Ismeri ezt a nőt?

Ismeri ezt a nőt?

Írta: Beke Richárd


Fura egy élet az enyém. Míg mások számviteli, meg menedzselési, meg programozási képzésekre jártak, én zenélni, zsonglőrködni, bűvészkedni, és mulattatni tanultam meg, már amennyire tudok. A többiek pszichológiával és bölcsészettel mívelték magukat, hogy válaszokat leljenek az élet nagy kérdéseire, én meg ez idő alatt is, mindvégig azon mesterkedtem, hogy bármit is tegyen elém az élet, azon egy jót tudjak röhögni. Mert hát erről szól bohócnak lenni. Felülemelkedni a problémákon, és nevetni, akkor is ha fáj, sőt, akkor különösen, ha fáj. Már halott vagyok, azt mondanak rólam, amit akarnak. Semmit sem tudnak rólam, és ugyanakkor jobban ismernek, mint én magamat. A nevem Zsófia. Pontosabban Trelinger Zsófia, a hivatalos okmány alapján, amit a romok közt találtak. 1972. október 08.-án születtem, Budapesten. Anyám neve: Kis Julianna. Lakhelyem Budapest. Ezt persze mindenki tudja rólam, aki olvasta a hirdetést, és tiszteletét tette az interjúra. Tudják azt is, hogy rövid, barna hajam volt, és megszeppent tekintetem, legalábbis az igazolványképemen. Azért nem volt mindig idióta lópofám, csak amikor fotóztak. Tudja mindenki azt is, hogy Spanyolországban tartózkodtam, egy kisebb településen, nem messze Madridtól, amikor elért a vég. A tűzoltók és a nyomozók megállapították, hogy merénylet áldozata lettem, feltehetőleg egy helyi bűnszövetkezet pokolgépe végzett velem, amit eredetileg a családfőnek: bizonyos Carlos Rico-nak szánhattak, aki nevével ellentétben nem volt gazdag, kölcsönökből élt, és kisebb ingóságokkal kereskedett. A környékbeliek elmondása alapján bejárónő voltam az öreg Sñr. Rico birtokán, akinek szívességből segítettem, de a szeretője is lehettem, ahogy azt az egyik, pityókás idős hölgy jegyezte meg a rendőrök kérdésére. Ott feküdtem a romok közt, meztelen, elmeszesedett lábamon a déli fal kőtörmelékei, egy hatalmas kenyér morzsáiként pihentek. A vér itt-ott teljesen új színezetet adott sápadt bőrömnek. Bizonyára nemrégiben költözhettem arra a sivatagos vidékre, vagy kerülhettem a napot, mint egy vámpír. A szirénákat kikapcsolták, és az út pora is alábbszállt az újonnan érkező kocsik után. Akkor láttam meg azt a férfit, aki miatt rászántam magam a történetem elmesélésére. Az a férfi is Magyar volt. Sötét bőrkabátot viselt, ami kiemelte megkímélt fogazatát.

Fényképezőgépével átlépdelt a pusztítás nyomain, keresztül a romhalmazon, ahol pár órával ezelőtt még a konyha állt, és megpillantotta üveges tekintetem. Arcom egy része már nem volt a helyén, véres csonkja korommal sminkelve száradt a tűző napon, valamint a hajam is össze-vissza állt. Hosszan meredt rám, szánalommal elgondolkozva, talán a saját felesége jutott az eszébe, mert félt, hogy egyszer őt is így látja majd viszont. Aztán odébb lépett, csinált pár képet, és megigazította a nadrágszárát. Ez azért volt fontos, mert aznap elfelejtett övet venni. Ha más körülmények közt találkozunk, igazán mókás helyzetnek fogtam volna fel, és bizonyára mindketten jót derültünk volna, mielőtt erős karjaiba vesz kis lakása romantikus félhomályában, és testünk a kéj és a vágy egyességében lázasan összeforr. De én halott voltam, ő meg... egyelőre még élt, úgyhogy ez az eshetőség nem volt túl kedvemre való. A férfi kérdezett valamit a rendőröktől, megmutatta az igazolványát, és azok átadtak neki egy zacskót, benne az eddig épen talált holmikkal. Ott volt az útlevelem, a személyim, egy rúzs, egy műanyag fésű, meg némi apró. Azt hiszem, ennyire volt szükségem utolsó napomon. Néztem a bőrkabátos férfit, és láttam a szemében a törődést. A Magyar konzulátusról jött, és egy hazai szervezet révén tartózkodott az országban, az volt a dolga, hogy eltűntek és elhunytak kilétéről közvetítsen információkat, amiket aztán arra használnak fel, hogy megállapítsák: kik az ismerősök, hozzátartozók, és van e valahol végrendelet? Bár az államtól kapták a pénzt, a feladatuk mégis az volt, hogy az ingó és ingatlan hagyatékok ne a nagyfőnök kezére jussanak, mert ami visszafolyik a tengerbe, az után a kisember nem fog illetéket fizetni és adózni. Igen ám, de nagy volt a nyomás mindenkin, hisz a támogatások is végesek voltak, és egyre kevesebb halottat sikerült azonosítaniuk. Én voltam talán az első, és talán az utolsó is, akinél a támogatások 35%-át, kisebb részösszegekre bontva felajánlották otthon azoknak, akik információval tudnak szolgálni a kilétemről. Nem voltak sokan ebben a szervezetben, A harmincas, bőrkabátos: Erik, a titkárnő / ügyintéző: Ilona, a nemzetközi kapcsolattartó: Áron, és néhány, ám gyakran cserélődő irodavezető. Mind féltették az állásukat, mind egyszerű, átlagpolgárok voltak egy válságos időben. Követtem Eriket a repülőtérre, mögöttünk az egyenletesen süllyedő vörös nap vert láthatatlan, hűvösödő köröket a levegőben, és lassan leszállt Madridra az este. A reptéri váróban ülve ő elolvasott egy sportújságot, én pedig egy közeli butik napszemüvegeit próbálgattam magamra. Olyan jól esett, hogy még akkor is rám gondolt, amikor keze szünetet vert a kaktuszos Ferrari és a rúzsnyomos dezodor reklámok lapjai közé. Gondolatai ide-oda cikáztak. Később a gépen, még mielőtt elaludt volna: támadt az az ötlete, hogy pénzjutalommal honorálják azt, aki majd használható információval tud szolgálni rólam, így is növelve az esélyeiket a jövő évi működésre. Arcára széles vigyor ült ki, úgy hiszem már jó ideje először. Aztán megigazította a párnáját, elaludt, és arról álmodott, hogy a főnöke egy macska, a gyerekei pedig patkányok, ő pedig ügyetlenül ugyan, de próbál mindenkivel szót érteni.

***

Úgy döntöttem elbeszélésemben hű maradok mindahhoz, ami lezajlott az interjúk során. Már úgyis csak egy elhaló visszhang vagyok az éterben, egy árny, ami rég nem tartozik senkihez, és hamarosan el is tűnik örökre. Tragikomédiának is felfoghatnám, ami halálom után történt velem, de talán több igazság rejtezik benne, mint mindabban, amit előtte, életem során elértem. Eldöntöttem, hogy történetem úgy mesélem el, ahogy azt négy anyám, hat apám, tizenegy testvérem, harmincöt barátom, hét férjem, egy feleségem, egy gyermekem, két tanárom, hat volt osztálytársam, és számos egyéb ismerősöm megálmodta. Soha senki nem büszkélkedhetett el még ekkora családdal, mint én most, és hogy mi az igaz abból, amit elmondanak? Nekem az már édes mindegy.

***

Bohóc vagyok. Annak kell lennem, mert ha nem fetrengek valahol a röhögéstől attól a sok marhaságtól, amit összehordtak rólam már az első nap, akkor bizonyára rázna a sírás, az pedig nem kellemes, Erik legalábbis így határozott, hogy egyem a szívét! Lebeszélte a dolgot a kollégáival, és első körben feladtak egy hirdetést a fényképemmel meg az alap adataimmal, de természetesen senki nem jelentkezett. Aztán egy héttel rá áttértek a B-tervre. A hirdetést kiegészítették annyival, hogy minden információért fizetnek. A főnökség rábólintott, azzal a feltétellel, hogy egy dokumentumfilmes stáb is csatlakozik hozzájuk, az interjúk idejére, mivel egy kisebb csatorna leadná a drámámat, mint megrendítő élettörténet, és ők is szponzorálnák a szervezet működését. Hamarosan baseball sapkás alakok jelentek meg rágógumival a szájukban, kamerákkal és mikrofonokkal, Erik pedig egyre többet telefonált haza, a feleségéhez, hogy az fektesse le a gyerekeket, mert neki megint túlóráznia kell. Megváltást reméltek a vonalaktól, de amikor befutottak a hívások, minden csak még nehezebb lett, és még tovább tartott. Tovább tartottak az előkészületek, tovább tartottak az utómunkák, egybefolytak a nappalok és az éjszakák. Az első napra már négy illető be volt táblázva, és a mind a négyen külön-külön helységekben foglaltak helyet, hogy a kamerák előtt elmeséljék ki is voltam én nekik.

***

Az anyám (sorrend szerint az első) már nagyon idős volt. Remegett a keze, és gyógyszert szedett a derekára. Akár a nagyanyám is lehetett volna. A sógorom kísérte el, aki végig a kalapját fogdosta, és mogorva, beton arcával csak bólogatott magában, mind ahányszor anyám egy-egy mondat végéhez ért. Látszott, hogy szegényebbek, és vidékről jöttek. A kameraman jelzésszerűen biccentett Erik felé, ő elmosolyodott, én pedig elkezdődtem. 1972 telén fogantam meg, egy kis butikban berendezett hátsó lakrészen, ami gyakorlatilag egy matrac volt. Anya a terhesség alatt is füstölt, mint a gyárkémény, hiába tiltották meg neki, mondván, hogy árt a magzatnak, vagyis nekem. Még egy kis monitorra is mutogattak pálcával, hogy nyomatékosítsák a helyzet súlyosságát. Először azt hitték fütyim van (nem röhög!), de hamar kiderült, hogy az orvos látása korával arányosan erősen megromlott, anyám pedig azt hitt, amit mondtak neki. Később, amikor már kinn voltam, biztos nagyot nézhettek, "lemaradt egy alkatrész?"... Apám egész korrekt volt, azt hiszem. A nagyszülők elmondták, hogy sokat dolgozott, eladóként. Olyan jól csinálta, hogy hamarosan eladta a tévét meg a hifit is, hogy szerezzen bébi tápszert. Anyámnak az elején gondjai akadtak a tejjel, ugyanis csak félig volt a kancsó, ezért a szomszéd fiatalasszony is besegített a szoptatásban, akiről úgy hallottam: híres színésznő volt. Apa talált új munkát, de sokat volt úton, anya meg egyre idegesebb lett, és inni kezdett. Gyakran jártunk a nagyszülőkhöz, a belvárosba. Teltek az évek, és lettek barátnőim, játszótársaim. Azt hiszem átlagosan rossz gyerek voltam. Csináltam hülyeségeket az óvodában is, és otthon is, mint például meghúztam az Erzsi haját, vagy épp a bort, amit alma lének néztem, de soha nem kaptam ki a szüleimtől, legfeljebb a nagyszülők tolatták le velem a nacit egyszer-kétszer, és vertek el a fakanállal, mert ők még a régi rend szerint nevelkedtek. Azt hiszem szerettem rajzolni, és sok-sok filmet néztem. A kedvencem "A muzsika hangja" volt, arra még táncoltam is néha. Átkerültem az iskolába, és szorgalmasan tanultam, mert ez volt a feltétele a játéknak, de a játék mindig egy kicsit az én szám íze szerint zajlott. A többi gyerek, akikkel jóba voltam általában örömmel szabadult el nővére / bátyja terrorja alól otthonról, és díszes társaságunkban egyetlen fiú volt: Laci, de ő is egyke. Egyszer mi négyen lányok közre fogtuk, és körbepuszilgattuk, majd az otthonról csórt sminkkel meg rúzzsal kifestettük nőnek. Nem akartunk vele semmi rosszat, de onnantól kezdve nem barátkozott velünk, pedig tudom, hogy a Juli tetszett neki. Én egy kicsit megértettem, mert bár akkor még főleg szoknyába jártam, de a fiús holmikat szerettem jobban. Karaktert adtak nekem.

***

Ezzel párhuzamosan, a szomszédos szobában Ilona naivan hallgatta a nálam tizenöt évvel fiatalabb kishúgom meséit arról, hogy mennyire szerettem őt, és mennyire vigyáztam rá, miután egész családunk egy tűzvész áldozatául esett. Mindig szerettem volna kishúgot, végül anyu beadta a derekát, és apu testvérével, a Karcsival csináltak egyet. Akkor már olyan nagy volt köztünk a korkülönbség, hogy nem civakodtunk, ő is egy kicsit egyedül nőtt fel, de a törődés részemről mindig megvolt. Gyakran én fürdettem, és mostam a haját, és fésültem őt. Húgi elővett egy papír zsebkendőt, és letörölte a könnyeit, mielőtt azok elérték volna keskeny állát, hogy onnan aláhullva fekete gyászruhájának szövetét áztassák. Még gyerekkori fényképet is hozott rólam, ami valószínűleg róla készült, és amin mosolyogtunk. Azt hiszem jó gyermekkorom volt, de ha nekem nem is, hát neki bizonyára. Mögé léptem, és ujjaimmal végigszántottam vállig érő, gyönyörű haját. Annyira rendezett volt, annyira fénylő és bársonyos, hogy a jelenben nem lehetett boldog ember a tulajdonosa. Stresszes ember lehetett csakis, egy munkamániás, szeretethiányos nő, aki mindent az irányítása alatt próbált tartani, és legnagyobb bánatára a legtöbb dolgot sikerült is neki. Eszembe jutott amit mondott, és a haja egyáltalán nem szorult fésülésre. Felnőtt nő lett az én drága kishúgomból, és valószínűleg egyedül nőtt fel. Ha most valaki kinyitná az ajtót, ami e két szobát, e két történetet, múltam egy kirakósának két darabját elválasztja, egyikük bizonyosan lelepleződne, mint csaló, és egy részem ismét meghalna. De lehet az is, amire én gondolok: hogy mindketten hazudnak, ebben az esetben pedig teljesen megszűnnék a múltban létezni, ami roppant sajnálatos lenne. Legalábbis én így érzem.

***

A nap végére mind Ilona, mind Erik fáradtan rogyott székébe az asztalánál, és panaszolta a hallottakat a másiknak. A stáb ideges volt, két egymással ellentétes történet került napvilágra a múltamból. Erik hallani sem akart arról, hogy szigorítsák a jelentkezési kritériumokat, és csak egyértelmű bizonyítékkal a kezükben jöjjenek interjúalanyok. Arra hivatkozott, hogy akkor talán senki nem jönne, és nem lenne sem életrajzi film rólam, sem pedig állása azoknak, akik részt vettek egy ilyen meddő projektben. Meggyőzően érvelt, másfél hónap alatt össze kellett ollózniuk valahogy egy hihető élettörténetet nekem az addig felvett anyagból. Áron a fejét rázta. Attól félt, hogy ha ez az igazi ismerősök és rokonok tudomására jut, azok mindent elperelnek tőlük. Erik félre hívta, és beavatta őt egy titokba, ami aztán minden további kételyt eloszlatott azt illetően, hogy a munkát folytatniuk kell. Ahogy teltek a napok, egyre többen jöttek. Rövidültek a kávészünetek, nőtt a bevitt koffein mennyisége. Sokak szerencséjére a legtöbb blogbejegyzést vissza lehet dátumozni, így mind megözvegyült férjem, mind kolléganőim tudtak írásos bizonyítékokat hozni arra, hogy az interneten létezik egy Trelinger Zsófia, bizonyos "pamacs", "cybergirl72", és "zsófici" neveken, és a jelek szerint mind a három én voltam. Drága férjem, akit ijesztő fejformája és beesett arca miatt is sajnáltam ügyesen rávilágított arra, hogy nagyon boldog házasságban éltünk, a saját bevallásom szerint. Több kinyomtatott szövegrészt bejelölt a papírokon, és úgy adta át azokat Eriknek. Sopronban éltünk, imádtam a macskámat és a növényeimet. Jóga gyakorlatokat végeztem, mert házasságunk hét és fél éve alatt sem sikerült gyereket szülnöm neki. Magamat hibáztattam, terméketlenségem miatt, és többször is kihangsúlyoztam, hogy Misi a legodaadóbb, és legállatiasabb férfi az ágyban ezen a világon, (na nem, mintha sok összehasonlítási alapom lett volna). Aztán volt egy olyan eset is, hogy a volt munkahelyemről: egy telemarketinges vállalat üzletkötői osztályáról találtak be a szervezetet ex-kolléganők, szám szerint mindjárt három. Én voltam a legjobb munkatársnő, akit maguknak kívánhattak, egyszerre tudtak felnézni rám, és pletyizni velem a szünetekben. Szerettem a fánkot, de csak mértékkel, és adtam nekik szépségápolási tanácsokat. Egyikük sírva fakadt, és kezével hetykén legyezgette magát, hogy némileg visszafogja könnyei áradatát. Elgondolkoztam azon, hogy mennyi embernek hiányoztam. Ott voltam velük minden este a megállóban, a villamost várva, és körbeadtuk az utolsó szál cigarettát, mert mi igenis ilyen belevalók voltunk. Egész nap embereket hívogattunk, hogy rájuk tukmáljunk valamit, amire tulajdonképpen az égvilágon semmi szükségük, és az egyetlen dolog, amire mi vágytunk, az egy időtlen, egyszerre mély, egyszerre lágy hang a vonal másik végén, ami csak jelen van és hallgat. Egy hang, ami nem hallatszik, de mégis ott van. Egy ölelés. Egy tánc. Véget nem érő keringő, egy erős férfi karjaiban, ahol megpihenhetünk végre. Ez kötött össze bennünket, és minden idióta műnevetés, minden elnagyzolt üdvözlés, az összes frusztráló, kötelezően csajos dolog semmivé hamvadt amint szemünk mélységei elnyelték egymást egy-egy pillantás nyomán. Ott volt az egész, az olcsó, de mutatós cipőik talpbetétjében, abban a flaska francia kölniben, amit tulajdon lányaiktól vettek el egy-egy veszekedés után, hogy mai csirkéknek érezhessék magukat egy-két fújásától. Benne állt az előre betanult szövegekben, amiket rend szerint a telefonkagylóba daráltak, és gonosz vigyorral nézett rájuk vissza a vécékagylóból, miután kiadták magukból a szegényes, mirelit vacsora darabjait. Elszállt felettük az idő, és én, a csodabarátnő is elszálltam, azzal a robbanással egy Isten háta mögötti koszfészekben, ahol még telefon se volt.

***

Áron a fejét fogta kínjában, mind ahányszor zokogó emberekkel találkozott az előtérben, akik kezükben a beígért ötezer forinttal slattyogtak vissza valódi életükhöz. Látszott rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyesmihez, ő ugyanis nem színházi rendezőnek készült. Voltak álmai, tervei, és jó úton haladt a valóra váltásuk felé, egészen addig, amíg ez a csalás fel nem ütötte a fejét a hivatalban. Most totális káosznak élte meg mindazt, amit eddig nagy gonddal felépített. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy házára felkerül a jelzálog, a tinédzser fia narkót kezd el szívni börtönviselt motorosok köldökéből, és hogy ebéd gyanánt egy híd alatt fog kenyérhéját halászni benzinfoltos pocsolyákból. Bizony Áronra rájárt a képzeletbeli rúd, és talán ő volt az egyetlen, akinek eszébe sem jutott, hogy akár csak egy percre is vizualizáljon, felöltöztessen, vagy épp levetkőztessen. Számára én nem is léteztem, ellenben egy aljas és veszélyes világ tengernyi söpredékével.

***

Tinédzser éveimről a legrészletesebben apám (sorrend szerint a harmadik) számolt be. Az épülő szocializmus leépülő szakaszában jártunk, amikor is harmadik édesapám államtitkárként hozta a jövedelmét a konyhára. Kertes házban laktunk, Érden. Már kinőttem azt, hogy a szomszéd gyerekekkel a sóderből építkezzünk, és a szomszéd gyerekek is lassan főiskolára jártak. Volt egy puli kutyánk, a Bogi, ami tele volt életenergiával, csak aztán a szomszéd megmérgezte, mert minél inkább egyedül érezte magát az üres házban, annál jobban zavarta a Bogi ugatása. Az osztálytársaimmal mindenféle amerikai együttesek zenéit hallgattuk, amiket apám kéz alatt beszerzett, és ami akkoriban még tilos volt. Saját kitűzőket gyártottunk, kedvenc jelszavaink és márkáink híresztelésére. Édesapámmal szemben mindig nagyon tisztelettudó voltam, és ő sohasem bántott, anyámat pedig nem ismertem, mert ő belehalt a szülésbe. Hittem a szellemekben, és sokat beszéltem mind anyuhoz, mind Bogihoz, amikor úgy hittem, hogy senki nem figyel. A felnőttek, ha meghallották folyton lehordtak, hogy hagyjam abba, mert csak a bolondok és a rendszer ellenségei beszélnek magukban. Ennek ellenére ők elhivatott templomjárók voltak, akik minden társas összejövetelnél önként kezdték az asztali áldást. Istennel nem voltam teljesen kibékülve. Az is csak egy újabb megkérdőjelezhetetlen hatalom volt, ami semmi jelét nem adta az ő határtalan jóságának, de kegyetlenül megbüntetett mindenkit, ha épp úgy találta a kedve. Jézus volt a másik nagy csótány számomra. Folyton ott lógott azon a kereszten, és akárhányszor ránéztem, mindig csak rinyált és panaszkodott, hogy neki milyen rossz odafenn, nekem igazán egy szavam se lehet. Vagyis nem, félrebeszélek! Ez az az énem volt, amit második apám és második anyám együtt vázoltak fel az interjú során. Ők Angliában éltek, és hónapokkal azután fogadtak örökbe, hogy tizenegy évesen megszöktem egy apácák által vezetett árvaházból. Kétségkívül ez volt gyermekkorom legkalandosabb verziója, naplót is vezettem róla. Szökésemet azzal indokoltam, hogy elegem volt a verésekből és az Istentiszteletekből. Több pár is megpróbált adoptálni, de problémás gyerek voltam. Na persze nem a nagy szám, vagy szárnyaló fantáziám sodort bajba, okosabb voltam azért annál, hogy egy-két, hébe-hóba megjelenő szülőjelöltnek a zizi és goromba kiscsajt adjam. Csak hát valahogy a jószerencse is mindig elkerült. És ha gazdag szülőkhöz evett a fene, azonnal elefánttá váltam a porcelánboltban, minden, aminek feltételezhető volt, hogy az értéke meghaladja az enyémet, kicsúszott a kezemből, és szilánkokra tört a lábaim előtt. Csakúgy, mint hőn áhított boldogságom. A szegényebb helyeken más volt a helyzet. Ott kérdés nélkül elengedtem magam: böfögtem vacsoránál, káromkodtam és kedvemre fürödtem a sárban az állatokkal, ha épp voltak. De sajnos szertelen viselkedésem vitákat generált aminek eredményeképp néhány pár szétment, néhány másik pedig visszaadott a lárvaházba, (mert én így hívtam azt a helyet) még mielőtt az ifjú Zsófi kapitány (korábbi nevemen: Jane Clarington) zátonyra kormányozhatta volna a házasságukat. Egyszer egy pszichológus is leült velem beszélgetni, látva szokatlanul alacsony statisztikáim, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy felettébb intelligens vagyok, a problémák forrása valószínűleg az a viselkedés lehet, amit tudat alatt generálok, hogy teszteljem mások irántam táplált elkötelezettségét, és szeretetét, mert nem igazán hiszem, hogy beillek a képbe. Ebből én annyit vontam le magamnak, hogy megint én vagyok a hibás, és nem a "hülye felnőttek". De nem is vártam más szakvéleményt valakitől, aki bárkit "behipnotizálhat", hogy varázserejével vámpírrá, meg békává változtassa őket. Ez volt az én szakvéleményem, és bár hittem benne, valahogy a "hipnózisosdi" mindig is érdekelt. Volt, hogy esténként az ágyamban fekve beszéltem magamban: "álmos vagy. Most nagyon nagyon álmos vagy." és ez többnyire működött is, mert bár néha órákba telt, de az alvás elérkezett. Aztán egy nap megváltozott valami. Találtam egy nagy, poros könyvet egy hősies kalandornőről, Miss Twiss-ről, akinek a történetei azon nyomban a hatalmuk alá vontak, csak ez az apácákat nem hatotta meg, és elkobozták tőlem, amiért túl sokat olvasok, és túl keveset imádkozok. Két nap múlva elszöktem. Éjszaka kimásztam a fürdőhelység ablakán, át a kerítésen és a közeli réten, egyenesen ki a buszpályaudvarra. Ott aludtam egy éjjel-nappali munkáspresszóban, várva a reggeli első buszokra. A következő néhány bekezdést gyermekkori naplómból idézem:
"A vadnyugati ivó lengőajtaja kitárult, és két egyenruhás rendőr lépett be rajta, hogy rutinszerűen igazoltassák a szeszkazán népséget. Bajban voltam, tudtam. Ha ezek meglátnak, abból párbaj lesz, és ha párbaj lesz, akkor vérontás. Sietve elpakoltam a cuccaim, leugrottam a székről, és a mosdó felé araszoltam. A női zárva volt. Rángattam az ajtót, de valaki bentről nyomott hangon közölte, hogy foglalt. Már éreztem a halál két zsoldosát, a korrupt sheriff vad kopóit a nyakamba lihegni, és a tükörbe pillantva, a füstködön át láttam is a szakadt fantomképet, amit a farmerek orra előtt lebegtettek egy köteg pénzzel egyetemben, a busás vérdíj jelképeként. Gyorsan kellett cselekednem. Benyitottam a férfi vécébe, és kiutat kerestem. Egyetlen kis szellőzőablak állt rendelkezésemre, de az túl magasan volt, majdnem a plafonnál, és nem értem fel. Embereket hallottam közeledni, és kétségbe estem. Ez lenne hát a vége vakmerő kalandjaimnak? Itt ér utol a halál, egy nyilvános illemhelyen? "Ráadásul a fiúkéban?! Fúj!" - gondoltam. Nem. Nem! Bármi is lépjen be hozzám, szembeszállok vele, és bátran küzdeni fogok a végsőkig! - tökéltem el magamban. Az ajtó pedig kivágódott, és egy fiatal, szakadt, fura, kinézetű pár tántorgott be rajta, egymást nyalva-falva. Megállapítottam, hogy csakis trollok lehettek, vicces, égbe meredő, fűzöld  és főzeléksárga hajuk, valamint fülükből és egyikük orrából, másikuk ajkából lógó, végeláthatatlan karikák alapján. Először a csaj figyelt fel rám, majd a srác is.
- Nézd már...
- Hé. Ez a férfi klotyó. Húzz innét. - vetette oda felém a srác gorombán.
Nem mozdultam.
- Ő sem férfi! - közöltem velük keresztbetett kézzel.
- Hát nem igaz, beszarok ezen a kölykön... Mi vagy te, a folyosóügyeletes? Felírod a nevem?
- Haggyad, Patkány! Húzd fel a gumit, és nyomjuk. - bíztatta a csaj. Dülöngélve lépdeltek, de nem voltak különösebben részegek.
- Úgy nem megy, ha gyerek is van. Emlékszel mi volt az öcsédéknél?
- Segítsetek kimászni, és már itt sem vagyok. Légyszi...
A két szakadt jövevény a szemeit forgatta.
- Itt az ajtó. Az túl egyszerű lenne?
- De kinn vannak... Ők!
- Kik, a zsaruk? - kérdezte a csaj, és kinézett.
    - Már leléptek. - jelentette vissza.
- Tényleg?
- Ja. Na, ez az, húzás! - hessegetett kifelé a srác, mint valami pimasz legyet, mert valószínűleg ennyi is voltam a szemükben. Óvatosan elhagytam a helységet, közben táskám vállpántját azért még erősen szorítva, és azt kellett látnom, hogy tényleg elkerültem a korábban biztosnak látszó vesztemet. Visszaültem üdítőmhöz, kifújtam magam és hiába gyakoroltam az önhipnózis egy új módszerét, a "nem vagyok álmos, nem vagyok álmos"-t, a szemeim hamar leragadtak, és már aludtam is, mint a tej.
Sötét helyen jártam, egy szilánkjaiból összeragasztott világban, melynek repedései forró, kénes gőzt lélegeztek, és amiben a sofőröket az autóikkal együtt temették, a ronccsá tört járgányokat pedig hatalmas, olajért csikorgó gépek az tulajdonosaikkal együtt zúzták be. Itt nem működött a varázserőm és tulajdonképpen nagyon úgy festett, hogy semmi sem működött úgy, ahogy annak kellett volna. A futószalagon, egy tűzpiros Mercedes közeledett formabontó végéhez, a vezetői ülésben pedig én feküdtem. Legalábbis az alteregóm: Miss Twiss. Vagy Jane volt az? Annyira hasonlítottunk külsőre, hogy nem igazán lehetett eldönteni. Odaszaladtam, keresztül a rozsdás csavarok, a szakadt bélések, és a behorpadt, éles motorháztetők dzsungelén, majd átcsimpaszkodtam a letekert ablakon, hogy kiszabadítsam önmagam, aki úgy tűnt: életben van, csak nagyon mélyen alszik.
- Ébredj! Hé, ébredj már!
Megpróbáltam kicsatolni a biztonsági övet, de a csat szórakozott velem, és mielőtt elérhettem volna, az mindig egy arasznyival arrébb mászott. Jézus előkerült egy illatos fenyőfa mögül, amivel a visszapillantó tükörről lógva figyelte eddig az eseményeket.
- Ó... Fájdalom és keserűség jár annak, aki nem tud vezetni! - papolt a miniatűr figura. Jézus mindig is nagy primadonna volt. Amikor épp nem a szögek mélységét ecsetelte, akkor arról győzködött, hogy fázik, és egyedül ő van alulöltözve.
- Fogd be, és inkább segíts! Az lenne a dolgod, nem?! - förmedtem rá.
- Nézd, milyen illatos vagyok! - rikkantotta vidáman a papírfenyő, aztán a következő pillanatban betört a szélvédő a motorháztetőre nehezedő, mázsás acélkorong súlya alatt, és a beltéri dekorációk az üvegdarabokkal együtt aláhulltak. Nem maradt sok időm. Gyorsan megpróbáltam hátra mászni, és onnan kijutni, de a másik lány felébredt, erősen megragadott, és tágra nyílt, üveges szemekkel suttogta felém:
- Menekülj...
- Hé! - kúszott át a szó lomhán, tudatom szitáján.
   - Hé! - hallottam ismét, de már ébren voltam. Kidörzsöltem a csipát szemeimből, és kérdőn a hang irányába fordítottam a fejem. Cindy állt előttem, a tegnap éjszakai pincérnő. Közölte, hogy műszakváltás van, és talán már ideje lenne neki is hazamennie, főleg, hogy nem jött értem az anyukám, ahogy azt mondtam neki. Odakinn világos volt. Az órámra néztem. A mutatók állása alapján a buszok már jártak, tehát folytathattam alig megkezdett utam, de vigyáznom kellett, mert ekkorra már kétség kívül felfedezték a hiányomat is a lárvaház vámpír-nővérei és talán épp most fésülik át a környéket vér és könny nyomokat keresve. Megpróbáltam a zsebpénzemből némi apróval fizetni a kóláért, de a pincérnő visszautasította, mondván: "majd a következőt. De ha egy mód van rá, inkább ne is lássalak többet!".
Kissé fáztam, amikor kiléptem az utcára, ezért felvettem pulóverem, és a buszhoz battyogtam, ami a megállóhelyen várt.
- Jó reggelt! - köszöntem oda a kapitánynak.
- Még nem indul, csak fél óra múlva. - közölte velem a kapitány, és köpött egyet, egy olyan csattanósat, amilyet a kapitányok általában szoktak.
- Jegyet hol tudok venni?
- A pénztárban. Balra.
A pénztáros kisasszony nem tűnt túl nagy akadálynak.
- Tessék mondani, mennyi a jegy Wales-be?
- 30 L.
- Annyim nincs.
- Akkor kérj a szüleidtől, vagy vegyék meg ők.
Csüggedten odébbálltam. Tényleg elég drága volt a jegy, nekem az összes zsebpénzem tizenhét L és huszonöt cent volt. Bementem az állomás várójába, egy padra, szembe egy öreg, kontyos nénivel, és kihalászva zsebemből a tegnapi fasírtot, egykedvűen neki láttam szerény, hideg reggelimnek. Alig, hogy befejeztem, megakadt a szemem a trollokon, akikkel az éjjel találkoztam a mosdóban, és akik most mintha mindenkivel beszélgetni próbáltak volna, de senki nem állt meg nekik. "Szegények. Biztos azért nem barátkozik velük senki, mert olyan furák..." - fordult meg a fejemben, és közelebb araszoltam, hátha ezúttal vevők lesznek a társaságomra.
- Szasz! - szólt oda a csaj. A srác közben épp kergetett valakit.
- Szia. Mit csináltok?
- Tarhálunk. Nálad van pénz?
- Van, de sajnos nem elég. Wales-be mennék.
- Aha. Figyusz, mi volt az a jelenet a zsarukkal? Vernek a szüleid, vagy mi?
El kellett gondolkoznom egy kicsit azon, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre. Nem voltam benne egészen biztos, hogy megbízhatok benne, de úgy tűnt: nem nagyon érdekli őt, csak úgy megkérdezte.
- Nem, nem a szüleim. Árva vagyok, és megszöktem, de nincs elég pénzem. Neked van pénzed?
- Most próbáltalak letarhálni. Szerinted?
Tényleg nem úgy nézett ki, mint akinek volt. Farmerja lyukas volt, és piros bőr-felsőt viselt, ami telis-tele volt tűzdelve biztosító tűkkel, meg üdítős dobozok fémkupakjaival. Milyen varázslatos, alábecsült lények is a trollok! Hisz bármiből képesek új dolgokat kihozni. Az újrahasznosítás nagymesterei. De mire költik a pénzt, ha nem drága holmikra?" A srác visszajött, mélyet szippantott egy üresnek tűnő nejlonzacskóból, és leguggolt, hogy jól megnézze magának az ismerős arcot.
- Hé, Pöttöm! Ezt most ki tette ide? - kérdezte.
- Nem vagyok pöttöm. A nevem Jane! - sziszegtem élesen.
- Tudom, vakarcs. Hozzá beszéltem. - bökött a nejlonnal barátnője felé.
- Patkány, figyelj... Ő most velünk jön, megtanítjuk lejmolni, oké?
Patkány legyintett párat a karjával, hogy nem érdekli, és egy újabb bűnös kis szippantást engedélyezett magának a bezacskózott levegőből. A trollok biztos hajlamosak az asztmára. Vagy valami varázsszer lehet benne, amitől szuper képességeik lesznek... - gondoltam.
- Nektek mik a szuper képességeitek? - érdeklődtem, Pöttöm pedig nem válaszolt, csak rám vigyorgott, és így szólt:
- Na gyere, vágj szomorú pofát, és nyújtsd ki a kezed.
Gyorsan szaladt az idő kéregetés közben. Délutánra sikerült is összegyűjtenünk annyit, hogy bevásároljunk. Vettünk zsemlét, és ragasztót, meg hígítót, az utóbbi kettőt aztán zacskókba tették, és szívogatni kezdték, mint korábban. "Ennyi az egész? Semmi nagy varázsszer?" - szontyolodtam el, de legalább már volt elég pénzem az útra. Alkalmi kollégáim nem csak kéregetni tanítottak meg. Felvilágosítottak a felől is, hogy "a Sex Pistols zsír", valamint arról, hogy ha szerintem nincs isten, akkor "ateista" vagyok, vagyis közülük való. Pöttöm és Patkány igen furmányosak voltak, mert volt, hogy nem is kérték az aprót, egyszerűen csak elvették a tárcával együtt attól, aki nem figyelt. Ez viszont zsebtolvajlás volt, és én nem értettem egyet az üggyel, sőt, annyira fúrt a lelkiismeret, amiért ilyen megátalkodott tetthez adtam a jelenlétem, hogy támadt is egy ragyogó ötletem mivel nyerjek feloldozást. Míg a két Troll koszos, híd alatti tanyájukban húzták a lóbőrt, Én visszasiettem a város zajos, nyüzsgő forgatagába, mert bizony eljött az ideje, hogy elkezdjem aktívan gyakorolni a Zsebtündérlés művészetét. Út közben összeszedtem egy rakás hasznosnak ítélt tárgyat, például összegyűrt szórólapokat, feles üvegeket, egy rózsaszín masnit, szavazási kitűzőt, banánhéjat, meg úgy: mindent, amit a földön találtam, és miután beértem a főtérre, felszálltam a legkülönfélébb buszokra, villamosokra, amiken épp nagy volt a tömeg. Ügyesen befurakodtam az emberek közé, és kilestem a leggyanútlanabbakat, a legnagyobb zsebekkel. Öltönyös üzletember, hazafelé tartó háziasszony, vak öregúr, fiatal diák... Senki sem menekülhetett a rettentő jótevő kezei elől, aki örömmel kóstolgatta a törvényen kívüli életet minden egyes, gyanútlan utasnál elhelyezett kacattal.  Ravaszságom nem ismert határokat. A retikülök megteltek színes gyöngyökkel, a zakók elsavasodott elemekkel, a túrahátizsákok kiköpött rágógumikkal, és alkonyatra elégedetten mosolyogtam, hiszen tudtam: minden egyes kincs napvilágra jövetele meglepetés lesz a gyanútlan pornépnek, és sokáig fogják éltetni a nevét annak az amazon kalandornak, aki nem elvesz, de ad! Már egy féltáskányi áldást elosztogattam, amikor balszerencsémre valaki, egy kalapos férfi kiszúrta, hogy a szatyra felé nyúlok.
- Hé! Mit művelsz, te aljas kis tolvaj?! - förmedt rám, és a két megállóval odébb leráncigált a buszról.
- Ne! Hagyjon! Én csak zsebtündérkedtem! Ezt akartam magának adni! - tartottam ki kezem benne egy, már szebb korokat is megélt, törött műanyag jojóval, de a férfit nem hatotta meg, az szentül hitt ugyanis a rossz szándék egyetemes mivoltában. A vonatpályaudvar irányába tartottunk, azon belül is a rendőri iroda felé. Gyorsan kellett cselekednem és hirtelen nem jutott más az eszembe, mint hogy segítségért kiáltsak. A hatalmas aula visszhangzott tőle, és mi megtorpantunk, ahogy a minket körülvevők is. Kihasználva őröm zavarodottságát, egy gyors mozdulattal kiszabadítottam magam a szorításból, és elszaladtam. Nem lassítottam, nem nézett hátra. Felugrottam az első vonatra, és az egyik üres kabinban megbújva vártam. Rettentően féltem, fájt a lábam, és kapkodtam a levegőt. Mire megláttam az ablakból a dühödt kalapost, az már egyenletesen távolodott az állomással együtt. Ez volt a második alkalom, hogy életem során vonaton utaztam, és még azt sem tudtam hogy merre tartok? De nem is számított, csak minél messzebb legyek. Az istentelenek bárhol lepihenhetnek, mert sehol nincs igazán helyük. Mindig üldözöttek lesznek, és most, hogy nincs Isten talán már én is... De elég a siránkozásból! Ha jön a kalauz, majd tőle veszek jegyet, és addig maradok, amíg a pénzemből futja. Aztán meglátjuk."
A történet vége az lett, hogy két megállóval odébb a kalauz felismert engem a már minden állomásra elfaxolt fényképem alapján, és leszállított, ami után a rendőrök kisvártatva vissza is vittek a lárvaházba. Ha voltam reményvesztett, depressziós életemben, akkor ez volt az az időszak. Nem ettem, nem ittam, egész nap csak aludni akartam, és elfelejteni az engem körülvevő világot. A naplóm sem jelentett már számomra semmit, de a nővérek fontosnak érezték elővigyázatosságból megmutatni minden engem esetlegesen örökbefogadó szülőjelöltnek, hogy azok tudják, mire számítsanak. Két hónap telt el nehéz körülmények közt. Aztán jött egy Magyar házaspár, akik évek óta várták a gólyát, és az mégis kitolt velük. Nekik a naplóm lapjai, nem súlyos problémákról adtak számot, hanem egy fantáziadús, szeretethiányos kislány személyének körvonalait vázolták fel, és sokkal türelmesebbek voltak velem, mint az előtt bárki. Így leltem családra, és otthonra London szívében, majd a kilencvenes évek elején Magyarországra költöztünk. Most itt ültek előttem. Őszülő hajukkal, apámon szemüveg, komoly, tudós ember volt, és anyám kezét fogta. Valahogy az egész olyan igaznak, olyan őszintének tűnt. Ezt az életet akartam, pontosabban ezt a gyermekkort.

- Ezt válasszátok! Ez legyek én. - fordultam Erikhez, meghatódva.
Azt akartam, hogy így éljek tovább az emberek emlékeiben. Mint egy igazi tündérmese főszereplője. Persze ők semmit sem észleltek belőlem. Az interjú végén megköszönték a felajánlott összeget, és visszautasították azt, mondván, hogy ők csak el akarták mondani a lányuk történetét. Akkor hasított belém a felismerés, és ennek a két tisztességes embernek a szomorúsága. Biztosan hazudtak, láttam a szemükben, de valóban nem a pénzért tették. Valahol, valamikor volt egy Jane Clarington, az ő naplójával, az ő igaz történetével, aki aztán egy nap eltűnt. Meghalt, és valószínűleg oda jutott, ahova én. Ezek az emberek pedig szerették őt, és meg akarták örökíteni valamilyen formában. Vissza akarták hozni őt egy kicsit az életbe. Én is roppant mód elszomorodtam. Ahogy becsukták maguk mögött az ajtót, még azt kívántam, hogy legyen meg az ő kívánságuk, mit számít az már nekem... De ahogy a kamera leállt, és Erik zavartan az ajkát harapdálta a hirtelen ránk nehezedő csendben... valahogy mindketten ugyanazt éreztük velem kapcsolatban, mégpedig azt, hogy nem vagyok jelen. Nem vagyok hiteles, és soha nem is lehetek az, mert Én nem vagyok ott. De persze fogalmam se volt arról se nekem, se neki, hogy ki is vagyok Én? Volt egy nevem, egy arcom, egy adathalmazom. Minden más csak ellentmondások sokasága volt, amiket vadidegenek sorakoztattak fel némi pénzért és békességért cserébe. Én voltam valakinek a tökéletes nő, valaki másnak a tökéletes gyerek, sokaknak a tökéletes barát vagy barátnő, és múltam minden egyes részletét ámulattal hallgattam végig, mert olyan jó volt hallani. Aztán ahogy a történetek egymással szembetalálkoztak, úgy zúzták egymást, és személyiségemet ripityára. Semmi kapaszkodóm nem volt. Olyan voltam, mint egy gyermek, aki még bármi lehet, mert fogalma sincs, hogy mi akar lenni, ha felnő. Ha felnő, persze már csak egyvalami akarna lenni: újra gyermek. De nálam ez sosem látszott eljönni. Én voltam mindenki életéből a hiányzó láncszem, a vágyak netovábbja, amit őszintébben és részletesebben ecseteltek még a kamerák ellenére is, mint egy gyónni járó vétkes a bűneit, vagy egy "ember-idomár" páciense a problémáit. Tudni akartam, hogy ki vagyok, (vagyis voltam) hogy miből tevődök (pontosabban tevődtem) össze. Minden sztori egy gyönyörű ígéret volt, majd mind sorra dobtak a padlóra azzal, hogy nem rólam szóltak. Én egy, konkrét valaki kellett, hogy legyek, mert ezzel igazoltam volna a létezésemet, ahogy az ember a művészettel igazolja, hogy ő itt járt ezen a bolygón. Nem kérkedni akarásból, mindössze amolyan lelki megnyugvás gyanánt. Valahogy rettenetes dolognak tartottam azt a lehetőséget, hogy nem lehetek egy adott valaki lelke, hogy nincs stabil helyem az univerzumban. Figyelem Eriket, és valahogy irigylem azért, amije van. Van egy háza, van egy felesége, két gyönyörű gyermeke, egy ágya, ahol nyugalomra hajthatja a fejét, egy munkahelye, egy hivatása. Van kiforrott ízlése, érdeklődési körei, vannak hobbijai, és vannak emlékei. Ő, még annak ellenére is, hogy tele van gondokkal, és nem tud aludni: éli az életét. Ha egyszer majd meghal, akkor is lesz nyoma, hogy itt járt. Nem vész el örökké. Nekem viszont semmim nincs, és azt is kétlem, hogy egyáltalán valaha is volt bármim.

***

Másnap megint új emberek jöttek, új mesékkel. Egy már nyugdíjas, vak öregúr pipázgatott az Ilonával szembeni székben. Először egyetemi professzornak hittem, csak később tudtam meg, hogy a becsületes neve Szántó Imre, és a szomszédom volt Pesten, azokban az években, amikor még a főiskolára jártam. Rengeteget beszéltem neki Spanyolországról, hogy egyszer majd oda mennék lakni. Gyönyörű leány voltam, azt mondta, és előfordult, hogy több órás sakkjátszmákat lefolytattunk kinn a gangon, ahová a többi lakó a ruháit teregette száradni, meg ahol a szőnyegeket porolták. Imre bácsi egyedül él, és jócskán benne van a korban, már 87 éves. Ideje koránt megözvegyült, és a háborúban elvesztette a látását is. Ilona halkan megkérdezte tőle, hogy miként szerzett tudomást arról, hogy elhunytam, továbbá honnan tudta, hogy gyönyörű voltam? Imre bácsi az elsőre azt felelte, hogy a tévéreklámból, a másodikra pedig nem mondott semmit, mert butaságnak vélte már magát a kérdést is. Mindig kiváló intellektuális partnere voltam, sokat beszélt nekem a háborúról, én pedig sokat viccelődtem vele. Volt neki saját lánya is, de az nem sokszor nézett felé, mert el volt foglalva "a maga családjával." A bácsi egyszer azt mondta nekem, hogy "Mindent elvehetnek tőled, csak azt nem, ami itt van, benn." - kocogtatta meg a kobakomat szelíd mosollyal. Sajnos tévedett, fingom sincs ki vagyok.
- Milyen tévéreklám?! Nem erről volt szó! - vitatkozott valakivel a mobiltelefonján keresztül Áron.
- Ha az internetes oldalatokat elegen látogatnák, akkor nem lenne rá szükség. Nem érdekli őket a munkád, így van. Ne vitatkozz velem légy szíves!
- De ez nem játék, cseszd meg! A börtönt kockáztatjuk.
- Nyugodj meg. Ide figyelj, mindenki hazudik, te magad mondtad. Nem?
- De.
- Akkor mindenki csaló, és senki nem fog panaszt tenni semmiért. Megkapják a pénzük, mi leadjuk a műsort úgy, hogy az nézettséget hozzon, és te is megtartod a nyamvadt kis állásod. Mit számít ezek után az igazság? Egy halott nem beszél, ha az igazi rokonok meg mégis felbukkannának, ők tudják bizonyítani is, hogy tényleges szálak kötik őket a Trelinger nőhöz, és jelöljétek be filccel, vagy Isten tudja mivel az anyagokon, hogy az ő meséjüket vágjuk össze! A média alapja a csalás! Ez a show biznisz. Ha nem hazudnánk, senki nem nézné, amit leadunk!
- És ha nem lesz elég valós anyag? Vagy utólag perelnek?
- Akkor megállapodunk velük, ne legyél már ilyen hülye, önállósulj, meg gondolkodj egy picit, jó? A kamu anyagból lesz annyi bevétel, hogy befogjuk a szájukat, vagy akár egy új anyagot készítünk, a nézők egyenesen zabálják a titkok és eddig ismeretlen körülmények váratlan felbukkanását.

Egy kissé elgondolkoztam. Ha ezeken múlik, igazi hírességet csinálnak belőlem, de vajon el tudnám fogadni mindazt, amit bemondanak rólam igazságnak? Képes lennék rá? Hisz még akkor is kételyek gyötörnének, ha boldoggá tenne a leadott történet, és az emlékeimre már nem számíthatok. Lehet, hogy nem létezem, csak elfelejtettem ezt tudatosítani? Vagy léteznék, és amolyan szellemként ide vagyok kárhoztatva az örökkévalóságra? Egyáltalán mi az örökkévalóság, ha van egyáltalán olyan? Sajnálattal kellett beletörődnöm, hogy immár nem vagyok többé ura a helyzetnek, nincs beleszólásom a körülményekbe, csupán egy megfigyelő, egy kukkoló lettem a túlvilágról. Vajon amikor éltem, szerettem mások után leskelődni, és azért most ez büntetésem?  

***

Eltelt egy hét, és eljutottam oda, hogy ne akadjak fenn minden apróságon, inkább amolyan tényleges szellemként mozogjak ide-oda a forgatáson. Mert ez az egész tisztára olyan volt már, mint egy film, életem mozija, amit nem lehetett komolyan venni, és ugyanakkor nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A főiskola elvégzése után, mint az kiderült a volt feleségem elmondása alapján: én nagy hangot adtam a nők egyenjogúságának, pontosabban azért harcoltam, hogy ez legyen a tényállás. Zsuzsa pont egy amolyan feminista megemlékezés napon ismert meg, s egyúttal szeretett belém. Amint megláttam ezt a nőt, ott a stúdióban, valahogy semmiféle vonzalmat nem éreztem iránta, de végül is jelen állapotomban valahogy senki iránt nem éreztem semmi szenvedélyeset, talán Eriket kivéve, de őfelé is inkább csak egy amolyan megmagyarázhatatlan szikrát. Habár esztétikailag a női test valahogy ösztönösen jobban tetszik, mint egy férfi test, azt hiszem, ettől még nem vagyok leszbikus, és kifejezetten ellenzem, hogy azzá formáljanak. Zsuzsa nyelt egyet, és folytatta. Elmesélte, hogy egy étteremben dolgoztunk együtt, majd elutaztunk Görögországba, Olaszországba és Spanyolországba is, egy azon nyáron, még 1995-ben, amikor is az anyja kitagadta, ő pedig megfújta a pénzt a hitelkártyákról. Apját szerette, neki egyébként nagy, jól jövedelmező vállalkozása volt és a turisztikai cégek sorban álltak, hogy szerződést kössenek vele. Külföldön házasodtunk, nem hivatalosan. Később, mikor egyházilag is megerősíthettük volna a dolgot, már nem voltunk együtt. Valahogy úgy lett vége, hogy összefeküdtem egy spanyol fiúval, és Zsuzsát otthagytam érte. Ő még hónapokig hívogatott, mert szerelmes volt belém, de nekem a kettőnk kapcsolata csak egy kis megálló volt az önkeresés folyamatában. Irigyelte a szabad szellememet, legalábbis azt mondta. És még azt, hogy bár már van családja, de nem szeret kevésbé, mint annak idején. Valahogy nem tudtam megemészteni ezt az egészet. Tényleg ilyet tettem volna? Csak úgy otthagyni valakit, akit szeretek, és aki viszont szeret? És ha nem, akkor képes lennék rá? Mármint ha képes lennék bármire is ezen a világon, akkor ez is ott lenne bennem? Bármikor elcseréltem volna a nyomorúságos bizonytalanságot, ami megállás nélkül dolgozott bennem, arra az összetört szívre, és kétes értékű életre, amit ez a nő a magáénak mondhatott. Még ha csak egy hazugság, akkor is. Semmi bajom nincs az önámítással, amíg az véget nem ér.

***

Férjem (sorrend szerint a hatodik) nagyon rendes embernek bizonyult, és nem, nem volt Spanyol. Magyar volt, akárcsak én. Az első randink hihetőbben romantikus nem is lehetett volna. Esett az eső, és valahogy a lakásán kötöttünk ki. Egész éjjel jazz és érzelmes popslágereket hallgattunk a lemezjátszóról, és az csak recsegett és recsegett... Ivós játékokat játszottunk, és mindketten jól berúgtunk a végére, de roppant mód élveztük, mert sokat megtudtunk egymásról, volt mit elfelejteni. Most elképzeltem, ahogy egymáshoz bújva fekszünk az ágyon, és szunyálunk, anélkül, hogy akár csak egyetlen csókot is váltottunk volna. Azt hiszem, barátok lehettünk, lelkiekben. Ezért is voltunk olyan jók együtt, mint egy pár. Másnap hazamentem, és szinte azonnal hívott, de nem tudott kinyögni semmit. Csak azt tudta, amit én éreztem: hogy ez túl értékes ahhoz, hogy elpocsékoljuk várakozással, meg felesleges formalitásokkal. Munka után beugrottam hozzá, és egyáltalán nem bántam, hogy én kezdeményeztem azon az áprilisi estén a kávéházban, amikor először összetalálkozott a tekintetünk. Mi nők szeretjük arra fogni a gyávaságunkat, hogy a kezdeményezés a pasik dolga, de ez még ha igaz is lenne, ettől a fajta önvédelemtől nem lehetek több, mert aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Sok csalódás után ismertem fel ezt, és én is alig hittem el, hogy működött. Ottó remek ember, jobb férfit nem is kívánhattam volna magam mellé, mert mindig meg tudott lepni valamivel, és félszavakból is megértettük egymást. Sokkal jobban, mint az ötödik férjemmel, azzal a sánta gospelénekessel. 1998 tavaszán össze is költöztünk, fél évvel rá, hogy megismertük egymást. Szeretett festeni, és az alapokra engem is megtanított, azt mondta: van érzékem hozzá. Teherbe estem tőle, még azon a vadregényes nyáron. Örömkönnyek mosták arcomat, mindketten boldogok voltunk. Aztán minden... mindez a valóra vált álom félresiklott, mert ő meggondolta magát, és egy szó nélkül lelépett. Talán csak azt akarta, hogy egy kicsit kitisztuljon a feje, és végül a bűntudat nem engedte vissza hozzám, talán sokkal önzőbb volt még ennél is, nem tudom. Igyekeztem elfogadni, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz, és sajnáltam magam, amiért én nem tudom hogyan kaphatnám azt meg. Ott maradtam az újrafestett lakással, az üres vásznakkal a sarokban, és egy magzattal a pocakomban. Voltak álmatlan éjszakák, amikor azért imádkoztam, hogy elvetéljek, és volt, hogy minden vágyam csak egy új élet, egy új esély megtapasztalása volt, még ha az nem is a sajátom lett volna. Az abortuszt rettenetes dolognak tartottam, és már lassan ki is futottam a határidőből. Végül döntöttem, az életemet választottam, a sajátomét. Nem volt jogom hozzá, de nem tudtam, hogyan lehetnék újra boldog, így az sem érdekelt mi történik a gyerekkel. Ami kis csírája volt bennem a fájdalomnak és az önutálatnak, azt mind elnyomtam, mélyen, ahonnan egy terapeuta is csak egy kisebb vagyon begyűjtése után tudta újra előbányászni, és belenyomkodni abba az orromat, mint egy kutya orrát önnön vizeletének tócsájába, hátha az majd segít a tanulásban, a fejlődésben. Mindezeket később megírtam néhány levélben Ottónak, aki magával is hozta az összeset, mint bűne, és elátkozott viszonyunk írásos bizonyítékait. Rettentően szégyellte magát, de összeszorult a gyomrom, és kedvem lett volna arcon köpni. Sajnos nem volt már nyálam, amivel megtehettem volna. Ki akartam kapcsolni a fájdalmat, de nem találtam a módját. Persze tisztában voltam vele, hogy a fájdalom csak jelzés, figyelemfelhívás a valódi problémára. De mi a valódi probléma? Az, hogy be lettem csapva, és ez az alak végigjáratta velem a poklot? Vagy az, hogy én képtelen vagyok felülemelkedni ezen? Az, hogy minden kis részletnél leragadok? Vagy, hogy beleélem magam ezeknek a nőknek az életébe, akik talán tőlem függetlenül is léteznek, vagy épp nem léteznek? Reagáltam mindarra, amit az elmúlt másfél hétben hallottam. Főként érzelmi reakciók voltak ezek, és van bennük ráció, ami azt jelenti, hogy szabályszerűségek alapján működök. Bárki lehetek, de nem tudok nem az lenni, aki vagyok. Aki mindenki: remény, akarat, szeretet, érzelmek széles skálája. Ez megkerülhetetlen számomra, így fogalmam sincs, hogy mivel kéne megállapodnom. Igazságot keresek, de az igazsághoz hozzátartozik a hazugság is. Az élethez a fájdalom, és a kudarc és a halál is. Nem lehetek boldog kevesebbel, mint az én igazságom, de tartogat ez az igazság elég örömöt és nyugalmat számomra? Tele vagyok kérdésekkel, és nincs senki, akinek feltehetném őket. Ha nincs múltam, nincs jövőm sem, ez bizonyosnak látszik. Tisztába kell jönnöm végre azzal, hogy ki is vagyok! 

***

Anya vagyok... Itt ül előttem a lányom. Tizenhárom éves, és annyira szép... A harmadik férjemhez tartozik, de ő nem beszélt róla, és most eljött magától. Mogyoróbarna haja van, és zöld szemei. Enyhén szeplős, nemrég tért át szemüvegről kontaktlencsére, a fogszabályzóját pedig elhagyta, mert sokan szekálták miatta. Az én kicsi lányom... És nem is színészkedett. Leginkább Erik kérdezgette, ő meg a kérdések java részét elintézte egy egykedvű vállrándítással.

- Nem ismertem az anyámat. Alkoholista volt, és ribanc is, úgyhogy apunál helyeztek el. Ő nevelt fel, ennyi.
- Bizonyára nehéz lehetett egy szülő oldalán felnőni. Mert ugye... te már felnőtt nő vagy, aki egyedül is el tudja dönteni, hogy itt akar lenni, vagy sem.
- Apu írt róla egy papírt, ha erre gondolnak. Benne lehetek a műsorukban.
- Megnézhetném?

A lányom nem szólt egy szót se. Csapdába esett.

- Nincs is hozzá engedélyed, ugye? Most menj szépen haza.

Ebben a pillanatban valósággal gyűlöltem Eriket.

- Kérem, had maradjak... Én... Nem akarok benne lenni a tévében, és nem kell a hülye pénz se, csak válaszokat akarok.

Ezzel ketten vagyunk, szívem.

- Mire gondolsz?
- Nem ismertem az anyámat. Fogalmam sincs róla, hogy kicsoda volt... És fizetek az infóért, van némi spórolt pénzem. Apu azt mondja, hogy ő volt az, és maguk tudják, hogy milyen ember volt!
- Ezért készítjük az életrajzi anyagot, hogy mindenki tudhassa, így majd te is megnézheted.
- Ezt nem tehetik! Nem tudhatom meg akkor, amikor egy egész ország! Ő az Én anyám volt, és ezért jogom van megismerni. Nem megyek sehová, amíg nem válaszolnak a kérdéseimre! - jelentette ki határozottan és dühösen.

Igaza volt. Ha a nem tudás volt az egyetlen közös dolog is bennünk, olyan jó érzés volt tartozni valakihez. Erik közelebb húzta hozzá a székét, amire ő kissé megijedt, de a helyén maradt. Farkasszemet néztek egy rövid ideig, majd a férfi így szólt:

- Alkoholista ribanc... Ez volt apád véleménye, jól emlékszem?
- Nem vagyok meggyőzve, hogy igaza van.
- Mi a neved?
- Lilla. Tarnácsi Lilla.
- Na és mit akarsz tudni, Lilla?

Egy kis ideig elgondolkodott.

- Miért ivott?
- Ha ivott, azért, mert problémái voltak.
- Miért ment Spanyolországba?
- Nem tudom.
- Miért nem keresett?
- Nem tudom.
- Ki volt ő?

A nem létező szívem a nem létező fejemben lüktetett.

- Nem tudom.
- Nem is tudtok semmit.
- Lehet. Lehet, hogy nem szeretett téged, ha erre vagy kíváncsi, és az is lehet, hogy igen, csak nem tudta kimutatni. Egy gyerek folyton önigazolást keres arra, amit érez. Nem minden szülő tudja vagy akarja ezt megadni.
- Most meg kiforgatja arra az egészet, hogy velem volt a baj?! Rohadt szar apa lenne, és csak remélem, hogy nem az! - fakadt ki sértetten, szinte sírva a lányom, majd felállt, és elviharzott.

Képzeletben tökön rúgtam Eriket, amiért ilyen tapintatlan barom, és Lilla után siettem. Kinn állt az épülettömb sarkánál és a könnyeit törölgette, mert már bárki láthatta azokat. Összekapcsolódtam vele, éreztem, amit érzett. Félt. Félt, hogy be fogják mutatni a felvett anyagot, és akkor mindenki őt fogja gúnyolni, amiért ilyen szánalmasan túlérzékeny. Megfogta piros iskolatáskáját, levágta a földre, és kivett belőle egy doboz cigarettát.
Jaj Istenem, dohányzol... Nem szabadna, én... Megtiltom, hogy rágyújts! Dobd el, most rögtön! Kérlek... Ekkor egy pillanatra felém fordult, és én azt hittem, hogy észrevett, de csak véletlen volt. Remegett az idegességtől, amikor kifújta a füstöt. Senki még csak észre se vette őt. Én láttam, egyedül én. De nem értem vele semmit. Még ha szentül hinném is, hogy valamiféle őrangyalként vagyok itt, (mert ezen a ponton ezt akartam hinni) semmit sem tehetek érte. Nem vagyok számára elérhető. Egy lélek vagyok talán csak, egy gondolkodó, érző öntudat, test nélkül és emlékek nélkül. Elkísértem hazáig. Belé kapaszkodtam. Ettől a naptól kezdve nekem volt egy lányom, egy tizenhárom éves, kissé magának való szépség, aki színes üveggolyókat gyűjtött (imádta közel tartani azokat a szeméhez, hogy egy, valami rendkívüli mélység, vagy távolság illúzióját felfedezhesse bennük) volt egy hullámos papagája, (amin keresztül megpróbáltam beszélni hozzá, de vagy az állat volt túl hülye, vagy én) és ugyebár sutyiban dohányzott, aminek nem örültem. Az apja nem volt túl rokonszenves illető, már az interjún is makacsul lehordott engem mindennek, és eltitkolta a lányom létezését. Habár ő nem ivott nagyon, de imádott sportfogadásokat kötni, és egy autókereskedőként megtestesítette mindazt, amit egy férfiben lenézek. Olyan valakiről beszélek, aki füttyög a nők után az utcán, kivéve, amikor a szerelők mellett van, mert olyankor ők füttyögnek, és ebben az esetben ő inkább kihúzza magát, mert különbnek véli magát náluk. A füttyögés egyébként azoknak az eszköze, akik fel akarnak vágni, hogy ők milyen lazák és férfiasak, de ugyanakkor nem mernek odamenni, és normális módon közeledni. Meg is lepődnének, ha egyszer egy bige hátranézne, visszasétálna, és megadná nekik a számát. Visszatérve Lillára: azt hiszem, jól van, (már amennyire egy tini jól lehet) csak felkavarták a velem kapcsolatos események, ahogy engem is. Ebben nem vagyok egészen biztos, de azt hiszem, hogy szerelmes egy Csaba nevű, tizenhét éves focista srácba, akinek elég rossz híre van. Egyre fojtogatóbb a tehetetlenség érzése. A vágy, hogy a karjaimba vegyem, és magamhoz öleljem szinte elviselhetetlen, és felemészt. Most bármit csinálhatna, akár meg is ölhetne valakit, akkor is ugyanúgy, feltétel nélkül szeretném. Vajon a szeretni vágyás is egyfajta szeretet?
Hetek óta vele vagyok. Csak éjjelente vágok magamnak utat a Pesti utcák szmogjában és sápadt, halvány fényeiben. Sokat gondol erre a Csabára, aki mellesleg egyszer sem gondolt még rá, legfeljebb szexuális tekintetben. Persze lányom is néha elképzel olyanokat, hogy megjön a kedvem egy gyors sétához. Elmondanám neki, amit életeim során eddig megtanultam: hogy a szerelem nem tesz különlegessé senkit, csak más fényben tűnteti fel azokat, akiket eddig szürke egereknek látott. Elmondanám, hogy ő ugyanazokat az értékeket hordozza magában, akár többet érez iránta a másik, akár kevesebbet, és arra is felhívnám a figyelmét, hogy a szex nem ér meg egy kiadós hazugságot önmagunknak, de úgyse hallgatna rám. Azt hiszem én se hallgatnék magamra. Lehetnék akár a bátor és elbűvölő Jane Clarington, akár egy Érdi kamaszlány, akár a sok egyéb tinédzser, akivel a napokban összehozott a sors, még ha csak a képzelet mezején is. Ma adják le az életrajzi műsort a televízióban. Lilla a szobájában nézi, a kistévéjén, akár csak apja lenn a nappaliban a plazmán. Most dől el, hogy ki is leszek a lányom szemében. Alkoholista ribanc, felelőtlen gyáva, vagy valaki, aki végre megadja neki azt a lezárást, amit lelkileg keres. Figyelmünk a képernyőre összpontosult, és elkezdődött a mozizás, lepergett előttem életem filmje, háromnegyed órába sűrítve, tesztbizottság által jóváhagyva, nézhetőségi életkor alapján besorolva, és végül, de nem utolsó sorban: egy fantomvégtag egyszerű csonkjává determinálva. És hirtelen az életem egy lett, egy a sok közül, amit szerencsém volt megismerni. Letagadták benne lányomat, helyette egy bárzongorista babája lettem, és soha nem adtam életet senkinek. Nem volt kalandos gyermekkorom, csak úgy lézengtem, és néztem, hogy lassan, de biztosan mindenki felnő körülöttem. Elmentem egy folyami hajóra énekelni, de nem szereztem nevet magamnak, és végül Indiába, majd Spanyolországba emigráltam, ahol bohócdoktorként tengődtem a közkórházak folyosóin, mint egy kósza légy a húspiacon. Indiában vándorcirkusz tagja is voltam, 2003-ig. Láttam megszületni egy kiselefántot, és erről később úgy írtam, mint életem legcsodálatosabb élményéről. Spanyolország csak ez után jött. Önmegtartóztató életet éltem utolsó éveimben, rövidre vágott hajjal meditáltam ott, ahol mások alkoholra és kenyérre koldultak. Bizonyos körökben valóságos szentként tiszteltek az emberek. Aztán jött a pokolgép, amit ismeretlenek talán éppen nekem szántak, és ami egyetlen pillanat alatt kifújta szemeim őrlángját.. Azt hiszem, hogy ez az élet, amit a Magyarok megkomponáltak nekem, nem is lenne olyan rossz. Le tudtam volna élni, el tudtam volna viselni minden velejáróját és következményét, mint egy könnyed estéji ruhát. De most itt vagyok, és van mellettem valaki, aki számomra valóságosabb mindennél, ami állítólag történt velem az elmúlt harminckilenc évben. Ő nem kapott semmilyen lezárást. Továbbra is ott tátong benne az az anyátlan űr, amit az én dolgom lenne betölteni. Az életrajzi műsor a végéhez ért. Mutattak még egy híradós felvételt is a tragédia helyszínéről, mielőtt Lilla kikapcsolta  a tévét, és bevette magát az internetes ismeretségek virtuális szeretetáradatába. Láttam Eriket a képernyőn, a háttérben mozgolódni, és hirtelen émelygés nyílalt belém, mint tengeribetegség egy ormótlan viharban. Már emlékszem, mi történt azon a napon, a robbantás helyszínén. Emlékszem, hogy mi is volt az a titok, amit Erik megosztott Áronnal egyik este, az iroda félhomályában. Egy részem még nem volt rá felkészülve, mert még minden annyira új volt neki, inkább küzdött ellene, és egy ideig sikerült is neki. Nem volt véletlen, hogy a tragédia után Erik olyan hamar a helyszínre ért. Minden ott hevert a romok közt, csak nem akartam észrevenni. Élni akartam. Fürödni egy kicsit a nap fényében, közel lenni egy férfihoz, és megismerni a világot. Sñr. De Carlos Rico nem egyszerű kereskedő volt, én pedig nem a bejárónője voltam. Rico iratok hamisításával kereste a kenyerét, és idézte elő korai halálát. Igen. Utolsó megbízását Eriktől kapta, hogy készítsen személyi igazolványt és útlevelet Trelinger Zsófia névre, és ő ezt meg is tette, még mielőtt egy helyi banda rárobbantotta volna az otthonát. Erik mindig is egy egyszerű csaló volt. Egy közönséges senki, aki haza akart menni a családjához, és gondoskodni róluk, ezért kitalált egy másik senkit, egy akárkit, akinek fizetett egy életet, sőt, nem is egyet! Több tucatot! És hát... ez lennék én. Talán egy energiahalmaz, egy tudat önmagára ébredése vagyok, egy kósza lélek, ami arra vár, hogy átküszködhesse magát az anyagi világba. Talán csak egy ismeretlen, láthatatlan báb vagyok, egy kivetülése mindannak, amit mások gondolnak és éreznek, és talán Lillát sem én szeretem, csak valakin keresztül, valaki helyett törődök vele, valaki nevében, aki tettekben mindeddig még nem mutatta meg magát. Vagy lehetek egy kozmikus tréfa csattanója, amit mindenki ért, de amin senki nem tud igazán nevetni. Csak kérdezgetek és filozofálgatok itt, de mi az, amit valójában tudok, vagy amit egyáltalán tudni vélek? Ott van Lilla. Lilla mindig a lányom lesz, de én soha nem lehetek az anyja. Úgy nem, ahogyan az szükséges lenne. Ezt el kell fogadnom, és ha egyszer sikerült elfogadni, de akár csak egy pillanatra elhinni is, már késő. Arra a rengeteg arcra gondolok most, amiket az elmúlt hetek során láttam, és olvastam. Mindenki egy kicsit a részem volt, még ha nem is tudtam egyformán szeretni őket. Belőlük tevődtem össze, épültem fel, ahogy ők is belőlem: a halott nőből, a pénztermő fából, az ideából. Most fordul hátra Lilla a számítógépétől és ásít egyet. Álmosan, lassan felveszi a pizsamáját, ledől, betakarózik, majd kezével kinyúl az éjjeliszekrénye felé és lekapcsolja a lámpát.
Elképzelem, hogy ott fekszem mellette az ágyában. Őrzöm az álmát, és minden pillanatban látom őt a ködfátyol mögül, ami szétválaszt minket, valami anyag, holmi porhüvely formájában. Elképzelem, hogy álmodik, és én is álmot látok. Most egy sivatagban vagyok, ismerős helyen. Fehér homokdűnék hullámzanak a hőségben megcsiszolt horizonton. Délibáb lennék csupán? Nem érzek szomjúságot. Nyugalmat érzek, és homokot, erős lábak ujjai közt peregni. Nyugalmat és biztonságot, ami abból a félelmetes rációból fakad, hogy mindaz, ami körülvesz engem, időtlen, elemi és elpusztíthatatlan. Semmi nem történhet velem, ami korábban ne történt volna már meg millió más emberrel, és olyan hatalmas erők munkálnak körülöttem, bennem, de még a legapróbb homokszemben is, amiket az emberiség soha fel nem foghat. És ezek az erők tartják egyben ezt a világmindenséget. Meztelen vagyok. Van testem, aminek minden porcikája, minden atomja mozgásban van. Most még vetek egy pillantást, egy utolsót a távolban lomhán elhaladó karavánra, majd behunyom a szemem, és csendben hagyom, hogy tetőtől talpig elfújjon a szél.

Vége