Egy nagyon intelligens srác

Nem szeretem az „intelligenciateszt” elnevezést. Inkább logikai tesztnek nevezném, mivel a feladatok megoldásához elsősorban logikus gondolkodásra van szükség. A logikus gondolkodás képessége viszont nem egyenlő az intelligenciával, annak csupán egyik alkotóeleme. Számomra az intelligencia fogalmába a műveltség, a kultúrált viselkedés és az empátia szintén beletartozik.

A sétamagnóm nagy kincsnek számított Marokkóban. Erre akkor döbbentem rá, amikor könnyelműen kölcsönadtam a vizimentő srácnak, aki Mehdiya-Plage strandján dolgozott. Tettem ezt annak ellenére, hogy a fickó már a kezdetektől ellenszenves volt. Látszott a tekintetén, hogy nem örül jelenlétemnek, nem örül annak, hogy egy európai tévedt a felségterületére. Mehdiya-Plage nem tartozott a turisták által látogatott óceánparti üdülőhelyek közé. Én is csupán véletlenszerűen vetődtem ide: itt élt marokkói barátom, Youssef bátyja a családjával. A vizimentő bizalmatlanul, gyanakvóan méregetett, ahányszor csak találkoztunk. Ennek ellenére a maga módján kereste velem a kontaktust. Egyszer segített letűzni a napernyőmet a homokba, noha ez nekem sem okozott volna különösebb gondot. Két napra rá elkérte a sétamagnóm. Hogy eloszlassam a gyanakvását, nekiadtam. Másnap, amikor visszakértem, azt mondta, otthon felejtette. A második nap reggelén sem volt nála. Akkor azt ígérte, este elhozza. Este azonban nem láttam sehol. Újabb nap köszöntött ránk, újabb kifogással: ekkor azzal védekezett, hogy a magnó a bátyjánál van, aki Fezbe utazott és csak este jön haza. Türelmem fogytán volt és jeges hangon közöltem vele, hogy most már szeretném visszakapni azt, ami az enyém. Megígérte, visszahozza, én azonban egyre kevésbé hittem üres ígéreteinek. Úgy döntöttem, ha másnap reggel sem adja vissza a magnót, odamegyek a rendőri sátorhoz szórakoztató eszközöm üres dobozával és bejelentem az esetet. Vagy megfenyegetem a fickót ennek kilátásba helyezésével. Egy rendőrállamban ez súlyos lépés lett volna. A srác valószínűleg megérezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, mert a negyedik napon kelletlenül visszaadta a magnót.

Harmadik marokkói utam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az első évben, 1997-ben Youssef meghívásának tettem eleget és időm nagy részét vele töltöttem. Úgy bántak velem, mintha családtag lennék. Szerelmes lettem egy marokkói lányba, Fatimába. Mintha álomvilágba csöppentem volna. Nem volt honvágyam. Egy év elteltével a második meghívásért már egy kicsit meg kellett dolgoznom barátom. Végül sikerrel jártam. Időm nagy részét Fatimával töltöttem Agadir városában. Dúlt köztünk a szerelem. Yousseffel és családjával alig találkoztam. Kezdtem észrevenni a marokkói élet árnyoldalait, különösképpen a nyomort és a tudatlanságot. 1999-ben már kissé pofátlanul hívattam meg magam. Időm nagy részét Youssef bátyjánál, Omaréknál töltöttem, vele alig találkoztam. Fatima már Olaszországban élt, szerelmünk haldoklott. Próbáltam lányokkal ismerkedni, de nem akadt megfelelő alany. Kisebb pénzügyi vitába keveredtem Omarral. Vártam a hazamenetel napját.

Mehdiyai tartózkodásom utolsó előtti napja volt. Tudtam már, hogy nem fogok új barátnőt találni Fatima helyett. Egykedvűen üldögéltem az ernyőm alatt, vadászösztönöm azonban még ebben a kilátástalan helyzetben is működött. Képtelen voltam nem tudomást venni a bronzbőrű, tökéletes alakú, buján leomló hajú marokkói lányok szépségéről. Sasoltam jobbra-balra, hátha adódik ismerkedési lehetőség. A napfény, az óceán morajlása és a tengerparti szellő bársonyos érintése valamelyest ellensúlyozták csalódottságomat. Éppen sorsom alakulásáról elmélkedtem, amikor észrevettem egy srácot, amint egyenesen felém tart. Reméltem, hogy nem fog rám akaszkodni. Semmi szükségem nem volt férfitársaságra. Gyorsan félrekaptam a tekintetem és úgy tettem, mintha nem vennék róla tudomást. A következő pillanatban már ott állt a törölközőm mellett és megszólított:
– Bocsánat, leülhetek Ön mellé?
– Nem. Szeretnék egyedül lenni – feleltem kelletlenül, figyelemre sem méltatva a betolakodót.
Közelebb hajolt:
– Tessék? Nem értem. Leülhetek?
– Szeretnék egyedül lenni – ismételtem meg, immár egyenesen a szemébe nézve.
Harmadik utam negatív tapasztalatainak hatására letettem arról a korábbi törekvésemről, hogy mindenkiben jó benyomást keltsek. Kezdtem ráeszmélni az „amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten” mondásban rejlő bölcsességre.
– Nincs napernyőm, hadd üljek le Ön mellé – a srác nem tágított.
Valami zavart a stílusában. Egyáltalán nem éreztem udvariasságot a kérésében, inkább tolakodónak találtam. Veszekedni mégsem akartam vele, hiszen ő volt hazai pályán és nem akartam közönséget. Elég volt a pár nappal korábbi esetre gondolnom, amikor két mozgó jégkrémárus összeveszett rajtam, mint vevőn és gyepálni kezdték egymást a tengerparti homokban. Mondanom sem kell, mindenki minket bámult… Nagy sóhajtás, látványos grimasz és fejcsóválás kíséretében megengedtem neki, hogy mellém telepedjen.
– Köszönöm szépen – mondta és néhány pillanat múlva már ott ült az ernyőm alatt.
Vékony, középmagas, fekete göndör hajú srác volt. Szemüveget viselt. 7-8 évvel lehetett fiatalabb nálam. Megindult a szokásos kérdezz-felelek:
– Milyen országból jön?
– Magyarországról.

Figyeltem a reakcióját. Amit vártam, beigazolódott. Sohasem hallott szülőhazámról. Már untam, hogy Marokkóban újra és újra el kell magyaráznom, pontosan honnan jövök, hogy olyan ország is létezik, ahol én nőttem fel. Miután ez megtörtént, folytatódott párbeszédünk:
– Mi a keresztneve? – kérdezte a srác.
– Attila – feleltem.
Újabb perc telt el azzal, míg betűztem neki az egzotikusan csengő nevet.
– És téged hogy hívnak? – kérdeztem vissza, ha már egyszer rám erőszakolta magát.
Letegeztem, remélve, hogy kapcsol és visszategez. Agresszív belépőjének tükrében a magázás álszent udvariaskodásnak tűnt szájából.
– Mustafa – felelte.
Majdnem elröhögtem magam, mert eszembe jutott, hogy ez az az arab név, amit barátom, Youssef ki nem állhat, különösen, ha franciásan, „Müsztafának” ejtik.
– Miért jött Marokkóba? – továbbra is magázott a srác.
– Van egy marokkói barátom, Youssefnek hívják. Ő hívott meg. A bátyja itt él Mehdiyában. Most vagyok itt harmadik alkalommal.
– Harmadszor? – kérdezte elismeréssel hangjában. – Honnan ismeri Youssefet?
– Magyarországon tanul egyetemen, ott ismerkedtünk meg.
– Youssef ott tanul? – kérdezte hitetlenkedve. – Mit tanul?
– Állatorvos akar lenni.
– Önnek mi a foglalkozása?
– Állatorvos vagyok. És te mivel foglalkozol? – Gyorsan visszakérdeztem, nem szerettem a szakmáról beszélni. Sosem dolgoztam gyakorlatban, inkább éreztem magam köztisztviselőnek, mint állatorvosnak.
– Jogi egyetemre járok, Fezbe – mondta érezhető büszkeséggel hangjában. – Jogász leszek! – hatásszünetet tartott.
– Valóban? Szép! Az nagyon jó szakma – mondtam elismerőleg és egy kicsit megenyhültem irányában. Mint leendő értelmiségiben, rokon lelket véltem felfedezni. – Nyugodtan tegezhetsz ám – ajánlottam fel –, nálunk így szokás. Meg öreg sem vagyok.
– Hány éves… vagyis hány éves vagy? – kérdezte zavartan és elnevettem magam. Félénk udvariassága alapján rá sem lehetett volna ismerni a korábbi szemtelen betolakodóra.
– 30 éves vagyok. És te?
– 23.
– Hol laksz?
– Fezben lakom, de most egy hétig Kenitrában vagyok az unokatestvéremnél.
Kenitra volt a szomszédos százezres város. Fiataljai naponta jártak a mehdiyai strandra, mivel itt nagyon szép homokos partszakaszt alakított ki a természet.
– Hány testvéred van? – érdeklődtem. Tudtam, hogy Marokkóban nagyok a családok, Fatimáék például hatan voltak testvérek.
– Van egy bátyám, egy nővérem és egy öcsém – felelte.
– Szép! – mondtam őszinte elismeréssel. Közel állt hozzám a nagycsalád gondolata.
Ezután családi kérdésekre terelődött a szó. Miután már körülbelül háromnegyed órája beszélgettünk, úgy döntöttem, igénybe veszem egy kicsit Mustafa szolgálatait.
– Én most elmegyek, úszom egyet. Vigyázol addig a cuccaimra?
– Igen – felelte nem túl lelkesen, de tudta, hogy nem mondhat mást.
Marokkóban a tolvajok miatt alapszabály volt a strandon, hogy valakit meg kellett kérni a személyes holmik őrzésére addig, amíg az ember elment úszni vagy sétálni. Ilyen szempontból nekem kapóra jött Mustafa.

Miután kellőképpen felfrissültem az óceánban, visszasiettem a helyemre. A száradás idejére, azaz körülbelül öt percre kifeküdtem a tűző napra. Tovább nem volt ajánlatos kitenni magam a napsugaraknak. Úgy látszik, Mustafa is kedvet kapott egy kis fürdéshez, mert ezúttal ő bízott meg engem, hogy vigyázzak a holmijára. Napozás közben úgy sem volt sok kedvem kommunikálni. Miután visszafeküdtem a napernyő alá, elővettem a sétamagnót és elkezdtem hallgatni az egyik Republic-kazettát. A srác negyed óra múlva ért vissza, amit kicsit korainak éreztem. Érdeklődve figyelte sétamagnómat, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre sóvár pillantásait. Nyugodt mozdulattal levettem a fejhallgatót és a magnót visszatettem a táskámba. Más irányba tereltem a beszélgetést:
– Nagyon jó a tenger, igaz?
– Igen.
– Tudsz úszni?
– Persze, hogyne – felelte, ennek ellenére nem voltam meggyőződve válasza igazságtartalmáról. Úgy vettem észre, a strandra járó marokkói fiataloknak csak a töredéke tud úszni. – Itt, Mehdiyában nagyon kell vigyázni a tengerben. A hullámok nagyon veszélyesek. Ha egy határnál tovább úszol, behúznak a tengerbe! – magyarázta komoly arccal.
– Micsoda??? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Ilyenről korábban még nem hallottam.
– Igen, a hullámok behúznak a tengerbe, ha túl messze úszol a parttól. Ebben az évben heten haltak meg itt, Mehdiyában! A múlt héten dobta ki a tenger egy fiú holttestét, aki pár nappal azelőtt fulladt meg. A vizimentők sem tudnak ilyenkor segíteni! Nagyon kell vigyázni a hullámokkal itt, Mehdiyában! – ismételte meg korábbi figyelmeztetését.
– Heten haltak meg idén itt, Mehdiyában? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem tudtam, jól értettem-e Mustafa franciáját, hiszen jómagam még csak tanultam a nyelvet és a megértés sok esetben gondot okozott. Másrészről Youssef semmiféle fulladásos esetről nem mesélt nekem.
– Igen, heten. A legutóbb a múlt héten halt meg egy srác – ismételte önmagát beszélgetőpartnerem sűrű fejbólogatások közepette.
– Szörnyű! – csóváltam a fejem. – Óvatosnak kell lenni – puffantottam el egy közhelyet.
Mustafa egyetértett, majd rövid csend telepedett közénk.
– Hogy tetszik Marokkó? – váltott témát kisvártatva.

Nem akartam udvariatlan lenni, ezért olyan dolgokkal kívántam indítani országértékelésemet, amelyeket pozitívumként éltem meg.
– Szeretem Marokkót. Ezért vagyok itt már harmadik alkalommal. A lányok különösen szépek, szebbek, mint Magyarországon…
Tudtam, hogy ez a mondat hatni fog. És lám, rögtön felderült Mustafa arca, amint kimondtam.
– Szépnek találod őket? – kérdezte izgatottan.
– Igen, nagyon szépek – erősítettem meg korábbi kijelentésem. – Karcsúak, szép a bőrük, szép a szemük, szép a hajuk és nagyon jó velük beszélgetni. Természetesek, nem úgy, mint az európai nők – kicsit túloztam, kíváncsi voltam a hatásra.
Mustafa úgy fürdött a dicséretekben, mintha csak róla beszéltem volna.
– Van barátnőd? – kérdeztem.
– Most nincs, de nekem még nem is sürgős. Előbb szeretném elvégezni az egyetemet. Neked van otthon barátnőd?

Vártam már ezt a kérdést. Elhatároztam, elmesélem neki Fatimát. Talán meg tud vigasztalni valamivel, ő mégiscsak jobban ismeri a marokkói lányok természetét. Ha pedig megvigasztalni nem tudna, akkor legalább együtt érez velem egy kicsit, mint férfi a férfival. Gyakran egy idegennek könnyebb kibeszélni személyes dolgokat, mint egy közeli ismerősnek.
– Volt egy marokkói barátnőm… – kezdtem bele a történetbe és rögtön hagytam egy kis hatásszünetet. A srác viselkedése megváltozott: élénk érdeklődés ült ki arcára.
– Valóban? Egy marokkói barátnőd volt? – kérdezte hitetlenkedve, ugyanakkor derűs tekintettel. Tetszett neki a dolog.
– Igen, itt ismerkedtünk meg, ezen a strandon, két évvel ezelőtt. Fatimának hívták. Itt élt Kenitrában. Nagyon szép lány volt. Egymásba szerettünk – nyelvi korlátaim miatt a lehető legegyszerűbben és legtömörebben fejeztem ki magam. – Hazamentem Magyarországra, de levelezésben maradtunk. Tavaly nyáron visszatértem hozzá, de akkor már Agadirban találkoztunk, nem itt. Ott volt iskolai gyakorlaton, mert közben beiratkozott egy vendéglátós iskolába. Két hetet töltöttünk Agadirban, csodálatos volt. Nagyon szerelmesek voltunk. Elhatároztam, hogy idén nyáron meghívom Magyarországra, hogy egy kicsit megismerje a kultúránkat és a nyelvünket. Utána akartam feleségül venni – a nagyobb hatás érdekében ismét túloztam. – Minden héten hívtam telefonon. Egy alkalommal, decemberben nem ő vette fel a kagylót, hanem a húga… – ismét hatásszünetet tartottam.
Mustafa rögtön lecsapott, nagyon érdekelte a történet:

– A húga? Mi történt Fatimával?
– Kiment Olaszországba, de nekem nem szólt róla egy szót sem…
– Olaszországba? – vágott közbe izgatottan beszélgetőpartnerem. – Hogy jutott ki Olaszországba?
– Kiment az iskolával gyakorlatra és nem ment haza, hanem illegálisan kint maradt – mondtam elítélő hangsúllyal. – És nekem nem szólt róla semmit! – tettem ismét hozzá lassan, súlyosan, vádló hangon.

Néhány másodperces szünet állt be társalgásunkban. Kíváncsian vártam, hogy reagál, mivel fog vigasztalni. Az áldozat jelmezét öltöttem magamra, ami azért nem volt nehéz, mivel valóban áldozat voltam: egy szívtelen, számító, megbízhatatlan nő áldozata. Sebeim még nem gyógyultak be, még nagyon fájtak. A csalódottság, a hiábavalóság érzése ott kísértett minden gondolatom mélyén. Bármilyen szóba jöhető terápia lehetőségét igyekeztem kihasználni. Mustafától egy kis vigasztalást és együttérzést vártam.
– Nagyon intelligens lány! – szólalt meg végül és elismerően csóválta fejét.
Nem hittem a fülemnek.
– Milyen??? Intelligens? – kérdeztem megdöbbenve.
– Igen, nagyon intelligens! – erősítette meg még egyszer és úgy nézett rám, mint óvó néni szokott az óvodásra, ha az valamilyen nagyon kézenfekvő dolgot nem akar megérteni.
Csalódottságot éreztem és dühöt. Legszívesebben ráordítottam volna Mustafára: „Az ’intelligens’ szó teljesen mást jelent! Az intelligencia nem jelentheti mások becsapását!”. De hallgattam. Hallgattam és kezdtem felismerni, hogy ugyanannak a fogalomnak az értelmezése mennyire különböző lehet egy másik kultúrában. És hirtelen elemi erővel bukkant fel előttem a valóság: tömegeket láttam. Fiatal emberek millióit. Milliókat, akiket egyetlen közös vágy űz-hajt: bármi áron eljutni Európába. Ha kell, potyautasként egy hajó rakterében, ha kell, lélekvesztőn a Gibraltári-szoroson át. Vagy úszva. Vagy Ceutába és Melillába, a két spanyol enklávéba átszökve. Vagy úgy, ahogy Fatima is tette. Tömegeket láttam, feltartóztathatatlan emberek millióit. És félteni kezdtem Európát…

Miután a katartikus felismerésen átestem, mindenféle társalgástól elment a kedvem. Beszélgetésünk folytatódott ugyan, de már nagyon vártam a végét. Haragudtam Mustafára, semmi szükségem nem volt a társaságára. Miközben kérdezgetett, pillantása a sétamagnómra tévedt, amely félig kicsúszott a törölközőre fektetett táskámból.
– Hallgatni fogod otthon is?
Tudtam, mire megy ki a játék, így nagyon gyorsan válaszoltam:
– Igen, minden este lefekvés előtt ezt szoktam hallgatni – füllentettem. – Ma is ezt fogom. Szeretem hallgatni az ágyban.
– Nekem adod ma estére? – kérdezte, mintha az előbbi válaszom meg sem hallotta volna.
Ismét elérte, hogy néhány másodpercig szóhoz sem jussam a megdöbbenéstől. Ilyen mértékű pofátlanságra nem számítottam. Kezdett elegem lenni az egész szituból.
– Nem szívesen adom oda senkinek – ellenkeztem. – A múltkor elkérte a vizimentő srác és nem akarta visszaadni. Már a rendőröknek akartam szólni…
– Én visszahozom! – vágott gyorsan közbe Mustafa. – Csak ma estére kell. Holnap délelőtt tíz órakor itt leszek és visszaadom. Holnap is jövök a strandra – bizonygatta.
– De én holnap leszek itt utoljára, aztán megyek vissza Casablancába – érveltem tovább. – Ezért sem akarom odaadni senkinek.
– De én tényleg visszahozom! – ígérte újra, majd gyors mozdulattal előrántott egy személyes okmányt a táskájából és a szemem előtt lebegtette. – Tessék! Vedd el az igazolványom, ha nem bízol meg bennem! Itt hagyom és holnap visszaadod!

Valószínűleg sejtette, hogy nem fogom magamnál tartani az igazolványát, miután már egy kicsit a bizalmamba fogadtam. Jól számított. Rövid gondolkodás után nekiadtam a magnóm.
– Vigyázz rá nagyon! – mondtam és megmutattam, hogyan kell használni.
Buzgón bólogatott és többször is megígérte, hogy vigyázni fog rá.
– Akkor holnap tíz órakor várni foglak itt, ugyanezen a helyen – frissítettem fel a memóriáját.
– Majd jövök. Nem biztos, hogy tíz órakor, de legkésőbb tizenkettőig – felelte.
Nem tetszett a dolog. Máris inflálódni kezdett az ígérete.
– Jobban örülnék a tíz órának – jegyeztem meg szúrós tekintettel.
– Jó, megpróbálok sietni. Csak szerettem volna, hogy az unokatestvérem is hallgassa egy kicsit. Én hallgatom ma este, ő meg hallgatja egy kicsit holnap délelőtt. Aztán hozom – magyarázta nagy hévvel.
– Remélem! Itt foglak várni tíz órától! – közöltem szigorú hangon.
Miközben idáig jutottunk az alkudozásban, ő már fel is öltözött és indulófélben volt. Hirtelen sürgős lett neki a hazamenetel. Nem is bántam, úgy is egyedül akartam lenni.
– Köszönöm még egyszer! – hálálkodott. – A holnapi viszont látásra!
– Heló! – köszöntem el én is és néhány pillanatig figyeltem még távolodó alakját.

Miután egyedül maradtam, újra elfogott a hiábavalóság érzése. Semmi értelmét nem láttam marokkói tartózkodásomnak. Már bántam, hogy meghívattam magam. Yousseffel való barátságomban törés jelei mutatkoztak: én Mehdiyában celláztam, ő Casablancában töltötte ideje nagy részét. Most kezdtem csak sajnálni, hogy ilyen rossz irányba fejlődik kapcsolatunk.
Gondolataimba mélyedve üldögéltem, amikor a semmiből felbukkant a vizimentő srác. Nem örültem neki. Fogalmam sem volt, mit akar, de sok jóra nem számítottam. Megpróbált udvarias lenni, ami nem nagyon illett megjelenéséhez és modorához:
– Szia! – köszönt torz vigyorral. – Ne haragudj, hogy zavarlak. Nem is jöttem eddig, mert láttam, társaságod van. Ma is kihoztad a magnódat? – elég hamar a lényegre tért.
Szemeim elkerekedtek, úgy bámultam rá. Nem akartam hinni a fülemnek. A nemrégiben lezajlott, rossz emlékű kölcsönügyletünk után még volt bőr a képén újra próbálkozni.
– Igen, kihoztam. Mindig kihozom – feleltem, hadd reménykedjen egy kicsit.
– Ide tudnád adni egy napra? – kérdezte.
„Még hogy egy napra... Röhej!” – gondoltam magamban. Mesterkélt sajnálkozással a hangomban megszólaltam:
– Sajnos, nem fog menni…
Fekete árnyak suhantak át arcán:
– Miért nem? – fenyegető élt éreztem kérdésében, de nem ijedtem meg tőle.
– Mert odaadtam annak a srácnak, aki itt ült mellettem – tudom, csúnya dolog, de felszínre tört bennem a káröröm. – Mustafának hívják. Hazavitte a magnót Kenitrába.
– Elajándékoztad neki? – most ő döbbent meg.
– Nem, holnap dél körül hozza vissza, mert holnap vagyok itt utoljára.
– Dél körül?
– Igen.
– Délután hallgathatom még? Nem viszem el, csak itt a strandon használnám és estefelé visszaadom – erősködött a srác.
– Na, jó – egyeztem bele leereszkedő hangsúllyal. – Ha visszahozza Mustafa, jöhetsz érte.
– Köszönöm, te igazi barát vagy! – hálálkodott, de semmi őszinteség nem volt a hangjában. Az áldozatukat sikeresen bepalizó rafinált, kisstílű csalók öröme ült ki arcára.
De hiába örült, elhatároztam, hogy másnap, amint megjelenik Mustafa és visszaadja a magnót, valamilyen indokkal lelépek, mintha haza kéne mennem. De nem megyek haza, hanem keresek egy távoli helyet a strandon, ahol egyikük sem talál meg. Nem lesz nehéz, hiszen a mehdiyai homokos partszakasz több mint egy kilométer hosszú és hétvégénként zsúfolásig tele van…

Másnap már tíz óra előtt kint ültem a strandon, amely akkor még csak éledezett. Végignéztem, amint szép lassan megtelik emberekkel, törölközőkkel és napernyőkkel a homok. Délben már meglehetősen sokan voltak kinn, csak épp Mustafát nem láttam sehol. Nem csak én hiányoltam, egyszer a vizimentő is tiszteletét tette törölközőmnél, hogy érdeklődjön. Válaszom hallva csalódottan oldalgott vissza helyére.
Elmúlt dél, elmúlt délután egy, majd két óra, Mustafának azonban híre-hamva sem volt. Lelkem mélyén valami azt súgta, nem is fog jönni. A másodszor megjelenő vizimentő is ilyesmire célozgatott borús tekintettel. Mégsem mentem haza, mert hinni akartam a csodában.
Maradtam. Lányokat nézegettem, úsztam, napoztam, franciát tanultam. Még egyszer utoljára megfigyelhettem a mehdiyai strand egy délutánját: a csúcsidőszakot, amikor alig volt hely a leterített törölközők között; az első fürdőzök hazaszállingózását, amelyet egyre nagyobb tömegű népvándorlás követett. Az estét én sem vártam meg. Egyrészt hét órakor indult a vonatom Casablancába, másrészt tudtam, hogy hiábavaló lenne a strandon dekkolni, hiszen Mustafa aznap otthon maradt, Kenitrában. Nagyon intelligens srác volt…