A színész utolsó felvonása

1.


Az eső szomorúan kopog a kávézó ablakon. - Milyen jó hogy idebent ilyen meleg van!-sóhajtottam, és szánakozva néztem azokra az emberekre, akik kipirultan próbáltak tenni a hideg eső és szél ellen. A gazdag asszonyok szemérmesen elfedik a vállaikat egy selyemsállal, és felhúzzák szoknyájukat, nehogy véletlenül beleérjen az egyre duzzadó pocsolyákba. A pocakos kereskedők és a kopaszodó üzletemberek nem győzik begombolni gömbölyded hasukon az inget, és kalapunkat a fejükön tartani, nehogy a pajkos északi szél útra kéljen vele. A konflisok felverik az esővizet, az ijedt némberek a járdára szökellnek, míg hűséges férjük felfogja a fröccsenő latyakot. Mindenki igyekszik elbújni ez elől a mostoha idő elől. Mindenki a a kávézóba húzódik, mint kivert macska a kandalló elé.
Ez a nap is pontosan emlékeztetett arra a tragikus napra. Akkor is a melegben ültem, és akkor is ilyen gyászosan esett az eső. Mintha a múltat élném meg. Minden őrá emlékeztetett. A levegő szaga, az olcsó kölni bűze, a kávé mámorító illata, a hangok, a dörmögő férfibasszusok és a lágyabb női altok. Elszorul a szívem.

Engedjétek meg, hogy elmeséljem nektek barátom, Jérémie történetét. Jérémie ízig-vérig francia volt, szülei nem voltak se gazdagok, se szegények. Pár száz holdas birtokot örököltek nagyszüleitől, és apja azt kétkezi munkával jövedelmező termelőközponttá varázsolta.
Édesanyja tanítónő volt. Még most is emlékszem arra a napra, mikor Jérémie csillogó szemmel mesélt édesanyja meseszépségéről, sudár termetéről, és apja szorgosságáról. Jérémie szeretett hatásos jelzőkkel élni, gyakran esett túlzásokba. Hiába, ilyen az, ha színész az ember. Mindent kétszer intenzívebben él meg. Az ő életében meghatározó szerepet játszott az a birtok. Ott nevelkedett szinte fel. 17 éves korában, mit sem tudva a világról, elhatározta, hogy ő márpedig az emberekért fog élni. Szórakoztatni akarja őket. Játszani előttük.
És sikerült is neki. 18 éves korában csatlakozott egy vándorszínészcsapathoz, akik kis társulatokkal járták a városokat. Szülei eleinte azt hitték, hogy ez átmeneti bolondéria a fiuknál. Rosszul tették!

Jérémie karrierje ívelt felfelé. Ezt nemcsak tehetségének köszönhette, hanem a szőke hajának, kék szemeinek, és az enyhén görbe orrának, ami olyan kívánatossá tette őt az asszonyok és lányok szívében. De hiába lehet valaki szép, ha szakmájához mit sem konyít. Őt megáldotta az isten színészi tehetséggel, énekhanggal és csodálatos ritmusérzékkel. Valaki semmi talentumot nem kap, Jérémie szinte polihisztor volt. Örökké mosolygó arca, fanyar humorérzéke még a legkomolyabb, legmorózusabb ember arcára is mosolyt csal. Úgy tudott viccet mesélni, hogy miközben előadta az élcét, szája komoly volt, csak a szeme nevetett. Imádtam őt, hogy annyira optimista volt. Mikor eltörte a kezét, azt mondta:
- Még jó hogy a balt törtem el, úgyis mindig útban volt.

Az egész auráját különös izzás fogta körül. Ha megjelent a pódiumon, mindenki elcsendesedett azonnyomban. Senki sem mert szólani, csak a nők sóhajtoztak, és legyezték magukat. A férfiak pedig elismerően csettintetek, amikor elkezdett énekelni, vagy gyors táncba fogott. Mindenki szerette őt. Még az is, aki irigykedett rá. Gyermeki őszinteséggel tudta odatartani másik orcáját, és soha senkire sem volt rossza szava. A nők istenítették, a színésztársai bálványozták. Mindenki felnézett rá, de ő sosem élt vissza tekintélyével. Ha egy előadásban ő játszotta a főszerepet, mindig teltház volt. Sikeréért keményen megdolgozott, rengeteg szöveget kellett tanulnia, és rengeteget rögtönzött is. Egyszer azt mondta nekem:
-A színészek olyanok, mint az orvosok. Mindent tüzetesen megvizsgálnak, és addig kutakodnak, amíg az alany teljes egészét el nem tudják sajátítani.

Ő mindig ilyen volt, tartotta magát az elveihez. Ha az utcán látott egy csinos nőt, nem tétovázott. Odaszaladt hozzá, és elmondta, mennyire tetszik neki, és hogy mit talál szépnek rajta. Sokszor emiatt kapott egy-két pofont, de sosem változott meg. Nem akart felnőni. Ha olyan kedve volt, az utcán éneklésbe fogott, vagy szteppelt egyet a macskaköves úton. Igazi vérbeli bohém volt, aki nem hagyott ki alkalmat a saját tehetségét fitogtatni. Sokan fogadták tapssal, csókkal, kézfogással. Szépen alakult az élete, azt csinálhatott, amit szeretett. 23 éves korában egy hercegnő tüntette őt ki egy előadás alkalmával. A nő igazán feltűnő jelenség volt, sokan össze is boronálták Jérémie-t vele. Pesze ő mindent tagadott. De a szemei, na azok nem tudtak hazudni. Az egyik előadást meg kellett szakítani, mert nem érezte magát jól. Korábban ez sohasem fordult elő. Addig akart színpadon maradni, amíg össze nem esik. Nem létezett számára pihenő. Társai-köztük én is, mert egy ideig együtt dolgoztam vele-sokszor nyomták le őt egy székbe, hogy legalább tíz percet pihenjen, mert már 3 órája nem látták őt leülni, sem inni, sem enni.
Őt az ilyen földi dolgok nem érdekelték, mint mindennapi szükségletek. Ő minden percében színész volt, otthon is, utcán is, kávéházakban is. Igazi fanatikus ember, aki szerelmes volt az életbe és a hivatásába.
Furcsa-talán a sors kegyetlen iróniája- hogy mindig a legjobbak távoznak az élők sorából. Emlékszem arra a napra, mikor ő meghalt. Bár ne lettem volna akkor ott!Bárcsak hallomásból hallottam volna, hogy ő már az égi színészakadémián játszik!Ezt tartom Isten legkegyetlenebb lépésének. Előttem halt meg a barátom.

2.

- Holnap aztán mindenkit látni akarok a főpróbán! - utasított Grossmann direktor úr, aki bár minden színész főnöke volt, valamilyen szinten az apánknak is érezhettük őt. Sokan ellenszenvesnek tartották, mert mindenkivel egyből személyeskedő hangnemben beszélt, és hozzá hevesen gesztikulált.
Jérémie szokás szerint főszerepben brillírozhatott. A mostani szerepe, mintha a saját élete lett volna. Nem volt neki nehéz színészkedni, a vérében volt a forgatókönyv. De ez nehezebb falatnak ígérkezett, hiszen az éneklés, színészkedés mellett még táncolni is kellett. De akár hiszitek akár nem, ő tökéletesen végrehajtotta a feladatot. Egyik próba után valami furcsát észleltem a viselkedésében. Nemcsak görnyedt tartása ütötte meg a szemem, hanem az elnyűtt arca is. Mintha 10 évet öregedett volna egy nap alatt. Rögtön a legrosszabbra gondoltam, és csak reménykedhettem, hogy nem lesz igazam. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi történt.
- Semmi különös! - mosolygott. Szemei fénytelenül ragyogtak, hangjából eltűnt a vidám kicsengés. Szélesre húzta a száját, de a mosoly helyett valami vicsorfélére futotta erejéből. Leroskadt a székbe.
- Na ne mondd. - fontam karba a kezem. - Látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Beteg vagy talán?
- Jól vagyok, soha jobban!Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész.
Nem firtattam tovább, mert tudtam, hogy hiába erősködnék, bizony alulmaradnék ebben a szócsatában. Úgy éreztem, nemcsak én vettem észre ezt az eltorzulást.
Kedd délután egy kisváros színházában voltunk hivatalosak. Mindenki megjelent, Jérémie is, és most egy kicsit vidámabbnak tűnt. Bár arca fakó volt, és szinte hamuszürke, de úgy ropta a táncot, mint még soha senki. A jelenet közepén a főhős egy maszkos bálba igyekszik, hogy meghódítsa szíve hölgyét. Jérémie felkapta a maszkot, és táncolt. Forgott vele az egész világ. Megfeszített izmain látszott, hogy komoly önuralmat tart magában. Ha egy percre is elernyesztette volna magát, elképzelhető lett volna, hogy összeesik. Hibátlanul táncolta le a koreográfiát, de mégis ebben a tökéletességben volt valami esetlenség. Nem volt benne szenvedély, az a Jérémie-féle lendület.

Az öltözőben csak ketten voltunk. Meg akartam kérdezni, hogy gyakorolt-e otthon, mert eléggé kapkodósnak és görcsösnek tűnt-de aztán elvetettem az ötletet. Levettem magamról a jelmezt, Jérémie megszabadult a maszkjától, és az asztalra támaszkodott. Zihált, szorította a mellkasát, és erősen vérzett az orra. Tagjai remegtek, úgy toltam alá a széket, nehogy a földre essen. Reszkettem a látványától, és attól is, hogy a könny szabályosan barázdát vájt az arcába. Szája véres volt, imitt-amott sebesre harapdálta. Arcát a kezébe temette, és megtörölközött.
- Csak azt ne mondd, hogy nincsen semmi bajod! - mordultam rá.
- Haldoklom. - jelentette ki. Vártam, hogy kitárja a karját, és azt mondja, hogy április bolondja vagyok, de semmi ilyen nem történt. - Nem tudom, de érzem, hogy az előadás végét már nem érem meg.
- Ne beszélj ostobaságokat. Elmész orvoshoz, és ő segíteni fog.
- Enyhülést adhat, de megmenteni nem tud. És az a legrosszabb, hogy felkerestem pár doktort, és ők sem tudták, miféle kórban szenvedek. - csóválta meg a fejét.
- Az a fő, hogy pihenj. Hagyd ki az előadást.
- Azzal megölsz. Ennyivel tartozom a közönségnek. Ha ezt a fájdalmat összeszorított fogakkal kibírtam, akkor a többit is túlélem, csak önuralom kérdése!
Szólítottak kintről. Hallani lehetett a közönség morajlását. Csak néhány perc volt hátra.
- Megyek, öltözöm. És ne is állíts meg, nem tudsz.
Elfojtott könnyekkel néztem, ahogyan öltözik. Teste néha megfeszült, szemei elfátyolosodtak.

3.

A darab előadása közben néha hátrapillantottam, mi van Jérémie-vel. Ő harsányan énekelgetett, kitárta karjait, mintha a szívéhez ölelné a világot, és senki sem tudta leolvasni az arcáról, hogy haldoklik. A tánc most is fergetegesre sikerült, a közönségnek nagyon tetszett. Mikor elcsendesedett a publikum, Jérémie a zongorához ült, ami neki volt kikészítve.
Rám nézett, és biccentett a fejével. Mély levegőt vett, és elkezdett egy lágy és szerelmes dalt játszani a nők örömére. A zongoramű felénél járhatott, amikor hallani lehetett egy apró elhaló felszisszenést. Homlokán apró verítékpatak csordult le. Hangja egy oktávnyit sem változott, suttogva énekelte a szerelmes dalt. A darab végén egy szaporább dallamsor volt, de Jérémie ezt kihagyta és lelassította. Imára kulcsoltam a kezem, a többiekben mellettem megfagyott a vér.

Az utolsó hangot a billentyűkre hanyatló arca adta meg.
A publikum állva tapsolt, mi gyorsan elhúzattuk a függönyt, egyenként rohantunk a halott barátunkhoz, és sírva öleltük élettelen testét. Pokoli kettősség volt. Kívülről az öröm hangjai, a függönyön túl pedig a szívettépő zokogás.
Jérémie sosem panaszkodott. Még akkor sem, amikor tudta, hogy gyógyíthatatlan betegsége van. Senki sem akarta elhinni, hogy az egykori pimasz, bohém és velejéig optimista barátunk már az Égi Színpadon csavarja el az asszonyok, s lányok fejét.
Hiányzol.