Mia és én

Igazából sosem voltam jó mesélő. Sőt, soha nem tudtam egyetlen történetet normálisan előadni a haveroknak. Tipikusan az a tag voltam egy társaságban, aki röhög, amikor kell, beszól, amikor kell, de hogy egy ilyen flancos valamit, hosszasan részletezzek, na azt ne. Hogy mondjam, a sör már megedzette annyira az agyam, hogy ne az összefüggő történetek mesteri és poetikus lefestésével vívjak ki elismerést a szaftos sztorikra éhező közönségben.

De most mégis ezt teszem. Hogy miért? Mert el akarom mondani. Na, jó, igazából, mert a pszichológusom azt mondta. Ez is a kamaszkor baromsága, tele megy az ember feje mindennel, hogy ki is ő, meg minek van, meg stb. Naplót nem írok, igaz, próbáltam már, de két sor után behaltam. Így azt mondták, írjak valamit. Ha már nem beszélem ki. Ok. Évekig kb. semmit nem jutott eszembe csak az ilyen agyonhajtott sablonsztorik, amikben a csóró srác becsajozik, meg szétver/feldarabol (attól függ milyen karikás a film) pár rossz/jó fiút/lányt. Ja és persze akkor nyer művészi értéket az egész, ha olyan mondanivalója van a filmnek, amit a tömegmédia által agyilag kiszipojozott nagyérdemű közönség nem ért meg első hallásra. Igen, ez így van. Én is így voltam. Sőt, vagyok. Bár én röhögök rajta. Persze ez se jobb.

A kedvencem a misztikus sztorik, amikor vámpír vagy vérfarkas nyal egymásnak, de persze ugye hivatalosan kitépik egymás szívét, aztán a mű végére érzelmileg is kitépik. Egyszerűen baromság. Nem komálom a természetfeletti cuccosok ilyen szintű deprimitizálását. Nem azért, de életképtelen tinik masszája zabálja fel ezt a hihetetlenül primitív életstílust és ez olyan bámulatosan koegzisztál a társadalom parasztságával, hogy néha sírni tudnék. De ne értsen félre senki. Én csak ezt gondoltam. Amíg az én szívemet is ki nem tépték. Szó szerint.

Az egész tényleg úgy kezdődött mint egy ilyen hülye történetben. Asszem őszi nap volt. Valahogy suli kezdés lehetett. De még az a tipikus, amikor a nyár ott motoszkál mindenkiben és minden pillanat felidézi annak minden egyes mámorító pillanatát. Lélekben még mindenki egy hónappal korábban élt, így esélytelen volt, hogy bármi figyelmet szenteljünk az iskolának. Nem mintha akartunk volna... Pedig ez kellett volna, annyira mélyen belebambulnom a nyár emlékeibe, hogy  semmi ne rángasson vissza a valóságba. Vagyis inkább senki.

Tehát ahogy írtam, ősz volt. Új iskola év, új kihívások. Ofő dumált valami szokásos dologról, aki járt suliba, tudja, milyenek ezek az első órák. Laposak és unalmasak. Mint egy rossz csaj. De tanár úrnak idén volt egy ütőkártyája.   Nem mutatta be rögtön, annál jobb spíler volt. Csak beszélgetett vele óra kezdés előtt  és a terembe valahogy gyorsabban szállingóztak be a diákok. Nem csak a fiúk. Olyan volt a lány, mint egy szúnyoglámpa. Mindenkit bevonzott, de elérni senki nem tudta. (Engem ki is nyírt.) Mondanom sem kell, hogy most idén mindenki izgatottan várta az év eleji fontos tudnivalókat.

Idáig úgy tartottam magamról, hogy észrevehetően sose stírölöm a csajokat. Persze ez nem volt igaz, de aznap még annyira sem. Elképesztően gyönyörű volt az új csaj. Velem egymagasságúnak saccoltam, ami nekem elég fontos szempont, mivel a kicsi csajokat nem nagyon szeretem, a nagyobbak feszélyeznek, de az ugyanakkorák tökéletesek. Valahogy kihívást jelentenek, egyenrangúnak érzem magam velük (kicsit antifeminista vagyok, azért hangozhat ez egy kicsit furcsán). Hosszú fekete haja volt, amit lófarokba fogott, így teljesen kirajzolódott álomszép arca. Sose mondtam még ilyet, de olyan volt mint egy angyal. világos bőre volt, amin éles kontúrként húzódott VÉRvörös ajka. A szemei smaragdzölden lángoltak és egyszerűen nem lehetett betelni a szépségükkel. Miután le tudtam venni tekintetem az arcáról ( min. negyed óra), a testét mértem fel. Igen, tudom, hogy fordított sorrendben szokott lenni, de ti nem láttátok ezt a csajt.

Azt hiszem, már lehet sejteni, hogy milyen alakja volt. Én biztos, hogy őt tettem volna meg Aphroditének, de Erósznak is. Végül kiderült, hogy inkább empúsza. Tökéletes alakja volt. Az jutott eszembe, hogy állati jó melle van, vagy hátulról milyen jó. Egyben volt káprázatos. Na meg persze külön külön is. A mellei nem nagyok voltak, inkább csábítóak és vonzóak, nem is tökéletes gömbök, hanem olyan, amilyenre a férfi vágyik. Valami vörös ujjatlan vot rajta, meg nagyon nagyon rövid naci. Meg mertem volna kockáztatni, hogy simán egy franciában jött el.
Hosszú lábait összezárta, de aztán folyamatosan illeget-billeget, izgatottnak látszott. Később kiderült, hogy nem azért, amiért én gondoltam.

Miának hívják. Ennyit jegyeztem meg. Meg, hogy kellemes hangja van, lágyan belebúg a füledbe és játszadozik vele és csak azt tudod, hogy beszél hozzád, de hogy mit mond.... Összefoglalva, teljesen belézúgtam. Az alakja beleégett az agykérgembe, és amikor lehunytam a szemem, csak őt láttam. Szerencsére kettővel előttem kapott helyet, így a suliban szinte csak őt bámultam. Igen, hátulról is elképesztően dögös. Gondolom mindenki volt már így, hogy annyira belehabarodott valamibe, hogy rajta kivül, mindent kikapcsolt. Velem is ez volt. Szidom is érte magam, de hát már olyan mindegy. Amikor vége lett a sulinak végigkövettem a tekintetemmel és csak néztem és néztem, egyszerűen nem tudtam betelni vele. És akkor rámpillantott. Pont mikor kilépett a teremből. Pillái alól zöld szemei az enyémbe fúródtak. Egyszerűen ledermedtem. Teljesen megbénultam, levegőt venni is elfelejtettem. Ő kacéran elmosolyodott és kilépett a teremből.

Elég későn eszméltem, jó pár perc eltelhetett.  Gyors felkaptam a cuccaim és utánarohantam. Bármi lesz, utánamegyek és elhívom valahova. De ahogy kiértem, már nyoma sem volt. Mindenfelé diákok, de ő sehol. Szomorúan lebiggyesztettem a szám. Ilyen az én szerencsém! Körbeforogtam, hátha meglátom valahol, de nem. Mintha elnyelte volna a föld. Na, de vagyok, aki vagyok, nem adom fel ennyi után. Lefutottam a főkapuhoz, átfésültem az udvart, benyitogattam a termekbe, kerestem, kutattam, hátha meglátom valahol. De semmi. Az egyetlen, amit elértem, hogy a fa ága, ami az újrahasznosítható kukák mellett nő az udvaron, felsértette a nyakam. Állati jó. Azért mentem oda, mert tipikus cigizőhely, de gondolhattam volna, h egy ilyen angyali teremtés nem cigit szív.
Így hát orromat lógatva indultam hazafelé. Tisztára el voltam kenődve, újra meg újra végigjátszottam a mai napot a fejemben és szidtam magam, hogy ekkor meg ekkor miért nem csaptam le rá. Később elárulta, hogy ő is erre vágyott. De még hogy! Kedvtelenül poroszkáltam a járdán és teljesen kizártam a külvilágot. Arra még emlékszem, hogy lekanyarodtam a park felé, hogy gyorsabban jussak haza, és így a neten hamarabb kereshessek rá a csajra, de az a rész, hogy egy irgalmatlan nagy böszme áll előttem és én egyenesen nekimegyek na az már nem. Egyedül csak artikulálatlan "beszéde" zökkentett ki állapotomból.
- Húzz innen taknyos! - dörmögte prehisztorikus akcentussal.
- He? - néztem fel rá. Bamba voltam meg kába, szóval megráztam a fejem és körbenéztem.
A csávó hátának mentem neki, de ennyivel mehettem volna egy téglafalnak is. Fekete öltöny volt rajta, sötét bőre volt, haja egy szál se, viszont annál dúsabb pofaszakálla. Rám meredt barna szemeivel, én meg akaratlanul is nyeltem egyet. Ha hamarabb észreveszem, ami egyáltalán nem lett volna nehéz, még csak a légterébe se jövök. Gyors hátraléptem és tekintetemmel a fák és bokrok közt futó ösvények valamelyikét kerestem, hogy húzhassak innen, amikor megpillantottam. Ő volt az semmi kétség. Fekete haj, smaragdzöld szemek, egy istennő alkata és a csábos ajkai. Elmosolyodtam, hogy végre megtaláltam és indultam felé, de ekkor megtorpantam. Kezéből nyílvessző állt ki, sebéből folyt a vér és szemei is sokkal vadabbak voltak.
- Mia - nyögtem értetlenül. A lány erre rám nézett, elmosolyodott, és kivillantak hosszú szemfogai.
- Mi a... - futott végig a hideg a hátamon és nyúlt meg a pofám elképedésemben, de az élő hegy most hátralökött.
- Tűnj már el, taknyos! - dörrent rám, és Miára szegezte jobbját, amiben egy számszeríj volt.
- Ne, mit akar ... - rémüldöztem, és tényleg halálsápadt voltam, annyira meg voltam ijedve. De azok rám se bagóztak.
- Ebből is evett - köpött felém egy új alak, aki tőlem jobbra volt, egy fa takarásában. Lényegesen kisebb volt társánál, szőke, sportos alak, de ugyanolyan fekete halottas öltönyt viselt, mint az óriás. Egy jó egyméteres fakarót tartott a kezében és engem vizslatot.
- Tegyünk róla, hogy ő legyen az utolsó - jött elő egy sokadik alak balról. Te jó ég, hányan vannak ezek?? Hosszú zsíros haja volt, meg elnyűtt öltönye, meg szívta a cigijét. Nála meg valami csillogó fémlánc volt. Mondanom se kell, hogy kicsit be voltam tojva, egy rakás bérgyilkos filingű pszichopata, akik már meglőttek valakit, és franc tudja, mit akarnak. Mint egy rossz horror. Bár az csak ez után következett.
Próbáltam rákjárásban eltűnni előlük, erre a bagós felröhögött.
- Azt hiszi, tőlünk kell félnie - rám mutatott. - Hé, tudod, hogy sérült meg a nyakad?
Erre csak értetlenül és zavartan néztem rá. Fogalmam nem volt, mit akar ilyen helyzetben.
- Hagyjad, most azt se tudná, hogy hívják - dörmögte a hegy. - Rendezzük ezt le, aztán vele is foglalkozunk.
- Az a jóseggű kis fruska beléd vájta a fogait és szívott egy keveset a véredből - hagyta figyelmen kívül a bagós. Majd szívott egyet és eldobta a csikket. - De igazad van, te mamlasz. Intézzük el, amíg nappal van.
Teljesen össze voltam zavarodva. Három bérgyilkos pofázik itt össze vissza, fegyverrel lőnek meg karóval rohangálnak, közbe meg a legvonzóbb jelenlévőt gyanúsítgatják egy olyan dologgal, amit egy faág okozott. Pszichopata állatok, de nem mertem mozdulni, ahhoz túlságosan féltem. Ránéztem Miára, de az ő tekintete a három férfi körül cikázott.
Aztán elszabadult. Az egyik pillanatban ott volt, a másikban meg már hűlt helye. A három férfi egymásnak vetette hátát és a bokrokat fürkészték. Nem kellett sokáig. Mia a szőkének ugrott rejtekéből, mire az felé döfött karójával, de a lány felugrott, nem nem úgy mint egy tornász v gátfutó, hanem mint egy hónapokig éheztetett bengáli tigris, aki szét akarja tépni a kecskét, amit a pszichopata gondozója láncra vert, hogy végre vért láthasson, de gorilla uraság tőle nem várt sebességgel pördült és teljes erőből arcon vágta a lányt. Hangos reccsenés és a lány végiggurult a poros úton.
- Mia! - kiáltottam fel kétségbeesetten, aztán megdöbbenésemben.
A csaj feltápászkodott, de irgalmatlan düh és méreg sütött a szemeiből. Haja kibomlott, arca vicsorba csapott, szeme alatt vércsík csordogált.
- Szivar, kösd meg! - kiáltott a hegyember, mire a bagófejű megpörgette feje felett a láncát (bal kezes volt, ezt akkor furcsának találtam), és eldobta. Nem is láttam, hogy süvít, olyan gyors volt, de Mia csak lefordult és a lánc a porba hullt. Aztán megint a fiúknak rontott, most Szivar felől. Az óriás számított rá, ezért elég ugrott. Hiba volt. Mia direkt csinálta. Csak csel volt. Igazából a szőkét akarta. Ez ugyanúgy a ficsúrt is meglepte. Egyik pillanatban még Szivart védték, aztán a következőben a szöszi előtt állt a lihegéstől hullámzó keblű Mia. A férfi reflexből felé lendítette a karót, de a lány elkapta és kitörte a kezét. Undorító volt. Hátborzongató hangon tört darabokra a csont, és az erőtől a törésnél leszakadt a keze is.Felsikított fájdalmában, de addigra a lány mögé került és beleharapott a torkába. Nem vért akart. Halált. Kiharapott a nyakából és az artériából sugárban fröcskölt a vér. Aztán ellökte a hörgő rángatózó testet és lenyalta szájáról az odahulló vércseppeket.
- Nem! - üvöltött fel egyszerre a két megmaradt öltönyös. Nekiugrottak a lánynak, aki csak vigyorgott rajtuk. Gyorsabb volt náluk és ezt ki is használta. Kecsesen, de természetellenes gyorsasággal elhajolt az óriás csapása elől és karmaival felhasította annak oldalát. De mielőtt megölhette volna, a bagós nekiugrott és késeket kapott elő, amikkel meghátrálásra kényszerítette Miát. A lány sziszegett, de egyelőre nem ment közelebb. Méregette a pengéket. Az óriás köpött egy vértócsát a a földre és feltápászkodott. Összebólintott társával és újra összecsaptak. Szivar Miának dobta késeit, amik elől a lány elhajolt, de arra nem számított, hogy a férfi ezután ráugrik. Így a bagós sikeresen leterítette és elvágódtak a porban. Az nagydarab elfutott mellettük és lánchoz sietett. Sebéből dőlt a vér és ide-oda billegett, de kitartott. Eközben Szivar és Mia a földön hemperegtek és próbálták egymást megsebezni. Egyértelműen a lány volt erősebb, a bagós csak időt akart nyerni. Mia gyors mozdulattal lerúgta magáról támadóját, aki fél méternyire esett le előttem, majd miközben Szivar tápászkodott mögéje került és egy mozdulattal letépte a fejét. Nekem ott kész volt. Közvetlen közelről láttam, ahogy a férfi nyakán a bőr megrepedezik és felnyílik, alatta az izomszalagok és erek elszakadnak, kispriccel a vér és végül a csigolyák elengedik egymást. Hánytam és üvöltöttem. A fejem fogtam és csak el akartam tűnni. El ebből a rémálomból. Ekkor süvített át a fémlánc a levegőn és körbetekerte Miát. A lány felsikított és elterült a földön. Gúzsba volt kötve mint egy sonka, de erőlködött, ki akart szabadulni. Ott fetrengett Szivar hullája mellett és pancsolt a vértócsában. Aztán felém fordult. Ez volt az a pillanat, amikor el kellett volna futnom és magam mögött kellett volna hagynom ezt az egész rémálmot. De nem ez történt. Csak néztünk egymás szemébe, én térdeltem a hányásomban, ő a feküdt a vértócsában és néztünk egymás szemébe. Beleszerettem. Igen tudom, hogy nem vagyok normális, hülye barom, aki ezek után ezt mondja, de ez volt az igazság. Beleszerettem. Azok a szemek és a tekintete... Nem azt a hentest láttam, aki lemészárolta azt a két embert, hanem azt a lányt, aki ma reggel bejött azt osztályunkba, és akivel a tekintetünk ugyanúgy összeforrt akkor, mint ott. És ekkor rohantak meg az emlékei. Mintha filmet látnék, képek tűntek fel előttem, képek az életéből. Képek, amelyekben szenvedés és halál volt. Szenvedés, amit ezek az öltönyösök és bandájuk okoztak neki. Vérbe fagyott szerettek, akiket lefejeztek, mert vámpírral barátkoztak. Felnégyelt és máglyán elégetett szeretők, akikbe az évszázadok során beleszeretett. Csak halottak és halottak, mindenkit megöltek, akikre csak rá mert nézni. Megmutatta nekem az életét. Az életét, amit rettegésben töltött, rettegésben, hogy kit vesznek el tőle. Mikor eltűntek a képek, nagyot nyeltem. Rápillantottam a hegyemberre, aki a karót felvéve tántorgott felénk. Aztán újra Miára. Szemében ott volt a kérlelés, hogy segítsek, de a dac is, hogy nem távozik el harc nélkül a világból. Döntöttem. Kinyújtottam a kezem és meghúztam az ezüstláncot. Az engedett és lefejtődött Mia álomszép testéről. Később jöttem rá, hogy ez volt életem leghatalmasabb hibája. A lánc lehullott a vámpírról és ő egyből az óriásra vetette magát. Nem néztem oda. Nem is akartam. De mindent hallottam. A gyerekes sikolyokat, a sírásba fulladó könyörgést, a halálhörgést és a vér habzsolásának hangjait. Aztán minden elhallgatott. Csend lett. Síri csend. Végül puha kezeket éreztem a vállamon. Felnéztem és Mia volt. Haja csapzottan terült meztelen vállaira, topja szakadtan lógott, arcán apró vércseppek táncoltak. Smaragdzöld szemeiből eltűnt a vadság, csábító ajkaival szavakat formált: "Köszönöm!"
És igen. Ez a kezdete annak, hogy akartam megszerezni egy vámpír szívét, és hogy ő hogy akarta megszerezni az enyémet.