Írta: crazygamelover
Fordította: Sinara
Beküldve: 2011. november 22.
****************************************************
– Rain! – hallottam a kiáltást. Ahogy hátra fordultam, megpillantottam Charity-t, amint aggódó arccal néz rám.
– Mi az?
– Jól vagy? Nem nézel ki valami jól.
– Semmi gond.
– Tényleg?
– Igazából nem. Az a vén satrafa megint elkapott, és rám sózott egy csomó melót. Jesszusom, miért nem képes leszállni rólam? – sóhajtottam fel.
– Mrs. Lynch?
– Mégis ki más? – morogtam.
– Beszélned kéne vele.
– Már megtettem. Több százszor.
– Akkor szeretnéd, ha én beszélnék vele?
– Nem. Semmi gond. De azért köszi.
– Nem tesz semmit.
– Azt hiszem, most jobb, ha megyek. – Felálltam, és felvettem a táskámat.
– Ilyen hamar?
– Pihenned kell, hogy gyorsan meggyógyulj. Okés?
– Oké.
Kinyitottam az ajtót, és visszapillantottam rá még egyszer, mielőtt kimentem volna.
– Légy óvatos, Rain! – kiáltott utánam.
Bólintottam és már csuktam volna be az ajtót, amikor felmordult.
– Mi az? – néztem vissza a vállam felett.
– Ö…! Csak… köszi – dadogta.
– Nem tesz semmit. Erre vannak a barátok.
– Ö… igen. Igazad van.
Becsuktam az ajtót, és neki támaszkodtam.
– Barát, mi? Milyen ironikus – suttogtam magamban, és szarkasztikusan elmosolyodtam.
Egyesével vettem a lépcsőfokokat, miközben lassan haladtam az ajtó felé. Amikor kinyitottam, Steve már ott volt és elvette a táskámat, hogy betegye a kocsiba.
Kinyitotta az ajtó ajtaját, én pedig beszálltam, megköszönve neki. Ő beült a vezető ülésre és bekapcsolta a biztonsági övét. Aztán beindította a motort és elindultunk. Vetettem még egy pillantást a házra és hangosan felsóhajtottam. Steve rám nézett a tükörben.
– Mi a gond? Nem nézel ki túl jól.
– Semmisék – mondtam, épp csak olyan hangosan, hogy meghallja.
– Tudod, Rain, amikor elkezdtem a családodnak dolgozni, azt hittem, hogy te és a nővéred amolyan tipikus elkényeztetett gazdag gyerekek vagytok. Érzéketlenek és önzők. De egy hónap után rájöttem, hogy tévedtem. Te és a nővéred mindketten nagyon figyelmesek, megértőek és kedvesek vagyok.
– Tényleg így gondolod? – vigyorogtam.
– Már öt éve dolgozom a családodnak, és soha nem láttalak még ennyire letörtnek. Ha problémáid vannak, többnyire nem mutatod ki őket. De komolyan, mi nyomaszt ennyire?
– Semmi, amivel ne birkóznék meg.
– Ne vedd tolakodásnak, de úgy gondolok rád, mint a saját lányomra. Szóval, nekem bármit elmondhatsz – mosolygott rám.
Amikor mosolyog, mindig megjelenik egy kis barázda az arcán. Nem tehetek róla, de mindig muszáj visszamosolyognom rá és ettől mindig egy kicsit jobban érzem magam. Vettem egy mély levegőt és sóhajtottam, mielőtt belekezdtem volna.
– Steve, voltál már valaha… szerelmes? – kérdeztem bizonytalanul.
– Természetesen. Erről lenne szó?
Ismét rám nézett a tükörben. Csak bólintottam, és magamra erőltettem egy mosolyt.
Beletúrt a hajába és halkan kuncogni kezdett.
– Milyen gyorsan felnőtök…
– Már nem vagyok kisgyerek.
– Tudom. Szóval, Charity az, igaz?
A szám is tátva maradt a meglepetéstől. El se hittem, amit hallok. Ennyire kiszámítható lennék?
A homlokomra tapasztottam a kezem, Steve pedig csak nevetett a látványtól, de a figyelmét már a vezetésnek szentelte. Féltem ránézni, mintha olvasna a gondolataimban, vagy valami.
– Honnan tudod?
– Egyértelmű.
– A fenébe is! – csaptam a fejem a háttámlához.
– Nyugi!
– Szóval, mit javasolsz?
– Helyes lánynak tűnik.
– Tényleg az. De tisztában vagy vele, hogy egy lányról beszélünk.
– Persze. Talán már nem vagyok fiatal, de még jól látok, Rain.
– Semmi gondod vele?
– Mi lenne a bajom vele? Ez ma már egyáltalán nem szokatlan.
– Ez igaz.
– És mi van Mirandával?
– Mi lenne?
– Már nem vagytok együtt?
– Jesszusom, Steve! Honnan tudsz róla?
– Mondtam már. Egyértelmű.
– A fenébe is… Csak nem tudja anyám is?
– Ezt tőle kéne megkérdezned.
– Talán…
– Anyukád nagyon megértő tud lenni. Úgy vélem, attól lenne boldog, ha téged boldognak lát.
– Köszönöm, Steve.
– Nem tesz semmit.
Rám mosolygott még egyszer, mielőtt befordult volna a házunk kapuján, majd kitett a bejáratnál, mielőtt leparkolt volna.
– Itthon vagyok – kiabáltam benyitva a házba.
Vanessa és anyukám üdvözölt, akik épp a nappali kitakarításával voltak elfoglalva. Odamentem anyukámhoz és átöleltem, mielőtt felmentem volna az emeletre.
– Rain! Mindjárt vacsorázunk.
– Rendben! De had zuhanyozzak le előbb!
– És Rain! Miranda fent van a szobádban. Már vagy fél órája vár rád.
– He? – dülledt ki a szemem.
Oké Rain! Nyugodj meg! Ha azt kérdezi, hol jártál, nyugodtan kell válaszolnod, hogy Charity-t látogattad meg! Emlékezz, nem csináltál semmit, és ne mond el neki, hogy Charity az első igazi szerelmed!
Kinyitottam az ajtót, és egy ismerős alakot pillantottam meg az ágyon feküdni. Beléptem és alvó arcára néztem. Annyira gyönyörű. Nem is érdemel meg engem.
– Miért, Mir? Miért kellett belém szeretned? – sóhajtottam.
Kisöpörtem egy hajtincset a homlokáról és megsimogattam az arcát.
Megcsókoltam a homlokát, az orrát és a száját. Kinyitotta a szemét és angyali tekintettel nézett rám. Felálltam és átölelte a derekamat.
– Hol jártál? – kérdezte álmos hangon.
– Had zuhanyozzam le! Bűzlök.
Nem foglalkozott azzal, amit mondtam, csak közelebb húzott és megcsókolt.
– Nem – rázta a fejét.
– Pedig muszáj lesz. Várj még egy kicsit, oké? Sietek.
– Oké – forgatta a szemét.
Bementem a fürdőszobámba és gyorsan lezuhanyoztam. Egy szál fekete bugyiban és fehér pólóban mentem vissza a szobába, miközben egy törülközővel szárítottam a hajamat.
A tekintetemmel Mirandát kerestem és a padlón ülve találtam meg, miközben egy magazint olvas. Felnézett rám és felállt, hogy megöleljen.
– Hiányoztál.
– Sajnálom, hogy megvárattalak. Anyukám mondta, hogy már egy ideje itt vagy.
– Ja. Hol jártál?
– Charity-nél. Csak megnéztem, hogy van.
– Értem – biggyesztette le az ajkát.
– Mi a baj? Csak nem vagy féltékeny?
– És mi van, ha igen?
– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – mosolyogtam.
Nem szólt semmit, csak szorosan átölelt és a nyakamhoz szorította az arcát.
– Szeretlek, Rain. Ne hagyj el!
– Tényleg ennyire komoly? – kérdeztem.
– He?
– Hogy szeretsz. Ennyire komoly?
– Remélem – ölelt át még szorosabban.
– Nem ígérhetek semmit. Ugye tudod?
– Tudom, hogy nem ígérhetsz semmit. Értékelem, hogy őszinte vagy.
– De tényleg ennyire komoly?
– Nem tudom, Rain.
– Nem hiszem, hogy ez fair lenne. Nem túl fair veled szemben.
– Nekem megfelel. Ha csak egy kicsit veled lehetek, nekem megfelel.
– De nekem nem. Nem voltam teljesen őszinte veled. Van valami, amit nem mondtam el.
– Mi az, Rain?
Egy időre elhallgattam, és végiggondoltam, mi történhet, ha elmondom neki, hogy Charity volt az első igaz szerelmem. És még mindig szeretem őt.
Nagyon fog neki fájni. De nem élhetek hazugságok között. Ez nem fair. Ő megérdemel valakit, aki tényleg szereti őt. Nem olyasvalakit, aki csak átveri, ahogy én. Azt szeretném, ha boldog lenne. Elvégre ő a legjobb barátom. Szeretném, ha boldog lenne. Megérdemli, hogy szeressék.
A vállára tettem a kezem és gyengéden megszorítottam. Lehajoltam, hogy egy magasságból lássam az arcát. A nyakára tettem a kezem és gyengéden megsimogattam.
– Szeretem azt a lányt. Már tíz éve.
A szemöldöke felszaladt a homlokára. Zavartnak tűnt, majd ellépett tőlem.
– Lányt? Tíz éve? Kit? Azt hittem, Charity-be vagy szerelmes.
– Igen. Szeretem Charity-t. Már tíz hosszú éve.
– Hogyan? Hiszen csak két hónapja költözött ide.
Éppen el akartam mondani neki, amikor meghallottam anyukám hangját, ahogy vacsorázni hív.
– Lányok! Kész a vacsora – kopogott az ajtón.
– Oké, anya!
Visszafordultam Mirandához.
– Megbeszéljük vacsora után. Csak viselkedj természetesen!
Bólintott és lementünk vacsorázni. Igyekeztünk természetesen viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Anyukám semmit sem látszott észrevenni. Aztán visszamentünk és bezártam az ajtót.
– Jobb, ha leülsz. Sokáig fog tartani.
– Oké!
Elmondtam neki mindent. Minden apró részletet. Hogyan találkoztunk, hogyan segítettem neki és mindent, ami az után következett. És ez volt az első alkalom, amikor végre kimondtam. Még a nővérem sem tudja. Miután befejeztem, ő rám emelte szomorú tekintetét.
– Azt hiszem, nekem már nem is lehet esélyem.
– Mir! Szeretlek. Tényleg. De ez nem ugyanaz, amit iránta érzek. Megérdemelsz valakit, aki szíve legmélyéből szeret téged, úgy, ahogy te szereted őt. És, attól félek, ez nem lehetek én.
– Megértem. És mindenben támogatlak. De csak még egyszer, utoljára…
Az ölembe ült és a hajamba fúrta az arcát. Olyan szenvedélyesen nézett rám, hogy belefájdult a szívem. Megfogta az arcom mindkét kezével, és nem engedte el.
– Csak még egyszer, utoljára. Had csókoljalak meg és had öleljelek át.
Azzal olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint soha azelőtt. A nyakamba fűzte a kezét, én pedig a derekát öleltem át és visszacsókoltam. Még egyszer, utoljára.
Gyengéden átölelt és forró ajkait a nyakamhoz nyomta. Éreztem a leheletét. Egy pillanattal később észrevettem, hogy sír. A könnyei végigfolytak a nyakamon.
– Rain…
– Igen, Miranda?
– Szeretlek.
Becsuktam a szemem, és engedtem, hogy addig öleljen és sírjon a vállamon, amíg el nem alszik. Utána befektettem az ágyamba, mielőtt kimentem volna az erkélyre. Felnéztem az égre, mintha onnan megnyugvást kaphatnék.
– Sajnálom, Mir! – engedtem ki magamból egy nagy sóhajt.
Folytatása következik!
Ui.: A képen Emily DiDonato alias Rain Spencer Dawn.
