Történetek

- Meghagytam Lionelnek, hogy ameddig téged figyellek Londonban, mindig legyen friss rózsa a sírodon... - ekkor figyeltem fel, a száradt rózsákra, a borostyán szőnyeg alatt.
- Lionel, akkor is kint járt, amikor Thomas a sírodon ült, és éppen meghalni készült. Lionel, elbeszélgetett vele és érdemesnek látta, ha beöleli Őt.
- Értem... De min vesztetek össze?- ekkor az arca elsötétült és arcét a sötét felé tartotta.
- Igazából egy lányon... még mindig nem tudod pontosan ki...

Hogy az esőcseppek egyre vadabbul verik a palettákat, hogy a fel-felvillanó villámcsapások és a csattanó mennydörgések közt már tizedmásodpercek sem telnek el. Azonban bent mindez távolinak tűnik. A két test összefonódó egyenletes szuszogása, a két szív egyazon dobbanása elnyom minden zavaró hangot. Bent, a barna, kopott, füstös szőnyegen két tökéletes test, két ember tökéletes harmóniában, mint a jeges mámor és a tomboló nyugalom fekszik összesimulva...

Odin és a fiatal harcos egyszerre kiáltottak fel a rémülettől, mikor meglátták Tyr felsőtestét, mert azon több komolyabb sérülés maradványai, és friss vágásnyomok éktelenkedtek, a bordájánál, pedig egy hatalmas véraláfutás volt.
- Mi történt veled, Tyr? Ki tette ezt?- szólt sürgetően Antonia, és meg is rázta a férfit, aki erre ingerülten lerázta magáról a kezét, és még fel is mordult a nyomaték kedvéért...

Egyszer szóba jött az öngyilkosság. Mesélte, hogy már több búcsúlevelet is írt, és egyszer már tett kísérletet az öngyilkosságra. Aztán megnyugtatott, hogy soha többet.
Eltelt néhány hónap, mikorra Csaba egy új munkát kapott, ami miatt már ritkábban, úgy havonta egyszer tudtunk találkozni. Így még jobban örültünk egymásnak, és igyekeztünk minél több időt együtt tölteni. Együtt buliztunk, elvitt pecázni, kirándultunk, mindig jól éreztük magunkat...

Csőhülye voltam, amiért hagytam elúszni életem nagy lehetőségét, a pénzt, amiből talán még félre is tudtam volna rakni… És mindezt miért? Egy nagyszájú eleganciaimádó ficsúr miatt, akinek meg kellett mondanom a frankót. És a legrosszabb az egészben hogy még csak jól sem érzem magam...

Mint már említettem sok embert ismert, épp eleget ahhoz, hogy megtanulja nincs az a balhé, amiért megérné kockáztatni egy olyan üggyel kapcsolatban, amihez semmi köze.
Ennek ellenére szimpatikus volt neki a kissrác hozzáállása, és az, hogy fiatal kora ellenére képes volt segítséget kérni valakitől, akit alig ismer. Az ilyen korú fiúk egytől egyig a világ urainak érzik magukat, azt hiszik, hogy az amerikai akciófilmekhez hasonlóan a való életben is bármilyen gázból ki lehet mászni...

1930. Budapest. Árpád-híd.
Ott találkoztam először a lélekgyűjtővel. Ma már tudom azon az estén a Sátán járt köztünk. Bár én sohasem hittem efféle históriákban, hogy az ördög fog várni a pokol kapujában, és hogy tüzes vassal fogja kínozni a lelkemet addig, amíg hamu nem válik belőlem...

- Ebből most már elég! - üvöltötte dühösen Kai. - Démon támadj újra! - kiáltotta, majd ismét kőzápor hullt a két fiúra. Aian pajzsot vont maguk köré és próbálta visszatartani a záport. Közben Kai újabb igébe kezdett. Majd a földből hatalmas láncok törtek elő, lerántva ezzel Sheichit a földre. A fiú égető fájdalmat érzett ott, ahol a lánc hozzáért.
- Reflektálj! - kiáltotta Aian, majd a kőzápor visszahullt a démonra ezzel megsemmisítve őt.
- Sárkány! Lávagömb! - indította el...

Idegesen beletúrt hajába és fejét rázva hátrált a lábnyomoktól. Ekkor ismét meghallotta a szuszogó hangot, és mielőtt megfordulhatott volna, valaki vasmarokkal megragadta kezét.
Sandy ijedt nyögéssel oldalra kapta fejét, de a szeme elé táruló borzalomtól ennél is jobban megrémült...

Az istenek mosolyogtak, bár ezen a gyűlésen senkinek sem volt kedve igazán mosolyogni. Komor és rideg volt ez a gyűlés, és ezt a kis kitérőt leszámítva az is maradt. Mikor véget ért a tanácskozás, az ifjú harcos úgy érezte, mintha két órán keresztül egy végtelenül hosszú gyászbeszédet hallgatott volna végig. Borzalmasan érezte magát, ezért úgy döntött, sétál egyet, és megpróbál felejteni...