Életem alakulása 6. rész

AZ ESTE
 
Késésben voltam. A délelőtti programjaim elhúzódtak, így teljesen megcsúsztam. Sietősen sétáltam keresztül a városrészen, hogy elérjek a bárig. Ép egy kihaltabb szakaszon sétáltam keresztül amikor léptekre lettem figyelmes a hátam mögött. Nem volt túl hangos, de én, kinek ez a dolgom kiszúrom az ilyet. Pont ilyen amikor követnek. Már épp azon gondolkodtam, hogy megállok és megvárom a követőmet amikor előttem megjelent két személy. Látszott rajtuk, hogy rám várnak. Nos egyikük sem nézet ki valami barátságosnak.
-Segíthetek valamiben, Uraim? -kérdeztem kíváncsian.
-Igen segíthetsz. -lépet hozzám az egyikük. -Egy üzenetet kéne átadnod a főnöködnek. -Mindketten röhögésben törtek ki előttem.
-Valóban, és ennyire vicces az üzenet?
-Nos nekünk igen, neked annyira nem Fekete Angyal.
Azzal a mögöttem jövő megpróbált elkapni. De számítottam rá így kitértem előle. Vagyis majdnem. Arra nem számítottam, hogy egy vascső lesz nála. És nem a fejemre célzott vele. Éles fájdalom tört elő a jobb lábszáramban. Csak egy kicsit hezitáltam, de az is éppen elég volt ahhoz, hogy egy öklöt érezzek az arcomba.
 
¤¤¤
 
A hátsó ajtón mentem be vagy inkább sántikáltam be a bárba. Ezen a részen nagyon kevesen tartózkodnak, így nem aggódtam, hogy bárki is megláthat. Majd gyorsan felsurrantam a főnök irodájához és kopogás nélkül beléptem hozzá. Szerencsére egyedül volt és épp a papírjaival foglalkozott. Így enyhén felhúzott szemöldökkel pillantott fel róluk, ám amint meglátott aggodalom ült a szemébe.
-Mi történt?
-Jöttem az üzenetet átadni. -közöltem vele, szárazon. Majd nekidőltem az ajtó mellett a falnak és egy hangos nyögés kíséretében lecsúsztam a földre.
-Mi az üzenet? -kérdezte, miközben felállt és felém indult.
-Nem tom'. Azt mondták, hogy át kell adnom egy üzenetet, de azt nem, hogy mit.
-Értem. Mid fáj?
-Nem tudom, mindenem.
-Megígéred, hogy nem ájulsz el. Akkor elrohanok a Dokiért.
-Menj csak, itt megvárlak.
A kopogás térített magamhoz. Nem voltam benne biztos, hogy honnan jöhet. De aztán rájöttem, hogy valaki az ajtón kopogott. Majd mivel választ nem kapott a kopogásra így kissé kinyitotta az ajtót. Nem láttam, hogy ki az, mert mögöttem állt és még a szememet kinyitni is nehéz volt. Bár neki pár másodperc is elég volt, hogy rájöjjön, hogy én vagyok az. Mert azonnal szélesre tárta az ajtót és belépet rajta.
-Te meg mit csinálsz itt? -kérdezte. Majd szembe fordult velem. Választ nem kapott én nem is nagyon volt rá szüksége, mert azonnal előttem termett és felemelte a fejem. Bizonyára az a látvány sem tetszhetett neki, mert élesen fújta ki a levegőt. Majd gyengéden megpofozta az arcomat.
-Térj magadhoz! Hallod, ébredj! Nem aludhatsz el. Ki tette ezt veled? -kérdezte aggodalmasan.
-Nem kéne itt lened. -mondtam neki szárazon. Majd nagy erőfeszítés árán felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Bár ne tettem volna. Színtiszta aggodalmat láttam benne. Nekidöntöttem a fejem a falnak, így kevesebb energiát kellet felhasználnom ahhoz, hogy továbbra is őt nézzem.
-Tudja valaki, hogy itt vagy? Kórházba kéne vinni téged. És szólni a rendőrségnek.
-Rendőrségnek? -kérdeztem. -Ugye ezt nem gondolod komolyan?
-Ostoba kölyök. -hallatszott Attila hangja kintről. Majd belépet és leguggolt mellém. -Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Azonnal szólnod kellett volna és én behoztalak volna. -mondta azzal óvatosan a karjaiba kapott majd elindult velem kifele a szobából.
-Hová viszel? -kérdeztem. Közben láttam ahogy Kata ott lépdel mögöttünk.
-A Doki szólt, hogy vigyelek le. Mindjárt megérkezik ő is. Emlékszel, hogy ki tette?
-Nem, elfelejtett bemutatkozni. Bár nem lehet olyan nehéz kitalálni, hogy ki akarja az erejét fitogtatni. -fintorodtam el a gondolatra.
-Értem.
-Gondoskodnál róla, hogy ez ne tudódjon ki?
Erre már csak egy biccentés volt a válasza. Átmentünk egy hosszú folyosón, majd le a hátsó lépcsőn egészen az alagsorba, ahol a doki szobája volt található. Egy kicsi rendelő felszerelve minden, fontos és hasznos eszközzel. A Doki itt foglalkozott a betegekkel, legyen szó egy nátháról vagy egy komolyabb verésről. Nos, most én az utóbbiba tartoztam. Sőt általában mindig oda tartozom. Ez idő alatt Kata végig csöndben jött mögöttünk. Tudtam, hogy komolyan vívódik magában. Hiszen rendőrként szeretné megtudni, hogy mi történt és igazságot szolgáltatni. De pont ez a része akar engem is börtönbe zárni.
Mikor a rendelő ajtajához értünk halk beszélgetés foszlánya ütötte meg a fülünket bentről. A beszélgetés a Főnök és a Doki között zajlott. Így mikor az ajtóhoz értünk jobbnak láttam kopogni. Nagy nehezen felemeltem a kezemet Attila karjában és hármat koppintottam az ajtóra. Szinte azonnal kitárult az ajtó és egy a harmincas évei közepén járó, vékony, magas, hosszú szőke hajú nő állt előttünk. Fehér köpeny, vékony pulcsi, farmer volt rajta. Amint meglátott rosszallóan nézet rám majd, félre állt, hogy Attila be tudjon vinni.
-Mintha megegyeztünk volna, hogy egy ideig nem dugod ide a képedet. -mondta szigorúan.-Kérlek, fektesd le az asztalra. Igen úgy jó lesz. Köszönöm. -Azzal Attila meleg karjai helyét átvette a hideg fémasztal. Attila bólintott egyet köszönés gyanánt és elhagyta a helyiséget, így négyen maradtunk.
-Egyébként, hogy jutott eszedben visszasétafikálni ide ilyen lábbal. Ha eltört és te megerőltetted, akkor nincs mese, kórházba viszlek. -mondta, miközben a lábam vizsgálta, ahol a vascső eltalált.
-Szerintem nem tört el. Akkor jobban fájna. -mosolyogtam rá, hátha tudom enyhíteni a feszültségét, de nem jött be. -Egyébként pedig már hiányoztál.
Doki nem sokat teketóriázott. Azonnal az övemhez nyúlt, szétkapcsolta, majd lehúzta a nadrágomat és a cipőmet is egy mozdulattal. Egy enyhe fájdalmas nyögéssel jutalmaztam a mutatványát és inkább hátra dőltem az asztalra, már amennyire a sajgó bordáim engedték. A vizsgálat alatt senki nem szólalt meg. Kata az egyik oldalt a falnak dőlt. A Főnök pedig idő közben bocsánatot kért, majd otthagyott minket.
-Na megmaradok? -kérdeztem amikor a bordáimat is megvizsgálta.
-Meg, szerencsére nincs törés, vagyis én nem érzékeltem. Bár nagyjából nyolcvan százalék, hogy három bordád megrepedt, szóval én mostanában nem nagyon futkosnék, verekednék, vagy bármi ilyesmi. Szerencséd volt.
-Így is meg lehet fogalmazni. De valójában nem akartak komoly kárt tenni. -mondtam szomorkásan, vissza emlékezve.
-Miért akartak bántani? -kérdezte miközben bekötözte a lábam, hogy a duzzanat lemenjen. Majd felállt és az egyik szekrényből egy melegítő nadrágot dobott oda nekem, hogy azt vegyem fel.
-Nem tudom. Ez tőlük kéne megkérdezni. Bár szerintem köze lehet, ahhoz, hogy az elkövetkezendő időben benti műszakot kaptam. Te nem tudsz erről semmit?
-Miért tudnék? Ez a ti dolgotok, nem az enyém. Az enyém, hogy életben tartsalak benneteket.
-Értem.
Felvettem a nadrágot és óvatosan a cipőbe is visszabújtam.
-Szóval, mi az ítélet, menjek haza, vagy azért még dolgozhatok?
-Én azt javasolnám, hogy menj haza. Pihenj és majd holnap dolgozol. Amikor már azért levegőt is könnyebben veszel. A legjobb az lenne, ha az elkövetkezendő egy hétben nem dolgoznál, de tudom ezt nem kérhetem tőled. Szóval végül is a te döntésed, hogy mit teszel.
-Általában igyekszem betartani a kéréseidet.
-Igen és ennek nagyon örülök. Tudom, hogy most nagyon nagy a nyomás számotokra. De kérlek néha tarts szünetet. -mosolygott rám, majd Kata felé fordult. -Én a helyedben, kivenném a ma estét, és elvinném őt innen. -Azzal sarkon fordult és kimet a szobából.
Igyekeztem minél kevésbé fájdalmas képet vágni amíg lemásztam az asztalról, nem mertem Kata szemébe nézni, hogy lássam ez mennyire jött be. Kata még mindig a falnak dőlve állt, a kezeit keresztbe fonta a mellkasa előtt.
-Meg is ölhettek volna. -mondta hirtelen szárazon.
-De nem tették.
-És mi tartotta őket vissza?
-Az, hogy nincs joguk hozzá, plusz engedélyük sem, hogy megtegyék.
-Joguk? Engedélyük? Itt az életedről van szó nem valami kilakoltatásról. Mégis, hogy beszélhetsz így a saját életedről? -dühösen gesztikulált közben. Elrúgta magát a faltól és elindult felém. Nem voltam benne biztos, hogy most nem üt meg, de végül egy méterrel előttem megállt és dühösen nézett a szemembe.
-Itt már nem én döntök az életemről. Arról már rég lemondtam. Igyekszem nem úszni az árral és inkább átgázolni rajta.
-Akkor miért nem hagyod itt ezt az életet. Miért nem csinálsz olyat, ahol te irányítasz. És nem mások döntik el, hogy mikor halj meg.
-És mi van a zsarukkal? Hm? Nekik ki dönti el? -kérdeztem ingerülten, szinte azonnal jött a felismerés, hogy ez hogyan hangozhatott. Így igyekeztem javítani a helyzeten. -Nekik nap mint nap ezzel kell szembenézniük.
-Igen, de te nem vagy rendőr.
-Nem, de én is a rendet tartom fent a területemen. Ott, ahol a rendőrök már nem tehetnek, vagy nem tesznek semmit. Nem azért szeretnék kint lenni az utcán minden éjjel, mert az olyan jó és élvezem. Hanem azért mert mióta itt dolgozom három erőszakolás és öt gyilkosság történt. És had ne említsem a gyilkossági kísérleteket. Itt bent hiába védjük az embereket. Ha kiteszik a lábukat már nem törődik velük senki. Vagyis nem törődött. Mert már igen, elegem lett abból, hogy végignézem ahogy egy részeg fasz molesztálja itt bent a lányokat, és miután kidobtuk este megvárja és megerőszakolja. Nem adok több esélyt. Ugyan olyan jogunk megvédeni az embereket odakint, mint idebent. Ha kell ezért hagyom, hogy néhány ficsúr megverjen. Mert nekem nem ők számítanak!
-Nem vagy igazságosztó, nem a te dolgod!
-Akkor kié? Ki teszi meg ha nem én, ha nem mi? A rendőrök, akik inkább alkut kötnek az oroszokkal, és ezzel el van intézve a dolog. Senkit nem érdekel, ha néhány kurvát megerőszakolnak munkából hazamenet. Szerintük jogos volt. Szerintük kitalálta az egészet. Most akkor szerinted ki fogja őt megvédeni?
-A rendőrök nem korruptak. -dühödött fel.
-Valóban? Akkor nem sok mindent tudsz a valóvilágról. -mondtam majd elmentem mellette és az ajtó felé indultam. Ő elkapta a kezem és azonnal visszarántott maga felé, majd megcsókolt. Teljesen ledöbbentem, aztán elkapott a teljesség érzése és visszacsókoltam. Először vadul, majd egyre lassabban és érzékien csókolóztunk, felfedezve egymást. A kezeimet végig siklattam az oldalán, majd még közelebb vontam magamhoz. Ami egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek, mert azonnal éles fájdalom fakadt az oldalamban. Így egy halk nyögés hagyta el számat. Azonnal hátrébb húzódott egy kicsit, hogy teret engedjen. Majd mikor látta, hogy nincs komolyabb bajom, végig simított az arcomon és megcsókolta az orromat. Ezen mindketten elmosolyodtunk, de továbbra sem engedtük el egymást.
-Ha tudom, hogy ezzel le lehet csillapítani téged akkor már előbb megteszem. -nevette el magát. -De most már mindenképp megjegyzem.
-Nos, velem együtt te is lenyugodtál tehát rád is hasonlóképpen hat.-mondtam miközben a hajával játszottam a jobb kezemmel.
-Haza kéne menned pihenni.
-Csak akkor, ha velem tartasz. Egyedül nem szeretek az ágyamban fetrengeni.
-Rendben, de előbb szólni kéne a Főnöknek, hogy munka közben lelépünk.
-Majd én szólok neki. -ezt tudomásul véve elindult volna, de én még visszahúztam. -Akkor most mi van velünk? Mi van köztünk? Adsz egy esélyt nekem?
-Már adtam, és akkor nagyon jól szerepeltél. Mit szeretnél mi legyen velünk?
-Szeretném, ha együtt járnánk.
-Én is, de ne hidd, hogy ilyen könnyen megadom magam neked. -nevetett, majd elindult kifelé, én pedig követtem. Az autóból írtam egy SMS-t a Főnöknek, hogy: "Ne haragudj, de Katával elmentünk. Hazavisz. Holnap majd beszélünk."
 
¤¤¤
 
A lakásom kanapéján ücsörögtünk egy-egy hideg sör társaságában és beszélgettünk. Nem volt semmi fontos, mégis jól éreztem magam. Persze ez nem azt jelenti, hogy szívem szerint inkább, nem csókolóztam volna vele. De biztos voltam benne, hogy ő már felállított egy határt, amit egyáltalán nem fog átlépni, és én is szerettem volna még elvinni randizni. Meg rohadtul fájt az oldalam, és ez elég hangulatrombolónak bizonyult.
-Jól néz ki a lakásod, bár azt elmondhatnád, hogy mit keres egy motor roncs a nappalid sarkában. -mondta, miután körül nézett.
-Nos az egy cél, méghozzá az, hogy összerakjam. És egyszer majd használjam.
-Nem tudtam, hogy értesz a motorokhoz.
-Még nem is, de mire összerakom, már profi leszek. Már, ha még ebben az életben lesz rá időm.
-Akkor gondolom a könyvekkel sem állsz sehogy, amik a polcodon roskadoznak. -mondta gunyorosan.
-Az azért nem mondanám. Tény, hogy mostanában nincs időm olvasni, de a könyvek nagy részét olvastam azok közül, legalább egyszer. Szeretsz olvasni?
-Igen, néha segít elszakadni, ettől a világtól.
-Ezzel egyet értek. Ha gondolod, nyugodtan válogass közöttük, hátha megtetszik valamelyik. -mosolyogtam rá.
-Mit olvasol mostanában? -kérdezte azzal az asztalon heverő kupacot kezdte nézegetni. Ahol persze a tankönyveim voltak. Néhány szociális könyv és néhány pszichós.
-Személyiségpszichológia, érdekesnek hangzik. -nézett rám kétkedve. -Ez a könnyű olvasmányod esténként?
-Ha az volna akkor az ágyam mellett lenne. Nem, ez a tanulmányaimhoz kellett, jelenleg nem olvasom, csak néhány dolognak utána kellett néznem benne.
-Tanulmányaid? Most is tanulsz?
-Már nem, sajnos. Másként alakult az életem. De a diplomámat megszereztem, csak a mesterképzést nem sikerült még elvégeznem. Tudod embereken szeretnék segíteni, hogy ne kelljen szenvedniük a sok szar miatt, ami velük történt, vagy amiből nem tudnak kitörni.
-Hogy hogy nem tudtad befejezni? A munkád miatt?
-Nem, mármint valamelyest igen. De nem csak az. Nehéz úgy tanulni, ha mást tanítanak, mint amit én látok az életben. Úgyhogy egyelőre abbahagytam, legalább addig míg rendeződnek a dolgaim. És nem kell heteket hiányoznom az órákról.
-És mit tanultál?
-Most kriminológiát mesteren.
-Kriminológiát? -akadtak fent a szemei.
-Ne légy ennyire meglepve, főleg nem azok után, amit mondtam a rendelőben.
-Nem, nem csak ezt, hogy akarod kivitelezni? Hol akarsz dolgozni majd? A rendőrségen?
-Akár. -válaszoltam nyugodtan. -lesz elég tapasztalatom és forrásom hozzá. Most sem én vagyok a rossz fiú. De igyekszem elzavarni a rosszakat.
-Rendben, értem. Csak nem tűntél egyenruhás típusnak. -nevetett fel.
-Pedig az egyenruha nagyon szexi, főleg egy nőn. -incselkedtem vele.
-Nehéz volt összeegyeztetni a munkát az egyetemmel.
-Nem feltétlenül. Vizsgaidőszakban Andrea és Doki anyáskodtak felettem és kötelező pihenő heteim voltak míg minden vizsgámat le nem tudom. Nagyon odafigyeltek, hogy be tudjam fejezni. Ezrét nem is örültek neki, mikor közöltem velük, hogy egy időre otthagyom.
-Ezt el tudom hinni róluk. Habár nem ismerem őket olyan jól, mint te, de látszik rajtuk, hogy nagyon aggódnak érted. Most viszont majd én anyáskodom feletted. -nézett rám komolyan. -Nekem ideje mennem. Különben soha nem fekszel le pihenni. -azzal felállt. -Biztos, hogy holnap már jössz dolgozni? -kérdezte aggodalmasan miközben az ajtóhoz sétált.
-Igen. Most már elég sok műszakot kihagytam. És különben nem látnálak. -mosolyogtam rá. -Vigyáz magadra.
-Úgy lesz, kedvesem. -somolygott rám. Majd az ajtóban visszafordult és megcsókolt. Lágyan és tele szeretettel. Majd elhúzódott, rám mosolygott és elsietett a folyosón a lift irányába.