Jusztícia

I.

A nevem Ella. Már egészen kicsi koromtól kezdve bolondulok a csillagászatért. Ezer, és ezer éjszakát töltöttem az erkélyen ülve, és bámultam a csillagokat a távcsővel, amit a tizedik születésnapomra kaptam. Az egyik ilyen éjjelen ötlött az eszembe, hogy talán asztronautaként kellene majd dolgoznom a jövőben. Ez a gondolatom meg is valósult - csak nem pont úgy, ahogyan elképzeltem.

Két társammal együtt én kaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy hetekig keringjek a Föld körül, és a legközelebbi bolygók felszínéről fotókat készítve élet nyomai után kutassak. A társaim, Katie, és Jeremiah nem szívesen vállalták el a megbízást, pontosabban fogalmazva parancsot, mert mindkettejüknek családja volt, akiket idelent kellett hagyniuk. De a pénz nagy úr - és hiába kelletlenül, mégis velem kellett jönniük. Az első egy hétben semmi különöset nem találtunk. Sem vizet, sem egyéb életre utaló jeleket. Aztán közelebb kerültünk a Jusztícia nevű kisbolygóhoz, és abban a pillanatban, ahogy az első képek elkészültek, az emberiség sorsa megpecsételődött. Azonnal visszaindultunk.

A Jusztícia egy nem túl régen felfedezett kisbolygó volt - már az elején is lehetett sejteni, hogy alkalmas rá, hogy az emberiség közel fele ott éljen. A kezünkben volt a megdönthetetlen bizonyíték - fotó egy idegen bolygó felszínén lévő apró kis oázisról. Víz. Fák. Oxigén. Briliáns. Kiharcoltam, hogy én lehessek az, aki először Jusztícia földjére lép, és mintákat szerez az ottani talajból, vízből, és egyéb dolgokból. De akkor még nem tudtam, hogy ott fog történni valami, ami megváltoztatja az életem.

A Jusztícia körülbelül akkora volt, mint a Föld háromnegyede. A gravitáció gyengébb volt, a légkör pedig sokkal párásabb. A nappali időjárás mérsékeltnek volt nevezhető, az éjszakai azonban csontig hatoló hideggel érkezett. Volt, hogy -30 °C-ot mértem egy éjszakán - mintha a sivatagban éjszakáztam volna. Az egyik reggelen, amikor ismét a víz összetételét vizsgáltam az űrhajómban, ami nem messze a lefotózott oázistól parkolt, a riasztórendszer beindult, és a kamerák képernyőjén egy világos árnyat láthattam elsuhanni. Először nem értettem mi az, gondoltam, csak valami légköri jelenség, vagy ahhoz hasonló, arra nem is gondoltam, hogy esetleg intelligens életforma lehet a bolygón. Tovább dolgoztam hát, és nem foglalkoztam a kamerák előtt újra és újra megjelenő fénypászmával. Éjjel azonban furcsa álmom volt. Az oázis fáinak árnyékában ültem, és az ölemben egy gyermek volt. Játszottam a gyermekkel, énekeltem neki, és akkor odalépett hozzám egy magas, kopasz lény, melynek lábai a kenguruéhoz hasonlítottak. A szeme írisze kék volt - a közepén ülő pupilla pedig leginkább egy kereszthez hasonlított. A lény meztelen volt, de nemiszervnek nyomát sem láttam, ezért képtelen voltam meghatározni a nemét. A lény a gyermekre vetette a tekintetét, majd rám, és csipogó hangon magyarázott valamit egy idegen nyelven, én pedig értetlenül bámultam rá.

- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem fedezi fel a hangomban a rémületet, és nem tesz kárt bennem, vagy a gyermekben.
- Beléd... hatolni - a hangja recsegett, és egyszerre csipogott, álmomban felsikoltottam. Hideg verejtékben úszva ébredtem fel, és ellenőrizve a kinti állapotokat, kelletlenül konstatáltam, hogy reggel van, és ideje munkához látni. A napok gyorsan teltek, és közeledett a hazautazásom ideje. Indulás előtt egy nappal mindent összeszedtem, aminek köze volt a vizsgálatokhoz, és elrebegtem egy imát, hogy az utam zökkenőmentes legyen. Miután mindennel végeztem, lefeküdtem, és szinte azonnal mély álomba merültem. Mintha...hipnotizáltak volna. Nem tudtam, hogy azon az éjjelen idegen járt az űrhajón. És azt sem tudtam, hogy az az idegen hajszál pontosan úgy néz ki, mint a lény, amely álmomban "ajánlatot" tett. És persze azt sem tudtam, hogy megerőszakolt, amíg én öntudatlanul hánykolódtam a sötétség tengerén. Másnap hazaindultam, és egyelőre semmilyen furcsa jelet nem fedeztem fel magamon. Ahhoz hetek kellettek.

II.

Napok óta émelyegtem. A cérna akkor szakadt el, amikor az egyik fontos értekezleten teleokádtam a papírkosarat, és még el is ájultam. Hőhullámok gyötörtek éjszakánként, és fáradékony lettem. A kollégáim azonnal pletykálkodni kezdtek, hogy valószínűleg terhes vagyok, de én erről nem is tudtam, amíg Katie oda nem jött az állapotom felől érdeklődni. Természetesen a többiek adták neki ezt a feladatot.
- Mondd, Ella, nem vagy te véletlenül... állapotos? - olyan angyali arcot vágott, hogy legszívesebben szembeköptem volna. Az utóbbi időben egyre ingerlékenyebbé váltam, és ez most készült feltörni bennem. Éppen borzalmas hányingerem volt, és amikor öklendezni kezdtem, Katie halálra vált arccal rohant el valamiért, amibe belehányhatok. Amikor ezen a közjátékon túljutottunk, és én egy papírtörlővel rendbeszedtem magam a női vécében, Katie újra feltette a kérdést, én pedig kinevettem.
- Ugyan már. Ahhoz szexelni is kellene - nyögtem neki nevetéstől fuldokolva, és mivel ezzel a kijelentéssel egy újabb pletykaáradatot alapoztam meg, kisétáltam, hogy összeszedjem a holmimat, és hazamenjek.

Azon az éjjelen a lény megint megjelent álmomban, Beszélt nekem arról, hogy az utolsó, aki a bolygón életben maradt, ezért megtermékenyített, hogy fennmaradjon a faj, amiért az ősei olyan sokat tettek. Beszélt nekem városokról, amik elpusztultak, gyermekekről, akik a szüleik nélkül, egyedül haltak el a vadonban, és hogy a gyermek, akit a szívem alatt hordok, egy nap vissza kell, hogy térjen a szülőbolygójára, hogy újra benépesítse azt. A reggeli kávém fölött ülve azon gondolkoztam, hogy ez tisztára olyan, mint egy modern Ádám és Éva sztori. "Szaporodjatok, sokasodjatok!", mondá az Isten, mire Ádám és Éva a parancsnak engedelmeskedve egetrengető kufircba kezdtek. Attól az éjszakától kezdve az én modern Ádámom újra és újra megjelent az álmaimban. Szinte éreztem magamban a falloszát, amit elképzelni sem tudtam, milyen lehet, éreztem, ahogyan dolgozik bennem, hogy a magja egyesüljön a petémmel, egy teljesen új fajt létrehozva. Egy ember-földönkívüli hibridet. Micsoda kalamajka származna ebből!

Az émelygés és egyéb tünetek után az első, amit megfigyeltem, az volt, hogy híztam. Pajzsmirigy problémákra kezdtem gyanakodni, ezért a munkahelyemre kirendelt orvossal megvizsgáltattam magam. Vért vett, ami mellé vizeletet is adnom kellett, így derült ki, hogy nem pajzsmirigy problémám van. A vizetelemben magas HCG hormonszintet észleltek, és hivatalosan kijelentették, hogy terhes vagyok. Összedőlt a világ.

Az agyam napokig kattogott azon, hogy vajon hogy történhetett ez meg. Aztán felvillantak az emlékképeim a lényről, akit akkor már Ádámnak neveztem. Az első álmom, amelyben közölte, hogy belém fog hatolni; a villanások a kamerákon; az álomtalan álmom az utolsó éjszakán. Akkor kezdett körvonalazódni a magyarázat. Ádám barátunknak valószínűleg telepatikus képességei vannak, így tud kommunikálni velem még most is. Gyakorlatilag bemászik a fejembe. Rettegni kezdtem attól a valamitől, amit a szívem alatt hordtam, arra gondoltam, hogyha az a valami megszületik, vajon mi lesz az emberiség sorsa. Mi van, ha elpusztítja az emberiséget? Mi van, ha úgy jön a világra, ahogy azt már sokszor láttam az Alien filmekben, amiknek Sigourney Weaver volt a főszereplője? Mi van, ha...? Ádám még élt. Az utolsó telepatikusnak nevezhető üzenetet akkor kaptam tőle, amikor már haldoklott, és amikor az a valami bennem először mozdult meg.

A hónapok nagyon gyorsan teltek, a hasam egyre gömbölyödött, az étvágyam nőtt, rengeteget híztam, de nem volt feltűnő a magasságom miatt. Egy augusztusi éjjelen aztán elfolyt a magzatvíz, és az a teremtmény nagyon szeretett volna szabadulni a méhemből. Hamarosan a szülőszobán találtam magam, és az epidurális érzéstelenítés ellenére is óriási fájdalmat éreztem. A magzat hatalmas volt. Legalább 5 kilós, éppen ezért egyszerűen felmetszették a hasamat, és kivették belőlem. Az orvos, és a nővérek, akik ott voltak a gyermekem születése pillanatában, egy emberként sikítottak rémületükben. Ha nem lettem volna eszméletlen, akkor én is sikítottam volna. Na ja, azok a hülye drogok.

Nem engedték, hogy megnézzem. Azt mondták, bizonyos testi deformációkkal jött a világra, és még nem vagyok alkalmas arra, hogy feldolgozzam a látványt. Közöltem velük, hogy asztronauta vagyok, és kötélből vannak az idegeim. Akkor behozták. Az elején semmi különöset nem fedeztem fel rajta. Az egyedüli, ám mégis szokatlan jellegzetessége a szeme volt. Írisze kobaltkék, a pupillája pedig kereszt alakú. Kíváncsian nézett rám, a levegőt markolászták apró, húsos kezecskéi. Rám mosolygott.

Borzasztó gyorsan fejlődött. Titokban tanulmányoztam - rájöttem, hogy imádja a cukortartalmú ételeket, és hogy az intelligenciája messze felülmúl egy egyszerű embert. Az asszociációja remek volt. Lapokat terítettem a földre, amikre bizonyos tárgyak voltak rajzolva. Azokat a tárgyakat neki a megfelelő lapra kellett tennie. Egyszer sem hibázott. Nem próbáltam neki megtanítani az "anya" szót. Neki is csak Ella lettem, annak ellenére, hogy én hoztam a világra. De mit tehettem volna? Nem akartam vele mély kapcsolatot kialakítani, mert tudtam, hogy egyszer majd el fog hagyni, és nem akartam fájdalmat.

Ezen kívül rettegtem tőle. Adam-ként anyakönyveztettem. Otthon csak Szörnyecskének hívtam, de látszólag ez nem izgatta. Valószínűleg nem volt tisztában azzal, mit jelent a szörnyecske. Azzal meg még kevésbé, hogy ő tényleg az. Ennél a pontnál már nem is tűnt annyira intelligensnek. Kétéves korára egy ötéves testi fejlettségével, és egy tízéves szellemi fejlettségével rendelkezett. Mindent megjegyzett, amit látott, vagy hallott. A beszéd nehezére esett, de írásban, és gesztikulációval tudott kommunikálni. Leköltöztünk a tengerpartra, olyan helyre, ahol kevés ember jár. Valószínűleg csodálkoztak volna, ha tudják, hogy csak kétéves. Nem akartam, hogy csodának kikiáltva felhasználják a mocskos pénzhajhász akcióikhoz. Hát kettesben éldegéltünk, a világtól távol, és éreztem, hogy közeleg a nap, amikor el fog menni.

III.

A tizenharmadik születésnapján történt. Testileg annyira volt fejlett, mint egy tizenhat éves tinédzser, szellemileg pedig leginkább egy huszonévesre hasonlított. Imádott filozófiai és pszichológiai könyveket olvasni, ha havonta egyszer nem vettem neki egy ilyen jellegű könyvet, képes volt, és napokra kiment az erdőbe, és étlen, szomjan, alvás nélkül kóborolt. Gyönyörű lény volt. Magas, nyúlánk, a szemei egyre szebbek lettek az évek alatt, és ha belenéztem, úgy éreztem, olvas a gondolataimban. A haja barna volt, és dús. Ha futott, senki sem érhette utol, a beszéde pedig lággyá és dallamossá változott. Még mindig nehezére esett, az R betűt például képtelen volt helyesen kiejteni, de ő így volt a tökéletesség mintapéldája. Észrevettem, hogy egyre többször bámul egy pontot az égen, és én tudtam, mi az a pont. A Jusztícia. A hazája.

Szokás szerint valahol az erdőben duzzogott, mert nem vettem meg neki azt a könyvet, amit annyira akart. Azt hiszem, Nietzsche egyik kötete volt az. Én sosem értettem a filozófiához, nekem a realitás talaján kellett maradnom, mint asztronauta. Én kész tényeket vizsgáltam, sosem mentem bele azoknak a tényeknek az átvitt értelemben vett létezésébe. Egyszerűen nem érdekelt. Azért fizettek, hogy kutassak. Hát kutattam. Míg ő valahol kinn csavargott, a szobájába mentem. Hónapok óta zárva tartotta előttem az ajtót, és a kíváncsiság furdalni kezdte az oldalamat.

Amit odabenn láttam, egyszerre volt elkeserítő, és lenyűgöző. Körös körül a falon rajzok a Jusztícia egyes pontjairól. Az ágy felett egy latin felirat, amelyet valószínűleg valamelyik könyvéből lesett. Az ágyon egy frissen rajzolt kép. Rólam. És a lényről, aki őt nemzette. A képen meztelen voltam, a szemeim lecsukva, a lény pedig szinte egész testével körbefont. Körülöttünk a végtelen űr, aprólékosan ráfestve minden apró csillag. Gyönyörű volt az egész. Hallottam, amint csapódik a bejárati ajtó, és gyorsan kiosontam a szobájából. Átmentem a dolgozószobámba, ahol az asztalon becsomagolva feküdt a könyv, amit annyira akart. Amikor felért az emeletre, a kezébe nyomtam, és felragyogott az arca. Egy puszit nyomott a homlokomra (nagyjából egy fejjel lehetett magasabb nálam), és a saját csipogó, recsegő nyelvén köszönetet mondott. Elpirult.
- Bocsáss meg Ella. Szóval azt akarom mondani hogy nagyon szépen köszönöm! - rámosolyogtam, és néztem, ahogy besétál a szobájába, és magára zárja az ajtót. Valószínűleg egész éjjel azt a könyvet fogja bújni. Nekem pedig ideje lenne elkezdenem a vacsorakészítést.

IV.

Borzalmas nagy robajra riadtam fel. Azt hittem, bontják a házat, egy szál bugyiban rohantam ki a szobából, hogy megkeressem a zaj forrását. Éles fehér fény szűrődött be az ablakokon- Kirohantam az udvarra, és láttam, ahogy Adam testéből árad a fény. Szó szerint ő bocsátotta ki. Amikor a bejárati ajtó becsapódott, rám emelte a tekintetét. A szeme izzott, olyan volt, mint egy felhevített fémdarab, csak nem vörösen, hanem kéken parázslott. Meglátta félmeztelenségem, és arcán megjelent egy kaján félmosoly.
- Gyönyörű vagy - mondta, de a szája nem mozdult. Elpirultam, és kezemmel eltakartam a melleimet. A fényes izzás hamarosan alábbhagyott, és ő újra a régi Adam lett. Lassan odasétált hozzám, és megérintett. Tudtam, hogy nem szabad. Az anyja voltam.

De amikor az ajkai az enyémekhez értek, nem voltam többé tudatomnál. A szobámban tértem magamhoz, és őt láttam magam előtt. Meztelen volt, az ablakon bámult kifelé. Amikor meghallotta, hogy mozgolódom, felém fordult, és odasétált az ágyhoz. Lefeküdt mellém, és csak bámult rám a hatalmas, ártatlan kék szemeivel. Elveszítettem az eszméletemet. Az utolsó amit láttam, az a bizonyos kaján félmosoly volt. Eltűnt minden. Elsüllyedtem. Zuhantam a hatalmas, végtelen sötétségben.

Amikor felébredtem, ő már nem volt sehol. Tudtam, hogy visszatért a Jusztíciára, hogy újra benépesítse. Persze fizikailag és biológiailag is lehetetlennek tűnt, hogy egyetlen egy hímnemű egyed benépesítsen egymaga egy egész bolygót. Nem tudhattam, hogy maradtak még túlélők. Csak azt tudtam, hogy a fiam elment, és előtte közösült velem. Hirtelen rosszul lettem. A szívem hevesen vert, a veríték gyöngyözött a homlokomon, remegtem egész testemben. Felhívtam a mentőket, hogy valószínűleg szívrohamom van. Mindig gyenge volt a szívem. Egy fehér, steril szobában tértem magamhoz.

Éjjel volt, de az ablakon mégis erős fehér fény zúdult be rám. Nem számítottam rá, hogy eljön értem, és elvisz a Jusztíciára, mégis megtette. Tudtam, hogy nem én leszek a gyermekei anyja, és ennek örültem. Felőlem lehet aztán bármilyen lény ő, a vérfertőzés nem az én műfajom. De boldog vagyok, hogy vele lehetek. Ő a legjobb dolog az egész életemben. Haldoklom, és ezt mind tudják odakinn. A lány, Nayra, és a fiam, Adam. És a Jusztícia összes lakója. Ella halott. A királynő halott. Ég veled, Jusztícia.