A cenzúra

A nagy, távcsöves puska a vállát verdeste, de nem törődött vele. Vadászni indult. A háború közepén. Ezt hallgassátok meg emberek! John Smith vadászni indult a kibaszott háború közepén. De akárhogy is tudta, hogy ez nagy butaság, mégsem bírt otthon maradni, mert még a végén valami olyasmit csinált volna a feleségével, amit megbánhat. Soha nem vesztek még így össze. Tehát élete legnagyobb veszekedésének egy ilyen ködös reggelen kellett megesnie a kurva háborúban. Utálta ezt a helyzetet, vissza akart menni az otthonába bocsánatot kérni, de nem tette. Nem ő volt a hibás, ezt tudta nagyon jól, de valakinek meg kell tennie az első lépést, és mivel a felesége most nem tudja, hogy hol van ezért mindenképpen előbb haza kell mennie. Az utóbbi időben nagyon megromlott a józan ítélőképessége, és az ösztönei azt súgták, hogy valami baj fog történni.

Elizabeth otthon ült, és várta Johnt. Elment vadászni. Ezt az embert. Ki hallott már ilyet? Vadászni. Hatalmas volt a vita közöttük, de már megbánta, hogy olyasmiket mondott a férjének. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de egy nőnek nem szabad kezdeményeznie. Különben is, John sem volt valami kíméletes, ami a szavakat illeti. Amióta elkezdődött ez a nyomorult háború, azóta megromlott a kapcsolatuk. Már nem is szeretkeztek. Pedig a jó házasság titka a jó szex. Ha nincs szex, akkor nincsenek rendben a dolgok. De mi van, ha behívják? Elviszik és valami baleset éri? Vagy ami a legrosszabb, meg is halhat. Nem, nem, neeeeem. Ilyenre nem szabad gondolni. A hadseregben van elég ember az ő Johnja nélkül is.

Másnap kapta meg a behívót a férfi, és egy kicsit megkönnyebbült. Nagyon félt ettől a naptól, de mikor eljött, már legalább a félelemtől megszabadult. Ha menni kell, hát menni kell. A felesége nem akarta elengedni, de hát ez nem játék. Ha nem megy önszántából, hát viszik. Elbúcsúzott a nőtől, és elindult.

Vajon látom még valaha? Töprengett Liz, és kitörölte a könnyeit a szeméből. Visszament a házba, és megpróbált nem erre gondolni.



Öt hónappal később kapott egy levelet, amit a férje írt neki. Olyan furcsa volt az egész. Tömör, egyszerű mondatok. Elolvasta mégegyszer.

"Kedves Liz!
JÓL haladunk. A tábornok JÓL bánik velünk. JÓL táplálkozunk. KEVÉS a veszteségünk. SOKAT pihenhetünk. NEMSOKÁRA írok megint! TUDOM mikor engednek el haza. Nagyon hiányzol. FRISS vagyok!

Szerető férjed, John."

Mik ezek a nagy, nyomtatott betűk? Habár örülnie kellett volna a jó hírnek, valami nyomasztotta a lelkét. Mikor besötétedett, leült a kandallóval szembe, és mégegyszer, sokadjára elolvasta ismét. Próbált rájönni, hogy mi lehet a nyitja. De akárhogy is gondolkodott, nem sikerült kitalálnia. Így hát lefeküdt a nagy, duplaágyba, és kísérletet tett az elalvásra.
Az éjszaka közepén hírtelen felült. Az arca olyan sápadt volt mint a frissen meszelt fal. Felugrott az ágyból, lerohant a lépcsőn, közben belerúgott a kisasztalba, de meg se érezte a fájdalmat. Rohant egy gyertyáért, és a levélért. Amikor nála volt mindkettő, újból elolvasta, de mostmár a valódi levelet.

"Kedves Liz!
Rosszul haladunk. A tábornok rosszul bánik velünk. Rosszul táplálkozunk. Sok a veszteségünk. Keveset pihenhetünk. Nem tudom mikor írok megint! Nemtudom mikor engednek el haza. Nagyon hiányzol. Fáradt vagyok!

Szerető férjed, John."

A cenzúra miatt találták ki férjével ezt az ellentét dolgot. Így biztos kiküldik neki a levelet, mégis értesül a fejleményekről. De ez hatalmas szomorúsággal töltötte el. Ezekszerint a férje rosszul van, talán beteg. Most mit tegyen?

Fél év múlva kapott egy levelet, de nem a férjétől. Egy bizonyos Michael írta, és végleg elveszett minden reménye. Földre dobta a levelt, és elindult a szakadék felé.

A szél játékosan fújdogálta a levelet, amelyen ez állt:

"Kedves Elizabeth!
A Férjed kért meg rá, hogy írjak neked. ÉLETBEN van. A partaszállás napján megsérűlt, de JAVÚLT az állapota, és a korházban megkért, hogy írjam meg neked, hogy szeret, és várni fog a FÖLDÖN!

Szeretettel: Michael West"