Ölni

Mily csodálatos szó! Milyen csodálatos érzés! Ahogy a forró vér lávaként ömlik kezemre, a nyaki ütőér felsebzett falán át. Szemébe nézve látom, ahogy küzd a létezéséért. Egy utolsót lobban a láng. Már a halál görcsei rángatják izmait, és őt magát is Ahhh.... Csodálatos!

Ott fekszik a földön tehetetlenül, és kiszolgáltatottan. Felé hajolok, és elszorítom a nyílt vágást. A sebet. Hálásan pillant fel. Még nem érzi az egyre növekvő nyomást a légcsövén, ahogy deformálódva, végül majd péppé roppan. Az utolsó pillanatokat éli, s ekkor rájön végre. Akit megmentőjének látott, az gyilkosa. Élete utolsó néhány másodpercében feltámad az életösztöne, és küzd a fuldoklás ellen. Az ösztön erőt ad az erőtlennek. Életet a holtnak. De ez nem elég. Ő az utolsó. Senki sem tudja megmenteni. Lelökne magáról. Egy fokkal nagyobb nyomás, és érzem, ahogy kezem alatt roppanva törik valami. Szelíd hang ez, ami a vég kezdete, s ami egy munka jól megérdemelt bére. Tovább nehezedek a megrepedt porcra, és az engedve a nyomásnak, összepréselődik. Még jobban. Még jobban. Vége.

Mozgás... Odakapom fejem, és látom, hogy elkerülte figyelmemet egy aprócska test. Egy kislány. Szemembe könnyeket gyűjtök, és az élettelen férfi mellkasára roskadva rázom a vállam. Ő odajön hozzám. Megölel, és velem sír. Ölbe veszem, és a padlóra fektetem. Majd hajába túrva húzom el magamtól, szelíden. Hatalmas szemeibe nézek, és mosolygom. Majd megmarkolva haját, fejét a kőpadlóhoz csapom. Gyorsan. Lendületesen. Valami reccsen. Felsír a gyermek. Arcát két kezembe fogom, és újra a kőpadlóhoz vágom, megint reccsen, és a kicsiny fejecske körül vértócsa kezd gyűlni. Már érti, nem a többieket kell siratni, hanem önmagát! Szemében már nem csak a lelki fájdalom, hanem a testi szenvedés hívja a könnyeket. Gyönyörű így.

Szőke haja csatakos saját vérétől. Szája sikolyra nyílik, de nincs ideje hangot kiadni. Bal tenyerem arcára szorítom, jobbom tarkója maradéka alá nyúl. Érzem azt a puha dolgot a szétroncsolt koponya által feltárt agyat. Elveszem kezem az arcáról, és a vállainál megragadva megfordítom. Elkotrom haját az engem érdeklő szerv elől. Ahonnan nem tudom elkotorni, onnan kitépem. Lassan elém tárul az agya. Rásimítom kezemet, és belemarkolok. Ujjaim benyomulnak a puhán képlékeny anyagba. Ujjaim között agyvelő csurog ki, vérrel keverve. A kislány üvöltene, de már nincs ami irányítsa. Agya véres pépként lötyög koponyája edényében. Körülnézek, és lekapom a falról a tűzoltóbaltát. Sose értettem, miért kell egy iskolába balta. A kislány felé állok, és fejem felé emelem a súlyos eszközt. Lesújtok. Mellé. A hátába áll bele. Kirángatom a testből, és újra lecsapok. Lenyesi a fejet, bár éppenhogy az agytörzsnél. Felveszem a rituális fazékhoz hasonlító koponyát, s tartalmát kilögybölöm. A környező terület véres agypépben ázik. Vállán megtaszítva lábbal fordítom hátára. Letérdelek mellé, és a baltával levágom róla a ruhát. Eszembe jut az Y metszés. A baltával felvágom a jobb és bal válltól a szegycsontig a bőrt.
Jó, jó tudom! Egy kissé jobbra ment. Kissé nagyon... A bőr alá nyúlok, de nem jön.

Ahogy itt mondani szokták:
Folyt. köv.


Nyssa