Vertige - Ösvény a semmi felé I

Vertige
Timothy V. Sos



I.    FEJEZET

A feledés létfontosságú eleme az emberi életnek. Szükséges számunkra azért, hogy sebeinket begyógyítva tovább küzdjünk a szabadság felé vezető úton. A szabadság a lélek megtisztulása, megtörhetetlenné válása. A puszta emberléten való felülkerekedés, amely egy új szintre emeli a létezést. Feledés nélkül viszont nem lehetünk szabadok sem. Mielőtt továbblépünk az elménk halhatatlanságának színpadára, magunk mögött kell hagynunk állati mivoltunk szégyenletes hamvait. De mindez még csak mese, a valódi történet ezután következik.
A nevem Leonard Clayton. Másodéves hallgató vagyok egy Preston környékén működő intézményben, a James Hughes egyetem művészettörténeti karán. Azaz múlt péntekig az voltam és az óta itt raboskodom a régi, rendetlen Cambridge-i lakásom 9 méter hosszúságú hálószobájának falai között és elmélkedem. Ez az a hely, ahova beburkolózhatok végre, mint egy karanténba, hogy kitisztítsam a gondolataimat és folytathassam a megszokott életemet. Az, hogy miért hagytam félbe ilyen váratlanul tanulmányaimat és dobtam el a jövőmet, azt nem is olyan egyszerű elmagyarázni, de megpróbálhatom.
Mikor tavaly ősszel Prestonba költöztem a szüleim megnyugtató vidéki házából és elkezdtem az egyetemet, észrevettem egy gyönyörű lányt az épület végtelen folyosóján. Hosszú, barna haja, égszínkék szeme egyenesen elvarázsolt. Csak bámultam értetlenül rá, mint a világ legcsodálatosabb teremtményére, pedig akkor láttam életemben először. Első látásra beleszerettem, mindent tudnom kellett róla, ezért érdeklődni kezdtem.
Katerine, a lány, akit csak látásból ismertem, most volt túl egy igen fájdalmas szakításon, miután volt barátja megcsalta, majd egy éves kapcsolat után elhagyta egy elsőévesért.
Mikor erről tudomást szereztem, nyilvánvaló, hogy minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy Kate elfelejtse a volt barátját, Calebet, a bunkó, falusi önimádó farmert. Szóval az elkövetkező pár hét próbálkozásokkal, sétákkal, vigasztalásokkal teli időszak volt, de végül, kéthónapnyi erős udvarlás után, végre sikerült összejönnöm almáim hölgyével. A kapcsolatunk azonban igen váltakozó hangulatú volt az első hónapban, ami után a szerelmem szakított is velem. Ennek az oka az volt, hogy volt barátja, akiről korábban már említést tettem, név szerint Caleb újból szabad volt, ezért az én „drágám” új lapokkal indulhatott és rávethette magát. Erről én addig a pillanatig semmit sem tudtam, amíg visszatérve a könyvesboltból, ahol Katerinenek ajándékot kerestem, meg nem pillantottam a barátnőmet a kegyetlen ellenségem karjai közt szorosan átfonva. Abban a percben ténylegesen megállt a lélegzetem, az átverés gondolata fojtogatta kiszáradt torkomat, miközben próbáltam visszafojtani a szememből áradó könnyzáport. Abban a percben állt meg az idő, és akkor halt meg a lelkem: legalábbis akkor azt hittem.
Kate észrevette félig nyitott szemmel, ahogy én dermedten állok kettőjük szerelmi feszkének határán. Felállt, odasétált hozzám, majd kérte, hogy üljek le. Alig értettem mit próbál mondani, hogy milyen magyarázattal akar elém állni a történtek után. Mit mondhat még, ami enyhítené a bennem dúló haragot? Rám kiabált. Mérgesen üvöltözött velem, engem okolt a saját hibája miatt. Könnyező szemeimbe gyilkos tekintetét meresztette, vizsgálta naivitásom erősségét: „Mennyire dőlhet ez be a színjátékomnak? Mennyire hiszékeny? Vajon megfordíthatom a küzdelmünk állasát és a hazugság győzhet még ebben a párbajban?”
Ezt gondolhatta magában és sikerült is neki. Sikerült, úgy szakítson velem, hogy tudatában sem legyek azzal, hogy mi is történt valójában. Ezután egy kis időre, pár hétre elváltak útjaink, addig, amíg nem közelgett a karácsony és én, aki önfejű lévén kijelenthetem, hogy szinte soha sem tanulok a hibáimból, újból kibékültem vele. Óriási boldogság öntött el, csodálkoztam, meglepődtem, hogy nekem is sikerült! Én is boldog leszek végre!    
Hát nem így történt. Három héttel a szívmelengető, békülésünk után, Kate kijelentette, hogy Calebba szerelmes. Másodjára törte össze a szívemet és még csak nem is tudtam, mi fog a jövőben történni. Zajlottak az események, és habár én szakítottam igaz szerelmemmel, pár órával utána próbáltam visszakönyörögni magam hozzá.
-    Kérlek Kate, békülj ki velem, bármit megadok neked, meg is csalhatsz, csak kérlek, járj velem! - szánalmas szöveg egy szánalmas, idióta szájából, aki kicsit sem konyít a szerelemhez. Kate elutasított és nem akart szóba állni velem, mert a szívében élt a remény, hogy visszakaphatja régi szerelmét. Megjósolható volt, hogy Calebnek most se fog kelleni. Miért is kellene? Ő már megvolt. Ennek hallatán Katerine az italban kereste a vigaszt egy közeli bárban, de én tudomást szereztem hollétéről, ezért utána rohantam. Ott találtam kedvesemet az egyik barátnőjével, aki már eléggé, jól érezte magát. Ahogy odaértem, az ex barátnőm megcsókolt es leültetett. A söröspoharakkal teli asztal előtt naiv fejjel, romantikusan beszélgettünk, majd felajánlottam neki, hogy én majd hazaviszem a részeg Izabellát. Kettőnknek, nagy nehezen sikerült célba érnünk a szinte már alvó lánnyal es Katere bízva a barátnőjét, én is elmentem.
Teltek a napok es bennem újra életre kelt a szerelem tüze volt kedvesem iránt, és mivel Calebnek ismét nem kellett, kibékültünk. Az innentől kezdődő közös percek Katerine-vel mesébe illőek voltak, Kate számára. Minden vágyát teljesítettem, elhalmoztam őt verseimmel, hazavittem magamhoz es csak kényeztettem. Nem csak, hogy minden napkülönböző ajándékokkal, apróságokkal léptem meg a szerelmemet, hanem időt és figyelmet szenteltem mindennek, amit mondott. Éreztem, hogy most már minden megváltozott, hogy ettől a pillanattól kezdve már semmi sem választhat szét minket. Büszkén, őszintén jelenthettem ki, hogy boldog vagyok. Kapcsolatunk kezdete óta most először tapasztalhattam, hogy Kate törődik velem, hogy feltétel nélkül szeret, hogy meghallgat és, hogy igazi társam a bajban.
Több hónapot töltöttünk el úgy, hogy végre újra megbíztam valakiben és újra élt bennem a remény, hogy létezik igaz szerelem. Nem sokkal az előtt, hogy a kapcsolatunk fél éves lett volna, történt egy dolog, ami minden addigi eseményt megváltoztatott. Megkérdeztem Katet, hogy hányszor csalt meg engem, mire ő azt válaszolta, hogy négyszer. Négyszer feküdt le Calebbel úgy, hogy én meg csak észre sem vettem semmit. Próbáltam higgadt lenni, de nem ment. Magamba fojtottam ezt az érzést, próbáltam úgy tenni, mintha nem lett volna igaz, mintha csak egy rémálom lett volna, amiből szerencsére felébredtem. Hetek teltek el úgy, hogy minden nap, folyamatosan sírtam, de nem szakítottam Katevel, mert még mindig nem fogtam fel, mi történt velem.
Újból elvesztettem mindent, mindent, ami addig éltetett és reményt adott az életemnek. Nem volt önbizalmam, hogy belekezdjek valami újba. Beszélgetni kezdtem egy lánnyal, akivel meglepően jól egyeztem és kezdte bennem újra éltetni a reményt, hogy mégis csak léteznek igaz emberek, akik őszinték, hálásak és tudnak szeretni. Be kellett fejeznem a kapcsolatomat Katevel, hogy ne tegyem azt, amit ő. Megesküdtem, hogy soha nem csalok meg senkit, és ehhez tartottam is magam. Szakítottam azzal, aki tönkretette az életemet és járni kezdtem azzal, aki segített felállni a baj küszöbéről. Akármilyen jól is ment ez a kapcsolat, magamat hibáztattam azért, amiért cserbenhagytam Katet, mert most valószínűleg egyedül van, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Véget kellett vessek az új kapcsolatomnak, hogy éljen, a megszokott, a régi. A fejemben úgy zajlott le az egész, hogy most már minden tökéletesen fog alakulni, mert Kate nem mer többé csalódást okozni nekem, hogy kínozza őt a bűntudat és megkapta már a büntetését. Mióta szakítottunk, több apró ajándékkal lepett meg, hogy visszanyerje a bizalmamat, sikertelenül. Akármennyire kevésbé is tetszettek az ajándékai és akármennyire bántott meg, kibékültem vele. Az álmaimban látott nagy kibékülés azonban kicsit sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Nem tudtam elfogadni, amit tett, meg ő maga sem tudta beismerni, hogy o a hibás mindenért. Rángatni, lökdösni kezdtem, kiabáltam, üvöltöttem vele, zokogtam órákon át, de ő csak ordítozott velem és azt hitte, hogy még mindig naiv vagyok. Találkozott Calebbel és elvárta, hogy megértő legyek, csak azért, mert eddig mindenért megbocsátottam neki. Éreztem, hogy már kiirtott belőlem minden érzést és nem tudtam, hogy szabadulhatnék az újból és újból megjelenő gondolattól, amely lassan felemészt. Ennek a már szinte depressziós állapotnak nem csak én éreztem a hatását, hanem a körülöttem lévő személyek is.  Köztudott volt, hogy mióta Kate-el jártam együtt, másra sem tudtam gondolni, csak az ő kényeztetésére. Minden vágyam az volt, hogy boldoggá tegyem, mert őszintén hittem, hogy ugyan olyan örömet lel bennem, mint én benne. Soha senki iránt nem talpaltam ilyen mélységű és fontosságú érzéseket, mint Katerine iránt, ez súlyosan észre is vevődött a viselkedésemen. Akkor voltam először igazán szerelmes, akkor éreztem először ért az elbűvölő, varázslatos érzést, amely őszinte szerelmet, szinte már beteges imádatot keltett bennem, a hűn áhított nő iránt.
Nagy örömömre, miután megtudtam a teljes igazságot a kapcsolatunkról, az érzés egyre csak gyengült és végül azon kaptam magam, hogy csak utálatot éreztem egykori szerelmem iránt. Tudtam, örökre véget kell, vessek ennek a románcnak és meg is tettem. Még aznap elmentem Kate lakására és közöltem vele a döntésemet. Nagyon megrázta őt a hír, már kezdtem sajnálni és az is megfordult a fejemben, hogy kibékülök vele, csak azért, hogy ne szenvedjen miattam, ezért inkább köszöntem és gyorsan eltűntem a környékről. Valahogy még szerettem, egy ribanc volt, de mégis más volt, mint a többiek. Ettől függetlenül nem bocsáthattam meg neki. Azt nem lehetett. Nem voltam hozzászokva az átveréshez, de ő tönkretette a bizalmamat.    Mindvégig hittem az emberek jóságában, abban, hogy az ember természetétől fogva jó, de csalódnom kellett. A nagy csalódás után folyamatosan kezdtem észrevenni az emberek rohadékságát. Rájöttem, hogy körülöttem mindenki az erkölcstelen élet és a felszínes szórakozások rabja. Minden lány megcsalja a barátját és minden férfi átvágja a barátnőjét. Ez a természet rendje, én pedig az idióta vagyok a tápláléklánc széléről, aki nem képes beilleszkedni a többiek állatias viselkedésének szokásaiba. Elundorodtam mindentől és mindenkitől Prestonban, Cambridgeben, az egyetemen nem álltam szóba senkivel, csak léteztem. És mégis, egyszerű létezésemmel több jót tettem a világban, mint a többi hallgató összesen, mert én nem voltam az erkölcstelenség foglya. Ha az ember a mélyben van, már a társadalmi törvények értéküket vesztik a számára.
Utáltam azt a várost, utáltam minden sarkát. Szabad időmben, kiszabadulva a felszínesség és olcsó élet bilincsei közül, sokszor kijártam a Meling’s Woodba pihenni, nyugtatni magamat. Ez a hely egy nem túl terjedelmes erdőcske volt a várostól pár kilométerre délkeleti irányban.
A fák közt sétálva visszagondoltam a szép, közös emlékekre, és habár a kínzó gondolatok is az eszemben jártak, sőt, a kegyetlen emberiség és annak utálata is lekötött egy ideig, ezen a helyen valahogy megnyugodtam. A Meling’s Wood maga volt a nyugalom és harmónia megtestesítője. Egy hosszabb séta után végre találtam egy erős, széles fát, amely annyira elnyerte tetszésemet, hogy az elkövetkezendő hétvégéken mindig meglátogattam. A legmagasabb, legbüszkébb tölgyfa alatt üldögélve, mintha én lettem volna e hely királya, mely hatalmának jelképe a nemes tölgy koronája volt, amely a feje fölött, glóriaként magaslott. A fa az erdő keleti részén állt, közel a Ribble folyóhoz. Első túrázásom közben észrevettem egy keresztes pókon akadt meg figyelmem, amely a folyó felé tartott és épp mellettem haladt el. Utáltam a pókokat, de ebben az erdőben még ezek a förtelmes rovarok is valahogy csak békét sugároztak. Egy ideig követtem a tekintetemmel az állatot, minden s annak minden nyugalmas mozdulatát, de hirtelen, a csend és harmónia minden gátját áthidalva, és a pókra kegyetlenül lecsapva jelent meg egy kígyó, amely rögtön megette a mit sem sejtő rovart, véget vetve értéktelen életének.  Az én nyugalmamat is megzavarta ez a váratlan esemény, de ennek ellenére mozdulatlan maradtam.
Az álnok kígyó rám meresztette titkokat rejtő, sárga szemeit.  Rezzenetlenül bámult engem, én pedig bámultam őt. Farkasszemet néztem a kígyóval, a világ bűneinek hordozójával. Mintha egy egész életet éltem volna le a szemeibe nézve, egy harccal és vívódásokkal teli életet, arcán a végtelen rabság és szenvedés trónját látva. A tekintete leláncolt, nem szabadulhattam. Belső párbajunk ideje alatt a külvilág megszűnt létezni, csak ketten voltunk: a kígyó és én.  Ellenségem váratlanul levetette rólam ádáz tekintetét, majd, mintha a kettőnk köteléke szétfoszlott volna, elfordult tőlem, és eltűnt a Ribble pompás habjai között.
Furcsa módon, akárhányszor látogattam el a Meling’s Woodba, a kígyóval mindig megtaláltuk egymást és ősellenségekként, harci tekintettel lesújtva a másikra álltunk a semmi közepén, és mégis, mintha abban a pillantva mindenem meg lett volna. Soha, egyikünk sem támadott, csak álltunk, majd ha ő tovább haladt, tudtam, azon a napon többet már nem találkozunk. 
Eközben a legjobb barátaimat teljesen elhanyagoltam, magukra hagytam a szerelmi életem miatt, csak Kate foglalkoztatott, és emiatt elveszítettem azokat az embereket, akik mindig mellettem álltak. Cselekednem kellett, vissza kellett szereznem azokat, akik igazán fontosak.