Imakönyv a padláson 5 - 1944

Már eltűnt a világ színe, csak árnyékok látszódtak; a derengésben a kastély körvonalai sejlettek. Az épület őrizte még a méltóságát, de a bejárat felett már Lenin neve állt. A plébános úr megállt a kapuban:
- Látja? A falak még állnak, de semmi több. Az új urak költöztek bele. Irodák, ebédlők. Ahol anno a kávét ittuk, most ízetlen menzát főznek.
- Keserűséget érez, atyám?
- Nem, azt hiszem nem. Már túl sok rosszat láttam a világból, nem tudok se meglepődni, se nekikeseredni. Nem tudom, hogy ez-e a jobb, vagy az lett volna kíméletesebb, ha az egészet földig rombolják, a régi világgal együtt. De nem ezt tették: a kápolnát lerombolták, a kastélyt kifosztották, de a megrontott épületet néhány év múlva új célra használták fel; az állami gazdaság költözött bele. Sok szörnyűséget láttam már, így ne haragudjon az egyenes szóért: úgy érzem, hogy nap, mint nap megerőszakolják a falakat.
Tudom, most azt hiszi, harag van bennem, de nincs. – tette hozzá.
- Nem sajnálja a régi világot? Két évszázad minden munkáját, a méltóságos asszony terméketlen fájdalmát, az úr álmait? A múltat, amit elvettek tőlünk? – Kérdeztem, bár tudtam, a plébános úr nem az a valaki, akit jogom lenne számon kérni.
- Sajnálom, persze, hogy sajnálom, hiszen a fiatalságom a régi álmaim is romokká lettek a falakkal együtt, de én csak ezt veszítettem el, nem többet.
- Van több mint az eszme, a hit?
- Ön tanult városi ember, – éreztem a mosolyt a hangjában – higgye el, hogy van. A filantróp széplelkek azt hiszik, hogy az eszme, a hit az emberi lét legmagasabb mércéje, de ezek még sohasem éltek.
- Nem éltek? Hogy érti ezt atyám?
- Egyszer sem vizeltek be a frontvonalon, ahogy a golyók a fejük felett sivítottak. Nem próbálták meg még bajtársuk széteső testét gyolccsal összekötni, nem spriccelt még az arcukra a mellettük álló társuk agyveleje. Nem ismerték meg a rettegést, ahogy a postás közelít, hogy vajon nem a férjük, fiuk, kedvesük halálhírét hozza-e. Nem álltak még akasztott ember rángatózó teste alatt. Nem feküdtek még a sarokban összeverve, megkötözve, nézve, hogy a gyereklányukat megerőszakolják. Az eszeveszett éhséget, amikor a tulajdon gyerekük elől lopják el az élelmet. Nem, ezek elolvasnak pár könyvet és azt hiszik, hogy ismerik az életet, és ami még rosszabb, elhiszik, joguk van ítélkezni, hiszen nem követték el azokat a bűnöket, amiket nem is volt alkalmuk.
Mi tulajdonképpen szerencsések voltunk: nekünk már ’44 őszén véget ért a háború. Legalább a nyilas őrületet elkerültük, igaz az összes többi ránk zúdult. Átzúgott felettünk a front és elárasztottak Sztalin ütött-kopott seregei. A 2. Ukrán Front katonái már eleget harácsoltak a közeli városokban, de az asszonyi húsból és a hadifoglyokból sohasem lehet elég. Azt kívánom önnek, sohase kelljen azokat látnia, amiket nekem.
Én szerencsés voltam, mert mint papot babonás tisztelettel néztek a vörösök is. Ha a túlélésen túl van még miért hálát adnunk, akkor az az, hogy nem tartott sokáig. Állítólag, parancsba kapták, hogy november 7-én már Budapesten kell megtartani a felvonulást, sietniük kellett, hamar tovább vonultak. Utánuk csak romok és élőhalottak maradtak.
- És mi történt azután? Jött a lázadás, a forradalom, a rombolás? Az emberek az élettelen tárgyakon álltak bosszút a holtakért, az élők szenvedésért?




- Nem azonnal. Ez a nép évszázadok alatt megtanulta szótlanul tűrni a sorscsapásokat, eszébe sem jutott, hogy bosszút álljon. Amikor a front elvonult, aki még élt, előjött, elkezdték összeszámlálni a holttesteket, gyógyítani a sebesülteket, vizet adni a megtörteknek, eltakarítani a romokat. Aztán folytatni mindent, mint annak előtte. Pedig valami megváltozott. Emberemlékezet óta nem kellett ilyen csapásokat elviselniük az embereknek. A két világháború kegyetlen volt, de valahol a távolban zajlottak, a lenin fiúk és a tiszti különítményesek, bár szadisták voltak, de keveseket öltek meg, a nácik csak a zsidókat és a cigányokat vitték el, az élet látszólag változatlanul folyt tovább. De a fronttal olyan rettenet köszöntött rájuk, olyan irracionális, egyetemes félelem, amit soha nem tapasztaltak meg a tatárjárás óta, de az már csak mese volt, történelem. A lelkekben valami megtört. Még én, akinek hivatása, hogy a lelkekbe lássak sem tudtam, hogy megfagyni, vagy robbanni készülnek.
- És akkor miért alakult minden így?
- Amint a front átvonult felettünk, megjelentek az agitátorok. Volt, akin gimnasztyorka volt, orosz egyenruha, másokon nyakig felhúzott nadrág és zakó, de szigorúan nyakkendő nélkül. És elkezdték felvilágosítani a népet. Hogy minden nyomorúságoknak a papok és az urak az okozói. Hogy vége az elnyomásnak, jön a szabadság, mindenki kap földet és nem kell senki előtt megalázkodnia.
- És elhitték ezeknek a gyüttmenteknek, hogy minden, amiben eddig éltek hazugság volt?
Pillanatra elgondolkozott, de éreztem, inkább csak azon, hogy hogyan öntse formába a régen megfogalmazott gondolatait:
- Egyszerű válasz lenne, ha azt mondanám, hogy megszokták, hogy mindig az erősebbnek higgyenek. Talán ez is benne volt, de amikor utat nyitottak a gyűlöletüknek, azt nem parancsra tették, hanem önként. Lelkesen. Amikor elindultak a kastély felé, hogy kifosszák, megpróbáltam eléjük állni, de ahogy közeledtek felém, megijedtem. A hang a torkomon akadt, lebénult a testem. Csak álltam, hagytam, hogy szó nélkül kikerüljenek és menjenek pusztító útjukra. Megéreztem, hogy évszázados gyűlölet munkál bennük, nincs se ember, se Isten, aki meg tudná őket állítani. Ebben a pillanatban értettem meg a Sans-culotte-tok gyűlöletét: a rombolás-vágyat. Le akarták rontani azt a világot, ami nem volt képes se boldog életet adni neki, se megvédeni őket. Azoknak az osztályoknak a tehetetlen haragját, akik építeni nem tudnak, talán azért, mert nem is engedték meg nekik, ezért a pusztításban élik ki magukat. Azt hiszem, ezt az ősi ösztönt ébresztette fel bennük az a néhány elvtárs… Azt hiszem, nagyon okosak voltak: sejtették, hogy olyan erőt szabadítanak fel, aminek a mi régi világunk nem képes ellenállni.
- Nem tudott semmit sem tenni…
- Csak, azt, amit egy pap tud ilyenkor tenni. Visszamentem a templomba és a breviáriumot imádkoztam. Egymás után az imaórákat. Minden egyes szót hétszer megismételtem magamban, hogy hátha rábukkanok arra, hogy Isten mit akar nekem üzenni. De Isten hallgatott. Egyedül voltam. – Egy pillanatra elhallgatott és utána majdnem suttogva folytatta:
- Talán titokban abban reménykedtem, hogy ha a kastély elpusztításával végeznek, odajönnek és a templomot is lerombolják. Ne nevessen ki, mert utólag már komikus gondolat, de abban bíztam, hogy a templommal együtt engem is elpusztítanak. Hogy életemet adhassam Krisztusért, hogy ne kelljen látnom a világom pusztulását. Talán könnyebb lett volna. A vértanúk sorsa könnyebb, mint a túlélőké.
- És nem jöttek?
- Nem. Ott töltöttem az egész éjszakát, a másnap hajnalig. Akkor harangoztam, felvettem a miseruhát, ugyanazt, amiben ma is látott és az üres templomban bemutattam a Szentmisét.
- Köszönöm, hogy elmesélte… – Még akartam valamit mondani, de abban a pillanatban kutyaugatás hallatszott mellettünk. A pap elmosolyodott:
- Úgy látszik, még a természet is tiltakozik az emlékezés ellen. Induljunk vissza a plébániára, már így is szidást kapunk, hogy a vacsora kihűlt.
Amikor visszaértünk a faluba, mintegy lábjegyzetként hozzátette a beszélgetéshez:
- Másnap elmentem a kastélyhoz, illetve ahhoz, ami még maradt belőle. A kápolnát lerombolták. Körbenéztem, de szerencsére nem volt ott Oltáriszentség, így csak romboltak, de nem gyaláztak meg semmi szentet. A kastélyból csak a falak maradtak. A könyvtárból a könyveket vagy elhordták, vagy, ami értéktelennek tűnt a szemükben, kidobták és elégették. Úgy látszik, a századunk történelme a könyvégetések krónikája. A festmények közül többet láttam később a falusiaknál, de sajnos a Munkácsy képeket, amiket anno a méltóságos asszony büszkén mutatott, nem láttam többet. Néhány éve egy nagy kommunista házában jártam, az anyósának vittem el az utolsó kenetet. Tűrte a látogatásomat, de amikor végeztem, megmutatta a tyúkólat: a porban ott volt az a porcelán, amin régen még nekem szolgálták fel az ebédet. Parasztgőggel mondta: Régen a grófok ettek belőle, most a csirkéim. Nem válaszoltam neki, csak elköszöntem. Ha ez okoz neki boldogságot, még én sem tudok neki mit mondani. De hazaértünk, hozzuk rendbe magunkat a vacsorához!