Imakönyv a padláson 3 - 1938.

Majd egy évtized telt el, mikor a püspök atya újra a régi falumba nevezett ki plébánosnak. Sajnos a méltóságos asszony előző évben már meghalt, de a kastély ura meghívott magához. 1938-at írtunk, már megváltozott körülöttünk a világ, barna és vörös örvények között egyensúlyoztunk, de a kastély, bár megérezte az asszony hiányát, és annak ura változatlanul őrizte a régi világot. Farsang ideje volt, a szalonban ültünk le.
Hosszú ideig némán néztük a havas tájat, egyikünknek sem szándékozott megtörni a csendet. Végül a kastély ura szólalt meg:
- Főtisztelendő uram, hogy halad a munkájával? Látni már az eredményét?
- Még csak nemrég kezdtem meg a szolgálatomat, méltóságos uram. Tíz évvel ezelőtt még mintha mások jártak volna a templomba: inkább az öregek és a gyerekek, a középkorúak csak kötelességből, illemből. Most már a fiatalabbak is járnak.
- És nem örül ennek? – Nézett rám csodálkozva.
- Nem. Pártegyenruhában érkeznek, pártjelvények vannak rajtuk. Érezni, hogy nem azért jönnek, mert Istennel szeretnének lenni, hanem azért, mert a vezér, valamelyik zsebführer, rájuk parancsolt, hogy így nyerjék meg maguknak a falusiakat. Azt hiszem, ez még rosszabb, mint a köztársaságiak és a kommunisták vallásüldözése: azokat a szavakat, eszméket használják, amiben én is hiszek: Isten, haza, de kiforgatják ezeknek az értelmét. Amik nekem célok, nekik csak eszköz valamilyen sötét tervükhöz.
- Emlékszik, főtisztelendő uram? Tíz évvel ezelőtt ettől féltem én is. A nép az ereje tudatára ébred, de nem építeni, rombolni fog. Pár hete az ország tele volt szórólapokkal: „1938 a miénk!”. És tudom, hogy ebben a „mi”-ben se ön, se én nem vagyok benne. Csak ők. A nép, ahogy magukat nevezik, ami mögé bújnak.
- Csak Isten tudja, mit fog hozni ez az év. Szeretném hinni, hogy az év legfontosabb eseménye az Eucharisztikus Világkongresszus lesz, de én is félek, hogy valami gonosz készülődik. Ma Európa arra megy, amerre Hitler úr vezeti. Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy katonailag vagy gazdaságilag ellenálljunk nekik. Csak az eszméinkben bízhatunk. A kereszténységben, a barna és a vörös tenger között, árván.
- A kereszténység, amit régebben meghaladottnak minősítettünk, most pedig hivatalos ideológiává tettünk. Tudja, úgy gondolom, hogy mi mindketten bűnösök vagyunk.
- Bűnösök, méltóságos uram?
- Igen. Talán nem személy szerint Ön vagy én, bár talán, ha nem is szóval, cselekedettel, de mulasztással mind a ketten vétkeztünk. Én nemes vagyok, az úri osztály tagja. Fiatalabb koromban hittem abban, hogy az ósdi eszméket el kell vetni, hogy egy liberális országot kell építenünk, aminek az alapja a szabad polgár. Hogy nem kell olyan vezéreszméket adni az embereknek, mint a hazafiság vagy a kereszténység, hanem rájuk kell bízni a döntést. Mi meggyengültünk, az ellenségeink viszont békében megerősödtek. És ez az úgymond liberalizmus, amit a többiek gyengeségnek tartottak, vezetett el a nagy háborúhoz, a forradalmakhoz és Trianonhoz.
- Én pap vagyok. Az én bűnöm az, hogy hagytam, hogy ideológia legyen azokból az eszmékből, amiket ön fiatalkorában megtagadott? – próbáltam megérteni a kastély utolsó urát.
- Igen. Az országot megcsonkították, de kaptunk egy esélyt a sorstól, hogy ebben a maradékban egy jobb országot építsünk fel. Nem sikerült. Ahelyett, hogy továbbléptünk volna, a múltba révedtünk, a liberalizmus előtti időkbe. Belefulladunk a neobarokk pompába.
- Én más úton járok. Én abban hiszek, hogy ha tudást és jólétet adunk az embereknek a hit mellett, egy virágzó ország születik.
- Nem érzi, hogy ön ugyanabba a tévedésbe esik, mint én fiatalkoromban? Csak éppen más eszme árnyékában?
- Isten él. Nem tudok mást mondani. Csak azt, hogy Jézus Krisztus nem egy eszme, ami hol divatba jön, hol kimegy abból, hanem egy élő isteni személy. Örök. Azt mondta: „Én veletek maradok a világ végezetéig”.
- Nem akarom bántani az ön hitét, azért sem, mert hamarosan már lejár az én időm is és szeretnék Istennel megbékélni halálom előtt, de hadd tegyem fel a kérdést: ha Isten örök is, a kereszténység, mint tömegegyház is az-e?
- Ezért élek, ezért lettem pap. Hogy a krisztusi üzenetet minden emberhez elvigyem. – Próbáltam ellenkezni.
- Látja, itt ülünk ketten egy kastélyban, ami hamarosan idegenek kezére kerül, és olyan eszmékről vitatkozunk, amiket pusztulásra szánt a történelem, ahogy minket is. Ön katolikus pap, nem lesznek gyermekei, az én házasságom is terméketlen volt. Az én eszmémet, a liberalizmust a nagy háború ítélte halálra, a kereszténységet pedig az elkövetkező évek fogják elpusztítani. Még nem tudom, hogy a vörös vagy a barna szín képviselői lesznek-e erősebbek, de hamarosan háború kezdődik, minden korábbinál pusztítóbb háború, s a kettő közül az erősebb, a kegyetlenebb lesz a győztes. Csak a mesékben győz az igazság. A valódi életben ennek nem osztottak lapot. Szerencsés vagyok, hogy én már nem élem meg.
- Én hiszek abban, hogy ami jó és igaz, az örök. Igaz, hogy nincsenek gyerekeim, de vannak híveim, akik akkor is tovább viszik a hitet, amikor én már nem leszek. Krisztus Egyháza majdnem kétezer év óta áll fenn, s fenn fog állni az idők végezetéig.
- Önnel ezt a hite vagy az esze mondatja? – kérdezte, s ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha ő lenne a Kísértő, aki saját legbenső félelmeimet fogalmazza meg.
- Azt hiszem, apáink hite halálra ítéltetett. Még él a nagyszülők nemzedéke, akiknek a világ rendjéhez hozzátartozott, hogy van a föld, a ház, az állatok, a termés, valahol lent, fent az Isten és a király, a kettő között meg a kastély és a plébánia. De néhány évtized és kihalnak, jól tudom, s nem lesz, aki hasonló hittel a helyükre lépne. Jön egy új nemzedék, aki kérdéseket tesz fel: miért kell ilyennek lennie a világnak? Mi az, ami örök és mi az, ami múlandó benne? Igazat kell adnom önnek, hatalmas tűzözön közelít a világ felé. Azonban, ha ennek az új nemzedéknek igaz válaszokat tudunk adni, akkor lesz majd, aki átvigye a hitet a világba, vagy inkább abba, ami megmarad a világból. – próbáltam ellenkezni vele.
- Csodálom az ön hitét, atyám. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amióta ismertük egymást, most először szólított így, a szertartásos „főtisztelendő úr” helyett. – Talán azért tudom mégis megérteni, mert valamikor bennem is hasonló hit élt, csak másban. Tudja, a méltóságos asszony… Julianna. Nem lehetett gyerekünk. Ez engem is nagyon bántott… - Egy pillanatra elhallgatott. – De őt teljesen elemésztette. A Trianon utáni években szembe kellett néznem ezzel: hogy se a hazámnak, se a családomnak nincs jövője. És akkor úgy éreztem, valamit tennem kell. Mindegy, hogy mit, csak ne maradjak tétlen. És akkor építkezni kezdtem. Nem azért, mintha nem lett volna elég szép vagy nagy a kastély. Nem. Azért, hogy a feleségemnek, a népemnek megmutassam, hogy igenis, mindig érdemes, mindig kell küzdeni, építeni, még akkor is, ha nincs remény.
- És megértették?
- Nem. Hiába lett szebb, hiába csináltattam egy borospincét is hozzá, halott maradt a kastély. A feleségem nem mosolyodott el, az idegenek meg kivagyinak, hazafiatlannak tartottak, hogy a tragédia idején is csak a pompára tudok gondolni. Megvádoltak, hogy háborús nyerészkedő vagyok, aki mások halálából csinált pénzt... Hittem, hinni akartam, de semmit sem értem el. Most már lemondtam mindenről. Csak a halált várom. Ha szerencsém van, korábban halok meg, mintsem még a nyomai is eltűnjenek annak a világnak, amiben születtem. Amiben hittem.
Örülök, hogy eljött hozzám. Tudja a feleségem nagyon tisztelte önt, pedig talán ha egyszer beszélgettek.
- Igen, a méltóságos asszony nagyon finom lelkű hölgy volt... – Emlékeztem. – Azt hiszem, ő megtalálta a hitét. Amikor itt voltam, megmutatta nekem az imakönyvét.
- Valóban? – Kérdezte hirtelen támad érdeklődéssel. – Azt hittem, csak én tudok erről a könyvről.
- Amikor a kezembe adta, éreztem, hogy a lelke legtitkosabb rekeszét nyitja meg előttem. Ő megtalálta arra a kérdésre a választ, amiről egész délután beszélgettünk. A hit. Talán igaza van és a kastélynak hamarosan újabb ura lesz, akinek ez nem lesz más, csak néhány kő és fal. Talán az én munkám is terméketlen, az emberek elfelejtenek, nem lesz tündérkert ez a föld, a templom kiüresedik... De az ő imái megmaradnak.
- Elszálltak a szavak... És az imakönyvet azóta sem nyitotta ki senki sem.
- Erre a kérdésre csak az idő fogja megadni a választ, vagy ahogy én gondolom, Isten.
- Az idő... – Gondolkodott el. – Akkor én ezt a választ nem fogom megtudni. Kér még egy kávét? – Bólintottam és ő csengetett, mire belépett a komornyik. Nem tudom miért, de valahogy rossz érzés fogott el, amikor ránéztem. A szeme sarkában rosszat sejtető mosoly bujkált...