bogu kaland: Galapagos

1993 tavaszán tettünk huszonhét fős csapatunkkal látogatást Ecuadorban és a hozzá tartozó Galapagos szigeteken. A főváros, Quito jellegzetes keveredése a spanyol kultúra cicomás, arannyal dúsan díszített templomainak, hatalmas faerkélyes nemesi palotáinak és a mai modernkor építészetének. A belváros girbe-gurba utcáin fekete és barnakalapos indián nők és férfiak nyüzsögtek. Hátukon batyuba kötve egy-két kisgyerek kandikált ránk, míg mellettük a nagyobbak követték szüleiket.

A belváros séta nagyon lenyűgözött bennünket, mert itt találkoztunk először eredeti, népi viseletben közlekedő, és mindennapjaikat élő indiánokkal. Nagyon magasan voltunk a tengerszittől. Itt fájdult meg most már nekem is a fejem, pedig Peru zord hegyei között már átestem a tűzkeresztségen. Felbuszoztunk a város fölött elhelyezkedő ősi fellegvárba, ahonnan gyönyörű volt a kilátás. Aztán le,a tengerpartra a hatalmas spanyol tengerparti védművekkel ellátott erődbe. Ez a hirtelen szintkülönbség fájdította meg a fejemet.

Quitótól nem messze kibuszoztunk az Egyenlítőt megörökítő obeliszkhez. Itt módunkban állt emlékképeket készíttetni magunkról. Mégsem jut el valaki mindennap az Egyenlítőre. Két napos akklimatizálódás után összecsomagoltunk és transzfer a reptérre. Légibusszal repültünk Santa Crúzba. Mikor kiszálltunk a gépből, előttünk egy vörös, kopár táj terült el. A meghatottságtól szóhoz sem tudtunk jutni. Beültünk turistabuszunkba és a döcögős úton elkezdtük megközelíteni a Darwin Kutatóállomást.

Santa Cruz a szigetek központja.

A lakosság száma is itt a legnagyobb. Puerto Ayora városa a Charles Darwin Kutatóállomás és a turizmus bázisa. A tudósok fogva tartott teknősök és a szárazföldi iguanák tenyésztésére vállalkoztak. Caleta Tortuga Negra békés lagúnájában tilos a partraszállás. Az egyetlen hangot az időnként levegőért felbukó teknősök pisszegése adja. Decembertől márciusig a Csendes-óceán zöld teknősei békésen és csöndben költenek itt. Gyakran látni fiatal fehér farkú cápákat. A legnagyszerűbb látvány a foltos sasráják vagy az aranyráják együttese. Santa Fé tökéletes kikötőt kínál és alkalmas a búvárkodásra is. A névtelen öböl sekély vizű, csak kisebb csónakok térhetnek be ide. A természetes kikötőben fiatal oroszlánfókákkal búvárkodhat, de figyeljen, s ügyeljen a nagyobb hímekre!

A szigeten egyszerre 52 embernél nem tartózkodhat több. Így lett kialakítva a kis hospedájból álló turistaközpont. Azért az udvaron úszómedence is rendelkezésünkre állt. Iszonyú volt a hőség és a páratartalom. Facsarni lehetett a bőröndben tartott ruháinkból a vizet. Ebéddel kezdünk, egy kisvendéglőben. Természetesen rák, hal és kagylóételek voltak a menüben. Viszont finom borok és sörök is rendelkezésre álltak. Miután így felüdültünk elindultunk a kutatóállomás megtekintésére.

A Múzeumban, hatalmas körpanorámában mutatták be a sziget élővilágát, majd tárlókban a Darwinhoz kötődő emlékeket. Az udvaron két hatalmas teknős volt a fő atrakció. Állítólag kb. 270 évesek, lehettek és még maga Darwin merített ihletet belőlük az Evolúciós elmélet megalkotásához. Láttunk szárazföldi és tengeri iguanákat és különféle madarakat szabadon kószálni ebben az Édenkertben. Két napot akklimatizálódtunk és harmadik nap reggel katamaránunkkal kifutottunk a fókák szigetét meglátogatni Santa Isabellán.

Hiába volt az intelem. A helyi idegenvezető lelkünkre kötötte, hogy hosszú újjú ingben, bakancsban és hosszúnadrágban, kalappal a fejünkön induljunk a túrára. Nem hallgattunk rá. Míg ő imigyen beöltözködve üldögélt a háromórás unalmas úton, mi fürdőgatyára és a nők bikinire vetkőzve napoztunk a fedélzetem. Csak nassolni és inni jártunk le az utastér hűsébe. Ennek meg is lett az eredménye. Már itt leégtek egyesek. Főleg azok, akik bekenték magukat. Én is leégtem, de nem olyan borzalmasan, mint a magukat olajjal kenegetők.

Az unalmat, csak a rajokban felbukkanó és vízbe dobott kenyérdarabokért viaskodó delfinek törték meg. Hangos füttyögéssel jelezték, hogy megérkeztek, és így kunyerbálták az alamizsnát, amiért bohóckodásukkal fizettek. Az idegenvezető lelkünkre kötötte, hogy nem szabad az oroszlánfókák uralta óceán parton fürödni, mert a hímek megtámadhatnak bennünket. Mi, viszont a naptól és az elfogyasztott alkoholtól felhevülve egyből a hűsítő vízbe rohantunk és játszadozni kezdtünk a kis fókakölykökkel.

Szerencsére semmi bajunk nem történt. Engemet kergetett meg egy nőstényfóka, mikor megsimogattam a kicsinyét egy videofelvétel kedvéért. Természetesen pacskerokban, félmeztelen indultunk a sziget óriásteknőceinek és foltos iguanáinak szemlélésére. Félórás gyaloglás után a forró lávatalaj égette a talpunkat, a nap pedig a fejünket. Bemenekültünk a kaktuszerdőkbe. Ott filmeztünk és fényképeztünk. Némelyek meglovagolták az óriásteknőcöket, mások a semmi félelmet nem mutató madarak fészkeiben lévő fiókákat simogatták, kézbe vették.

Az iguanákkal nem lehetett haverkodni, mert harapósak voltak. A sziget bejárása után égő testünkkel újra belevetettük magunkat a habokba. Most már óvakodtunk közel engedni magunkhoz a fókákat. Aztán beültünk a katamaránba. Lenn az utastér hűsében finom haleledeleket szolgált fel a személyzet. Itt egy jó órácskát üldögéltünk és emésztettük az élményeket. Késő délután értünk a főszigeti szállásunkra. Közülünk négyen kaptak napszúrást. Ők másnap már nem jöttek velünk.

Másnap Santa Elenórára mentünk a Galapágosi madarak és vízi iguanák megszemlélésére. Most már óvatosak voltunk. Felkerültek a városkában vásárolt szalmakalapok, a túrabakancsok, hosszú szárú vászonnadrágok, és hosszú újjú ingek. Voltak, akik esernyőt hoztak magukkal. Szobatársam, Lacika pedig lepedőbe burkolta habfehér, most azonban tűzpirosra sült testét. Rövid kétórai hajókázás után kikötöttünk Santa Elenórán.

A part fehérlett a gödények (pelikán), albatroszok, sirályok, és más-más tengeri rablómadaraktól. A növényzet alacsony, egy-másfélméteres bokrokból állt. Rengeteg madár fészkelt a bokrokon és a bokrok tövében. Az színes és tarkatollú énekesmadarak, Galapágosi pintyek, zebrapintyek, és papagájok fészkeltek a bokrokon és a bokrok gyümölcseit fogyasztották. Olyan szelídek voltak, hogy ránk sem hederítettek.

A sziget északi oldalán lévő fekete sziklafalban Galapágosi víziiguánák élték mindennapjaikat. A jó fél és egyméter közötti vöröstarka iguanák üregeikből toccsantak a vízbe. Gyorsan mozogva úszóhártyás lábaikkal, kishalvadászatra indultak. Miután kigyönyörködtük magunkat, elérkezett a visszaindulás ideje. A visszaút egyhangúan ,étkezéssel,és italozással telt el.

Este szabadidő és a kutatóállomás szuvenírboltjainak kifosztása volt a dolgunk. Aztán vacsora és fekvés. Másnap, egész nap szabadprogram. A lagúnákban való fürdéssel, akinek pedig még volt ép bőr a testén, az napozással töltötte el napot. Utolsó kirándulásunkat Santa Rózára tettük. Ez valaha a kalózok szigeteként vált hírhedté. Itt óriási turistaparadicsom üzemelt. Fekete koponyát és két lábszárcsontot ábrázoló zászló lengett a főépület kupolájának csúcsán.
Hatalmas asztalok mellett lehetett italozni, és nassolni. Akinek még volt energiája az úszkálhatott. Akinek nem, az pedig üvegaljú csónakokba szállva a korallzátonyok élővilágával ismerkedhetett. Nekünk ennyi jutott az élményekből. Mások, akik hetekig laktak itt, búvártanfolyamokat végezve könnyűbúvárkodtak.

Az ebéd a szabadban volt. Faszénen sült kagylók, languszta, homár rákpecsenyék. Hatalmas töltött halak, és apró, tintahalak rántva. Fenséges eledelt szolgáltak fel. Sok szuvenírt lehetett vásárolni. Én két gyönyörű korallt vettem, ami ma is szobám dísze. Késő délután indultunk vissza szállásunkra. A búcsúvacsora szintén tenger gyümölcseiből került ki. Utána tüzes argentin és chilei borok következtek. A vacsora végeztével, a séf vezetésével felsorakozott a személyzet, akik hét napon át az élelmezésünkről gondoskodtak és megköszönték, hogy megtiszteltük konyhájukat.

Másnap reggelre összecsomagoltunk és transzfer a repülőtérre. Visszarepültünk Quitóba. Egy nap szabadidőnk volt, hogy megmaradt dollárkáinkat szuvenírokra váltsuk. Aztán élményekkel betőtekezve búcsút intettünk Ecuadornak.