Az apró felhő

...És néztem azt a szédítő mélységet a lábam alatt, amibe tudtam, hogy bele fogok esni. Néztem azt a gyönyörű és oly csábító felleget, melyre, ha sikerülne ráugranom enyém lehetne az örök boldogság. A kék égben ez volt az egyetlen folt.
Muszáj elmondani, hogy a sok kékség, megőrjíti az embert. És én csak néztem azt a kicsinyke foltot, amire ráugorhatnék és akkor... Szóval, az a folt, az a kicsiny felhő nem volt fehér. Pedig a felhők általában fehérek. De ez a felhő vörösen izzott az ég kékjében. És vonzott a tüze. Ez volt az életem értelme, amiért eddig fölküzdöttem magam ilyen magasra. És tudtam, hogy ugranom kell, mert a magaslat levet magáról... hamarosan.
Két véglet volt: az esés. Az óriási csattanás... és a Halál. Mármint volt ugye az a több ezer méternyi mélység, amitől rettegtem, iszonyatosan féltem... és mégis. Azon gondolkoztam, hogy úgyis ott végzem. És megbékéltem vele arra az időre.
A másik véglet ugye a felhőcske volt. Ami szinte elérhetetlen volt. De a remény ott dalolt a lelkemben.

Tudtam, hogy pillanatokon belül ugranom kell. A lehetőséget muszáj megmarkolnom. A lehetőség egy olyan dolog, amit hogyha eldob az ember, akkor igazán gyáva. Én nem akartam gyáva lenni. De mégis ott bujkált bennem az az izgalom...a félsz...
De hát... itt volt az idő! Ugrani, ugrani, ugrani! Mély levegőt vettem. Nekifutottam. Éreztem, ahogy a levegő karistolja az arcom. Ahogy a hideg belehasít a szememben. És éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj. És akkor már éreztem, tudtam a végzetem.
Mindenki tudhatja. Hisz nyilvánvaló. A boldogság egy kis felhő. Egy icinyke-picinyke foszlány a magas égben. És elérhetem? Vajon el tudom valaha érni?
A válasz egyszerű: soha nem lehet elérni, csak azokig a pillanatokig, míg rajta fekszünk. De utána kegyetlenül levet magáról.

Velem is ez történt. Zuhantam. Zuhantam a kékségben, a fárasztó isteni színben. És tudtam, hamarosan leesek. Lezuhanok erről a boldogságról. Soha nem kapom meg... soha...
Ezért hát elmosolyodtam. Hiszen mindig is tudtam. Rettenetesen féltem. De mégis... fölfogtam, hogy itt a vége. Hát mosolyogtam a munkámon, a szépségeken, hogy hozzá fölérhessek.
És végeszakadt.

Pedig CSAK érte tettem. A boldogságért....