Imakönyv a padláson 2 - húszas évek

Fiatal voltam és lelkes, segíteni akartam, ezért belegyeztek, hogy a szokásosnál sokkal hamarabb falura kerüljek az emberek közé. Nem voltak könnyű az első évek. Még csak káplán voltam, a plébánosom a régi iskola neveltje, az, akit „úrnak” és nem „atyának” szólítottak. Idegen voltam a számára, míg én bejártam a világot, neki az utazás végpontja a püspöki hivatal, vagy egy-egy zarándokhely volt. A falusiakkal hamarabb megtaláltam a közös hangot, mint vele. Minden este megkaptam a fejmosást: miért járok a fiatalok közé, miért ártom magam olyan ügyekbe, amik nem a papra tartoznak, miért állok be focizni a gyerekekkel. Ha már végképp nem talált bennem más hibát, akkor azon csúfolódott, hogy mikor hagyom már el az olaszos latinomat, miért nem úgy ejtem ki a szent szavakat, mint minden becsületes magyar ember.
Ne higgye azt, hogy rossz ember volt. Csak egy olyan világban nőtt fel, ahol a dolgoknak évezredes rendje volt: az úr úr, a paraszt paraszt, s a pap dolga volt, hogy vigaszt nyújtson az embereknek és őrizze a rendet. Mert minden, ami eltér ettől a rendtől, a forradalom, a kommün, az csak rossz lehet. Valahol igaza is volt. Mert lehet, hogy a régi világ nem volt tökéletes, de legalább biztonságot adott. És a falu kisvilágát ez az idős pap tartotta egybe. Nem erőszakkal, finom szeretettel. Elég volt, hogy egy öregembernek előre köszönjön, az máris egy fejjel magasabb lett mindenkinél. Ha valaki a saját érdekét a többiek elé helyezte, elég volt összeráncolnia a szemöldökét. Emlékszem, egyszer hatalmas botrány tört ki: valaki el akarta hagyni a feleségét. A plébánosom nem tett mást, csak meglátogatta a családot és csendben ennyit kérdezett: biztos ezt akarod? És a család egyben maradt. Mert hiába volt háború, Trianon, de mindez valahol a távolban történt, a falu élt tovább, mint annak előtte.

Persze ezt akkor nem tudtam. Akkor csak annyit láttam, hogy a csendőrség, a kastély és a templom háromszögében fullasztó az élet. Néha meghívást kaptunk a kastélyba is. Ilyenkor fel kellett vennem a jobbik reverendámat és elkísérhettem az előljárómat. A kastély ura, Viktor tisztelettel fogadott minket, az asztalhoz vezetett, ahol a felesége, a méltóságos asszony várt ránk. Finomvonású öreg hölgy volt, ha nem tudtam volna korábbról, a testén azonnal láttam volna, hogy még sohasem volt gyereke.
Idegen voltam közöttük, a renitens hírem valószínűleg megelőzött, de mivel pap voltam, a köteles tisztelettel kezeltek. A plébánosom és a kastélyúr beszélgetésbe elegyedtek. A méltóságos asszonynak csak én maradtam, udvariasan kérdezgetni kezdett, arról ki vagyok, honnan jöttem... Megjegyzés nélkül hagyta, mikor szüleimről beszéltem, kedvesen gratulált a római tanulmányaimhoz, de a szeme rögtön felcsillant, amikor arról meséltem, hogy Franciaországban is jártam.
- Bevallom, kicsit irigylem önt ezért... Én még sohasem voltam arrafelé, pedig nagyon vágytam rá. Tudja, a szüleim francia nevelőnőt fogadtak mellém, megtanultam franciául, de sajnos nem volt érkezésem személyesen is megismerni azt az országot. Fiatal koromban nem lett volna illendő, amikor később megházasodtunk, abban bíztunk, hogy gyermekünk lesz, így arra kértem az uramat, hogy ne szervezzünk hosszú utat. Aztán le kellett mondanunk a gyermekáldásról, jött a háború... Aztán a férjem azt mondta, magyar ember nem megy francia földre, amíg Trianon nem múlik el... – Kicsit elszomorodott a hangja, éreztem, valami nagy fájdalmat rejteget, inkább megpróbált témát váltani: - Parlez-vous français?
- Oui, madame! – Válaszoltam, kicsit aggódva, nem fog-e leleplezni berozsdásodott nyelvtudásom.
- Continuer en français!* – Kérte, majd franciául folytatta: - Kérem meséljen nekem az útjáról. Szép vidékeket látott?
- Félek, csalódást fogok okozni önnek. Inkább csak a zarándokhelyeket látogattuk meg, nagyon nem ismertem meg az országot. Azt láttam, hogy a hivatalos politika ellenére nagyon vallásosak az emberek. Éjszakánként kolostorokban szálltunk meg, a regula mindenhol ugyanolyan, ahogyan a tridenti liturgia** is, legfeljebb a latint szavakat másképpen ejtik ki. Csak egy-két alkalommal hívtak meg minket az ancien régime*** hívei tüntetőleg, csak olyankor beszélgettünk világiakkal is.
- Meséljen kérem ezekről a fogadásokról!
- Valójában inkább díszvacsorák voltak. Háború után voltunk, igaz, számukra győztes háború után, de csak azért is demonstrálni akarták, hogy ők még a régi rendet, a régi Franciaországot őrzik, a már nem létező trón és az oltár szövetségét. Ezekben az években ott is fojtogató volt a szegénység, a gazdaságot csak a németektől kapott jóvátétel tartotta egyben. Ha valaki nem tudta kifizetni a számláját, ezt a szólást idézgette: „a Birodalom majd megfizet”. Gyönyörű kastélyokban jártunk, a tiszteletünkre elővették a címeres ezüst étkészletet, de éreztük az elmúlás illatát. Ha megengedi, elmondok egy kis történetet…
- Mondja el, kérem. – nézett rám a méltóságos asszony.
- A vacsora végén őszibarackot szolgáltak fel. Én ösztönösen beleharaptam, de abban a minutában éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő. Lesütöttem a szememet az asztalra és láttam, hogy még ott van egy kés és villa… Legszívesebben elsüllyedtem volna, hogy most miattam azt gondolják, hogy a magyarok nem tudnak viselkedni.
- És mi történt aztán?
- Franciás eleganciával megoldották a helyzetet. Az öreg márki letette a kést és a villát és ő is beleharapott a barackba. Mindenki elmosolyodott és hasonlóképpen tett. Amióta visszajöttem Magyarországra, sokat hallom, hogy a franciákat szidják az ország csonkítás miatt – de akkor mindig eszembe jut az öreg márki és az őszibarack. Trianon égre kiáltó igazságtalanság volt, de nem szabad egy népet sem egyben elítélni. Ott is vannak jó emberek, köztük is találhatunk barátokat.
- És még él ez az ország? Vagy csak titokban őrzik a kastélyok mélyén? Néha úgy érzem, hogy a mi világunk ugyanúgy halálraítélt, mint a márkié. – Mondta fájdalommal és kétséggel a hangjában.
- Talán a régi világunk halálra ítéltetett. De én hiszem azt, amit a gyerekekkel minden nap elmondatunk az iskolában: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában”. Ha a világunk el is múlik, tennünk kell azért, hogy az új világ is keresztény és magyar legyen.
Egy pillantásából észrevettem, hogy megértette a finom utalást, hogy nem tettem hozzá: „és úri”. Finoman másfelé terelte a beszélgetést:
- Hogy tetszik Önnek a kastélyunk?
Pillanatra nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.
- Nagyon szép. Érezni rajta a történelmet, a nagyságot, a nemességet.
- Tökéletesen látja. Történelem, nagyság, nemesség. Nekem is ezt jelenti. És attól félek, hogy ha meghalok, ha jönnek az új eszmék, mindez elvész. Önről a férjem azt mondja, hogy lázítja az embereket. Tudom, hogy Ön Isten szolgája, hogy jót akar, de hadd kérdezzem meg: nem tart attól, hogy a változások elsodornak minket? Hogy ha egyszer a szegények fellázadnak, elsodornak mindent és mindenkit, ahogy a francia forradalomban is tették? Kérem, ne tartson érzéketlen úrinőnek, aki az emberektől elzárva egy elefántcsonttoronyban filozofálgat. Tudom, hogy az emberek nyomorban élnek, de ha jönne itt is egy forradalom, jobb lenne? Változna bármi is? Legfeljebb újabb urak jönnek, akik még kevesebbet törődnek velük. Így legalább biztonságban élhetnek.
- Én azt hiszem, a változások mindenképpen eljönnek. A kérdést úgy teszem fel, hogy vagy az élére állunk, vagy elsodornak minket. Még egy forradalmat nem élne túl ez a nemzet.
- Én ismerem a népünket. Itt nem lesz forradalom. Mégis félek… Sztalin terjeszkedik, előbb-utóbb elér a keze hozzánk is. Az egyetlen szövetségesünk Európában a fasiszta Itália. A németeknél, akikkel összeköt a történelem, Hitler úr készül átvenni a hatalmat. Félek, hogy ránk fogják kényszeríteni a forradalmat.
- Magyarország nem gyarmat. Az elmúlt évtizedben nagyon sok rossz történt velünk, de legalább a szabadságunkat visszanyertük, végre saját kezünkbe vehettük a sorsunkat. Isten előtti felelősségünk, hogy éljünk is ezzel. Nem lázítani akarom a népet azzal, hogy a Kalotot, a Kalászt, népfőiskolákat szervezek: azt szeretném, ha ez a nép tudatára ébredne az erejének és boldogabb, igazabb életet teremtene.
Egy pillanatra csend telepedett közénk. Néztük a kastélykertet és élveztük a délutáni napsütést. Pár perc telhetett el, mire az asszony megszólalt:
- Lehetséges, hogy a saját sorsomból indultam csak ki. Néha úgy érzem, elátkozott helyen élek, valaki elátkozta a sorsomat. Tudja, ennek a helynek legendája van. A kastély építőjének két fia volt, s a kisebbik fiú, szülei akarata ellenére szerelemből házasodott, atyja megátkozta. Akkor még súlya volt a szónak: a fiú a kőszobában önkezével vetett véget életének, s búcsúlevelében csak ennyit írt: „Apám, az átok fogott”. Néha úgy érzem, a kastély minden kövét átitatta az átok, ezért vagyunk szerencsétlenek.
- Isten szeretete erősebb, mint az átok. Leányom, - szólalt meg belőlem a pap – Isten jobban szeret téged, mintsem valami buta, egykor kimondott szó árthatna neked. Bízz benne. Bízz a férjedben, aki őszintén szeret téged. Ne légy hálátlan.
- Nem akarok hálátlan lenni… - Csillant meg egy könnycsepp a szemében. – De olyan nehéz. Az Úr nem adott gyermeket nekem. Ha meghalok, egy távoli rokon költözik ide. Nem ilyen életet álmodtam. Nem, kérem, ne válaszoljon. Hadd mutassak valamit. – Ezzel felállt és intett, hogy kövessem; a magánlakosztályába vezetett. Az etikett szerint férfi oda nem léphetett be, de a papnak és orvosnak mindenhová bejárása van. Az éjjeliszekrénykéjéről egy könyvet vett elő és a kezembe adta:
- Tudja, mi ez?
Belelapoztam: egy barokkos tipográfiájú imakönyv volt.
- Csak nem?
- De igen. Egy első kiadású Officium Rákóczianum. Ha reménytelennek érzem a sorsomat, esténként ebből imádkozom. Nehéz olvasni, de közben a Nagyságos Fejedelemre gondolok. Az ő élete is reménytelen volt, mégis mindig tudott Istenben bízni. Elég megfognom ezt a könyvet és úgy érzem, betölt valami titokzatos erő.
Leültem, én is olvasni kezdtem és az erő, amiről a méltóságos asszony beszélt, engem is betöltött. Talán egy óráig maradtunk ebben a furcsa néma imádságban, csak arra eszméltem fel, hogy a plébánosom szólongat.
Nem sokkal később más szolgálati helyet jelöltek ki nekem, szerettem volna búcsút venni a kastélybeliektől, de azok sajnos éppen Pesten jártak.
* - Beszél franciául?
- Igen hölgyem.
- Folytassuk franciául.
** az ellenreformációtól a II. Vatikáni Zsinatig a Katolikus Egyház szertartásrendje.
*** régi rend