Történetek

- Mi a helyzet, kolléga? – kérdezte Fekete az egyik járőrt.
- Semmi jó, uram – hangzott a fiatal rendőr válasza. – Egy férfi van bent, és folyamatosan tüzel ránk, legalább két pisztollyal. Azóta, hogy megálltunk.
- Értem – az őrnagy Mezeihez fordult. – Kétfelé oszlunk. 2-es, 3-as és 5-ös velem jön, a többiekkel menj balról! Behatolunk! Világos?
- OK – felelte a százados. – Gyerünk, srácok!

- Julie! Ébredj! Csodaszép napra virradt! – Édesanyám ül az ágyam szélén, és mosolyogva ébreszt fel. Van valami oda nem illő a mosolyában, valami... valami leírhatatlan, mélyről jövő. Érintése is más, óvatosabb, féltőbb. Aggodalommal tölt el mindez. Olyan törékenynek tűnik, olyan védtelennek, mintha egy nagyobb szellő is elfújhatná. Barna szemeiben aggodalom és fájdalom keveréke tükröződik.
- Készítek neked reggelit. Nemsokára tíz óra, és itt lesz Tom.
Mielőtt kimenne, még...

FIGYELEM! Ezzel senkit nem szeretnék megbántani. Az egész tudomásom szerint az én fantáziám szüleménye, bár az alapok valósak hozzá!

Apa a város (falu) terén, a Perfidy Square egyik kis tömbházában lakott, a földszinten. A tér nem volt nagy, és a felét elfoglalta a könyvtár. Calebbel beléptünk a tömbház központi kertjébe, és elindultunk a körlépcsőn. Apáé volt a második lakás. Becsöngettem.
- Pillanat! – kiáltotta ki apa, és nem sokkal később kitárta az ajtót. Kék szemében leheletnyi öröm csillant.
- Eljöttél? Davelgh már itt van. Szia Caleb - mondta vidáman. Rég láttam mosolyogni, most azonban szája...

Már az íróasztalnak támaszkodik, heves ostrom alatt van szegény.
Feje hátra feszül, mikor tenyerem mellére siklik, egyik keze már férfiasságomon, egy nadrág férkőzik közé és közém.
A nyaka, oly szép ívben feszül, már átadta a teste magát a vágynak, egy tökéletes pillanat ez, zubog a vér az erecskében.
Odahajolok, leheletem megérinti...

Újra magam vagyok. Tudom, hogy ma este újra ott lesz, újra ott a tükörben. Ott lesz a démonom, az a nő, akit mindennél jobban gyűlölök. Leülök az ágyamra a szép új tükrömmel szemben. Még nincs itt, még. Alig telik el 10 perc és ott van. Ott áll a tükörben, vigyorog. Az a gonosz, gúnyos vigyora az idegeimre megy. Nem ijedek meg. Nem fog újra hatalmába keríteni, azt nem hagyom...

Minden kétséget kizáróan, 2008 nyara volt számomra az a nyár, ami megváltoztatta az életemet, de az idei nyár emléke is örökké a szívemben lesz. Az egész ott kezdődött, hogy az indulás előtti napon megfogadtam, hogy idén egy dologért jövök ide: Olasz embereket megismerni. Mindegy, hogy fiú, lány, öreg vagy fiatal, a lényeg, hogy olaszokkal beszélgethessek...

- Na és... miért vagy itt? - tudakolta.
- Én csak... ide jöttem gondolkodni.
- Charlie miatt, igaz? Figyelj Walesz - mondta becsukván a könyvet - , nem a te hibád. Én is tudom milyen ez. David lelőtte, és ennyi. Vége. Nem tehetünk már semmit.
- Bassza meg! Én csak... annyira nem értem. Odaértünk, és beszéltünk a tettessel. Az meg egyszerűen...

Az árvaházban gyűlöltem mindent, és mindenkit. Utáltam a penészes szagú ágyneműtől kezdve a pálinka szagú nevelőkön át a mocskos, víztől irtózó gyerekekig. Semmi nem volt ott, csak kosz és bűz. De mi volt a társaim gyűlölete ahhoz a pusztító haraghoz képest, amikor nem engem vittek el, hanem valamelyik mocskos kis senkit...

- Adam bejönnél egy kicsit? – szólt ki a menedzsere.
Adam bement. Miről beszélgethetnek? Megöl a kíváncsiság. Habár nem tudom eldönteni, hogy annak örülnék, ha megkapnám a munkát, vagy annak, ha nem. Nyílik az ajtó. Adam és a menedzsere, Tom lépnek ki rajta. Odajönnek hozzám. Adam virul.
- Gratulálok tiéd az állás, mától az asszisztensem vagy – mondja Tom és a kezét nyújtja...