Történetek

- Sokszor azok a dolgok, amelyek minden nap ott vannak a közelünkben természetesek a számunkra. A meleg otthon, a szerető család. Van, akinek ez nem adatik meg, ezért vágyódik utána, áhítozik, és bármit képes lenne megtenni érte. Az ő számára egy csoda lenne mindez. Ám azok, akik a csodákat nap, mint nap ajándékba kapják, képtelenek felfogni mekkora kincs birtokosai és két kézzel fecsérlik, tékozolják ezt a drága adományt...

Elizabeth otthon ült, és várta Johnt. Elment vadászni. Ezt az embert. Ki hallott már ilyet? Vadászni. Hatalmas volt a vita közöttük, de már megbánta, hogy olyasmiket mondott a férjének. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de egy nőnek nem szabad kezdeményeznie. Különben is, John sem volt valami kíméletes, ami a szavakat illeti...

Egy fiú és egy lány ülnek egy padon, összefonódva, mintha egy test lennének, mintha soha nem is tudnák elengedni egymást. Tekintetük fátyolos… Romantikus, ha örömkönny gyűlik két gyerek szemében… - gondolják a járókelők...

Még nem érzi az egyre növekvő nyomást a légcsövén, ahogy deformálódva, végül majd péppé roppan. Az utolsó pillanatokat éli, s ekkor rájön végre. Akit megmentőjének látott, az gyilkosa. Élete utolsó néhány másodpercében feltámad az életösztöne, és küzd a fuldoklás ellen...

- Szíven akartál lőni, hogy biztosra menj! - Erre elkezdte kigombolni az egyenruhája zakóját, majd a nyakkendőt, az inget is szétválasztotta, és megmutatta a sebhelyet. A bal mellbimbó mellett egy centis lyuknak a forradása látszott, ez volt a bemeneti seb. Ekkor megfordult, és a hátát is megmutatta...

Hideg szél van. Belőlem fúj. Nem zavar, bár másnak fájhat. Csípős. Ha aludnék, tűz- kék szempár kényszerít, babonáz, börtönöz. Kezem millió apró tüske simogatja, hol érte, jég harapja összeszorított szám...

Igen, velem is megtörtént már az, hogy meggondolatlanul cselekedtem. Mégis úgy érzem, minden egyes tettem jó volt valamire. Néha másoknak segítettem vele, megnevettettem őket, vagy éppen magam kárán, bár megtanultam valamit...

Mehdiyai tartózkodásom utolsó előtti napja volt. Tudtam már, hogy nem fogok új barátnőt találni Fatima helyett. Egykedvűen üldögéltem az ernyőm alatt, vadászösztönöm azonban még ebben a kilátástalan helyzetben is működött. Képtelen voltam nem tudomást venni a bronzbőrű, tökéletes alakú, buján leomló hajú marokkói lányok szépségéről. Sasoltam jobbra-balra, hátha adódik ismerkedési lehetőség. A napfény, az óceán morajlása és a tengerparti szellő bársonyos érintése valamelyest ellensúlyozták...

Nem tudta pontosan, hogy mennyi ideig tartott, amíg megnyugodott, de lassan kezdett magához térni. Az arca koszos volt a rászáradt földtől, és a könnyei barázdákat vágtak benne. Megpróbálta kitapasztalni, hogy mire képes ebben a szorult helyzetben. Sorban megmozgatta a jobb kezét, majd a balt. A keze legalább nem sérült...

Van, hogy nincs munka és nincs barátság, és nincsenek státuszok. Csak férfi és nő.
Mikor találkoztak először? Már egyikük sem tudja. Mikor fontak hidat a tekintetükből? Nem emlékszenek. Az egész csak úgy jött. Olyan természetességgel és intenzitással, hogy maguk is meglepődtek rajta...