Újrahasznosítva

Szinte fájdalmasan hasított az éjszaka csendjébe az öngyújtó kattanása. A füst mélyen, nagyon mélyen szállta meg a tüdejét, és úgy érezte, mindjárt fuldokolni kezd. Mindig félt a sötétben, de az egyetlen fényforrás most cigarettájának parazsa volt. Fáradtan ért haza a dedikálásról. Vissza szeretett volna vonulni, hiszen három évet dolgozott a könyvén, amiből ugyan siker lett, de ő nem érezte annak. Szeretett volna legalább egy évet az életre szánni, szórakozni, szeretkezni, csalódni, és újra felállni. A kiadója parancsba adta neki, hogy írjon még egy könyvet. A tarsolyában volt a történet. Csak újra kellett hasznosítania.
A nevem Momoko. Japánul barackvirágot jelent, de én sosem fedeztem fel magamban a nevem jelentésének akár apró jeleit sem. Sosem voltam igazi barackvirág. Egyedül élek, és nincs senkim. Írok azért, hogy megélhessek, és tudom, hogy a műveim nem olyan jók, mint amilyenre írni szeretném őket. Valami elkezdődött. Tegnap este zuhanyzás után a mosdókagyló szélén találtam egy hosszú, fekete hajtincset. Biztosan nem az enyém, és biztosan nem hallucináltam. Ma reggel leellenőriztem a kukát. Még mindig benne volt a hajtincs. És láttam egy árnyékot a szemem sarkából. Azt hiszem valaki, vagy valakik rám akarnak ijeszteni. Nem tudom, hogyan jutottak be a lakásba, de bejutottak, és most a bolondját járatják velem. Mindig rettegtem a sötétben, de most nem lehet fény. Félek, hogy meglátnak. Ahogyan itt ülök remegve. Mert ma este megcsörrent a telefon, és gyermeksírás hallatszott benne. Nem tudom, ki csinálja ezt, és miért. Amióta elkezdtem újraírni az egyik régi könyvemet, sorban történnek ezek a furcsa dolgok. Pontosan ugyanúgy, ahogyan leírom őket. Megfogalmazok egy mondatot, legépelem, és másnap megtörténik. Ma elég ijesztő dolgokat írtam. Félek a holnaptól. De lassan virrad, és nekem fel kell mennem a hetedikre, hogy szóljak a hangos éjszakai zenehallgatás miatt. A hatodikon lakom. Csak egy emelet, tudom, de a lépcsőt éppen felújítják. Lifttel kell mennem, úgy, mint a könyvem főszereplőjének.
Felérek a hetedik emeletre. Az ajtó lassan kinyílik, és én kilépek a liftből. Az egész folyosó sötét, csak egyetlen lámpa világít, és nekem végig kellene mennem ezen a sötét folyosón. Nem, inkább lemegyek a földszintre, és szólok a házmesternek. Ő biztosan beszél majd az éjszaka zajongó lakókkal. Épphogy leérek a földszintre, szembetalálom magam egy kislánnyal, és a nagymamájával. A hetedikre mennek, felkísérném őket, de nem merem. Kisétálok a liftből, és hátranézve látom, ahogyan beszállnak. De a kislány az ajtóban marad. Úristen! Mindjárt összenyomja az ajtó! Hiszen ez..Ez lehetetlen! Hogyan tudott átmenni rajta az ajtó? Fizikai képtelenség...De hiszen...Akkor ezek ketten nem élők voltak!
Kisétálok az utcára, minden koromsötét, és kihalt. Csak a hold világít valamennyire, mígnem egy felkapott éjszakai negyedhez érek, ahol prostituáltak keresik a kenyerüket, na meg a drogárusok. Lefordulok egy kis sikátorba, ami a főutca felé vezet. Az égen hirtelen megjelenik egy vörös csík, fénylik, iszonyatosan elvakít. Nézem, amennyire csak bírom, amíg el nem tűnik, és akkor futásnak eredek. Amikor már biztonságban érzem magam, körülnézek. Már nem az én Tokiómban vagyok. Itt minden épületnek kilátszanak az acél vázai. Minden rongyos, kihalt, és szürke. Az utak szakadékokba vezetnek, nem látok le az aljukra a köd miatt. Biztosan nagyon mélyek. Látok két alakot. Nem emberek, tudom, érzem, hogy nem azok! Már nem...Repülni kezdenek felém, futnak lábak nélkül. Az egyiknek hosszú fekete haja van. Akkora lehet, mint az a tincs, amit a fürdőszobában találtam. Nincs arca. Rohanok, ahogy a lábam bírja, fel egy tűzlépcsőn, egy bérház menedékébe. Magamra zárom az ajtót, és kifújom magam. Valaki zörgetni kezdi az ajtót, rázza, cibálja, majdnem kiszakad a sarkaiból. Ránézek. Az arca foszladozik. Nem oszlik, vagy rohad, hanem foszladozik, mint egy régi függöny. Alacsony, és rövid haja van. Hörög. Alig várom, hogy feladja, és végre békén hagyjon, hogy körülnézhessek, és kitaláljam, hogy merre menjek. Mindenütt rozoga lépcsők vannak. Némelyik nem vezet sehová, némelyik pedig összeolvad egy másikkal, aminek a legalsó fokai elvesznek a mélységben. Mégis elindulok - valahol csak kilyukadok! Megreccsen alattam a lépcső, és csúszik lefelé pár centimétert. Rettegek, hogy lezuhanok, de tovább kell mennem, mert ezek itt felfalnak. Szétmarcangolnak, és a darabjaimat oszlani hagyják, amíg a testem újra eggyé nem lesz, és olyan leszek már, mint ők. Nem találkozom senkivel, nyugodtan haladok, már nem félek. Próbálgatom a telefonomat, nincs térerő, itt nem is létezik a szolgáltatóm. Egy szeméttelepre érek. Kidobott játékok, könyvek, takarók. Megjelenik egy kislány. Ő nem olyan, mint azok, akiket magam mögött hagytam.
- Szervusz kislány! Tudnál nekem segíteni? Nem tudom, hol vagyok!
- Ez a holtak földje. De te élő vagy! Mit keresel itt? Ha megtalálnak, megölnek!
- Erre már sikerült rájönnöm, amikor menekültem. De mi ez a szeméttelep?
- Ezek a kidobott emlékeid. Amiket kitöröltél az elmédből, csak itt volt számukra hely. Én gondozom őket. Rendben tartom a játékokat, és nem hagyom, hogy elvegyék őket.
Csodálkozva nézek a kislányra, aki gyönyörű piros ruhájában sütkérezik a halvány nap-derengésben. Vékony, de nagyon szép arca van, és fényes fekete haja. Hirtelen megbillen az egész világ. A kislány felsikolt, és arra kér, menjek vele.
- Jönnek! Gyere, elviszlek a Nagypapához, ő majd megmondja, hogyan jutsz haza!
Futunk az életünkért. A játékok lezuhannak, az egész világ darabokra hullik. Megmenekülünk, de még hosszú út áll előttünk egy erdőn át, ahol ott tanyáznak mind. A kislány azt mondja, képes rá, hogy átvigyen, és én reménykedem is benne. Undorító erdő. Minden poros, és pókhálós, itt-ott a fákról holttestek lógnak, és ránkszegezik üveges tekintetüket. Lassan haladunk, minden oldalról halálsikolyok, és hörgések kísérik utunkat. Megjelenik egy hintaló, és bólintva ajánlja fel számunkra a hátát. Felmászunk rá, és tovaugrál. Minden zugból előözönlenek. Kergetnek bennünket, mert élők vagyunk. A kislány leesik, és még hallom, amikor azt kiabálja, hogy menjek csak tovább, majd ő is utolér. Megáll a ló egy tisztáson, és várok. Hirtelen megzörren mögöttem az erdő száraz aljzata, de megnyugszom, hiszen csak a kislány az. Megtépázva, véresen, de él, és ő az.
- Minden rendben? Jól vagy?
- Igen, jól vagyok. Köszönöm a kérdést. Tovább kell mennünk, Nagyapa már vár minket.
Gyalog indulunk tovább. A hintaló pedig hamuvá válva a földre ömlik. Szomorúan gondolok vissza rá, hiszen segített. Lassan érünk ki az erdőből, és nagyon nehezen. Néhány helyen mocsaras, nagyon vigyáznom kell, hogy egyikünk se süllyedjen bele. Amikor kiérünk egy tágas mezőre, megdobban a szívem, mély levegőt veszek. Hálát adok az égnek, hogy kijutottunk.
- Már nincs messze, Momoko. - szólal meg a kislány.
- Honnan tudod a nevemet?
- Én mindent tudok rólad. Hogy hány éves vagy, kik a szüleid, mi a munkád, hol laksz, mi a kedvenc ételed...
- De mindezt honnan tudod? Nem is ismerhetsz engem, csak most találkoztunk!
- Hidd el tudom. Legyen elég ennyi.
Lezárta a vitát, én nem ellenkezem, hiszen haladnunk kell. Itt sosincs éjszaka, de vigyáznunk kell, nehogy utolérjenek bennünket. Mire átérünk a mezőn, teljesen kifáradok.
- Le kell ülnöm egy kicsit.
- Rendben van, de csak pár perc. Bármikor utolérhetnek. A Könyvtárban biztonságban leszünk.
- A Könyvtárban?
- Igen. Az egy köztes hely, oda nem jönnek be, mert ott minden élő. De téged valamiért el akarnak kapni.
- Értem. Hát akkor menjünk!
Elindulunk, és újra beérünk egy erdőbe. Egy hatalmas odvas fát keresünk, közli a kislány, de nem is kell sok, hogy megtaláljuk. Belépünk a hatalmas kámforfa odújába, és egy hatalmas könyvtár tárul a szemünk elé. A Könyvtár. A kislány odamegy az egyik illetőhöz, és közli kit keres. Válasznak azt kapja, hogy várni kell egy kicsit, mert a Nagyapa éppen a gasztronómiai könyveket rendezgeti. Körülnézek. A világ összes létező könyve egy helyen! Még a sajátomat is megtalálom, bár elég réginek néz ki. Mintha egy pillanat alatt falta volna fel az idő a lapokra nyomtatott fekete betűket. Nem sokat várunk, és megjelenik Nagyapa. Fehér hajú, alacsony, szemüveges apó, és az övénél nyájasabb mosolyt még nem láttam. Odaint magához, és hogylétemről érdeklődik. A kezembe nyom egy könyvet, aminek a borítóján ugyanaz a kámforfa van, aminek most a belsejében vagyunk.
- Vidd el ezt a könyvet, lányom. Benne van minden arról, hogy hogyan jutsz ki ebből a világból sértetlenül. A kislány elkísér majd.
Belelapozok a könyvbe. "A halott csecsemők barlangja a legveszedelmesebb hely. Az összes elvetélt, elvetetett, halvaszületett gyermek itt gyűlik össze, és várja, hogy bosszút állhasson az anyján. Nem szabad rájuk nézni, amíg ki nem érsz, magukba szippantanak, és meghalsz!" Remegő kézzel tartom a könyvet, elborzaszt, amit olvasok. " Menj át a temetőn, és a hídhoz érsz. Ha ott át akarsz jutni, vigyáznod kell!" De többet nem írnak.
- A kislány tud mindent. Segíteni fog.
Ezzel Nagyapa lezárja a beszélgetést, és indulásra készülünk. Az erdőből kiérve a mezőn a kislány pihenőre invitál, miközben ülök, ő virágokat szed, némelyiknek letépi a fejét, és hozzámvágja. Nevet, amikor elkapom, és egy kicsit fogócskázunk. De tovább kell indulnunk, mert ha nagyon sokáig maradok, az átjáró bezárul, és többé nem jutok haza. Lassan haladunk. Látom a kislányon, hogy rosszul van, de nem szól, inkább nem firtatom. Nézegeti a hervadó virágokat a kezében, néha meg-meg remeg, nagyon sápadt. A temetőhöz érünk. Lassan haladunk a rég elfeledett sírok között, ápolatlanok, néhányon egy-egy szál bebarnult, száraz virág. A kislány minden sírra letesz egy virágot, amit a mezőn szedett. Tovább mennénk, de a holtak kimásznak a sírokból, és a kezünk után kapkodnak.
- Van nálad arany?
- Nincs!
- Akkor majd én.
És a kislány egy marék aranyat szór a tucatnyi holt ember közé, akiket elfeledtek a szeretteik. Mohón kapnak a pénz után, kitépik egymás kezéből, mi pedig nyugodtan továbbmehetünk. A kőhídhoz érünk, amelyről a könyvben is írtak. Rengeteg holt sétál rajta fel s alá, gondolkodom, hogyan juthatnánk át. A kislány megfogja a kezem.
- Gyere. Ne vegyél levegőt, amíg át nem érünk, akkor nem vesznek észre!
A szemeim kiguvadnak a rémülettől és az iszonyattól, ahogyan elindulunk. Görcsösen visszatartom a lélegzetem, valami kaparja a torkomat. Nézem a holtak foszló, szürke arcát, kifejezéstelen tekintetüket, és rongyos ruházatukat. Hát őket miért felejtették így el? Miért nem emlékeztek rájuk a szeretteik? Már csak pár centiméter, és kijutunk a veszélyzónából. Laza köveken haladunk, bármelyik percben lezuhanhatunk a mélybe, és én pont ekkor köhögöm el magam. A holtak felkapják a fejüket, egy emberként tolulnak felénk, hogy a mélybe taszítsanak, de már csak egy ugrás, és kinn vagyunk. Futunk, ahogy a lábunk csak bírja, és egy barlang bejáratához érünk. Odabent minden sötét, de ahogy haladunk beljebb világosabb lesz. A falak vörösek, és kis zsákok lógnak le róluk. Ez a halott csecsemők birodalma. Egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszik, de rálépek egy embrióra, és szétfröccsen a lábam alatt. Az összes elkezd üvölteni, visítani, sírni, és megint megjelenik a hosszú fekete hajú női alak. A kislány biztat, menjek tovább, ő majd kijut valahogy, és én futni kezdek az alagút vége felé, ki a fénybe, a mezőre. Elhalkul a sírás, a kislány pedig sehol. Várok egy darabig, majd elindulok. Belelapozok a könyvbe. "Az átjáró egy olyan mezőn van, ahol a fűnek nincsen gyökere." De semmi többet nem találok. Ahogy haladok, egyre szebb a táj. Lankás vidék, hatalmas hegyekkel körülvéve, az égen furcsa fénykorong, biztosan nem a Nap. Erős szél kap a hajamba, és a körülöttem lévő fűszálak mind a levegőbe emelkednek. Amikor a szél elül, megnézek egy fűszálat közelebbről is. Nincs gyökere. Révbe értem! Utolér a kislány, már egészen halvány az arca. Szinte átlátszó. Közli, hogy sietnünk kell, és igyekszünk is, de messze még az átjáró.
- Hogyan jutok oda fel? - nézek az égre, az apró fénylő dologra, akkor jövök rá, hogy az az átjáró.
- Felvisz a szél - mondja a kislány, talpalunk tovább. Hirtelen minden elcsendesedik, és újra előtűnik a fekete hajú, mögötte holtak ezrei, a véremet akarják. Egy kicsit újra élni akarnak, általam. Körülöttem kering a fekete hajú, a könyvet tartom eléje, minden megdermed, és ő atomjaira bomlik szét. A többi holt szintén. Csak a kislány, és én maradunk egyben, megjelenik Nagyapa. A kislány odasétál hozzá, majd felém fordul.
- Tudod, hogy ki vagyok, Momoko?
- Nem...
- A lányod vagyok, akit elvetéltél öt évvel ezelőtt. Ha megszülettem volna, akkor most úgy néznék ki az élők világában, ahogyan itt. De nincs nevem, a holtaknak nincs neve. Mielőtt elmész, adnál nekem nevet, anya?
A szemem könnyel telik meg, gondolkodom egy sort, majd eszembe jut, milyen nevet adtam volna neki, ha megszületett volna...egy olyan ember gyermekeként, akit a vetélésem után elhagytam, és most újra az életem része lett.
- Persze, hogy elnevezlek. Legyen a neved Sumire, és soha, de soha ne felejts el!
- Sumire...? Mint az ibolya? Köszönöm, hogy adtál nekem nevet, és én is kérlek, hogy ne felejts el, anya! Még találkozunk majd, én várok rád!
Atomjaimra bomlok. Mi történik? Nagyapa és Sumire már eltűntek, egyedül állok a mezőn, a testem homokká válik, felkapja a szél. Nem érzek semmi furcsát, csak a látvány riaszt, ahogyan a testem porrá válik, és a szél szárnyán szállok, be az átjáróba.
Az ágyamban ébredek. Furcsán kótyagos a fejem, nem is vettem észre, hogy ruhástól dőltem az ágyra. Gondolkodom egy sort, elkönyvelem, hogy az egész álom volt. Kimegyek az ebédlőbe, és felsikítok, ahogy a másik. Ott ülök a számítógépemnél, cigarettával a kezemben, és írok. De hogy lehetek két helyen? Megcsörren a telefon. Újra elkezdődött.