Jó napot mindenkinek!
Bár ez a köszönés forma is csak egy rossz színészi stílus forma, sose szeretem a színészetet, igazan a színészeket sem, mivel egy színész megjátsza azt, ami nem is valójában.
Magamról annyit, elértem a 32 éves életkort egy külvárosi negyedben, ahol az élet annyit sem ér, mint egy elhasznált óvszer.
Azért írom ezt a történetet, lehet, hogy ha elolvassák, talán tanulnak valamit belőle…
Egész életemben gyűlöltem mindent és mindenkit, azért, mert láttam milyen aljasak, kétszínűek valójában az emberek, a színészi maszkok mögött.
Már kiskoromban kiközösítettek amiatt, mert a külvárosi negyedből származtam, családi hátterem miatt. Hamar megtanultam verekedni, amiben elég jó voltam, hírnévre tettem szert azáltal, hogy tudtak, ha velem kezdenek, a földön végzik, vérben. De az idő elteltével megtanultam, hogy kezeljem a helyzeteket civilizáltan, és mire elértem ezt az életkort, elég kiegyensúlyozottá váltam.
Fiatalon elkezdtem melózni, es láttam az értelmetlenséget a minimál béres melómnak, és azt, hogy a szegénységből nem lehet kitörni, mindent megtettem, hogy elérjek valamit az életben.
Megismerkedtem egy igazan gyönyörű szép nővel, akit tiszta szívből szeretek, és ez sokat változtatott az életemen, mostmár a külvárosi negyedtől válok, mivel itt az a szabály nincsenek érzelmek, csak érdekek, pénz es hatalom.
A lényeg az, hogy én szerintem az embernek meg kell békélnie magával, a helyzetével és az előtte álló perspektívákkal, akármennyire is negatívak legyenek azok, és törekedni kell, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, ami a jelenlegi gazdasági helyzetben valósággal lehetetlen.
A szüleim más korszakban éltek, más a szemlélettel, az ő idejükben a munkahely biztos volt, és voltak támpontok, most ezzel a demokráciával, kapitalizmussal megszűnt, és ami igazán ironikus a demokráciában a szegények szegényebbek, a gazdagok meg piszkosul gazdagok lesznek.
Mivel tudom, hogy senkit se érdekel, amit írok, az egész életem leírása nagyon terjedelmes lenne, és kiadót sem találtam, aki ezt meg tudna kreálni nyomtatot formában, hisz nem vagyok se sztár, se valami híres színész, aki elüt valakit és bevonul egy luxus cellába, aztán csak ő folyik a hírekben.
A lényeg az, hogy talán ebből a kevésből is, egyesek, akik nehéz helyzetben vannak, reményre lelnek, vagy egy támpontra, es nem süllyednek el a szegénységbe, kilátástalanságba, felemelkednek, családot alapítanak, és az életet emberhez méltóan élik le.
A Stohl párhuzam számomra érthetetlen is, felesleges is.
Nem tartom celebnek - hiszen a celebek egyike sem lenne képes párhuzamosan 5 szerepet megtanulni és eljátszani, még egyet sem -, inkább színésznek, és egy megérdemelt büntetésnek előbb-utóbb le kell telnie, hiszen bár megérdemelte, nem kell, hogy véget vessen a karrierének. Más a helyzet egy gyilkosnál, aki sosem tudja levezekelni a bűnét, bármennyit is ücsörög a cellájában... de ez nem tartozik ide, az írásodnak - szerintem - nem erről kellene szólnia, még említés szintjén sem.
Azt javaslom: amikor írsz, személyes, mély dolgokat ossz meg az olvasókkal, amikbe ha belegondolnak, a cselekményen keresztül átérzik azt, amit az ilyen kinyilatkoztatás-szerű novellában nem vesznek észre. Kíváncsian várom!