Egy sellő élete I.

- Ismét egy borús, viharos nap. Ez nem kedvez a halászatnak - sóhajtott az apó, miközben a tengert szemlélte.
Idős férfi volt; hosszú vizes, göndör haja a vállára tapadt. Őszülő tincseinek végét, az élénk szél időnként, mégis az arcába csapta. Mélyen barázdált bőre siralmas összhangot keltett, szakadt szegényes ruháival, amik már teljesen átáztak a dokkon átcsapódó tengervíz és az eső jóvoltából. Az apót, ez mégsem zavarta, jobb kezével, hanyagul végigsimította hosszú szakállát, a másikkal, pedig megmarkolta csónakja peremét. Miközben táskás szemeivel, a haragos távolt kémlelete.
Vadul tajtékzott a sötétzöld, zavaros tenger. Fehér habok táncoltak a víz felszínén, amit az élénk hullámok és a vihar korbácsolt. A horizonton, sötét felhők úsztak, miknek árnyalatai egyre komorabbá váltak, amint a halász feje fölé értek. Mintha az istenek ma nem akarnák, hogy akár egyetlen halandó is kievezzen.
Az öreg halász, ennek ellenére, mégis belemászott a kopottas csónakba. A vízi alkalmatosság sok viszontagságot megért már, ám, ha most birtokában lett volna a beszéd képességének, azonnal eltántorítja Tóni apót, őrült szándéktától. Ettől a baljóslatú időtől, minden épeszű tengerjáró kétszer is meggondolta volna, hogy elhagyja-e a kikötőt.
Emberünk, azonban, már nem tartozott az épelméjűek közé.


Tizenhárom éves sem volt, amikor a fejébe vette, hogy a városba megy. A bogarat egy, a halászfalujukba tévedt gazdag polgár ültette a fülébe, amikor felajánlott, neki egy megüresedett kisinasi állát, saját, ruhakészítő céhénél. A fiatal Tóni azonnal beleképzelte magát mozgalmas jövőjébe. Gyűlölte az eseménytelen és nyomorúságos szülőhelyét, ahol semmi sem történt. A nagy forgatag vonzotta, új arcokat akart látni, sok barátot szerezni. A városban végre igazi élet várhat rá, ahol elég pénzt tud keresni ahhoz, hogy ne éhezzen.
Szülei azonban hallani sem akartak arról, hogy elsőszülött fiúk itt hagyja őket. Úgy gondolták gyermekük köteles folytatni apja mesterségét, mint ahogy ez generációról-generációra történ a hagyománytisztelő családjukban. Ezért szigorúan megtiltották, hogy Tóni, akár egyetlen napra is elhagyja szülőfaluja területét.

Az ifjú erre, annyira feldühödött - a hosszas és egy hiábavaló, sorozatos veszekedések után - hogy bosszút akart állni, kegyetlen családján. Elkötött egy csónakot a falu közös kikötőjéből, és beevezett a Tiltott Partszakaszra. Oda, ahová a helyiek a világ minden kincséért sem merészkedtek volna. Ott, ahol hegyes sziklák törnek át a vízfelszínen, mint megannyi éles pallos. Alattomosan várják áldozataikat, akik túl közel merészkednek hozzájuk, hogy aztán borotvaéles felületükön a halálát lelje a vakmerő betolakodó.

A vörös hajú Tóni, viszont túl feldúlt volt ahhoz, hogy végiggondolja, az életével játszik. Dühösen evezett a sötétszürke, algával benőtt zátonycsoporthoz. Azt sem bánta, ha az első sziklán a halálát leli, csak bűnhődjenek meg a szülei, összetört álmáért. Azok a nemtörődöm felnőtteket, akik fittyet hánytak az ő boldogulására, holmi ostoba hagyományok miatt.
Csak azt kívánta, hogy, süllyedjen el a falu egyik csónakja! Ezt a vízi eszközt hibáztatta minden szenvedéséért: a szegénységért, az éhezésért és a megszámlálhatatlan hideg, álmatlan éjszakákért. Mérgesen szelte a habokat, nem érdekelték a következmények, túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy gondolkodjon.

Már majdnem a sziklákhoz ért, amikor egy idegen dallam ütötte meg a fülét. Lágy, mégis ritmusos volt, hasonlított az asszonyok vidám énekére; ám ehhez képest egy szép szűz édes hangja károgásnak tűnt. Melódia eltompította a haragját, és beleszállt Tóni szívébe. A megbabonázott fiú egyből elfelejtette, hogy ettől az átkozott dallamtól már sok halász vesztette el az eszét.
Az ifjú kezében, megállt az evező, kábultan ült a csónakjában. Megbabonázva nézte a sziklák közül előtűnő, és önfeledten játszadozó sziréneket. Soha életében nem látott még ilyen szép lényeket. Olyan szemet gyönyörködtető vonásaik voltak, mint a földre szállt angyaloknak. Hosszú, fényes hajukba gyöngyöket, és apró csigaházakat fontak, míg hófehér felsőtestüket (mind a hím-, mind a nőneműek) fedetlenül hagyták. Néhányan a nagyobb szirtekre is kimerészkedtek, és úgy élvezték a lenyugvó Nap utolsó sugarait. Smaragdzöld pikkelyes farkukkal vidáman csapkodták a vizet, amin a fények, néha meg-megcsillantak. A kamasz azt hitte, a Mennyországban van. Csodálatosnak találta ezeket a lényeket, úgy érezte, örökre itt tudna maradni. Nem értette, miért idegenkednek tőlük a falu lakói. Évszázadok óta itt élt a halászközösség, ám a félszigetnek ezt a részét mindig is tiltottnak tekintették. Tóni, viszont nem érezte a sziréneket veszélyesnek, inkább csodálatos és megnyugtató lényeknek vélte őket.

A habok teremtményeit nem zavarta a halászcsemete közelsége. Sőt amint észrevették, hogy már teljesen elbűvölte őt az énekük, odaúsztak a csónakjához, és karjukkal hívogatták, hogy tartson velük a mélybe. A torkukból, pedig még kedvesebb, és hívogatóbb dallamok harsantak, mint eddig. Az elvarázsolt ifjú, meg akarta érinteni a csodálatos sellőket, ám túlságosan kihajolt a csónakból, és azonnal a vízbe esett...

- Tóni! Jól vagy, fiam? - kérdezte egy rekedt, agg férfihang.
Az ifjú arcának jobb felén erős, és váratlan fájdalmat érzett, aztán rögtön a bal felére is kapott egy erőteljes pofont. Égő bőrét simogatva felült, és értetlenül nézett a mellette térdelő halászra. Nem ismerte az öreget, de rémlett neki, valahol a távoli emlékeiben, hogy az éltes helybéli közeli ismerőse lehet. Kábultan nézett körbe, egy számára ismeretlen parton feküdt. Olyan szokatlan volt minden, mintha eddig, nem is itt élt volna.
- Jól vagy, fiam? - ismételte a fehérhajú aggastyán, és féltőn ráemelte világosbarna szemeit.
- Apám? - kérdezte kábán a gyerek, de nem volt biztos benne, hogy az igazat mondja-e.
Válasz helyett azonban még egyszer megérezhette atyai jobb súlyát az arcán. Az öreg kérges keze mély nyomott hagyott Tónin, az égő bizsergést még órák után is érezte.
- Összetörted a csónakot! - üvöltötte mérgesen. - Mégis mi vitt erre az aljasságra? Csak nem azt gondoltad...
- Sellők... sellőket láttam, Apám! - a fiú egyből felélénkült, amit a vízi lényekre gondolt; bár nem sokra emlékezett a találkozásukból, az a kevés, mégis mélyen megmaradt benne.
- Sellőket!? Az nem lehet... már a falu közelébe is bemerészkednek! - majd, mint aki szörnyű dolgot mondott volna, és félné, hogy ezért megbünteti a tenger istene, ujjával gyorsan magára rajzolta vallása egyszerű jelképeit.
- Miket beszél, apám? - értetlenkedett a zavarodott tekintetű fiú. Legbelül, olyan érzése volt, mintha semmi sem történt volna meg, eddigi életéből.
- Azok a lények a pokol szülöttei! Maguk a megtestesült Gonoszok! Egytől egyig az emberek vesztére jöttek létre! - a dühtől szinte szikrázott a szeme, ám igyekezett nyugalmat erőltetni magára.

Mint egyszerű halász megpróbálta amnéziás elsőszülöttjének elmagyarázni azt a veszélyt, amit épphogy ép bőrrel megúszott. Mondandóját ezekkel a szavakkal zárta le:
- ... A legenda szerint, a sellők halhatatlanok, és örökké fiatalok maradnak. A tengerek mélyén élnek, de gyakran kimerészkednek a Tiltott Partszakasz közelében. Az a legkedvesebb szórakozásuk, hogy a hajóinkat és csónakjainkat a zátonyokra juttassák, megölve ezzel minket… Ám, úgy tartja a rege, ha valami csoda folytán egy ember elkap egy helyi szirént, és azt saját kezűleg megöli, aztán még napszállta előtt eszik a húsából, az a matuzsálem másnap reggelre visszanyeri a fiatalságát, és örökké ifjú marad.
Az apa hirtelen a fejéhez kapott, most eszmélt csak rá, hogy az aggódás teljesen elterelte a gondolatait. Ezért hangnemet váltott, és szigorúbban folytatta mondandóját. - Vigyázz! A szirének ravaszak, és alattomosak. Sose próbálkozz az elfogásukkal, különben meghalsz! Így is hálát adhatsz az Égnek, hogy túlélted a velük való találkozást. El sem tudom képzelni, hogy voltál képes a partra úszni.
- Miért? Miért, nincsenek a szirének és az emberek békességben? Valóban azért élnek a sellők, hogy elpusztítsák az embereket? - kérdezte naiv őszinteséggel a fiú, emlékeiben még mindig elevenen élt, az a boldog álomkép, amit a tengeri lények dala ajándékozott.
- A sellők kiszámíthatatlanok, csakúgy, mint a szándékaik. De egy biztos! Mindig is utálták az embereket, és ez ezután sem fog megváltozni. Tartsd magad távol tőlük! Veszedelmes népség.

Tóni ezután szófogadó, hagyománytisztelő és mindenben engedelmeskedő gyermekként élte tovább az életét. Megfogadta, hogy soha többet nem megy a Tiltott Partszakasz közelébe. Lemondott a városról szőtt ábrándjairól is, és hamar elhalálozott apja nyomdokába lépett. Szinte ő tartotta el özvegyen maradt édesanyját és a testvéreit. Erre tette fel az egész fiatalságát.

A kemény munka szívóssá, de érzéketlenné változtatta. Attól a halál közeli élménytől, valami eltűnt a lelkéből; az összes álma szertefoszlott. Minden nap azt kellett tennie, amit szívből megvetett. Talán a bűntudata miatt vállalta az önsanyargatást, amiért megsemmisítette a falu egy értékes csónakját; bár a valódi okát sosem tudta magának megmagyarázni.
Korán beleöregedett az embertelen életbe; még csak középkorú volt, de úgy nézett ki, mint egy vénség. Sohasem nősült meg, és miután a legkisebb húga is férjhez ment, egyedül maradt a régi családi viskóban. Ahol a magány, még jobban elkeserítette.
Szerette volna újrakezdeni az életét. Azt akarta, hogy ismét fiatal lehessen, és elmehessen. Mindegy volt számára, hogy hová; csak el, minél messzebbre innen. Ahol nem zargatja a faluja adószedője, és nem fenyegeti meg, hogy másnap reggel el fogja venni azt a keveset is, amije van, mivel már egy ideje képtelen fizetni.
„Ha fiatal koromban nem lettem volna ennyire meggondolatlan, akkor talán... De, ha vissza tudnám forgatni az időt...” - Tóni apó fejébe egy őrült ötlet fészkelte be magát...

Még a kitörni készülő vihar sem rettentette el; elhatározta, hogy még ma elfogja áldozatát. Másnap már nem lesz rá alkalma. Ha elveszti a házát, és minden egyéb vagyonát, rövid időn belül, úgyis éhen fog halni.
- Inkább a tenger végezzen velem, mint az éhhalál - morogta magának az öreg, majd ismét elkötötte a falu egyik csónakját, és evezni kezdett, egyenesen a Tiltott Partszakaszhoz.
Sok év telt el már azóta, hogy majdnem meghalt azon az alkonyon. A mai napig sem tudta, hogyan tudott kievickélni a partra; vagy, hogy milyen csoda menthette ki a sellők karmaiból.
Már, csak a tengerben játszadozó természetfeletti lények képe lebegett a szeme előtt. A szigonyára nézett, ami a csónak aljában pihent. Arra a halászfegyverre, amivel egy veszélyes vadállatnak készül az életét elvenni.
Tudta, hogy a szirének vihar idején a legaktívabbak. Ilyenkor élvezik igazán, hogy hajókat süllyeszthetnek el. Amikor az énekük, még a vihar tombolásán is túlhatol, és eléri a tengerészek elméjét, lekötve ezzel minden figyelmüket. Végül, elhozzák nekik a szörnyűséges halált.

Tóninak még sosem sikerült kiderítenie, hogy miért lelik örömüket abban ezek a lények, ha elpusztíthatják az embereket. - Talán az apjának volt igaza, tényleg a pokolból jöttek fel, és mint tündérképű vízi démonok veszik el a halandók életét, hogy aztán, maguknak követeljék szerencsétlenült járt lelküket.
- Rettegjetek, sellők! Mert, ma vagy megfiatalodok, vagy meghalok; de nem fogok vissza fordulni! - kiáltotta a szélbe az apó.
Kihajolt a csónakból, és a tenger felszínén végighúzta a tenyerét. A lebegő algából, letépett egy darabot, és azt, a fülébe gyömöszölte. A síkos növény tökéletesen illett mindkét hallójáratba. Elzárva ezzel a külvilág zaját, és a szirének énekét a tudatától.
Fél óra múlva már meg is pillantotta a zátonyok csúcsát. Ugyanazok a lények játszottak a sziklák között, mint akiket fiatal fiúként látott. Több mint harminc év telt el, ám a sellők mit sem öregedtek. Fiatalon és kacéron, csak arra vártak, hogy egy faluba igyekvő apró halászhajót a Tiltott Partszakasz zátonyaira csábítsák. Nem zavarta őket a tenger hullámai, sem az, hogy hosszú hajukat, vadul dobálja a szél. Mosolyogva kapaszkodtak a szirtekbe, és énekelték andalító dallamukat.
Úgy tűnt, tervük sikerrel fog járni.

A hajócska még egy esetlen kísérlettel kikerülte az első éles szirtet; ám a következő pillanatban a matrózok a fedélzeten kihajolva, meredten bámultak a gyilkosaik felé. Olyan elvarázsolt ábrázattal dőltek a korlátnak, mintha a lelkük már el is hagyta volna a testüket.
Hajójuk, pedig a következő sziklaormoknak csapódott, és a lendület azonnal szétzúzta. A kizuhanó emberek, mind egy szálig, az éles meredélyekre estek, ahol azonnal halálukat lelték. Egyetlen kiáltás, vagy jajszó sem hagyta el az ajkaikat, ám ha valamelyik mégis nyöszörögni tudott, azt a tomboló vihar, és a haragos tenger azonnal elnyomta. A halandók szétroncsolódott, véres testét, a szilaj hullámok gyorsan letakarították, és a mélybe mosták.

Tapasztalt hajós nem jött volna erre, és ha a kapitány ismerte volna a szirének legendáját, ide sem merészkedik. Tóni apó tudta, hogy ezeken a halandókon már nem tudott volna segíteni. Túl messze volt ahhoz, hogy bármit is tehessen. A szeme előtt játszódott borzalmas esemény, azonban még erősebb elhatározásra késztette; még a mai napon meg fog ölni legalább egy bestiát. A sellők felé vette az irányt. Megfiatalodott elszántsággal evezett, miközben a lehetséges jövő mámorító célja lebegett a szem előtt:
„Fiatal leszek, és halhatatlan.”


Folyt. köv.