Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. november 14.
*****************************************************
– Miért ennyire nehéz megérteni a lányokat? – temettem az arcom egy magazinba.
– Hülye vagy? Hiszen te is lány vagy – mondta Ashley, miközben átfutotta a Teen Vogue-ot.
– Tudom – hajítottam el a magazint.
– Miért vagy ilyen, tulajdonképpen?
– Őszintén? Nem tudom.
– De te csaltad meg a barátnődet és a legjobb barátodat, aki az én legjobb barátom is, az új jó barátommal, aki a te új jó barátod is és a barátnőd új jó barátja is – mondta gúnyos hangon.
– Mégis, mit tehetnék?
– Csinálj, amit akarsz! A te életed, a te döntésed.
– Érdekel téged egyáltalán?
– Nem igazán – mondta flegmán.
– Jó neked.
– Neked kell meghoznod a döntést. Akármit mondok, úgyse fogod figyelembe venni, ha nem tetszik.
– Igazad lehet.
– Éhes vagyok, Rain! Együnk valamit! – grimaszolt.
– Mit szeretnél enni?
– Hmm… sajtburger sült krumplival? – vigyorgott.
– Oké! Gyerünk! – tápászkodtam fel az ágyról.
Bementünk a belvárosba, és kerestünk egy jó hamburgerest. Kis hely volt, de eléggé híres. Már fél hét fele járt, amikor oda értünk, szóval nem voltak sokan.
Rendeltünk, aztán leültünk beszélgetni.
– Szóval, mit fogsz csinálni Mirandával? – köszörülte meg a torkát.
– Azt hittem, nem érdekel – vontam fel a szemöldököm.
– Elvégre a barátomról van szó. Szóval bökd csak ki, Spencer!
– Ne szólíts Spencernek, a fenébe is!
– Miért? Így hívnak, nem?
– Tudom. De utálom, ha a középső nevemen szólítanak. Nem is tudnak róla sokan.
– Az én dolgom, hogy szólítalak – villantott rám egy kihívó vigyort.
– Emlékeztess, miért is barátkozom veled! – támasztottam meg a fejem.
– Mert ellenállhatatlan vagyok – ivott bele a kólájába.
– Álmodozz csak, idióta!
– Ha már ellenállhatatlanságról beszélünk, azok a srácok ott már azóta stírölnek minket, hogy bejöttünk.
– Bekaphatják. Nem érdekel. Foglalt vagyok.
– Én is. Azon gondolkodom, hogy tudod elcsavarni az összes lány fejét… Úgy értem, jóképű srácoknál könnyű. De ennyi lánnyal… Hogy csinálod?
– Tudja a fene. De nem is érdekel. Van egyéb problémám is. De miért érdekel? Csak nem kezdtek el érdekelni a lányok is?
– Nem igazán. Csak érdekel.
– Ahogy gondolod.
– Akárhogy is, Spencer, mond el, mit akarsz tenni!
– Azt hiszem, elmondom neki, de még várok egy kicsit vele.
– Akkor sok sikert hozzá, Spencer!
– Hagyd abba ezt a Spencerezést, Jenkins! – mordultam rá, a középső nevét használva, amit ő is utált.
– Rendben! De te se hívj Jenkinsnek!
– Áll az alku, Jenkins!
– Kapd be, Spencer!
– Csak nem kapta fel valaki a vizet? – cukkoltam.
Egy pincérnő sétált oda hozzánk a rendelésünkkel, aztán egy darab papírt nyomott a kezembe, amin egy telefonszám volt. Végülis helyes lány volt. Amolyan szomszédlány típus.
Összeráncoltam a szemöldökömet, miközben rá néztem, ő azonban gyorsan megrázta a fejét.
– Nem tőlem. Azok a srácok küldik – bökött a fiúkra, akiket már Ashley is észrevett az előbb.
Feléjük néztem. Néhányan felém és Ashley felé integettek, a többiek meg csak magukban röhögcséltek. Ashley felé fordultam. Ő visszaintegetett. Megköszörültem a torkom, mire abbahagyta.
– Bocsi, foglalt vagyok! Barátnőm van – tagoltam a szavakat, hogy egyértelmű legyen.
– Én is foglalt vagyok, de én a fiúkra bukom – mondta Ashley.
– Tényleg? – vágott közbe a pincérnő. – A fenébe is! Hívj fel, ha érdekel a dolog. A nevem Nikki.
Azzal gyorsan lefirkantotta a saját számát is.
– Köszi, Nikki. De nem hiszem, hogy sor fog kerülni rá – küldtem felé egy mosolyt.
– Miért? A barátnőd miatt? – kötötte az ebet a karóhoz Nikki.
– Rátapintottál a lényegre – válaszolta meg helyettem a kérdést Ashley. – A barátnője nagyon féltékeny típus. Azon kívül meg, egyszer azt mondta nekem, nem randizna nála sokkal idősebbekkel.
Nem szóltam semmit, csak bólintottam.
– Mit takar a sokkal? – kérdezte Nikki.
– Úgy plusz öt év – válaszoltam.
– De én csak huszonhárom vagyok. Hogy lehetnék már túl idős?
– Talán csak nem vetted észre. Ő még kislány hozzád képest– vigyorgott Ashley, én meg küldtem felé egy amolyan „Majd megkapod, hülye ribanc” - pillantást.
– Talán kiskorú? Mennyi? Tizenhét? Tizennyolc?
– Tizenöt – válaszolta Ashley unottan.
– Csak viccelsz – lepődött meg Nikki.
Rám nézett, és végig mért. Álltam a pillantását, miközben a kaját tömtem a számba. Nem úgy nézett ki, mint aki hisz Ashley-nek.
– Hogy lehetne ilyen magas tizenöt évesen és ennyire érett?
– Tudom, tudom. Ő egy óriás mutáns – válaszolta Ashley, talán túlságosan is komoly hangon.
Nikki feladta és otthagyott minket. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonom. Előhorgásztam a táskámból és felvettem.
– Halló – szóltam bele tele szájjal.
– Rain! Ne beszélj tele szájjal! – hallottam meg Mir hangját.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Hol vagy?
– A belvárosi hamburgeresnél Ashley-vel.
– Értem. Mindjárt ott leszek. Farkaséhes vagyok. Rendelnétek nekem is, ha szépen megkérlek?
– Persze. Mit szeretnél? – intettem vissza Nikkit.
– Sajtburgert salátával, sült krumplit és limonádét.
– Oké! Csaó! – tettem le.
– Igen? Miben segíthetek? – ért vissza Nikki. A hangja barátságosabb volt, mint valaha.
– Egy sajtburgert kérünk salátával és sült krumplival és egy limonádét.
– Rendben. Egy perc és jön – mondta, azzal elsietett, de mielőtt eltűnt volna, még visszanézett a válla felett.
– Még mindig arra vár, hogy felhívd, Rain… Emlékezz! – heccelt Ashley.
– Fogd be! – lőttem le.
Miranda tíz perccel később futott be. Amikor belépett, minden fej felé fordult. A korábbi srácok őt is végigmérték. Talán mindegy is nekik, ki az. Csak a farkuk vezeti őket.
Miranda odajött az asztalunkhoz és leült mellénk egy forró csókkal üdvözölve engem. A srácok hangos sikítozásban és huhogásban törtek ki, de én nem törődtem velük. Nem voltam abban a hangulatban, hogy felvegyem. Miranda arcáról nem akart eltűnni a mosoly, Ashley meg csak érdeklődve nézett rá, hogy mit fogok tenni. De én sem tudtam.
– Mi újság, Mir? Mitől vagy ilyen boldog? – kérdezte Ashley.
– Apukám végre magához tért. – A hangja szikrázott a boldogságtól.
– Tényleg? – hajoltam közelebb.
– Igen, ha mondom.
– Örülünk neki – vágta rá Ashley.
– Köszi, srácok! Amúgy, hol van Tom? És mi van Charity-vel? Aggódom miatta.
Majdnem félrenyeltem a kólám, amikor kimondta, Charity nevét. Azon agyaltam, mit tehetnék most. Remélem, tényleg jól van. Talán majd később felhívom. De előtte… talán most gyűlöl. El kéne mondanom Mirnek, mi történt. Nem vagyok képes hazudni neki. Egyszerűen nem megy.
– Tom a haverjaival lóg. Charity meg valószínűleg még mindig beteg – mondta Ashley. – Talán holnap meglátogathatnánk, hogy megnézzük hogy van. Holnap suli után? Hogy hangzik?
– Remek – bólintott Miranda.
Megettük a kajánkat és elköszöntünk Nikkitől. Ashley is elbúcsúzott és hazafelé vette az irányt. Miranda és én egyenesen a kórház felé indultunk. Miután meglátogattuk az apját, haza kísértem. Felmentünk a szobájába és bezártam az ajtót magunk mögött, majd vettem egy mély levegőt.
– Miért zártad be az ajtót? – rökönyödött meg Miranda.
– Beszélnem kell veled. Négyszemközt.
– Persze. Mi az?
– Sajnálom, Mir.
– Mit sajnálsz? Ne hozd rám a szívbajt, Rain!
– Sajnálom, de el kell mondanom… Megcsaltalak.
A szemeiben könnyek jelentek meg. Szorosan átöleltem és ő nem tolt el magától. Ő is átölelt és a vállamon sírt.
– Mi… Miért, Rain? Ki az?
– Megcsókoltam Charity-t. De az én hibám. Nem az övé. Ha hibáztatni akarsz valakit, itt vagyok én. Minden az én hibám. Azt mondta, menjek el és látszott rajta, hogy bántja a dolog. De megtörtént és…
– De miért? – szakított félbe Miranda.
– Én… nem tudom. Sajnálom… – Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem mondhatom el neki, hogy Charity-t szeretem és nem őt. Nem akarom megbántani őt.
– Én nem vagyok neked elég jó? – hüppögött.
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– Miranda, kérlek. Nem fog megtörténni ismét, ígérem.
– Még nem válaszoltál a kérdésemre. Szereted őt, igaz? Jobban, mint engem? Beleszerettél? Már nem szeretsz engem, ugye? – ragadta meg a pólómat és közelebb rántott.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
– Értem – engedett el.
– Mir! Sajnálom.
– Rain! Tudom, hogy nem változtat semmin, ha kimondom, de szeretlek.
Lehuppant a földre. Hosszú barna haja eltakarta az arcát. Lassan félresöpörte a tincseit és látszott, hogy az arca kipirosodott, szemei pedig duzzadtak a visszafojtott sírástól. Megbántottam. Megtettem, amit sosem akartam. Nem bírtam nézni.
– Figyelj rám, Mir! Adnál nekem még egy esélyt?
– Mit? De… azt hittem, Charity-t szereted – nézett fel rám.
– Őt szeretem. De azt szeretném, hogy ez működjön. Te meg én.
Letérdeltem mellé és közelebb húztam az arcát az enyémhez. Mindketten lehunytuk a szemünket és az ajkaink összeértek.
Szorosan hozzám simult. Megcsókoltam a száját, majd végig a nyakát. Ő viszont megragadta az arcom és visszahúzott, hogy az ajkain érezhesse az enyémeket. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után szétváltunk. Csak szapora légzésünk törte meg a szoba csendjét. Rá néztem és halványan elmosolyodtam. Letöröltem a könnyeit a hüvelykujjammal és adtam egy apró csókot a szájára.
– Ahogy már mondtam, nem akarlak megbántani. Olyan sokat jelentesz nekem. Úgyhogy, kérlek! Megbocsátasz nekem?
– Igen. Te is sokat jelentesz nekem… Szeretnél itt maradni éjszakára?
– Persze – csókoltam meg a nyakát, ő pedig felsóhajtott.
Másnap, közvetlenül iskola után Mrs. Lynch váratlanul behívatott az irodájába. Fura. Amennyire emlékszem, már egy ideje nem csináltam semmi rosszat. Vajon mit akarhat most?
Kimentem az osztályból és elindultam végig a folyosón, ami tele volt a régi igazgatók képeivel. Úgy tűnt, mintha kilométereket gyalogoltam volna. Végül nagy sokára elértem az igazgatói irodát. Hatalmas sötét dupla ajtó fából, ami talán még nálam is idősebb.
Megigazítottam az egyenruhámat, nem várva ki, hogy ő figyelmeztessen rá. Miután mindent rendbe szedtem, bekopogtam az ajtón és vártam, hogy behívjon.
– Kérem, jöjjön be! – hallatszott belülről.
Kinyitottam az ajtót és beléptem.
– Én vagyok, Mrs. Lynch! Hivatott?
– Igen, igen. Kérem, üljön le!
Leültem a vele szemben lévő székre.
– Bajban vagyok? – vontam fel a szemöldököm és elmosolyodtam.
– Nem. Ez alkalommal nem. Meglepődtem, hogy egy ideje már nem kevert semmi zűrt.
– Hál’ Istennek! Akkor? Mi a pálya?
– Ügyeljen a szavaira, kérem! Ez nem a női mosdó.
– Ó! Okés!
Összeráncolta a szemöldökét, én pedig befogtam a számat, belesuttogva egy „a fenébe”-t. Megköszörültem a torkomat, és ismét belekezdtem.
– Bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Miért hivatott engem, asszonyom? – forgattam a szemeimet.
– Sokkal jobb. De azt szeretném, ha azt mondaná, amit gondol.
– Azt gondolom, amit akar, felség! – hajtottam meg a fejem.
– Nagyon vicces, Miss. Dawn. Nagyon vicces.
– Akkor… Ahogy már előbb is kérdeztem: Mi a pálya?
Mrs. Lynch megmasszírozta az orrnyergét és felsóhajtott.
– Lépjünk tovább! Tudna nekem segíteni valamiben?
– Segíteni? Miben tudnék segíteni?
– Mint tudja, ma van a nyílt napunk. Tudna segíteni a sport klubnál? Csak önre számíthatok.
– Mit kéne tennem?
– Csak maradjon benn az iskolában és vegye át a sportegyenruháját! Aztán menjen körbe az udvaron, és majd szólnak, ha segítségre van szükség. Már elmondtam, hogy önt kell keresni.
– Mi a…?
– Van valami probléma?
– Nem. Semmi.
– Akkor jó. Most mehet.
– Rendben.
Kiléptem az irodából.
A fenébe is! Miért fogom ki mindig? Ez a nő utál engem. Ez dög unalom lesz. De nem tehettem mást. Visszamentem az osztályba és kivártam a csengőt. Átvettem a sportegyenruhám és mindent úgy tettem, ahogy Mrs. Lynch mondta.
Szóval nem látogathatom meg ma Charity-t. Itt kell segítenem. Istenem, mekkora szopás. Bármit is mond Mrs. Lynch, senki nem akar majd ide jönni, ha meglátják, milyen bénák a klubok.
Szóval, segítenem kellett a tenisznél, a női focinál, a golfnál… igen, van golf klub is. Aztán a softball klubnál, a röplabdánál és minden egyébnél. Csak most vettem észre, mennyi klubunk van. A kosárlabda és a baseball klubunk elég híres. De én csak a jó továbbtanulási lehetőségek miatt jöttem ide, szóval nem érdekelnek a klubok.
Végre a végére értem. Az órára néztem. Már este hét volt. Még mindig a sportegyenruhámban beálltam a zuhany alá. Azon gondolkodtam, mit csinálhat most Charity. Aggódtam miatta, úgyhogy meg akartam látogatni.
Még nem volt túl késő, úgyhogy elmentem hozzájuk és becsöngettem. Egy srác nyitott ajtót. Velem egy magas, sötétszőke hajú. Teljesen úgy nézett ki, mint Charity, csak zöld szemekkel.
– Hello! Charity barátja vagyok. Csak meg akartam látogatni őt. Jól van?
– Ö… igen, persze. A bátyja vagyok, Chris. – Félre állt, hogy be tudjak menni.
– Hello, Chris! A nevem Rain. Hol vannak a szüleitek?
– Tegnap mentek el. Elhozták Charity-t és egyenesen a reptérre mentek. Nem akarták itt hagyni, de ő makacskodott.
– Ó…
Felmentem az emeletre, és bekopogtam az ajtaján. Semmi válasz. Megint kopogtam, de megint semmi.
Benyitottam és lassan beléptem. Épp aludt. Csendben becsuktam az ajtót és néztem őt. Annyira gyönyörű volt, ahogy aludt. Megérintettem a homlokát, hogy megnézzem, lázas-e. Csak úgy tüzelt. Gyorsan szóltam Chrisnek, hogy hozzon meleg vizet és törülközőt. A homlokára tettem és kicseréltem, amikor megszáradt. Addig ismételgettem, amíg végül én is el nem aludtam.
Arra ébredtem, hogy valami mozgás van körülöttem. Lassan ő is felébredt. Rám nézett és a homlokához kapott, megtapogatva a törülközőt.
– Te voltál? – kérdezte elhaló hangon.
– Igen.
– Köszönöm, Rain.
– Nem tesz semmit – mosolyogtam rá.
– Figyelj rám, Rain! Sajnálom. Tudod, a múltkoriért.
– Én is sajnálom… Elmondtam Mirandának.
– Tudom.
– Tudod?
– Igen. Mir volt itt korábban és elmondta.
– Dühös volt?
– Nem.
– Hál’ Istennek! – sóhajtottam megkönnyebbülve.
– Szóval, minden rendben?
– Igen. Minden rendben.
– Rain! Emlékszel még?
– He? Mire kéne emlékeznem? – Nem tudtam, miről beszél.
– Szóval tényleg nem emlékszel – vigyorgott.
– Mire?
– Azt mondtam, hogy láttalak már azelőtt, meg van?
– Igen. Azt hittem, viccelsz.
– Nem. Tényleg találkoztunk egyszer, még évekkel ezelőtt.
– Mikor?
– Úgy tíz éve.
– Tíz év eltelt és még mindig emlékszel rá? – vontam fel a szemöldököm.
– Hogy a fenébe ne? – vigyorgott.
– Oké! Meséld el!
– A Time Square-en voltunk. Tíz éve. Segítettél nekem. Akkor még csak hat éves voltam. Nem ugrik be?
– Nem. Mutatnál egy fotót akkoriból?
– Persze. Véletlenül van egy nálam – kapott fel egy fényképet az asztalról. Megnéztem és villámcsapásként ért a felismerés.
– Nem lehet… – Alig jutottam szóhoz.
– Mi nem lehet? – nézett rám Charity.
– Nem számít… Nagyon aranyos voltál.
– Köszi!
Összezavarodtam. Ez nem lehet igaz. Charity lenne az a lány az álmaimból? Ez csak egy vicc. Az emlékek lassan feltörtek. Már emlékszem. Akkor, New Yorkban. A fenébe is! Miért pont most? Amikor van egy barátnőm, aki halálosan szerelmes belém? Az időzítés nem is lehetne rosszabb. És miért nem emlékeztem erre? Rain, te egy elcseszett idióta vagy! De, a jó oldalát nézve, végre tudom, ki az a lány, aki mindig követett az álmaimban, mióta csak az eszemet tudom. De komolyan, ez nem lehet igaz. Ő volt az első szerelmem. Nem hiszem el, hogy most ismét itt van. Charity az. Istenem, miért most? Ez csak egy vicc lehet.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Clara Alonso, alias Charity Leighton.
