Azt kapod, amit adsz...

Egy régi ismerősöm egyszer ebédre invitált, s nála találtam sok érdekes mondást a falon. Nagyon tetszettek, de főleg az "Azt kapod, amit adsz...".
Ez nagyon elgondolkodtatott. Különösen az utolsó kapcsolatomnál, amikor én mindenemet odaadtam volna, de nem ugyanazt kaptam.
Vajon igaz-e a mondás, vagy esetleg nem jól értelmezem. Vajon másnak adtam ilyen keveset, vagy majd mástól fogok ilyen sok szépet kapni? Ezek a gondolatok merültek fel bennem, s vártam.

Egyszer azonban úgy éreztem, hogy felesleges és feladtam mindent. Más foglalatosságokkal kezdtem elfoglalni magam, s már nem vártam tovább az illetőre. Feladtam. Kikapcsoltam magam a világból. Nekem már csak a lányom létezett a régi életemből. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok. A volt férjemet, a fiamat már elvesztettem. Édesanyámtól is sok gorombaságot kaptam, direkt és indirekt módon. Már nem vártam senkire és semmire.
Teljes depresszió, mondanák sokan, de ez nem így van. Egyszerűen csak elmúlt valami, ami nagyon fáj.

A fájdalom miatt döntöttem úgy, hogy új alapokra helyezem az életem. Próbálom nem komolyan venni az illetőt. Ha majd egyszer-kétszer ő fog várni valamire, amit nem kap meg, biztos el fog gondolkodni azon, amit tett. Majd azt kapja, amit adott... Nem biztos, hogy nagyon meg fogja ez hatni, de remélem, elgondolkodtatja.
Mi romantikus lelkek apró figyelmességekre, kedvességre vágyunk. Ez nem pénz kérdése, ez lélek kérdése.
S ha valakinek durva a lelke mije szép? Lehet ő szép ilyen lélekkel? Bizonyára igen, ideig-óráig. De hosszú távon nem. Ideig-óráig lehet, hogy jól fogja magát érezni valakivel. De igazi személyiségéből nem fog tudni kivetkőzni. Majd azt kapja, amit adott...