Imakönyv a padláson 1 - 1986.

A plébánián időtlen öregház illat érződött. Forró, csendes vasárnap dél volt, olyan nap, amikor az ember legszívesebben lefeküdne egy öreg diófa alá és élvezné az édes semmittevést, de ezt nem engedhettem meg magamnak: tudtam, este vissza kell indulnom a városba, s addig még két kötetet át kellett néznem. A nyolcvanas években jártunk, amikor fű alatt újra lehetett családfakutatással foglalkozni, s a régmúlt legjobb tanúi a keresztelésekről és temetésekről szóló plébániai nyilvántartások voltak. Mint félig amatőr, félig hivatásos történész szívesen eleget tettem barátaim kérésének, hogy nézzek utána, honnan s kiktől származnak.
Szerettem ezt a munkát, különös élmény volt, ahogy az elszórt adatokból lassan kirajzolódtak a több évszázados történetek, embereké, akik szerettek, éltek, házasodtak, gyereket nemzettek és szültek, élték a kevés boldogságot és a tragédiákat, amiket már maga alá temetett a múlt. De a sors ezen a napon másképpen rendelkezett...
Éppen az Úr angyalát harangozták, amikor a házvezetőnő, aki ránézésre többszörösen is teljesítette a kánoni korra vonatkozó előírásokat, s a Szent György és a sárkány című festményhez modellül szolgálhatott volna (de nem, mint Szent György lovag), megjelent az ajtóban:
- Az atya szívesen látja magát ebédre.
Csak magamban sóhajtottam: ennyit a munkáról. De tudtam, faluhelyen egy meghívást nem illik visszautasítani, s ráadásul étkezés közben az elejtett félszavakból sok mindent megtudhatunk, amit a feljegyzések nem árulnak el. Ez az előnye, ha az ember férfinak született: leülhet egy plébános asztalához. A nőknek, legalábbis akkoriban, ez még nem adatott meg: az öreg papok neveltetése tiltotta, hogy az ellenkező nem képviselőivel ily intim módon kettesben legyenek.
A főtisztelendő úr, mert magamban csak így tudtam hívni, már az ebédlőben várt. Olcsó porcelántányérok, sorozatban gyártott evőeszközök, de a fazékban finom tyúkleves gőzölgött. Az atya felállt, de tudtam, nem az én tiszteletemre, hanem az asztali áldáshoz. Régimódian latinul imádkozott. Megfigyeltem, hogy a „c”-k helyett „cs”-t mond, olaszosan, mint aki hosszabb időt töltött Rómában. Kicsit hosszúkás arcán arisztokratikus vonások tükröződtek, s amikor légies eleganciával keresztet rajzolt felém, önkéntelenül fejet hajtottam.
Ha abban reménykedtem, hogy ebéd közben hasznos információkhoz jutok, hát csalódnom kellett. A pap némán kanalazta a levest, még az evőeszközök sem koccantak hozzá a tányérhoz, s jómagam szentségtörésnek éreztem volna, ha megtöröm a csendet, így csak azzal tudtam vigasztalódni, hogy ilyen finomat már régen ettem.
Étkezés után az atya kinyitotta a teraszajtót, pillanatra elvakított a fény, kilépett és végre hozzám szólt:
- Van kedve egy cigarettához?
Bár jómagam nem vagyok nagy dohányos, mégis vele tartottam, s nem hiába: végre beszélgetni kezdett.
- Hogy halad a munkával? – Kérdezte az első szippantás után.
- Nehezen atyám. Az elején mindig túl a sok az adat, ami fontosnak tűnik, kijegyzetelem, aztán otthon megpróbálom összerakni a képet. Nehéz, sok a névazonosság, de régebben legalább a keresztelő időpontja szinte teljesen megegyezett a születésével.
- Sokan akarják ismerni a családfájukat? – Érdeklődött.




- Ma már igen. Néhány éve még senki sem akart ezzel foglalkozni, most már egyre több embert érdekel a múlt. Kezd divatba jönni. A legtöbben valami nemesi őst szeretnének felmutatni, de ezt nem nagyon szeretem. A becsületesebb emberek a paraszti ősöknek is ugyanúgy tudnak örülni. Szerintem nem az a lényeg, hogy kinek mi volt az őse, hanem az, hogy milyen ember volt. De ez nem az én dolgom: felkutatom a felmenőket, nem az én dolgom megítélni őket. – Úgy láttam, ezzel a mondatommal fel tudtam kelteni az érdeklődését.
- Azt mondja, hogy a múltat megismerni és nem megítélni kell?
Kicsit el kellett gondolkoznom, mielőtt válaszoltam volna:
- Bár így sohasem gondoltam végig, de azt hiszem igen. Bár tudom, hogy önnek, mint papnak erről más a véleménye, hiszen a rosszat, a bűnt elleneznie kell.
- Talán fiatal koromban képes voltam erre. Akkor üldöztem a rosszat, a jóért harcoltam. De azóta sok minden történt, talán ma már másképpen látom. Nem az emberi gyengeségből adódó bűn a legnagyobb rossz a világban, hanem a számító, hideg gonoszság. Ön azt mondja, hogy az emberek meg akarják ismerni a múltat… Talán a városban. A falumban inkább azt látom, hogy a múltat, ha meg akarjuk óvni, el kell rejtenünk, ha nem akarjuk, hogy megsemmisítsék. Ön családfakutatással foglalkozik, valószínűleg úgy gondolja, hogy érdemes megőrizni. De már elgondolkozott azon, hogy miért? Miért vagyunk többek, ha ismerjük?
- Talán… - próbáltam válaszolni. – Talán azért, mert ez ad valami alapot. Hogy honnan jöttünk. Hogy akik előttünk jártak, milyen nehézségekbe, akadályokba ütköztek és hogyan győzték le azokat.
- …vagy hogyan buktak el. Miért jobb, ha tudjuk, hogy valamikor hibáztunk, ha már úgy sem tudunk változtatni rajta? – Ellenkezett a pap.
- Én csak családfakutató vagyok. Nem tudom ezekre a kérdésekre a választ. A bűn kérdését meghagyom Önnek. – Próbáltam meg udvariasan kitérni a válasz elől. De a plébános nem hagyta magát:
- Én nem a bűnről beszélek. A hibáról. Hogy mi a bűn, azt csak Isten tudja, ő látja a szíveket, Ő tudja, hogy ki mit milyen lélekkel tett. A hiba valahol más. Hogy lerombolunk valamit, elpusztítunk valamit, rossz útra térítünk valamit, amit emberi erővel nem lehet helyrehozni. Tudja, naponta hallgatom az emberek gyónásait, a szürke hétköznapi bűnöket, néha nagyobbakat is, de ezek a bűnök mind olyanok, amiket, ha összeszedik magukat, helyre tudnak hozni. Megcsalta a feleségét, abortusz, szeretetlenség, harag… Amit az ember elront, helyre is tudja hozni a legtöbbször. A házasságot helyre lehet hozni, születhetnek még újabb gyerekek, akik megvalósítják Isten tervét, a jó elsimítja a rosszat… De mi van akkor, ha egy egész világot rombolunk le, hogy még nyomai se maradjanak?
- A világot lerombolni? Úgy érti atyám, hogy egy atomháborúban?
- Nem. Inkább arra gondolok, hogy egy bizonyos világot rombolunk le… Mondja, mi a véleménye a falumról? – És kezével a házak felé intett.
- Barátságos, békés, tiszta, rendezett, szorgos emberek lakják… - Soroltam a sablonos válaszokat.
- Tudja, ez a falu egykor más volt. Valamikor itt kezdtem a szolgálatomat. Siet? Ha van egy kis ideje, szívesen elmesélném.
Szívem szerint siettem volna, de éreztem, hogy érdekesebb történetre számíthatok, mint amikről a keresztelési anyakönyvek regélnek, így bólintottam. Leültünk a teraszon és a pap újabb cigarettára gyújtott.
- Én ahhoz a generációhoz tartozom, aki még az ántivilágban kapta meg a hivatását, nem az átkosnak nevezett Horthy-korszakban, hanem még előtte. Amikor Magyarország a trianoni sokkal nézett szembe, amikor a menekültek elárasztották az országot, én már Rómában voltam. Itthon a bethleni konszolidáció zajlott, én meg a világot jártam: akkoriban sokat adtak arra, hogy ne egy elzárt szemináriumban éljünk, hanem minél több népet megismerjünk. Hogy ne csak egy helyi egyházban gondolkozzunk, hanem világegyházban. Csúnya szó, de kicsit világpolgárrá váltunk, de olyan világpolgárokká, akik mégis magyarok. A szentelésem után nem sokkal jöttem haza. Kiváló eredménnyel végeztem, tárt karokkal fogadtak volna a püspökségen, de amikor láttam a nyomort, azt, amit később hárommillió koldus országaként emlegettek, úgy éreztem, az emberek közé szólít a hivatásom.