Életem alakulása

TALÁLKOZÁS
 
Talán kezdhetném ott, mikor megismertem őt. Első évesek voltunk az egyetemen, de már annak is a végén. Talán egy hónap lehetett vissza a vizsgákig. Én éppen keményen dolgoztam ebben az időszakban azért, hogy megvehessem magamnak azt a gépet, amelyiket szerettem volna. Nagyon meleg áprilisi nap volt. Épp egy kávéért ugrottam el a főnökömnek az egyik közeli kis kávéházba. A hely elég csinos volt, tégla és a fa dominált a hely belsejében. Nem az a lepukkant hatást keltő, hanem az egyszerűségre törekvő. Imádtam azt a helyet, annak ellenére is, hogy nem szeretem a kávét. Az itt dolgozók már ismertek, hisz mindig ugyanazt kértem. Illetve egy beszélgetés alkalmával megtudták rólam, hogy én nem vagyok oda ezért az „édenből származó nektárért”. Így elszánt kötelességüknek vették, hogy találjanak nekem olyan kávé fajtát/ félét (tudom is én, hogy mit, mint Eszpresszó, Laté stb.) ami nekem is tetszene. Mikor beléptem a helyiségbe kellemes hűs levegő fogadott, mely áldásnak tűnt a kinti kánikulában. A lányok azonnal felismertek és messziről köszöntek. Nem volt nehéz dolguk a felismeréssel, hiszen szokásos öltözékemben voltam. Sportcipő, hosszúszárú farmer, egy ujjatlan szürke feliratos póló. Hajam pedig fiúsan rövidre vágva és a sötétszőke hajamban szőke melír csíkok voltak. 
Átsétálva a helyiségen megálltam a legfiatalabb barista ellőt, akit Zoénak hívtak, a pöttöm 155 centi magas csaj, hosszú fekete hajjal és széles vigyorral már rég csinálta a kávét, melyet a főnökömnek kellett vinnem. A mellette álló másik lány, Brigi pedig cinkos mosollyal nekiállt egy másfajta löttyöt készíteni. Brigi egy színes egyéniség volt, a haja félig kék volt, félig vörös és a maradék pedig fekete. Mindkét lány sportosan, kényelmesen öltözött, de öltözéküket elfedte a fehér és mintás kötényük, mely megóvta őket, hogy ne legyen kávéfoltos a ruhájuk. Brigi szokása volt, hogy a ház vendége felkiáltással a kezembe nyomott egy másik gőzölgő poharat, melyre csupa nagybetűkkel ráírta, hogy „FORRÓCSOKI-GYEREKEKNEK”. Ezt minduntalan más-más tartalommal töltötte meg. Nagyon ritkán előfordult, hogy tényleg forrócsokit kaptam, de általában inkább más kávé származású ital lapult benne. Miután megkaptam és kifizettem a főnök kávéját, mosolyogva a kezembe nyomták a másikat is és „Szép Napot” kívántak. Én hitetlenkedve ráztam a fejem és míg a szemem sarkából visszanéztem rájuk az ajtóból, hogy lássam amint összesúgnak mögöttem és kiléptem az ajtón. Vagyis csak kiléptem volna. Mert most valaki más is jött be rajta, aki szintén nem arra figyelt, hogy merre megy, hanem pötyögött épp a telefonján. Így sikerült egymásba botlanunk. Szerencsére a főnök kávéja megúszta ezt a találkozást, viszont az én meglepi italom a nyakamban landolt. Az illatából ítélve a kávé valamelyik formája lehetett, így nem bántam nagyon, csak azt, hogy forró volt és hogy összekente a pólómat. Bár, ez sem volt akkora gond, tekintve, hogy általában mindig tartok magamnál tartalék pólót, felkészülve a bénaságomra. Sűrű mentegetőzések közepette léptünk el egymástól. Én nagyon aggódtam, hogy vajon ő is kávés lett-e miattam vagy megúszta. De egy gyors körbe kémlelés után rájöttem, hogy ő szerencsésen megúszta ezt a balesetet. Ép ezen körbe kémlelésem alkalmával figyeltem fel rá, hogy milyen gyönyörű is ez a lány. Hosszú fekete haja volt, mely szinte vakítóan fénylett a napsütésben. Elegánsan volt felöltözve és mégis kissé sportosan. Szürke futócipőt viselt, felette rövidebb szárú koptatott farmert, mely ráfeszült a lábára és egy fekete toppon bézs blézert. Ő végig nézve rajtam gyorsan papírzsebkendőt vett elő és elkezdte törölgetni rólam a kávét.
- Ne haragudj, épp a telefonomat babráltam és nem vettem észre, hogy kifelé tartasz. - Mondta a szemembe nézve, majd tovább törölgetett.
- Semmi baj, hisz én ugyanúgy nem figyeltem, mint te, és az én szerencsétlenkedésemmel ezt egymagam is el tudtam volna játszani. - Mondtam neki miközben elkaptam a kezét és megállítva, hogy egy másik papírzsepit vegyen elő és azzal folytassa a procedúrát. Majd mikor rám emelte a tekintetét rámosolyogtam.
- Hadd, hívjalak meg kárpótlásul egy másik kávéra. - mondta, majd a pult felé kezdett húzni. Én megint megállítva közöltem vele, hogy nem élnék ezzel a lehetősséggel. És mostmár amúgy is rohannom kell. Ő hitetlenkedve nézett rám és kérdezte, hogy akkor hogyan tudna kárpótolni. Én pedig akkor talán a túltengő adrenalin miatt közöltem vele, hogy: 
-Egy vacsora megfelelne, mondjuk ma este nyolckor a Kisasszony vendéglőben. - Meg sem várva a válaszát otthagytam és rohantam be a munkahelyemre, nehogy jobban elkéssek és nehogy kihűljön a főnök kávéja. Bár innentől kezdve már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, ami történt és hogy vajon eljön-e. Hiszen, nem köteleztem rá, szinte csak megemlítettem és már rohantam is elfele. Még az sem tudott ezen a napon megrengetni, hogy a főnök leszidott a késés miatt, na meg azért, mert mégis, hogyan nézek ki. Mert természetesen a történteken való elmélázásom miatt elfelejtettem átöltözni.
Este hét ötvenötre értem az étterem elé, mely a munkahelyemtől és a kávézótól is 10 perc gyaloglásra van. Mikor beléptem a szokásos látkép fogadott. Egy régiesebb, kevésbé felkapott bisztró volt. És most is, mint általában, csak néhány vendég fogyasztotta itt a ma esti vacsoráját. Kivételes alkalmakkor egyetemisták szokták ellepni és olyankor fergeteges ivászatokat szoktak rendezni. De átlagos hétköznapokkor csendes volt, szinte kihalt.
Kerestem magamnak egy szimpatikus helyet, ahonnan még az ideérkezőket is láthattam és türelmetlenül vártam, hogy hogyan alakul az estém. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy eljön, hiszen ki jönne el egy vadidegen meghívására vacsorázni. Főleg, hogy egy ilyen gyönyörű lánynak biztos van egy szerető barátja, aki várja haza. Ezen gondolataimba voltam belemerülve mikor nyolc után pár perccel kinyílt az étterem ajtaja és belépett rajta ő. Óvatosan körülnézett, majd mikor meglátott nyugodt léptekkel elindult felém. Nekem már abban a pillanatban, hogy belépett, a torkomban kezdett dobogni a szívem és a szám is tátva maradt. Egy gyönyörű kék egyberészes szoknyát húzott fel, hozzá illő magas sarkúval, míg rajtam a reggel viselt ruhám volt, annyi változtatással, hogy időközben tényleg sikerült lecserélnem a szürke pólómat egy fehérre. Odaérve hozzám elmosolyodott a reakciómon.
- Leülhetek? - Kérdezte még mindig mosolyogva és szinte meg sem várta a válaszom, máris velem szemben ült. - Meglepettnek tűnsz. Talán azt hitted, hogy nem jövök el? - Kérdezte még mindig mosolyogva. 
Olyan magabiztosság és nyugalom áradt belőle, hogy én is megnyugodtam tőle.
- Csak nem hittem, hogy egy ilyen csinos lánynak nincs programja egy ilyen szép csütörtöki estén. És azt még kevésbé hittem, hogy egy ismeretlen nővel tölti el, ha esetleg mégis szabad lenne az estélye. - válaszoltam mosolyogva -De úgy látszik ez a szerencse napom.
- Mert miért ne tölteném? - kérdezte enyhén felháborodva. - Szerinted mégis, hogy másképp szerez egy ember ismeretséget? Egyébként meg nem vagy ismeretlen számomra, hiszen már láttalak egy párszor a kávézóban, a lányok odáig vannak érted. De azt nem feltétlenül értem, hogy miért lenne ez a szerencse napod, hiszen pont, hogy balszerencsével kezdted a napot. - mondta kissé elhúzva a száját. 
Rámosolyogtam, majd válaszoltam neki. 
- Nem tudhatom, hogy kivel szeretnéd tölteni a napjaidat, nem igaz?! És való igaz másképpen elég nehezen menne az ismerkedés. De furcsa, én eddig még nem vettelek észre téged, ne haragudj. - mondtam kissé szomorkásan, majd a hivatali élet szabályait felrúgva felé nyújtottam a kezem és bemutatkoztam - Szia, én Roze vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek és hogy eljöttél. - megfogta a kezem és megrázta, közben ő is bemutatkozott. 
- Szia neked is, én Szabó Nikolett vagyok. Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Hangulatos kis hely, hasonlít ízlésben a Kávézóhoz. - mondta körbe kémlelve.
- Valóban, én szeretem az ilyen régies kinézetet, szerintem nagyon fel tudja dobni az ilyen helyeket. - válaszoltam én is körbe nézve.
- Tehát, miért kellett olyan gyorsan elrohannod ma, hogy még a válaszomat sem vártad meg? - kérdezte érdeklődve és a szemeit ismét rám szegezte.
- Nos, először is a munkahelyemre kellett visszarohannom, mivel csak annyi kimenő időt kaptam míg megvettem a főnök kávéját. Másodsorban pedig nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom a nemleges választ. És nem bíztam benne túlságosan, hogy eljönnél. - válaszoltam kissé felbátorodva.
- Gondolom akkor nem a főnök kávéja landolt rajtad, nem igaz? Vagy a nagy sietségben mindegy volt?
- Nem, valóban nem a főnöké volt, az szerencsésen túlélte.
- Akkor viszont neked tartozom egy másikkal.
- Nem feltétlenül, ugyanis én nem szeretem a kávét. Valamint azért a kávéért még csak nem is fizettem, vagyis inkább pontosabban nem is fizethettem. -válaszoltam mosolyogva.
- Várj, ezt mégis, hogy érted? Miért veszel kávét, ha nem szereted? És hogy hogy nem fizethettél érte? - kérdezte kíváncsian.
- Nos, a lányok tudják a kávézóban, hogy nem szeretem a kávét, így minden alkalommal mikor megyek a főnök kávéjáért készítenek nekem is valamit. Az a céljuk, hogy találjanak nekem olyan kávéfélét, amit én is szeretek. És ezeket nem is engedik kifizetni.
- Hm, már értem miért vetetted el olyan hirtelen a „másik kávét helyette ötletet”. Egyébként valóban egy vacsora sokkal kellemesebb és meghittebb tud lenni, mint a kávézás. Okos ötlet.
- Köszönöm, azt hiszem. És mond csak Niki, miért is nem tölti egy ilyen szép lány az estéjét a párjával vagy a barátaival?
- Nos, épp van egy szabad estém a barátaim nélkül. És ha hiszed, ha nem, nem minden esetben van egy „ilyen szép hölgynek” párja, akivel az estét tölthetné. De pont ezen próbálok változtatni és így megragadom a kínálkozó alkalmakat. Ha már az élet elém sodor egy ilyen kedves hölgyet. - válaszolta mosolyogva.
- Valóban, és megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik ez a bizonyos hölgy?
- Szerény személyem újságíró volna a LiveFive hírmagazinnál. És te azonkívül, hogy a főnököd kávéjáért rohangálsz, mi érdekeset dolgozol?
- Hát, tudod én egy közepes nagyságú CallCenter cégnél dolgozom, mint R1-es munkatárs. - válaszoltam neki mosolyogva.
- R1-es? - kérdezte kétkedve.
- Igen, tudod eredj ide, eredj oda. - mondtam még nagyobb mosollyal az arcomon. Mire hatalmas nevetésben tört ki.
- Á, értem - mondta, miután abbahagyta a nevetést. S közben érkezett egy pincér, hogy átadja nekünk az étlapot és megkérdezze, hogy hozhat-e nekünk valamit inni. Én kérdőn néztem Nikire, hogy vezet-e, mire mondta, hogy nem, így kértem egy üveg édes habzóbort. Majd a pincér segítségével kiválasztva a márkát otthagyott minket, hogy ételt is tudjunk választani. Közös megegyezésre napi menüt választottuk, ami „Milánói sertésborda” volt. Így mikor a pincér visszatért a borral, már le is tudtuk neki adni a rendelésünket.
- Tehát, valójában mivel is foglalkozol akkor, azonkívül, hogy fullajtár vagy?
- Nos, főállásban egyetemista vagyok és „Szociális segítést” tanulok. Szabadidőmben pedig itt dolgozom pár hónapja. Igazából tényleg fullajtár vagyok. Nincs hivatalosan semmilyen munka megkötve a szerződésemben.
- Szociális segítő? Bizonyára érdekes lehet. De nem tűnsz egyetemistának.
- Hm, nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem-e, hogy nem tűnők annak. De igen, nagyon érdekes és sokrétű szakma. És te az újságíráson belül milyen fő irányvonalon vagy? - érdeklődtem én is kissé belemélyedve.
- Hír riporter vagyok, mindig az aktuális dolgokra ugrok rá. Keresem a nagy cikket, amivel majd híressé válhatok. - válaszolta elégedetten.
Közben megjött a vacsoránk, aminek én nagyon örültem, mert már nagyon éhes voltam. Mivel egésznap nem bírtam egy falatot sem enni, mert végig az estére gondoltam. A pincér lepakolva elénk az ételt „Jó étvágyat” kívánt, majd elment. Én ránéztem a partneremre és szintén „Jó étvágyat” kívántunk egymásnak, majd elkezdtünk vacsorázni. Vacsora alatt még elbeszélgettünk minden féléről, jobban megismertük egymást. Megtudtam róla, hogy egy gazdag család egyetlen lánya, és hogy elég magasra tették számára a megfelelési mércét. Valamint azt is, hogy most külön él a szüleitől és megpróbál egymaga keresetéből megélni, a szülők segítsége nélkül. Én pedig elmondtam neki, hogy a fővároson kívül vagyok kollégista, és hogy egy kis távoli faluból származom. A vacsora elfogyasztása után is még hosszan beszélgettünk. Majd megveszekedtünk azért, hogy ki is fizesse ki a számlát. Ő váltig állította, hogy mivel miatta borult ki a kávém, amit amúgy úgysem ittam volna meg és kárpótolni akart, így ő fizet. Én pedig közöltem vele, hogy mivel végül is én hívtam meg, így én fizetek. Végül ő vetette fel, hogy most ő fizet és a következő alkalommal én fizethetek. Ezzel, mint biztosított arról, hogy egyáltalán akar még találkozni velem. Én ebbe boldogan beleegyeztem és ezzel a lendülettel el is kértem az elérhetőségeit, ő is. Viszont, hogy „hivatalossá” tegyük a dolgot bejelöltük egymást ismerősnek a közösségi fórumon, melyet mindketten használunk. Az étteremből kifelé jövet arról kezdtünk beszélgetni, hogy ki merre megy. Sajnálatomra kiderült, hogy pont ellenkező irányba megyünk. Így kissé szomorkásan fordultam felé, hogy elköszönjek. Ő is „Jó éjszakát” kívánt, majd hirtelen közel hajolt hozzám és adott egy puszit a számra. Azt hiszem hivatalosan is lefagytam akkor, és mire feleszméltem, hogy mi is történt, ő már közel tíz méterrel arrébb járt. Így kissé kótyagosan, a bor és a puszitól való ledöbbenésem hatására indultam a közeli metrómegálló irányába, hogy aztán a félvároson át metrózva elérjem az utolsó vonatomat, mely a kollégiumom felé indult.
 
AZ ELSŐ
 
A következő időszak az életemben az egyetem, a barátok (banda), a munkahely és Niki között zajlott. Najó, néha a család is szerepet kapott, de mivel a vizsgák közeledtek, így egyre kevesebb időt töltöttem otthon, és inkább a koliban tanultam vagy dolgoztam. Szerettem volna az otthoniaknak és a barátaimnak is beszélni erről a lányról, akit aznap megismertem és aki azonnal elrabolta a szívem, ám mégsem tettem. ’Talán féltem a megaláztatástól, a kirekesztéstől. Valamint attól, ha beszélek valakinek róla, még a végén kiderül, hogy nem is igazi. Hogy valójában ő nem is létezik.’
Nikivel egyre jobban haladtunk, már több alkalommal is találkoztunk, azt mondhatnám, hogy „randiztunk”, de valójában egyikünk sem hívta így. Tehát inkább csak összejövetelekként emlegetném. Egy hónap telt el azóta az este óta. (Szinte minden nap beszéltünk, hol csak a közösségi oldalak csevegőjében, hol telefonon és ugye találkoztunk személyesen is.) Niki egyik nap felhívott, hogy nem-e lenne kedvem elmenni vacsorázni, én pedig azonnal igent mondtam neki. 
Nem ismertem a helyet ahová hívott, de mivel megmondta a címet, így a technika segítségével gyorsan odataláltam. Mivel nem szeretek késni, így a megbeszélt időpont előtt negyedórával értem oda. Azt hittem, hogy túl korai leszek, így hát gondoltam addig is bemegyek és elfoglalom a helyünket, amit előzőleg ő már lefoglalt nekünk. Belépve egy elegáns étterem fogadott. A fehér és a világoskék szín dominált a helyiségben. A falak fehérek voltak, a bútorok főleg kékek, de némelyiknek az oldala fehér, Szantorini-t juttatta eszembe. Nem voltak túl sokan, talán még korán volt hozzá. Körbe néztem és azonnal megláttam, épp az egyik pincérrel beszélgetett. Lassan elindultam felé, útközben pedig tetőtől-talpig végig mértem. Egy lengébb egyberészes világoskék ruha volt rajta, fehér szandállal. A csuklóján pedig egy kék karperec pihent lomhán. Hosszú fekete haját kiengedve viselte, melyet hátrafésült. Már csak pár méterre lehettem tőle mikor gyönyörű kék szemeit rám emelte. Majd szép lassan míg a maradék lépéseket is megtettem, hogy odaérjek hozzá ő is alaposan végignézett rajtam. Erre az estére egy fekete szűkebb farmert húztam, hozzá fekete inget és a változatosság kedvéért egy fekete sportcipőt. Kezemen szokásos ékszereim voltak: mindkét kezemen egy-egy gyűrű, jobb kezemen egy fekete óra és bal kezemen egy fekete csatos szíj.
- Heló idegen. - köszönt rám mosolyogva, majd felállt, hogy adhasson egy puszit. 
- Üdv szépségem. - köszöntem én is, majd hozzá hajoltam, hogy adhassak neki puszit. Mikor az arcunk már majdnem összeért ő fordított egy kicsit az arcán és így pont találkoztak az ajkaink. Meglepődtem, és egy kicsit meg is riadtam. Ugyanis eddig még sosem csókolóztunk, illetve én még ezelőtt sosem csókoltam meg senkit. De ő nem hagyott és a karjait felemelve lassan végigsimított a karomon, majd megállapodott a nyakamon két oldalt. Közben én elvesztem a csókjában és reménykedtem, hogy nem vagyok olyan béna, mint ahogy én magamat éreztem. Majd lassan engedett és véget vetett a csóknak. Nem tartott sokáig, de számomra ez a perc is egy órának tűnt. Majd mikor kicsit hátrébb húzódott, bár továbbra sem engedett el, mosolyogva megszólalt. 
– Ne haragudj, de ezt már nagyon rég meg akartam tenni. Nem akartalak megijeszteni, csak nem tudtam tovább türtőztetni magam és mikor megláttalak ebben a ruhában teljesen elvesztem. Már nagyon rég nem csókoltak meg ilyen gyengéden és finoman, mint te most. Kár, hogy ilyen sokáig vártam ezzel. -mondta, miközben végigsimított az ajkaimon. 
Mitől még nagyobb idegesség lett úrrá rajtam, de ez másfajta volt. Éreztem, hogy szavai hallatán elmosolyodok, majd közelebb hajoltam hozzá és adtam egy puszit az ajkaira. Ettől ő is elmosolyodott és lassan elengedett, hogy le tudjunk ülni. Vele szemben ültem le. Az asztalunk a hely egy eldugottabb sarkán volt mivel, hogy L alakja volt az épületnek, így szinte egy vendég sem látott ránk. Mikor mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk még mindig mosolyogva kezdtem bele: 
- Ugye emlékszel még, hogy én azt mondtam, hogy még sohasem csókolóztam senkivel? - kérdeztem. 
Mire ő mosolyogva csak annyit mondott, hogy „Igen emlékszem, remélem ez eddig a pillanatig így is volt, mert ha hiszed, ha nem, nagyszerűen csókolsz.” Majd a jobb kezét lustán az enyémre helyezte és simogatni kezdte a kézfejem. Azt hiszem elpirulhattam zavaromban, mert hirtelen még szélesebb lett a mosolya. De még mielőtt megszólalhattam volna, kérdőre vonhattam volna, megérkezett a pincér két tányérral. Mindkettőn rántott halfilé volt krumpli salátával. Lerakta elénk az ételt, majd gyorsan távozott, hogy hozhasson egy üveg habzóbort. Gondolom mikor én odaértem pont az ételt kérte ki Niki. Mikor a pincér visszatért az üveg borral, töltött mindkettőnknek, majd otthagyta mellettünk az üveget, hogy tudjunk még belőle tölteni. Evés közben a napjáról kérdeztem, így elmesélte, hogy most épp egy nagy sztorin dolgozik, ami néhány közismert politikus leleplezését célozza meg. De a részletekbe nem ment bele, egyrészt mert még nincs kész, másrészt meg, mert tudja, hogy én nem szeretem a politikát és messziről elkerülöm az ilyen jellegű beszélgetéseket. Én kevésbé érdekes napról tudtam neki beszámolni, hiszen a nap nagyrészében az egyetem padjaiban ültem és hallgattam az előadásokat. Mire végeztünk a vacsoránkkal a bor is jócskán megfogyatkozott. Így sokkal élénkebb is lett a beszélgetés közöttünk. Mivel még nem akartunk távozni, így rendeltünk magunknak egy kis desszertet, hogy tovább folytathassuk a beszélgetést. A beszélgetés közben Niki ismét átemelte a kezét az enyémre és simogatni kezdte. Bennem pedig ettől egyre jobban dübörögni kezdett a vér. Így hát nem volt titok számomra, hogy mit akar elérni és hogy mi fog történni, ha elhagyjuk az éttermet. Szinte biztos voltam benne, hogy megkér kísérjem haza, mivel már túl késő van és ő túl sokat ivott….