Történetek

Azon a napon este már nálam volt Irma. Jó alakja volt, bár a melle kicsit megereszkedett már. Nem volt neki gond a szopás. Számomra nincs izgatóbb, mint egy özvegyasszonyt szopatni, megdugni. Végül is, valaha férje volt, az szoktatta rá a farokra, azután eltávozott az öröklétbe, kefélni az angyalokkal. Angyalok persze nincsenek: mint annyi mindent, tudom ezt is...

...Isten kezdett komolyan elgondolkodni… - túl járok az eszén! És teremtett egy másik ugyanolyan embert. Az ember rekordidő alatt megölte a másikat. Aztán Isten utolsó próbaként teremtett egy asszonyt. Azóta az emberek szaporodnak, és remélik, egyszer elegen lesznek, hogy megöljék Istent.

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit...

Kezeiddel a vállaimat szorítottad, én csak mozdulatlanul támaszkodtam feledted, s csak néztem szemeid, a pillanatot akartam megfogni, mintha megfogható lett volna, duzzadó türelmetlen lüktetésem terelte megint a gondolatképeket, s várta az irányítást, azt a mozgást, ami majd vezeti, de épp csak kicsit, egész aprót kapott, akár a csiga mozgása, vagy egy lajháré, olyan lassan mozdult csípőm. Beljebb, kijjebb zónák és pontok beteljesülésre váró ösztönös indulatok, csodás s mámorítóan részegítő,...

. Én azonban imádom a puncit, és nem csak a Feldolgozási Folyamat végén. Élvezem az aktust, főleg azt a pillanatát, amikor az élvezettől önkívületbe esett nők rádöbbennek, hogy ugyancsak rossz lóra tettek, amikor velem kívánták kielégíteni éhes testüket. Engem kétféle nő vonzz: az elvált és az özvegy...

Miután tegnap még nem látta, és egy éjszaka alatt nem lehet ekkora szobrot emelni, úgy döntött, beszél Dénes atyával. A pap levonta a következtetést: ez egy isteni jel, Sztálin jó ember volt, és szentté kell nyilvánítani. Küldött is egy levelet a pápának, hogy áldja meg a falut, és nyilvánítsa zarándokhellyé a szobrot...

Reméltem, hogy csak a vakító napsugarak csalfa játéka, amit látok… Nem, mégsem. Az ott az én barátom! Hirtelen tisztán látok mindent, nem vakít többé a nap, minden valóságos. Zoli és egy idegen lány! Kéz a kézzel, test a testtel, szem a szemmel érintik egymást. Boldogok. Hirtelen megszédülök, balga naiv fejem a mélybe húz. Végigpörög zakatoló, parányi agyamban milyen szép is volt, amikor engem ölelt így. De már mást ölel…

Rémületem egy csapásra pánikká változott, amikor az alak elindult felém. A kezében valami hosszú tárgyat tartott. Volt egy tippem, mi az. Megfordultam és az ajtó felé rohantam. Vagyis rohantam volna, ha nem lett volna úgy telepakolva a szertár. Így azonban ismét elestem, de ezúttal komolyabban, mint az első alkalommal...

Félúton megcsörrent a mobilom, nevetgélve vettem fel, miközben Zoli a fülemet puszilgatta. Anyu volt az: - Hol vagy? – kérdezte, én nevetve válaszoltam: - Zolival, de nagyon rossz a vonal. Bárcsak annyira rossz lett volna, hogy ne halljam a következő mondatát! Ólomsúlyként nehezedett rám anyu távoli, sírással küszködő hangja. Még ma is tisztán hallom azt a fájdalmas mondatot: - Ne menjetek be a kórházba! A nagyi meghalt…

Marc erősen megszorította a markában tartott ezüst tőr díszes markolatát. Beljebb mentek, egyre távolabb a megnyugtató utcai világítástól a sikátor belsejébe, ahol egyre kevésbé látták a terepet, mindössze az egyre gyengülő világítás adott némi segítséget a tájékozódáshoz. Egyre tovább araszoltak, amikor valami megmozdult mögöttük...