Angyallétem krónikája -részlet-

[...]

- Allan - szóltam. Az ablaknál álltam, háttal a szobának. Néztem az üveg alján növő jégvirágokat, az utcán rohanó embereket. Sötét volt már, odakint jeges kék fénnyel világlott a hold, de a szemközti magas ház orma csak egy sávnyi sugarat engedett ablakunkba. Idebent lámpások égtek, a fal mellett az asztalon egy vastag gyertya is. Vékony, törékeny kezem az ablakon tartottam, tenyerem körül lassan hízott a pára.

- Allan - szóltam újra halk hangon. Hátra se fordultam, tudtam milyen kép várna. A fiatal férfi ül az asztalnál, kezében penna, előtte papírlap, gondterhes fejét tenyerébe támasztja, és csak nézi a halvány fényben világló falat maga előtt. Néha belemarkol sötét hajába, a tollat a tintába mártja, majd nézi, ahogyan lecsöppen a papírra. Nem ír. Csendesen ül, és néz.

Ezt a képet láttam ezerszer, már hátra se kellett fordulnom, máris felderengett szemem előtt.

- Allan, nem figyelsz rám. - Mondtam, egészen halkan, szinte suttogva. Lehelletem leült az ablakra, vastagítva a párát, hogy aztán jégvirággá fagyjon.

- Ne hívj így. - Morogta vissza egykedvűen, enyhén akadozó nyelvvel.

- Allan, még mindig nem figyelsz.

Fojtott mormogást kaptam csak válaszul, majd ismét megülte a szobát a mély csend. Vártam. Nem szóltam semmit, csak vártam.

- A múzsám vagy, de megint megcsaltál. - A hang belefáradt, rekedtes volt. Egy idősödő ember torkába való, nem Allan ajkaira. - Még a nevemet sem tudod megjegyezni. Nem érintettél meg már mióta! Tudod jól, hogy nélküled semmire se megyek, mégis unos untalan megcsalsz, elfeledkezel rólam, és nem érintesz meg!

- Őrangyalod vagyok, nem múzsád. Múzsák nem léteznek.

- De léteznek, te vagy rá az élő példa.

Nem szóltam, nem szándékoztam vitába keveredni vele. Őrangyal voltam és vagyok, nem múzsa.

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit. Írni sem tudott akkor, és ez - mostani eszemmel visszagondolva - csak azt a meglátását igazolta, hogy valóban múzsa vagyok. Bár ez lettem volna, és lennék inkább! Sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb. Jóval kevesebb a felelősség.

- Mit szerettél volna mondani? - Kérdezte, egész halkan, sőt, már-már szeliden. Magam elmosolyodtam a hangra, és megfordultam. A várt kép fogadott, nem is lehetett volna másképp.

-Örülök, hogy figyelsz. - Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és vártam, hogy a férfi felém forduljon. Nem tette meg, csak ült úgy, ahogy eddig, némán, gondterhelten.

-Elmegyek.

-Pont most? Pont, mikor szükségem lenne rád? - Tisztán hallottam hangjában a felháborodás csengését, mi több, testemben éreztem lelke dühét.

-Igen, most.

[...]