Történetek

Beigazolódott a gyanakvás. Firun tudta, hogy nincs minden rendben ezzel a nővel.
Óvatosan bepillantott az ablakon. Látta a két beszélőt egy asztálnál ülve, s a Hensin papot a sarokban megkötözve. Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó, Alana a falu felé vette az irányt.
Karbad megragadta a megkötözött papot és a kunyhó melletti szakadék felé rángatta...

Sötét. Bármerre nézel sötét. Nem látsz. De én látlak. Mindig is láttalak. Álmaimban sokszor megjelentél. Nem, mint rémisztő kitalált lény, hanem mint egy édes teremtést.
Soha nem gondoltál arra, hogy milyen egyedül lenni. Milyen az, mikor fáj a csend. Fáj az, hogy nem gondol rád senki. Fáj, hogy érzed, hogy egy senki vagy....

Fecskéink, kik a repülés nagy mesterei szintén kioktatták a szelek urát az erőviszonyok milyenségéről. Lehet, hogy ők csupán 20 grammok, de tehetséges manőverezéseikkel megmutatták a viharos szélnek, hogy nem tudja legyőzni őket. Arra viszont bőven elég volt, hogy a rovarokat lesöpörje, így élelem nélkül hagyta a kis szárnyas műrepülőket...

Pokoli állapotban rohantam az erdőben. Éreztem végzetem, mely most már hamarosan eljön. Most itt fekszem a rohadt avaron, várom a megváltást vagy kárhozatot, de már nem törődnek a túlvilág nagyjai az én sorvadt lelkemmel. Szeptember volt. Kerek háromszáz esztendeje. Azóta fekszem e romok árnyékában. Az erdő ősrégi fái között rohantam. Tudtam akkor, hogy utolér e kárhozat. És akkor megláttam Őt...

- Csomagolj fiam, elmegyünk innen! –adta ki az utasítást.
- Micsoda? Hogy-hogy elmegyünk? Kint sorra halnak meg az emberek! Nem mehetünk mi is ki oda! Szerinted mi lesz, ha az utcákon sétálgatunk nagy boldogan?
- Nem tudom, fiam, de most ez a legjobb megoldás. Hallottad a híreket, csak Budapesten észlelték ezeket, a szörnyű jeleket. Siessetek. Rozinak, majd segítek én, te csak tedd a dolgodat! –emelte fel kissé a hangját, amikor kérdőn néztem a húgomra...

A ferihegyi repülőtér elhasznált járólapjait szelte át a lány és családja, anyja és testvére. Siettek, lekésik a repülőt Párizsba. A körülöttük állók rájuk se hederítettek, észre sem vették őket. A lány majdnem fellökött egy idős urat, halk és fuldokló bocsánat - futva-, sietett tovább. A bácsi rendesen megnézte magának. Csak hátulról látta, de karcsú dereka és nőies alakja elkápráztatta...

- Az álom nem valóság, az álom nem valóság...- ismételgette folyton, amit még anyukája mondott neki, mikor egyik éjjel sikítva ébredt fel. Próbált bátorságot önteni magába, de érezte hogy már ehhez sem elég erős. A szemeit ólomsúlyként húzta le a fáradtság, s az álom újból fogságba ejtette...

A fiatalabb megborzongott. Bal kezét lassan zsebébe csúsztatta, és kivett egy fényes golyó formájú tárgyat. Jobb karjával magához szorította társát, és bal kezét a magasba emelte. A gömb csodálatos fényben játszott, úgy tűnt, mintha villámok cikáznának belsejében. A következő pillatatban kezét hátrahajlította, és a magasba dobta a gömböt. A gömb csak emelkedett, egyre feljebb, fel-fel a messzi távolba...

- Hát fent kell tartani valamilyen szinten a rajongók kíváncsiságát, tehát, szeretnénk, hogy ha az egyik még nem felvett szöveggel gyakorolnánk… neked amúgy is szükséged van a visszaszokásra, mert régen nem voltál közöttünk…
- Van benne valami… - Dörzsölte meg az állát Soulness, majd elővett egy szálat és rágyújtott. –Felőlem… - Mormogta, miközben meggyújtotta a cigit. Erre mindenki nevetni kezdett...

Egy régi ismerősöm egyszer ebédre invitált, s nála találtam sok érdekes mondást a falon. Nagyon tetszettek, de főleg az "Azt kapod, amit adsz...".
Ez nagyon elgondolkodtatott. Különösen az utolsó kapcsolatomnál, amikor én mindenemet odaadtam volna, de nem ugyanazt kaptam...