámul a vöröslő arcomra.
- Veszekedtetek? – Ártatlan, hangjára nagyot dobban a szívem, és odarohanva hozzá zokogni kezdek. Istenem én ezt annyira nem akartam! Egy gyáva senki vagyok aki pótolható. Igen, Veikkonak ennyit jelentek és semmi mást. Egy francia srácot, akit jó volt megdugni, de, ha nem megy vele az se baj. Ez az egész közöttünk csak egy gyenge románc volt, amolyan többszöri egyéjszakás kaland… Én is csak egy játékszer lehetek a sok közül, akikkel eddig játszott, és még játszani is fog. Kalevinek igaza volt… A bátyja egy tökéletes színész, egy jólképzett improvizáló bohóc, aki képes megetetni az emberrel a saját mocskát, aztán pedig magára, hagyni meghalni.
Tökéletesen tisztában van vele, hogy bármikor szerezhet belőlem egy másikat.
Talán már ma este… Talán ebben az órában… Ebben a negyed órában…
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-19
|
Novella
Édesanyja és unokabátyja szexualitásának egy kislányra gyakorolt hatása.
2024-11-18
|
Novella
Egy tanárnő igyekszik meggyőzni tanítványát, végül saját csapdájába esik.
2024-11-17
|
Novella
A helyszín Argentína.Miguel és párja Sofia életük versenyére készülnek.Vajon győzelmet vagy...
2024-11-11
|
Egyéb
Carlos mindent kézben tartott... amíg nem találkozott Angelinával…
2024-11-09
|
Merengő
A végtelen univerzumban nehéz megtalálni a körömlakkot, Gininek azonban sikerült. A vörös,...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
Ismered azt az érzést, amikor rájössz, hogy valaki, valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire istenigazából vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vagy szélviharként tombol benned?
Beküldte: Anonymous ,
2004-04-08 00:00:00
|
Novella
Szerelem volt ez az első látásra. Valami olyan, mely mindent elsöpör. Egy hurrikán, mely kitép minden fát, és ledönt minden falat. Ember ilyen erős szerelmet még soha nem érzett, mint én akkor.
Hozzászólások
Mellesleg ·
Mellesleg mi a véleményetek erről a történetről?
barbiegirl ·
ezzz... :angry: :angry: :angry: :angry: :angry: :angry: Veikko kész van...
AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll