Történetek

Éjjel két órakor érkeztünk meg a kairói reptérre. Igen hűvös és holdvilágos éjszaka borult a városra. Könnyen észrevettük, hogy Kairó fölött vagyunk, mert az összes arab átrohant az ablakfelőli oldalra, és rajtunk keresztülmászva, egetverő dobogásba és ordítozásba tört ki: El Khair! El Khair! Ordították, miközben rajtunk feküdve, lefelé bámultak. Úgy ujjongtak, mint a gyerekek.
Kiszállva a gépből, megcsapott a sivatag felől érkező hűs levegő...

Másnap a hűvös 10 fok körüli időben, lengedező szélben indultunk útnak, hogy előbb busszal majd gyalog folytassuk sétánkat. A busszal felmentünk a hatalmas Szuhe Bátor emlékműhez és a monumentális Sztálin szoborhoz. Egyébként az egész olyan benyomást tett rám, mintha a századeleji Csitában vagy Irkutszkban valamelyik orosz katonai körzetének gyarmati kolóniáján járnék...

`Szeretném, ha jól viselkednél és nem csinálnál semmi törvénybe ütközőt.`- jött be anyám a szobámba, miközben én a fürdőruhám után kutattam az egyik bőröndömben.
`Nem értem, miért mondod ezt.`- tettettem a tudatlant.
`Ne add az ártatlant kislányom, jobban ismerlek én annál. Láttam azt a kis közjátékot, amit lerendeztél azzal az inas fiúval. Ő nem azért van itt, amiért te gondolod.`

Hajnali ötkor értünk a kínai határra. Rögtön az ablakhoz tódultunk: Kínát látni. Az első benyomás, ami fogadott bennünket, az volt, hogy ellentétben a koreai kihaltsággal, itt hajnalban is nyüzsgés fogadott bennünket...

Elsétálva a Mauzóleum előtt sorra vettem a Mauzóleum falába épített hősök és híres emberek névtábláit, reliefjeit. A mauzóleumi szemlélődés után, átvágva a téren, a cár harangját, a hagymakupolás székesegyházat, a cári templomot, a kongresszusi palotát vettem szemügyre...

Sajnos a 27 fős csoportból 23-an a Taskenti út végére lerobbantak. Kitört közöttük a hasmenésjárvány. Valószínűleg valamelyik ebédtől kaphatták. Én ettől mentesültem, mert a kefírkúra megóvott tőle.megkönnyebbülten intettünk búcsút Üzbegisztánnak...

Itt hagytál, már több mint 5 éve. De az űrt, amit magad után hagytál, nem tudom betölteni semmivel. Olyan érzésem van, mintha belőlem is elvittél egy darabkát, minek a helye éget...

1984-ben még nem sokfelé tudtunk járni a világban. A szocialista tábor volt elsősorban megközelíthető. Hála a kényszer szülte úti céloknak, keresztül-kasul bejárhattam a Nagy Szovjetuniót Leningrádtól Vlagyivosztokig-minden kényszer nélkül. Mivel kék útlevéllel nyugatra csak háromévente utazhattunk akkoriban, így ha egzotikumra vágyott az ember, akkor megcélozta Kubát. Így tettem én is...

Amikor a két bőrkabátos alak belépett az ajtón, minden tekintet rájuk szegeződött. Az emberek eltátották a szájukat, mert a két férfi olyan félelmetesen festett, mintha egy egész hadsereg tódult volna be az ajtón. A Darwintoni emberek nem voltak gyávák, de ember legyen a talpán, aki e két alakkal sötétben is szeretett volna találkozni...

Elmír kém volt, titkos ügynök. A harci tudományok mestere, bérgyilkos, és eszes mentalista, aki nemcsak az edzésnek és az agya illetve a teste karban tartásának köszönhette a képességeit, hanem a benne rejlő sejtjeinek, amelyek nem a földről származtak...