Kommandósok IV. - Veszélyes bevetések

Nyugodtan teltek az első szolgálati napok az új támogató alosztály tagjai számára. A nyolc rendőr szinte csak a gyakorlatoknak szentelhette idejét, azonban augusztus 7-én, szombaton Fekete őrnagy és Mezei százados szinte rájuk törte a részleg ajtaját, ahogy rövid távollét után visszatértek embereikhez.
- Mi történt uram? – kérdezte Varga Judit, az informatikus.
- Ne kérdezzetek semmit! – felelte a parancsnok. – Figyeljetek!
A tisztek bekapcsolták az irodában elhelyezett két tv-készüléket, amelyeken egy – két perccel később kezdődtek a déli híradók. A két legjelentősebb hazai csatorna, az M1, és az RTL Klub műsorvezetői megszokott stílusban olvasták fel a legfrissebb információkat, majd amikor az utóbbi adón véget ért az adás, és a parancsnok átkapcsolta a készüléket a másik csatornára, az M1 munkatársa éppen kezdte felolvasni az egyik fő hírt.
- Fegyveres rablás történt ma délelőtt tíz óra körül az újszászi vasútállomás pénztá-ránál. A Jász–Nagykun–Szolnok Megyei Rendőr–főkapitányság sajtóreferense tudósítónknak elmondta, hogy egy egyelőre ismeretlen, maszkot viselő elkövető fegyverrel fenyegette meg a pénztárost, elvette az addigi bevételt, majd menekülése során fegyverével könnyebben megsebesítette az egyik, útját állni akaró vasúti alkalmazottat. A lábán megsérült férfit a mentők a szolnoki Hetényi Géza Kórházba szállították, ahol jelenleg az ellátását végzik. Az ezekben, a percekben is zajló helyszínelés mellett a rendőrség már nagy erőkkel meg is kezdte az elkövető utáni kutatást a településen és a környékén. A hatóság kéri, hogy aki bármilyen informá-cióval rendelkezik a bűncselekményről, vagy az elkövető esetleges személyéről, hívja a segélyhívó telefonszámokat, vagy értesítse a legközelebbi rendőri szervet. A referens felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy mivel a támadó lőfegyverrel rendel-kezik, egyedüli elfogását senki ne kísérelje meg a következmények miatt. Most to-vábbi híreink következnek külföldről!

Fekete őrnagy lecsukta a két tv-t, majd végignézett emberein.
- Emiatt az eset miatt nekünk, és a Pelikán – csoport számára is teljes, 24 órás készenlétet rendelt el a megyei főkapitányság. Addig egyikünk sem hagyhatja el a bázist, amíg a támadót el nem fogják, érthető. Ajánlom mindenkinek, hogy telefonál-jatok haza, de ne említsétek a valódi okot, hogy miért kell bent maradnotok!
A különleges egység tagjai a parancs szerint haza is szóltak, bár volt közöttük, aki nehezen talált megfelelő indokot távol maradására. Ennek ellenére azonban mind el tudták intézni, hogy szeretteik ne aggódjanak értük, és ezek után nyugodtan készülhettek fel a kivonulásokra. Golyóálló mellényeiket, és pisztolytáskáikat folya- matosan viselték, míg a kézifegyverek a tároló szobában maradtak a símaszkokkal, és rohamsisakokkal együtt. Most már csak várniuk kellett.


Augusztus 10-e, kedd reggel, a készenlét harmadik napján a kommandó tagjai a pihenőben ott aludtak, ahol tudtak. Az elmúlt három nap során ők kétszer, a Pelikán csapata pedig egyszer vonult ki elfogási parancsra a város és környéke valamely pontjára. A Róka második bevetésére aznap éjjel fél kettő körül riasztották az egységet, de az ismételten eredménytelen akció után majd három órakor értek vissza a kapitányságra, így nem sokat pihentek.
Reggel fél nyolckor szólalt meg ismét a riasztó csengő, amely akciót jelzett.
- Na kezdődik megint! – morogta Nárai Szabolcs, a szanitéc. A csoport tagjai, ma-gukban átkozódva kapkodták össze felszerelésük hiányzó darabjait, és rohantak le a parkolóban álló mikrobuszukhoz, amelyet a sofőr rögtön a beszállás után indított.
- Központ, itt az RTA 1-es! – szólt bele a rádióba Fekete őrnagy három perccel a riadó után. – Elindultunk. Információt kérek a bevetés helyszínéről!
- RTA 1-es, itt a központ! A helyszín a 32-es főút mellett fekszik, nem messze a városi áramszolgáltató területétől. Az egyik járőr közúti ellenőrzés során autós üldözésbe, majd tűzharcba keveredett az egyik tanya mellett. A lövöldözés jelenleg is folyik. Igyekezzenek a segítségükre! Vétel!
- RTA 1-es, vettem! Rövidesen a helyszínen vagyunk! A kollégák tartsanak ki! Vége!
- Itt a központ. Vettem és vége!

A szállítókocsi vadul előzgette a körülötte haladó járműveket, ahogy megkülönböztető jelzésekkel száguldottak. A sofőr rutinosságának köszönhetően a csapat negyed óra alatt a célterülethez ért. Az akciócsoport tagjai takarásba húzódtak a mikrobusz, és a több helyen eltalált járőrautó mögé, miközben a főépületből szórványosan tüzel-tek a járművek felé.
- Mi a helyzet, kolléga? – kérdezte Fekete az egyik járőrt.
- Semmi jó, uram – hangzott a fiatal rendőr válasza. – Egy férfi van bent, és folyamatosan tüzel ránk, legalább két pisztollyal. Azóta, hogy megálltunk.
- Értem – az őrnagy Mezeihez fordult. – Kétfelé oszlunk. 2-es, 3-as és 5-ös velem jön, a többiekkel menj balról! Behatolunk! Világos?
- OK – felelte a százados. – Gyerünk, srácok!

A kommandósok lapos kúszásban közelítették meg az egyetlen bejáratot. A falakhoz érve Fekete intett a tüzet viszonzó járőröknek, mire azok abbahagyták a lövéseket. Az akciósok felvették a gázmaszkokat, majd bevágták a zavarógránátokat, és betörték az ajtót, mielőtt benyomultak volna az épületbe, ahol rögtön meglátták a célszemélyt.
- Rendőrség! Feküdjön a földre! Kezeket tarkóra, azonnal! – utasítottál kiabálva az erősen köhögő fickót, aki rögtön engedelmeskedett.
- Vigyétek! – utasította embereit a parancsnok. – Nehogy megfulladjon itt nekünk!

Kohári Anett és Varga Judit talpra állították, majd kivezették a férfit, akit odakint átadtak az időközben megérkezett rabszállító személyzetének. Végül ők is beültek az egyik kísérő járőrautó egyenruhásai mellé, hogy biztosítsák az utat a bíróságra.
A különleges egység a helyszínelők tevékenységéig őrizte a terepet, így a csapat tanúja volt több fegyver és rengeteg lőszer felfedezésének. A csoport a kapitányságra menet felvette a kísérőket, majd nem sokkal kilenc óra után nekiültek jelentést írni a bevetésről a részlegben.
- Mire készült a fickó, talán háborúra? – kérdezte társait Varga, aki csak a beszélgetés során tudta meg, hogy mit találtak a terepen.
- Majd a vizsgálat kideríti – felelte Mezei Ákos. – Szerencsénk volt, hogy éppen töltötte, az egyik fegyvert, amikor bementünk érte, így nem történt baj.
- Most már megnyugodhatunk – vette át a szót Fekete –, a célszemély őrizetben, mi megúsztuk veszteség nélkül, és ami a legfontosabb, hogy ne mondjátok el senkinek, de ma átestünk a tűzkeresztségen. Így már pihenhetünk. Hosszú volt az elmúlt három nap mindannyiunknak. A szolgálat után mehetünk haza!
A nap folyamán a hírek tele voltak az elfogás tényével, de arról nem esett szó, hogy
milyen rendőri egység hajtotta azt végre, bár ezt a csoport egyáltalán nem bánta. Este, az otthoni családi kör volt mindenki számára a legfontosabb. Arról persze minden kommandós hallgatott, hogy csapatuk aznap átesett a tűzkeresztségen.

Augusztus 13-a, péntek délelőtt a csoport még csak nem is sejtette, hogy ismét nehéz akció elé néznek, amely ráadásul áldozatot is követel majd. A nagy fülledtség miatti pihenőt délelőtt 11 órakor szakította meg a riasztócsengő éles hangja. Az egység gyorsan összepakolta a felszerelést, majd ledübörögtek a lépcsőn a parkolóban álló Ford Transit mikrobuszhoz, amely már járó motorral várta őket. Alig, hogy kifordultak a kapun, megreccsent a rádió.
- Központ az RTA csoportnak, figyelem! A segélykérés a jászberényi kollégáktól érkezett, mivel a célobjektum az ő területükön helyezkedik el. Az Electrolux Lehel Kft. Hűtőszekrénygyárának irodai részlegét nemrég komoly, fegyveres támadás érte, amely túszokkal is járt. Részletek a helyszínen a kollégáktól! Vétel, és vége!
- Itt az RTA parancsnoka! – válaszolt Fekete Zoltán. – Adást vettük, megerősítem, fegyveres támadás. Úton vagyunk a helyszín felé. Vége. – Az őrnagy embereire nézett, akiknek arcán látszott, hogy a jelentés alaposan felizgatta őket. Mind várakozva néztek irányítójukra. – Na most figyeljetek minden szavamra! Ez lesz az eddigi legveszélyesebb akciónk. Ha igazak a hírek, akkor nemcsak a túszok lesznek veszélyben, hanem mi is, mivel nagy a tűzharc kialakulásának a kockázata. Remélem, a helyiek sejtik, hányan, és mivel vannak a támadók felszerelkezve, különben komoly bajba kerülünk. Ne szúrjuk el emberek, világos?
A csapat tagjai bólintottak, majd csendben bámultak maguk elé. Egyikük sem sejtette az elkövetkezendő eseményeket.


Déli tizenkét óra után pár perccel már Jászberény belvárosának szélén haladt a mikrobusz megkülönböztető jelzésekkel. A vasúti kereszteződést elhagyva Fekete felemelte a rádiót, és beállította a csatornát.
- Figyelem, itt Fekete Zoltán őrnagy a Szolnoki Rendőrkapitányságtól! A hűtőgép-gyárnál lévő illetékes tisztet keresem! Az erősítés parancsnoka vagyok.
- Itt az akcióparancsnok! Melyik egységhez tartozik uram?
- Róka Támogató Alosztály.
- Vettem, a részleteket itt ismertetem, vége.
- Vettem, vége.
Fél egy előtt nem sokkal ért a különleges osztag járműve az ipari komplexum területének főbejáratához. Ahogy Fekete kiszállva körülnézett, csak a kerítés mellett várakozó munkásokat, és a posztoló vagyonőröket látta, de ekkor két ember lépett oda mellé, akik közül az egyik rendőri, a másik biztonsági őri egyenruhát viselt névkártyával ellátva.
- Fekete őrnagy? – kérdezte a rendőrtiszt. – Kalamár Zsolt százados vagyok, az úr Horváth Mihály, a biztonsági főnök.
- Mi a helyzet, uraim? Mit tudunk eddig a támadókról? – kérdezte a kommandó parancsnoka a kölcsönös bemutatkozás és kézfogás után.
- Nem sokat uram – hangzott a százados válasza. – Reggel kilenc óra után egy nagyobb járműszerelvény érkezett a teherkapuhoz. A biztonsági szolgálat munkatársai átvizsgálták, de nem találtak semmi gyanúsat, így beengedték. Egy jó óra hosszáig minden rendben volt, aztán negyed tizenegy körül megszólalt a
Hűtőgépgyár irodájának riasztója, mire az őrök ellenőrizni akarták, de valaki tüzet nyitott rájuk. Ekkor értesítettek minket, de amint megérkeztünk, minket is lőni kezdtek bentről. A hangok alapján automata, sorozatlövő fegyverrel felszerelt elkövetők vannak bent, valószínűleg katonai géppisztolyokkal.
- És a támadók személyéről?
- Arról szinte semmit. Bár az egész ipari parkot bekamerázták, az őrség nem észlelt semmit a riasztásig. Nem tudjuk, kik a támadók.
- Értem. Meg lehet közelíteni az épületet észrevétlenül szemből? Be tudunk hatolni valamerről, anélkül, hogy észrevennék a csapatomat?
- Sajnos, a mi hibánkból ezt már nem lehet kivitelezni – vette át a szót a biztonsági főnök. – Azok a munkások, akik az üzemben dolgoztak, a támadáskor megakadályozták, hogy a rablók bejussanak a szerelőrészlegekbe azzal, hogy a belső ajtókat eltorlaszolták, mielőtt kiürítették a teljes üzemet. A fegyveresek így az elülső részben rekedtek, de az ott lévő alkalmazottakkal együtt. A maguk behatolását azért sem ajánlom, mert az összes vészkijárat le van zárva, és azokat csak nagy zajjal lehet kinyitni. Viszont az irodai részleget szemmel lehet tartani a környező létesítményekből, és területekről, szinte láthatatlanul.
- Remek – felelte Fekete. – De mivel jutunk el odáig?
- Autóval, majd gyalog, ha tanácsolhatom. Irányítom önöket, ha megengedi?
- Menjünk! – A biztonsági főnök beszállt egy, a „Védelem Holding” jelzésével ellátott személyautóba, amely elindult az akciósok mikrobusza előtt. A két jármű egészen a célobjektumtól nem messze álló vasúti rakodóig jutott, ahonnan már csak a vagyonőr vezette a csapatot gyalog a megtámadott üzemmel szembeni épületig. Fekete szemügyre vette az elhelyezkedési pozíciókat, majd visszaküldte a főnököt Kalamár századoshoz, míg ő maga embereihez fordult.
- Na emberek, utolsó eligazítás. A feladatunk kideríteni a támadók létszámát, fegyverzetét, céljait, a túszok számát, és végül az összes bent lévő személy elhe-lyezkedését, érthető? Ha valakinek aggodalmai, vagy balsejtelmei vannak, most szóljon, ne az akció közben! Tehát, hozzászólás?
- Egy kérdés, uram – szólalt meg Gál Péter, a mesterlövész. – Biztos a mi dolgunk a célszemélyek semlegesítése? Eddig úgy tudtam, hogy a túszejtéses ügyek során a TESZ az egyetlen illetékes alakulat. Nem igaz 8-as?
- Annyiban igaza van 2-esnek, hogy elméletileg tényleg a REBISZ csapatát kellett volna hívniuk, nem minket – felelte Mezei Ákos Feketéhez fordulva. – Erről a jász-berényiek nem szóltak semmit nekünk?
- Nem – hangzott az őrnagy válasza. – Más kérdés nincs? Akkor helyezkedjünk el! Próbáljunk szembekerülni a bejárattal, valamelyest szétszóródva, de mégis látótávolságban egymástól!
Az akciócsoport tagjai gyorsan elfoglalták állásaikat. Szerencsére a célobjektum ajta-jával szemben kisebb emelkedő állt rajta egy ismeretlen funkciójú szerkezettel a dombtetőn. A legtöbb rendőr hasalt, Fekete viszont úgy guggolt egy szélesebb csővezeték mögött, hogy teljes rálátása volt a bejáratra.
- Túl csendes minden – dünnyögte a parancsnok. – Ez elég gyanús.
- Szólítsuk fel őket megadásra, főnök! – javasolta Németh Csilla. – Amennyiben még nem vettek észre minket, meglephetjük őket, és elkerülhetjük a lövöldözést.
- Igazad van 5-ös! 8-as, szólj nekik a megafonnal! – rádiózott az őrnagy Mezeinek. A százados bólintott, majd felemelte a földről a maga mellé rakott hangszórót.
- Figyelem, itt a rendőrség! A törvény nevében felszólítom a Hűtőszekrénygyár elülső
irodai részében tartózkodó személyeket, hogy lassan, fegyvertelenül, felemelt kézzel jöjjenek ki! Ellenkező esetben kényszerítő eszközt fogunk alkalmazni!

Az épületben lévő négy, felfegyverzett támadó – köztük egy volt biztonsági őr – alaposan meglepődött a határozott felszólításon, majd ahogy a vezetőjük kinézett az ablakon, rögtön észrevette a fedezékben lévő kommandósokat, így azonnal felfogta, hogy akciójuk a legrosszabb irányba fordult.
- Hölgyeim, és uraim rossz hírem van! – fordult az álarcos férfi a túszokhoz, illetve társaihoz. – Amiatt, hogy önök megnehezítették a dolgunkat, immár nem tudunk elmenekülni önök nélkül, mert egy, szemlátomást elit rendőri egység foglalt állást az épülettel szemben. Így most már mind kénytelenek vagyunk itt maradni.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte a vagyonőr. – Azt mondtad sima ügy lesz kirámolni a részleget, és eltűnni, még mielőtt a rendőrök észbe kapnak.
- Az eredeti ötlet rendben is lett volna – lökte a falhoz a rablóvezér az őrt. – Viszont arra te sem számítottál nagyokos, hogy valaki megnyomja a riasztót, és jönnek a régi társaid, utánuk meg a rendőrök.
A megrettent fickó e szavak hallatán észrevétlenül letette a pisztolyát egy kisebb pultra és a kijárat felé fordult, de erre a többi elkövető is felfigyelt.
- Mit akarsz tenni, ember? – kérdezte egy másik rabló.
- Én befejeztem, így most kimegyek. A kintiek nem lőnek, ha felemelt kézzel hagyom el ezt a helyet.
- Ha megteszed véged – szegezte rá a vezér a saját fegyverét. A távozó férfi még megállt az ajtónál onnan szólt vissza a rá bámuló embereknek.
- Szerintem jobb a börtön, mint a halál. De, ha azt akarjátok, hogy ezek az akciósok szedjenek le titeket, nekem mindegy. Sok szerencsét! – Kinyitotta az ajtót, és rögtön meglátta a rászegeződő fegyvereket. – Ne lőjenek, kérem, megadom magam!
- Senki ne tüzeljen! – utasította embereit Fekete, majd a férfira kiáltott. – Tarkóra tett kézzel induljon el az irányunkba, de ne próbálkozzon semmivel!

A férfi megindult, majd pár lépés után felgyorsította lépteit. Ekkor azonban bent a főrabló felemelte pisztolyát, és az ajtón keresztül rálőtt a társára. A fickó a lövés után összeesett az épület előtti parkolóban, nem messze a rendőröktől. A kommandó tagjai egy percre teljesen ledermedtek, és csak a sebesült kiáltására nyerték vissza öntudatokat, mivel a fickó arca eltorzult a fájdalomtól.
- Segítség, kérem, segítsenek! Ne hagyjanak elvérezni!
Mivel a férfi szemlátomást a sokktól elvesztette az eszméletét, Fekete ráordított a nem messze tőle rejtőző Gálra és Vargára.
- 2-es, 7-es! Fedezet alatt kihozzák a sebesültet a nyílt terepről! Nyomás!
A két rendőr az utasítás hallatán kiugrott a fedezékből, és rohanni kezdett a parkoló felé. Bent kinyitották az ajtót, majd ropogni kezdett egy gépfegyver, amelynek lövedékei a lábuk körül verték fel a port. Ennek ellenére sértetlenül értek a sebesült mellé, akit ekkor már magához tért.
- Ne féljen, kivisszük – mondta neki Varga Judit. – Fedezést kérünk!
- Meglesz – felelte Fekete. – Cél az ajtó, és az ablakok! Tűz!
A következő másodpercben már dörrentek is a rendőrök fegyverei, páros lövéseket adva le. Az alkalmi tűzpárbaj éppen véget ért, és a fickó már takarásban feküdt, amikor a 7-es számú rendőr, Varga egy halk sikoly után a fedezék mellett a földre zuhant. Gyorsan behúzták, majd a szanitéc, Nárai kezdte vizsgálni kolléganőjét.
- Szerencséd volt, 7-es – mondta a srác pár másodperccel később a lánynak, és a többieknek is. – Csak súrolta a karodat a golyó, nem talált el.
- Így is nagyon fáj – nyögte Varga Judit. – Olyan mintha egy parázsló cigarettával nyomkodnák a bőrömet.
- Ez az érzés nemsokára elmúlik, de jobb, ha bevisznek a kórházba, hogy jobban kivizsgáljanak, csak úgy, mint a gyanúsítottat – reagált Nárai, miközben a sebesült férfit próbálta bekötözni. – Az ő sebe elég komoly.
- Bevitetjük a kórházba, hallja? – kérdezte Fekete a fickót. – De előtte el kell árulnia két dolgot nekünk. Először azt, hogy hányan vannak a társai, utána pedig, hogy milyen fegyvereik vannak, érti?
- Igen – válaszolt alig hallhatóan a férfi, mire az őrnagy elég közel hajolt a füléhez, hogy értse, amit mond. – Hárman vannak bent, a nevüket nem tudom. Két AK-47-est szereztünk a támadáshoz, ezeken kívül a vezér még két pisztolyt adott, de azok típusát nem ismerem. Többet nem tudok mondani a bentiekről.
- Nem baj, így is sokat segített – Fekete Náraihoz fordult. – Küldhetjük őket?
- Most már igen – felelte a szanitéc. – Stabilizáltam az állapotukat, és elkísérném őket a mentőkhöz, ha engedélyt kapok erre.
- Rendben – mondta a parancsnok. – 5-ös, 6-os! Segítetek 4-esnek elvinni a sebesülteket a mentőkhöz! Utána visszajöttök ide, érthető?

A két rendőr bólintott, majd segítettek talpra állítani a férfit és Vargát, ezután pedig elindultak az épületek között. Fekete őrnagy, Mezei százados, Kohári Anett és Gál Péter, a mesterlövész az elfoglalt részleget fürkészte.
- Láttok valamit? – kérdezte a parancsnok.
- Semmit nem látni, uram – válaszolt Gál. – Minden nyugodt.
- A lelőtt fickó szerint még hárman vannak bent. Két Kalasnyikov géppisztollyal, két pisztollyal, meg legalább tizenöt tússzal együtt. Nem lesz egyszerű semlegesíteni őket, főleg a foglyaik veszélyeztetése nélkül.
- Nézze a bejárat melletti ablakot, uram – rádiózott Kohári. – Azt hiszem az egyiket kilőttük a sorból.
- Tényleg véres a széle – reagált az őrnagy. – De nem biztos, hogy golyó okozta sérülés, lehet, hogy üvegszilánk. Egyelőre nem tehetünk semmit, várnunk kell, amíg ők akarnak kommunikálni.
Végszóra visszatért Nárai, Németh, és Vajda, így a hét rendőr ismét teljes takarásba húzódott. Az némileg megnyugtatta őket, hogy a sebesült támadót, és Varga Juditot is elvitték a városi kórházba ellátásra.

Bent, az irodában, ezalatt a túszokat utasították, hogy lássák el a másik sebesült támadót, aki a rablóvezér öccse volt. Az egyik idősebb munkás gyors vizsgálat után nézett rá a támadók vezetőjére, aki a testvérét figyelte.
- Uram, mi ezt a sérülést itt nem tudjuk ellátni. A fiatalember golyót kapott, sürgős orvosi ellátásra szorul, de ahhoz kórházba kell vinni. Különben nem éli túl.
- Amíg lehet, bent kell maradnunk – felelte a rabló.
- Ah, istenem testvér, most mi lesz! Nagyon fáj, ahol a szemetek eltaláltak – nyögte a huszonéves fiú. – Juttass ki minket innen!
- Nyugi, öcsikém! Mind kimegyünk innen, és nem lesz semmi baj.
- De hát kint vannak a rohamosztagosok, és a lelőtt fickó biztos elárult minket – szólt közbe váratlanul a harmadik, kifelé figyelő fegyveres, aki a szétlőtt bejárat felé ügyelt.
- Egyelőre nem tárgyalhatunk velük – szögezte le a vezér. – Ha akarnak valamit, hívjanak ők. Gondolom, már tudtak telefont kapcsolni.
Az épületben, és azzal szemben is elkezdődött a várakozás. Már csak az volt a kérdés, hogy ki bírja tovább az ólomszerű lassúsággal múló időt: a támadók, vagy a
Róka – csoport kommandósai.


Délután két órakor letelt az idő. A rablóvezér, látva, hogy testvére egyre jobban szenved, felemelte az irodai telefont, amit rögtön kapcsoltak.
- Halló. Kivel beszélek?
- Kalamár százados vagyok a Jászberényi Rendőrkapitányságtól. Mondja uram, mit óhajt? Mit szeretne?
- Ha már ilyen szépen kérte, elmondom. Először, hogy az épülettel szemben lévő csapatuk ne tegyen semmi provokatív lépést, különben megbánják.
- Ez mindannyiunk érdeke, hogy ne legyen több lövöldözés, és sérülés.
- Másodszorra, hozzanak ide egy kisebb autóbuszt, hogy a társaimmal, és a túszokkal együtt szabadon elmehessünk. És utolsóként némi orvosi felszerelést kérek, mivel az egyik emberem megsebesült az önök lövéseitől.
- Ne küldjünk be inkább egy képzett orvost, hogy megnézze a sebesültet?
- Ilyesmire ne is gondoljon. Csak küldje a cuccot!
- Rendben. – Kalamár az utolsó szót már a süket telefonba mondta, tehát a támadó letette a kagylót. A tiszt rádión hívta Fekete csapatát. – Róka1, hallották?
- Igen, vettük – jött a válasz. – Beküldjük az orvosi táskát.
- Vettem – a rádió elnémult, így Fekete Kohári Anetthez fordult, aki mellé Nárai már odarakta az egészségügyi táskáját. A lány gyanakvóan pillantott az őrnagyra.
- Vigye a táskát, 3-as! – hangzott az utasítás – a fegyvereit hagyja itt!
- De, parancsnok – tiltakozott a rendőr. – Mi lesz, ha lő és?
- Semmi de – szakította félbe a tiszt. – Fedezzük!
A lány felemelkedett, és a táskával a kezében elindult az épület felé.
- Hozzák a táskát – mondta benn a rablóvezér társainak és a túszoknak. – Ne aggódjanak, ha nincs semmi zűr, nem lesz baj.
A férfi az ajtó mellé húzódott, onnan kiáltott rá a közeledő rendőrre.
- Álljon meg! Emelje fel a kezét, és forduljon körbe, hogy lássam nincs fegyvere! – utasította a támadó. A lány teljesítette a kérést. – Tegye le a táskát és hátráljon, de nagyon lassan és semmi trükk!

Kohári Anett teljesítette a parancsot, és visszahátrált a fedezéke mögé. A fickó kijött a bejáraton, egy pillanat múlva viszont már el is tűnt, kezében az orvosi táskával. Gál Péternek esélye sem volt arra, hogy célba vegye. Bent a táskát ledobta a túszok és az öccse mellé.
- Lássák el, ahogy tudják! – a túszok kinyitották az orvosi felszerelést, megkezdték a seb átkötözését, míg a támadó a telefonhoz nyúlt, hogy Kalamárral beszéljen.
- Hallgatom. Mit óhajt?
- A buszt három órára hozzák ide, az épület elé! Legyenek pontosak, de van még egy feltételem. Egy egyenruhás rendőr vezesse, és járó motorral hagyja itt, világos?
- Teljesen – felelte Kalamár Zsolt. – Három óra.
- Még valami, mielőtt elköszönnék magától, uram. Kap öt percet, aztán kinézek valamelyik szétlőtt ablakon. Ha addigra a szemben lévő csoport nem tűnik el, a foglyoknak esik baja. Viszonthallásra.
Kalamár letette a kagylót, majd beleszólt a rádióba.
- Hallották Róka1? Vonuljanak vissza! Ne kockáztassanak!
- Értettem, hátrálunk a kocsiig.
Fekete jelzésére társai egymást gondosan fedezve megkezdték az elvonulást fedezékeik mögül. Sejtették, hogy a támadók figyelik, ezért a hátrálást feltűnően hajtották végre. A mikrobuszhoz érve az őrnagy embereihez fordult.
- Egyelőre pihenhetünk. De háromkor dől el minden. Addig megnyugodhattok!
A kommandósok feszülten pillantottak össze, mielőtt letették fegyvereiket.


Három óra előtt pár perccel egy kisebb, húsz – harmincfős autóbusz állt meg a Hűtőszekrénygyár előtt. A járművet vezető rendőr kiszállt, és félig felemelt kézzel távolodni kezdett. Mikor eltűnt a rablóvezér felemelte a telefont.
- Jól figyeljen, százados! Egy emberem kimegy, és megvizsgálja a buszt, de ha akárcsak egy egyenruhás lesz is rajta, vagy a közelben, esetleg a társam nem tér vissza, a foglyoknak lesz bajuk. Remélem, felfogta?
- Teljes mértékben – felelte Kalamár százados.
Az addig kifelé figyelő, sértetlen fegyveres kilépett a bejárati ajtón keresztül. Először kívülről szemlélte meg az autóbuszt, majd felszállva belülről is, végül még egyszer körülnézett az üzem környékén, és visszament az épületbe.
- Minden tiszta és sehol senki – mondta a vezérnek.
- Rendben – felelte a fegyveres. – Akkor hölgyeim, és uraim, kezdődik a finálé. Ha minden tökéletes lesz, önök kevesebb, mint egy órán belül ismét szabadok lesznek. Most kimegyünk, és felszállunk a kinti buszra. Maga vezet kisfiam! Remélem, magánál van a jogsija. – a férfi kérdésére a megszólított huszonéves fiatalember bólintott, majd az összes ember csoportba tömörült, úgy sétáltak ki. A buszon aztán mind leültek, de úgy, hogy a támadókat ne lehessen azonosítani. A vezető fiú kifelé haladva észrevette az egyik épületnél a mikrobusz körül várakozó kommandósokat, de tudta, azok egyelőre nem tehetnek semmit, így gyorsított és elhagyták az ipari területet. Fekete őrnagy csak erre az információra várt, mivel előzőleg elhelyeztek egy apró jeladót a kért autóbuszon, ezáltal tudták merre jár.
- Utánuk! – a sofőr bólintott, és elindultak a kapun át a belváros felé.


A különleges egység mikrobusza gyorsan látótávolságba került a céljármű mögött. Az kerülő úton haladt a belváros utcáin, látszólag cél nélkül.
- Megelőzzem, uram? – kérdezte az egyenruhás sofőr Feketét.
- Ne – válaszolt a tiszt. – Nézzük meg, hogy hova tartanak! Csak kövesse tovább!
A sofőr bólintott, így mind előre figyeltek, egészen addig, amíg a követett busz el nem tűnt nem messze a helyközi autóbusz-pályaudvartól, egy kisebb facsoport mögött, amely teljesen eltakarta.
- És most mi legyen? – nézett Mezei Ákos a parancsnokra.
- Várunk!
Hirtelen ismét előtűnt a busz, szemlátomást változás nélkül, majd miután rövid mozgás után beállt a buszpálya hátsó részén lévő többi jármű közé az utasok látszólag fenyegetés nélkül kezdtek leszállni róla.
- Valami gond van – hajolt Fekete a sofőrhöz. – Indulás, fiam!
A szolgálati mikrobusz, csikorgó fékekkel, és megkülönböztető jelzésekkel fordult ki rejtekéből, majd jókora füsttel fékezett a céljármű mögött. Fekete nem akarta az állomás területén tartózkodó emberek épségét kockáztatni, így nyomban rákiáltott embereire a kocsiból való kiugrás után.
- Gránátot, és támadás! Fel a buszra! – Az állomáson várakozó utasok és közlekedési alkalmazottak nem igazán figyeltek fel az imént érkezett kisebb autóbuszra, egészen addig, amíg a hátsó parkolóból fel nem szállt a kommandósok gránátjainak füstje, illetve a hanggránátok döreje. Ekkor a sofőr szerepét betöltő fiatalember már észrevette a rendőröket, de nem szállt le a járműről. A nyitott ajtókon át a csapat egy része felrohant a buszra, míg a többiek a túszokat szedték össze.
- Menj, menj, menj! – a busz azonban teljesen üres volt így Fekete sejtette, hogy a támadók a közelben lehetnek. Ez alatt a sofőr sehogy sem akart megmozdulni.
- Lefelé, haver! Vége van – szólt rá Németh Csilla
- Előbb szedjék ki alólam azt a micsodát, kérem – felelte a kölyök.
- Miről beszél? – fordult oda Vajda Gábor. – Mit távolítsunk el?
- A főrabló valami robbanóanyagszerűséget tett az ülésem alá. Azt mondta, ha felállok, repülök az egész busszal együtt.
Vajda elkáromkodta magát, majd az ajtón át az őrnagynak ordított. – Főnök, zűr van!
- Mi történt? – kérdezte a parancsnok.
- A sofőr szerint a támadók vezére valamit berakott az ülés alá, ami olyan volt, mint egy robbanószerkezet. Meg kell néznem. Menjenek távolabb, amíg nem szólok!
- Rendben – a tiszt leszállt és hátrább rendelte embereit. Vajda ezt látva végigfeküdt a padlón, és benyúlt az ülés alá, ahonnan rögtön ki is vett valamit, ami láttán nyugod-tan szólhatott a sofőrnek, aki őt figyelte.
- Leszállhat, nincs veszély! – a tűzszerész a rádióhoz nyúlt. – 6-os az 1-esnek! Nincs veszély, ismétlem nincs veszély! Előjöhetnek!
A két ember leszállt a buszról, majd a rendőr átdobta a tárgyat a szomszédos fal mögé, ahonnan rögtön egy, erős durranás hallatszott.
- Mi a volt ez? – fordult Kohári Vajdához.
- Egyszerű gyakorlógránát – hangzott a válasz. – Ijesztgetésre kiváló.
- Mondják, hova lettek a fegyveresek? – nézett végig Fekete az összeterelt embereken, akik csak pár perce nyerték vissza szabadságukat. Azok egymás szavába vágva beszéltek, de végül a sofőr adta meg a választ.
- Takarásban leszálltak, majd a sebesült társukat támogatva bementek a Lehel Vezér Gimnázium épületébe a nyitott ajtón keresztül.
- Milyen állapotban volt akkor a sebesült? – kérdezte váratlanul Nárai Szabolcs.
- Elég komoly lövést kapott. Súlyosnak tűnt. A gyomra táján.
- Hogy néztek ki? Látták az arcukat? – vette vissza a szót az őrnagy.
- Igen, mielőtt elmentek, levették a maszkjaikat. Mind a hárman huszonöt év körüliek, látható rajtuk, hogy már nem járnak semmilyen iskolába.
- Köszönjük, sokat segítettek. – Az őrnagy odafordult egy helyi egyenruháshoz, aki nem sokkal korábban érkezett meg egy járőrautóval. – Gondoskodjanak az embe-rekről, a mi csapatunknak még van egy kis dolga!
- Értettem, uram. – a járőr elkísérte az embereket, míg Fekete a rádióhoz nyúlt.
- Róka1 hívja az akcióparancsnokot, jelentkezzen! Gond van.
- Itt Kalamár, hallgatom 1-es! Mi történt, és hol vannak?
- Jelentem, hogy a követett járművet ellenőrzés alá vontuk a buszpályaudvaron. Az elkövetők azonban korábban leszálltak, és a kiszabadult túszok szerint bementek a Lehel Gimnáziumba. Az embereimmel utánuk megyünk. Erősítést, és mentőt kérünk!
- Vettem, indulunk a helyszínre! Vétel, és vége.
- Értettem, vége. – Fekete ránézett embereire. – Menjünk iskolába!
Két perccel később a csapat már az iskola bejáratánál sorakozott, de az ajtó csukva volt, ellentétben a túszok elbeszélésével. Mezei Ákos százados nézett először Fekete őrnagyra, majd megnyomta a kapucsengőt.
- Tessék. Miben segíthetek? – hallatszott egy idősebb férfihang.
- Rendőrség. Sürgősen be kell mennünk az épületbe – felelte a százados.
- Jöjjenek – az ajtó hangos berregéssel jelzett. A rohamosztag libasorban haladt az előtérig, ahol az idős portást alaposan megdöbbentették.
- Önök akciósok? De, mégis mit keresnek itt, nálunk?
- Elég fontos ügyben jöttünk – válaszolt Gál Péter. – Nem jött be ide az elmúlt tizenöt-húsz percben két fiatalember, akik egy látszólag sebesült harmadikat támogattak? Idősebbek, mint akik idejárnak?
- Nem tudom. Az előtt csuktam be az ajtót, hogy önök megérkeztek.
- Ez nehezebb lesz, mint gondoltuk – mondta Fekete embereinek. – De van egy tervem. 2-es, 3-as, 6-os, 8-as itt maradtok a földszinti folyosókat tartjátok szemmel, de ne tegyetek semmit! 4-es, 5-ös velem jöttök!
Nárai és Németh elindult a parancsnok nyomában az emeletre, míg Mezei és társai a portással vártak az aulában. Az igazgató meglepődött a különleges egység érkezésének okán, de a rövid, tömör elbeszélés után beleegyezett, hogy a csoport átvizsgálja az épület helyiségeit. Röviddel később megszólalt a gimnázium belső használatú hangszórója.
- Figyelem, itt az igazgató beszél! Tájékoztatom az iskolánkban tartózkodó valamennyi személyt, hogy a rendőrség egy rendkívüli esemény miatt átvizsgálja az épületet. Kérem, hogy senki ne hagyja el a termeket a kutatás ideje alatt, és a személyi okmányaikat készítsék elő! Megértésüket előre is köszönöm!
Az elkövetkező egy óra alatt a tanárok és diákok megtapasztalhatták, milyen egy kommandós vizsgálat. A rendőrök dolgát megkönnyítette a személy szerinti azonosítás, így az osztályokkal hamar végeztek valamennyi teremben. Végül a csapat az aulában találkozott, de eredmény nélkül.
- Semmi – morogta Németh. – Pedig bent kéne lenniük.
- A nagyobb helyiségek tiszták – válaszolt Fekete. Alighogy ez a mondat elhangzott, váratlanul kinyílt a tőlük nem messze lévő férfi mellékhelyiség ajtaja, és egy huszonéves férfi lépett ki rajta, bár először nem vette észre a rendőröket, de amint megfordult a torkán akadt a lélegzete és a dzsekije alól előrántott egy pisztolyt, mire a kommandósok szintén vállukhoz emelték gépfegyvereiket. A portás az igazgatóval együtt hátrébb húzódott.
- Dobja el a fegyverét! – utasította Fekete a férfit. – Ne legyen több sérülés!
- Hiába tenném le, úgyis lelőnek a társaimmal együtt – hangzott a válasz.
- Miért lőnénk le, ha maga nem ad rá okot?
- Csak a miatt, mert a gyárnál még mi lőttünk először. – a férfi szemlátomást idegesen szorongatta a pisztolyát, mivel nem tudta eldönteni, hogy melyik speciális rendőrre célozzon.
- Várjon, beszélgessünk – szólt közbe Mezei Ákos. – Hol vannak a társai?
- Mit számít az most?
- A sebesült állapota miatt kérdezem. El kellene látni nem? Adják meg magukat, és megmenthetik a társukat is.
- Miért higgyek maguknak? Hiszen a maguk feladata a likvidálás, nem?
- Nem, ez nem igaz – válaszolt az őrnagy. – Elfogó egység vagyunk.
- Ha feladjuk, megúszhatjuk, ugye?
- Enyhébb büntetéssel igen, mivel több embert is megsebesítettek, de senkit nem öltek meg. Ez már enyhítő körülmény.
A férfi nem szólt semmit, majd pár másodperccel később, lassan leengedte a kezében lévő pisztolyt, amelyet a csövénél fogva átnyújtotta Mezeinek.
- Helyesen döntött – mondta a százados, miközben két rohamcsoportos megbilincselte a falhoz állított gyanúsítottat – a társai bent vannak?
- Igen, de a nevüket nem tudom. Csak annyit, hogy testvérek.
- Köszönöm az információt – a rendőr közelebb lépett a WC-ajtóhoz, és bekopogott. – Figyeljenek ide uraim! A társuk most adta meg magát. Ajánlom, hogy tegyék ugyanezt önök is. Ezzel megmenthetik az életüket, különösen a sebesültét.
- Honnan tudjuk, hogy nem csapnak be? – kérdezte egy erős hang belülről.
- Onnan, hogy ha akartuk, már elkaptuk volna magukat.
- Várjon – az ajtó mögül több kisebb csattanás, majd motoszkálás hallatszott, végül kinyílt az ajtó és egy férfi lépett ki, kezében két gépfegyverrel, és egy pisztollyal, amiket átadott a parancsnok-helyettesnek. – Igaza volt, nem lett volna esélyünk önökkel szemben. De a testvérem bent elég rossz bőrben van.
- Ne aggódjon, ellátjuk. – Mezei intett társainak, akik közül ketten őrizetbe vették a férfit. A százados pedig Fekete őrnaggyal, és a szanitéccel bement a helyiségbe. A sebesült támadó a földön feküdt, a fűtőtest mellett, és reménytelen arccal nézett a rendőrökre, miközben próbálta láthatóan mozgatni a kezét.
- Ne mozogjon, uram – mondta Nárai Szabolcs, miközben vizsgálta a sebet. – Azonnal kórházba kell vinni ezt az embert, parancsnok! Hol vannak már a mentők?
- Megnézem – felelte Fekete, és kisietett a folyosóra. A másik két férfit már elvezették, és átadták a helyi rendőröknek az akciósok, a mentők, pedig éppen akkor érkeztek meg, és rögtön indultak a sebesülthöz, az őrnagyot követve.
Nem sokkal az elfogás után, a mentőorvosnak, az ápoló és Nárai segítségével sikerült szállítható állapotba hoznia a sebesült rablót, akit így már elvihettek a városi kórházba. Mikor a szirénázó mentőautó elindult a helyszínről, már a rendőrség valamennyi embere elhagyta az iskola épületét, így bezárták az ajtót, és bejelentették a vizsgálat befejezését. Az akciócsoport a mikrobusz körül gyülekezett, amíg Fekete Zoltán a kórházat hívta, hogy Varga Judit állapota felől érdeklődjön.
- Értettem, köszönöm szépen, hogy tájékoztatott – felelte az őrnagy, mielőtt letette a mobilját. – 7-es jól van, elhagyhatja a kórházat. Valószínű, hogy mire odaérünk, már indulásra kész lesz. Ha gondoljátok, mehetünk.
A Ford Transit típusú mikrobusz pár perccel később már a kórház felé tartott.


Éppen fél ötöt mutatott Varga Judit karórája, amikor az Erzsébet Kórház főkapuja mellett várakozva észrevette a közeledő mikrobusz, amely nyomban lefékezett mellette. A csapatból csak Fekete őrnagy szállt ki immár sisak és maszk nélkül, és ekkor látta meg a feléjük sétáló Kalamár Zsolt századost.
- Örülök, hogy ismét találkozunk uram – nyújtott kezet a százados. – Úgy értem, hogy bevetésen kívül, és maszk nélkül.
- Köszönjük az együtt működését, százados. Remekül kitöltötte a túsztárgyaló szerepét, bár az meglepett, hogy itt várt a kollégával együtt.
- Én tartozom köszönettel őrnagy úr. Nem hiszem, hogy önök nélkül el tudtuk volna fogni az elkövetőket. Egyébként önök is megleptek engem, a csoport összetételét figyelembe véve. De nem is fárasztom magukat tovább, mert rám is vár az utólagos munka, vagyis a jelentésírás. Mindet jót a továbbiakban, és vigyázzanak magukra!
- Ugyanezt kívánom önnek is, kolléga. – Kalamár kezet fogott a parancsnokkal, majd elköszönve a rendőröktől, beszállt a kocsijába, és elindult a belváros felé.
- Rendes fickó – mondta Varga, mielőtt beszállt a mikrobuszba.
- Remélem, nem árultad el magad előtte – kérdezte Fekete.
- Dehogy főnök. – a lány Náraihoz fordult. – Szállj ki egy percre, te szanitécek réme!
- Mi a helyzet, kollegina? – a lány válasz helyett előkapott egy fecskendőt, és egy adag vizet spriccelt az előtte álló srác arcába, aki erre legalább egy métert hátrált.
- Ezt viccnek szántad? – érdeklődött a szanitéc, igaz közben majd megfulladt a köhögéstől, mert a víz elárasztotta az orrát-száját, és alig kapott levegőt.
- Most már kvittek vagyunk – mosolyodott el a lány, majd beült a furgonba, a többi jókedvű akciós mellé – a kezelés miatt kaptad.
- Ha befejeztétek egymás viccelését, talán indulhatnánk vissza Szolnokra – fedte meg embereit Fekete, igaz ő is vigyorogva.
A szállítókocsi egy perc múlva elkerülő útvonalon indult kifelé a városból.


Hat óra körül járt az idő, mire a kocsi elérte a szolnoki központot. A csoport tagjai fáradtan szálltak ki, és indultak el a részlegük felé, a II. emeletre. Fent aztán ajtónyitás után szinte megmerevedtek, ahogy tisztelegtek a kapitánynak.
- Pihenj! Nyugodtan pakoljanak le – utasította őket Kemény Aladár alezredes. – Kimondhatatlanul büszke vagyok magukra. Nemrég telefonált a jászberényi kapitány és a köszönetét küldi, csakúgy, mint a megyei főkapitány, aki szintén értesült a bevetésükről. Jól van kollegina?
- Teljesen, uram – felelt a kérdésre Varga. – Hála a szanitécnek, és az orvosoknak.
- Ezek szerint szerencséje volt a lövöldözéskor.
- Igen uram.
- Uram, lenne egy kérdésem – törte meg a csendet Mezei Ákos. – Mi volt a reakciója a Pelikán – csoportnak, amiatt, hogy minket küldtek ki?
- Semmi a gratuláción kívül – válaszolt a kapitány. – Megértették, hogy önöknek is kellenek lehetőségek. Van még kérdés?
Az egymás mellett ülő akciósok összenéztek, de nem szólt senki, így a főtiszt felállt, elköszönt, és elhagyta a részleget. A rohamosztagosok elpakolták felszerelésüket, megírták jelentéseiket, miközben a tv-híradókat hallgatták. Nem taglalták még bővebben a hírt a hivatalos sajtótájékoztató előtt, mindössze annyi derült ki, hogy a helyi rendőrség, egy szolnoki különleges alakulat segítségével fogta el a támadókat, és az akció során két fegyveres rabló súlyos, míg egy speciálisan kiképzett rendőr könnyebb lőtt sérülést szenvedett. Aznap este a csoport tagjai annak örültek a legjobban, hogy otthon a családi körben szó sem esett a munkájukról.


Folytatása következik...