Csak a tánc...

Sose volt senkim. Se anyám, se apám. Örökbe adtak. Számomra meghaltak.

Az árvaházban gyűlöltem mindent, és mindenkit. Utáltam a penészes szagú ágyneműtől kezdve a pálinka szagú nevelőkön át a mocskos, víztől irtózó gyerekekig. Semmi nem volt ott, csak kosz és bűz. De mi volt a társaim gyűlölete ahhoz a pusztító haraghoz képest, amikor nem engem vittek el, hanem valamelyik mocskos kis senkit... Aztán egy szép napon, 14 éves koromban, beállított May és Bernard. Ők vettek magukhoz. Takaros házuk volt, leginkább egy tisztítószer reklámra emlékeztetett engem, főleg az árvaház után. Rendes emberek voltak, May alacsony, gömbölyded, mosolygós asszony, amilyen az amcsi filmekben is lenni szokott az anya egy családban. Bernard szintén alacsony, ám May mellett már-már kórosan soványnak ható férfi, egyébként, ha jól emlékszem asztalos volt. Gyermekük nem volt, és mivel már nem voltak fiatalok, egy idősebb gyermeket akartak magukhoz venni. Így kerültem én hozzájuk. Eleinte szerettem ott lenni. Az első pár év maga volt a csoda a lelenc után. Védtek a világtól. Ha annak idején hallgattam volna rájuk, megvédhettek volna önmagamtól is...

De ők se tehettek a sorsom ellen semmit. Bármennyire szerettek is.

Iskolába jártam. Sokat tanultam. May sokszor elmondta, hogy milyen jó fejű vagyok. Táncolni jártam, imádtam csinálni. Versenyeket nyertem. Azt akartam,hogy büszkék legyenek rám. Minden csodálatos volt. Szappanbuborék boldogság... Végzős gimnazista voltam, mikor egyetlen este alatt tönkretettem hét ember életét.

Szerelmes lettem. És Ő viszontszeretett. Talán. De ezt már soha nem tudom meg... Garynek hívták, magas volt, férfiasan jóképű, zenész, lehetett vele viccelni, de komolyan is beszélni. Mondhatni maga volt a tökély.Akkor persze még nem tudtam, hogy tökéletes nem létezik. Már jó ideje együtt voltunk, megvolt a testi-lelki összhang köztünk, én szebbet el se tudtamvolna képzelni. ÉS a nagy idilli közepén észleltem: terhes vagyok. Elképzelni sem tudtam szebbet. Végre családom lesz, és azzal a férfival élhetek, akivel akarok! Gary este jött hozzánk, hogy meglátogasson. Elmondtam neki is a nagy hírt. Először elfehéredett, majd elvörösödött, ám végül mégiscsak falfehér maradt az arca. Csak hebegett-habogott össze-vissza. Hogy ő ezt nem, neki nem megy, ő erre képtelen, fiatal még a kötöttségekhez, inkább a halál, mint egy új élet, és különben is, csak viccelek, ugye? Összevesztünk. Ő elviharzott. Nem tudtam, nem tudhattam, hogy többé látni sem fogom. Bernardék is teljesen kiakadtak. Hiszen egyetemre kellene mennem, annyira tehetséges vagyok! Szülés után pedig nehezebb lesz újrakezdeni a táncot! Nem tehetem velük ezt, annyi év szeretet után, így elárulom őket? Minden szavuk fájt, égetett. Hát ők sem örülnek nekem?! Bementem a szobámba. Zokogtam. Majd csörgött a telefon. Felvettem. Gary anyja volt. Sírt. Nagyon sírt. Elmondta, hogy Gary az apja vadászpuskájával fejbe lőtte magát, mert nem akarta tönkretenni az életét. Éles fájdalmat éreztem a hasamban. Elájultam. A következő napok valami furcsa ködben teltek. Kórház, fertőtlenítő, műtét, EKG-hang. Ennyi maradt meg. Elvetéltem. Ezt utólag közölték. Újabb homályos napok, ezúttal az antidepresszánsok hatása miatt. Ekkor döntöttem. Elmegyek, itt hagyok mindent, ami fáj, majd bárokban táncolok, és eltartom magam. Megírtam a búcsúlevelem és köd utánam.

A bárokban táncolás könnyebben ment, mint gondoltam volna, de nehezen jöttem ki a pénzemből. Meg se lepődtem, mikor igent mondtam ’mocskos kis férfiak mocskos ajánlataira’, ahogy Gina, egy kolleganőm fogalmazott. A tánc végén odajöttek, mondtak egy szobaszámot, egy jelentősebb pénzösszeget és ennyi volt. A ’gentleman’típusú tőlem kért árajánlatot, én meg mondtam egy összeget, amit nem szégyelltem. Törzsvendégem nem sok van. Inkább csak átutazóban lévő üzletembereknek kellek, akiknek hiányzik a kielégítő szex.Itt tartok. Ám mostanában akad egy vissza-vissza térő mókás író. Először csak beszélgettünk, és ’randizgattunk’ (már amennyire randi lehet, mikor fizetnek érte) aztán hazakísért. Még mindig a legintimebb, amit tettünk, egy csók. Fura. Talán szeret engem? Talán azt is szereti, aki vagyok, és nem csak azt, ami? Talán neki fontos az ész is, nem csak a külső? Lehetséges ez? Hogy nem csak azért van valaki odáig érted, mert két melled van, és lyuk a lábad közt, hanem mert művelt vagy és kedves? Észre veheti egy idegen azt, amit én se tudtam magamról? Mindenesetre pedzegeti azt, hogy hagyjam a bártáncot, és térjek vissza a baletthez... Ki tudja?

Mindenesetre kezd elegem lenni az egyéjszakás pasikból, a fülbe elsuttogott szobaszámokból és abból, hogy nem látnak belőlem többet, mint egy meleg testet. Évekig a tánc volt az egyetlen társam, minden stabilitásom. Mit tehetnék? Talán a kis író tudna nekem segíteni... Majd megkérdezem.