Sötét múlt 2. rész

Kinyitom a szemem. Reggel van, a nehéz sötétítők között beszivárgó napfény pont a szememre süt. Érzem a nap melegét. Régen aludtam ilyen jól, már nagyon régen. A film nagyszerű volt. Bár nagy részét átbeszélgettük Adammal. Tipikus horror film volt: egy csapat fiatal elmegy nyaralni egy eldugott kis házba, ahol egy őrült gyilkos próbálja megölni őket. A végén pedig a két főhős – egy lány és egy fiú – marad életben, akik azt hiszik, hogy sikerült megölniük a gyilkost, ami persze nem így van. Imádom a horror filmeket. Már kiskorom óta nézem őket. Szerencsére anyu jó fej volt és nem tiltott el tőle. Úgy vélte ezekből is tanulhat az ember. És mennyire igaza volt. Bárcsak ne lett volna igaza. Mit meg nem adnék, ha mindez nem történt volna meg. Ha nem így alakult volna az egész. Bűnös vagyok és ez az állandó lelkifurdalás felemészt, felemészti a lelkem.
Kopogtatnak. Vajon ki lehet az? Felveszem a köntösöm és kinyitom az ajtót.

- Jó reggelt hétalvó!
- Jó reggelt Adam!
- Még hálóingben vagy? Kapd össze magad? – rám parancsol.
- Miért is? – kérdezem értetlenkedve.
- Nem emlékszel tegnap a film közben megemlítetted, hogy dolgozni akarsz.
- Jaj, tényleg ne haragudj, kiment a fejemből. – tegnap este tényleg megemlítettem ezt és ő felajánlotta, hogy segít nekem munkát találni. Azt mondta, hogy van egy ismerőse, aki éppen segítőt keres, és felajánlotta, hogy felhívja és szól pár jó szót az érdekemben.
- Készülj! Felhívtam és meséltem neki rólad. Azt mondta, hogy ma menjünk be az irodájába. El akar beszélgetni veled.
- Nagyszerű!– de már a fürdőszobában vagyok. – Addig ülj le, érezd otthon magad!

Furcsa, alig ismer mégis olyan kedves hozzám. Lehet, hogy elsietem a dolgot. Lehet, hogy nem kellene megbíznom benne. Mi van, ha tudja, hogy ki vagyok, hogy mi történt. Ha közéjük való.
Kopogás.
- Kész vagy? Siess!
Kilépek az ajtón, és ő előttem áll, rám mosolyog. Elkapja a karom és szó szerint kirángat a lakásból, le a lépcsőn. Már kint is vagyunk az utcán.
- Itt a kocsim, azzal hamarabb odaérünk. Sietnünk, kell! Gondolom, nem akarod, hogy elkéssünk.
- Nem. Én …
- Gyere, szállj be! – nyitja ki a kocsi ajtaját.
Az úton csak ő beszél, nem tudok megszólalni. Már nem tudom, mit higgyek. Félek, mi van, ha valóban közéjük tartozik. Nem tudok megbízni benne. Sötét gondolataim nem engedik, hogy megbízzak bárkiben is. Azok után nem. Ki akarok ugrani az autóból. Itt akarom hagyni, nem akarok csalódni benne, csalódni újra.
- Itt is vagyunk! Minden rendben? Alig szólaltál meg az úton.
- Igen. Minden rendben – igyekszek kedvesen viselkedni.
- Nem olyan hosszú az út, főleg kocsival. Ha felvesznek, akkor majd járhatunk együtt dolgozni.
- Mi? Együtt? Hogyhogy.
- A menedzserem keres segítőt. Vagyis ha felvesz együtt fogunk dolgozni – vigyorog.
- Azt hiszem ezt elfelejtetted mondani.
- Tényleg? Pedig azt hittem, hogy mondtam – megvonja a vállát. Mindketten tudjuk, hogy ezt nem említette, ő mégis úgy viselkedik mintha mondta volna.

Elindul befelé. Én csak állok az épület előtt. Nem tudom, mit csináljak. Vajon miért akar ennyire „magához kötni”? Alig ismerem, ő mégis úgy viselkedik, mintha ezer éve ismernénk egymást.
- Mi az? Nem jössz?
Nem válaszolok. Csak ránézek. Az arcom mindent elárul. Tudom, hogy látja rajtam, hogy kételkedem.
- Mi a baj? Nem bízol bennem? – már nem mosolyog, komolyan néz rám és már alig várja a válaszom. A remény megcsillan szemében. Reménykedik, hogy a válaszom az, hogy megbízok benne.
- Nem, nem bízok meg benned. Még egy teljes napja sincs, hogy megismerkedtünk és te máris segítesz munkát találni, támogatsz?! Mit akarsz tőlem? – komoly vagyok. Félelem, harag, bizalmatlanság egyszerre kavarog bennem. Hinni akarok neki, de nem tudok. A szívem azt súgja, fogadjam el a segítőmet, az agyam kételkedik. Nem tudom, mire hallgassak. A szívem már tévedett, de az agyam is. Megbíztam, akiben nem kellett volna, és elüldöztem azt, akit közel kellett volna tartanom.
- Kedves lánynak tűnsz és szomorúnak. Úgy érzem nehéz volt az életed. Sok mindenen mehettél keresztül. Csak segíteni akarok, azt akarom, hogy mosolyogj, nevess tiszta szívből – nem haragszik. A kitörésem után is nyugodtan, kedvesen beszél. Más már rég elküldött volna a pokolba, de ő nem. Nem hazudik, igazat mond. Szomorú. Szomorú, azért mert én is az vagyok. Együtt érez velem.
- Bocsáss meg, egyszer csalódtam életemben, de az szörnyű volt. Az vert át, akitől a leginkább nem vártam. Azóta nem tudok bízni az emberekben.
- Megértem. Gyere, még elkésünk, pedig már itt állunk az ajtóban – újra mosolyog.
- Rendben. Menjünk.

Az állásinterjú nem volt túl hosszú. Csak egy pár kérdést tett fel, a végzettségemmel és a munkához való hozzáállásommal kapcsolatban. Kezet fogtunk és én kimentem.
- Hogy sikerült? Mit mondott? – rohan le Adam.
- Csak egy pár kérdést tett fel. Még nem mondott semmit.
- Adam bejönnél egy kicsit? – szólt ki a menedzsere.
Adam bement. Miről beszélgethetnek? Megöl a kíváncsiság. Habár nem tudom eldönteni, hogy annak örülnék, ha megkapnám a munkát, vagy annak, ha nem. Nyílik az ajtó. Adam és a menedzsere, Tom lépnek ki rajta. Odajönnek hozzám. Adam virul.
- Gratulálok tiéd az állás, mától az asszisztensem vagy – mondja Tom és a kezét nyújtja.
- Köszönöm – nem tudom, mit mondjak, de örülök, nem tudom, hogy miért, de boldog vagyok.

Adam hazahozott, de még neki akadt egy kis dolga így magamra maradtam. Dolgozni fogok, ami nem árt. Kell egy kis újdonság, és amúgy is már fogytán volt a pénzem. Úgy érzem, most minden megváltozik. Kaptam egy új esélyt, arra hogy megint boldog legyek. Boldogság. Már kezdtem elfelejteni mit is jelent, hogy milyen érzés. És ezt a boldogságot Adamnek köszönhetem. Meg kell valahogy hálálnom neki. Megvan. Főzök valami finomat, és áthívom vacsorázni.