Az elégethetetlen levél - szerelmes kísértetmese 1.

Az igaznak,
a hűnek, ki örökké társ ezer vészen át
annak, ki reménnyel fekszik, s erővel ébred,
annak, ki sorsában csodát hordozott,
s annak, ki elvarázsoltan látja a világot.
A jóknak s a gyengének, kik járják az élet útjait.

1. Nyárutó, Balaton-part: álmodozás

Nekem nem születnek gyerekeim, csak unokáim lesznek gondolta a lány és békesség töltötte el. a harmincas éveim közepén járok, még ha találnék is magamnak valakit, akkor is ott ketyeg a biológiai órám, lehet, hogy kifutok a gyerekszülő korból. Talán, ha szerencsém van, a korábbi házasságából lesznek gyerekei és rajtuk keresztül jutok unokákhoz is gondolta Paxa. Nem érdemes számolgatni, hány évig tudnék még gyereket szülni.
Nyárutó volt, a szálloda teraszán nézte a naplementét a Balaton felett és a béke teljesen betöltötte. Egyedül volt, de nem magányosan. Az a típusú ember volt, akit bármi baj is ér, mindig megőrzi magában a békét és a harmóniát. Olyan, akit mások vagy gyűlölnek, vagy szeretnek emiatt, attól függően, hogy bennük is meg van-e ez a béke, vagy csak irigylik.
Szerette ezeket az estéket, olyan kellemesen időn kívüliek voltak. Nem számolta a napokat, egyszerűen örült a vénasszonyok nyarának csintalanul elmosolyodott magában: `vénasszonyok nyara`, mintha ez is vele csúfolódna és annak a pár nap szabadságnak, amivel megajándékozta magát. Már nem voltak vendégek a szállodában, válogathatott a szobák között, a pincérek a kegyét keresték, a fövenyen oda feküdt, ahova akart, a nap és a víz hullámai csak őt cirógatták. Csendes boldogság volt, amit az embernek először önmagában kell megtalálnia, s a külvilág csak társulhat hozzá.
Megbronzosította arcát a lenyugvó nap fénye. Szép arca volt, kicsit szabálytalan a mai szépségideál szerint, de a lélek tükröződött rajta, nem lehetett nem megjegyezni. Olyan arc, ami izgatja a férfiakat, de amitől a legtöbben félnek, mert azt mutatja: ember van mögötte, akarat, amit használni és uralni nem lehet. Szabad ember, akit nem lehet megszerezni, csak részesedni az életéből. Akinek csak a mindent lehet adni, de mindent is ad cserébe.
Persze a többség nem az arcát nézte, megelégedtek a nyak alatti látvánnyal; de a liftező szeműeket számításba sem vette, egyszerűen átnézett rajtuk.
Behunyta a szemét és úgy érezte, hogy az esti szellő, mint szellemalakokat felé sodorja élete eddigi szereplőit. A szüleit. A testvéreit. A férfiakat, akik azt hitték, szeretik. A férfiakat, akikről azt hitte, hogy szereti őket. A hímek, akik szemükkel levetkőztették.
Talán mégis közöttük volt, az, akivel boldog lehetne? Boldogság egyáltalán mi az? Egy élet, amit valakivel el lehet tölteni, ragyogás és lobogás nélkül, vagy ennél több? Ez máris több lenne, mint ami a legtöbb embernek megadatik.
Szabad-e kompromisszumok árán keresni a boldogságot?
Szabad-e lemondani a boldogságról, ha csak a megalkuvás az ára?
Vagy egyáltalán: miért vágyódik mindenki arra, hogy boldoggá tegyék, miért vágyódik mindenki arra, hogy ő maga legyen boldog és miért nem az által keresi a boldogságot, hogy másnak megadja? Vagy ez csak a szentek és őrültek kiváltsága, az átlagemberé, hogy először saját maga legyen boldog és ezt ossza meg a másikkal, másokkal?
Elmosolyodott: költői kérdés. Az életében közel-távol nincs olyan férfi, aki miatt érdemes lenne foglalkozni a problémával. Ahogy az egyik barátja mondta: a férfiak manapság nem elvenni akarják a nőket, hanem lízingelni. Hát ebbe ő nem megy bele: vagy így, vagy úgy, megalkuvással, vagy megalkuvás nélkül, de tartós boldogságra törekszik.
A nap lebukott a túlsó hegyek mögött, véget ért az utolsó estéje a Balatoni nyaralásnak. Más nem volt, aki ilyen élménnyel ajándékozta volna meg, hát ő maga lepte meg magát ennek a pár napnak az édes semmittevésével. Kezdheti a csomagolást, lezárhatja az itt töltött pár napot, a boldogság rövid szakaszát.
Majd hétfőn megfizeti az árát az irodában: a felgyülemlett munkát nem végezte el senki, a kollegák ugyanúgy folytatják a mószerolást, mint eddig, de ennek a pár napnak az emléke még hosszú ideig erőt ad neki.


2. Ősz, iroda: szürkülés

Nem szerette különösképpen a munkát, amit végzett, egyre viszont tökéletesen alkalmas volt: betöltötte a napjait. Beleásta magát, legjobb lelkiismerete szerint s cserébe elvonta gondolatait `az élet nagy kérdéseiről`. Néha esténként elment táncolni, inkább a mozgás öröméért, mint a társaságért. Szerette a szépet, s örült annak, hogy a táncban ő is részese lett a Szépségnek. Máskor a barátaival elment borozgatni, két-három pohárnál sohasem ivott többet, viszont azt mindig szakértelemmel választotta ki, s a társaság élvezetére pár percben mindig elmondta a bor történetét, a mesét, hogy szőlőszem hogyan nemesedett borrá. Esténként elalvás előtt mindig olvasott. Szerette azokat a regényeket, amik valahol az ő életéről szóltak, mégis más világba repítették. Az éjszakákat mindig átaludta, s álma boldog volt. Reggel, ha jó volt az idő, futott egy kicsit, vagy ha rossz volt, tornázott, majd elment dolgozni s minden kezdődött elölről.
Nagyjából havonta egyszer hazautazott a szüleihez, a régi, elhagyott életéhez. Az írók sokszor áradoznak a szülőföldről, a gyerekkor helyszíneiről, az elveszett ártatlanságról de Paxa semmi ilyesmit nem érzett a falu iránt, ahol a véletlen folytán a világra jött. Sekrestyés: semmi más, csak a szülők, akik mellett mindig kislány marad, házak, amik bárhol állhatnának a világban, munkanélküliség, kilátástalanság, szürkeség, a testvérei, akik megpróbáltak megkapaszkodni abban a földben, de a föld szétporladt kezeik között. Minden, amit nem akart, hogy az élete legyen. A havi látogatásokat, mint kényszerű kötelezettségeket letudta, de ennyi: soha nem vágyódott arra, hogy újra ott éljen, hogy akár öregkorára is hazatérjen.
A Város más volt: mocskos, bűnös, de mégis esélyt kínált egy más életre. Ami nem biztos, hogy jobb, vagy igazabb, de legalább más lehetőséget hordozott magában. Itt nyugodtan felvehette azt a ruhát, amihez aznap kedve volt, nem szólták meg. Ha egy barátjával találkozott az utcán nyugodtan puszit lehelhetett arcára, nem kezdtek pletykálkodni a háta mögött, akár még kézen fogva is mehettek volna. Évek óta élt a városban: nem álltatta magát azzal, hogy ez lesz az otthona, hogy ez lesz az élete, de a város legalább hagyta élni és esélyt adott a boldogságra. `a város levegője szabaddá tesz` Szabadságot, ha otthont nem is.
Otthon... Furcsamód, csak egy olyan helyre tudott gondolni otthonként, ahol csak pár hónapot töltött: Skóciára. Ha hitt volna a lélekvándorlásban, korábbi élete helyszínének tartotta volna. Ott el tudta volna képzelni az életét. Persze ez csak álom, buta képzelgés: az élet ez a város, az iroda, a munka, néha egy-egy kirándulás valahová.
Szeptemberi este volt, ült az irodában és nem volt kedve hazamenni. Kint szomorú eső szemerkélt, fázott, tudta, otthon csak a hideg lakás várja, ennél még az is jobbnak tűnt, ha bent marad és megcsinálja a jelentést, amiről tudta, hogy senki sem olvassa el. Egyedül volt, a folyosó felé nyitva az ajtó, hogy bezártság-érzetét enyhítse, emberi számítás szerint csak a takarítók járhatnak erre...
A férfi az ajtófélfának támaszkodott s csendben nézte.
- Hogy kerültél ide? de rögön el is szégyellte magát Szia. a férfi két emelettel lejjebb dolgozott.
- Szia. Csak erre jártam és megláttam a fényt. Mit csinálsz itt?
- Dolgozom. Vacak idő van, nincs kedvem hazamenni. dühös volt magára, hogy nem jut jobb válasz az eszébe.
- Nincs kedved egyet kávézni?
- Nincs, inkább sietek, és máris megyek haza. akármennyire is halasztgatom, egyszer csak haza kell mennem, tette hozzá magában.
- Akkor jó munkát és jó éjt. köszönt el a férfi és elindult. A lány legszívesebben utána szólt volna, hogy ne haragudjon, de már messze járt. Nem baj, nem kár érte, ki tudja mit akart... de tényleg, mit akart valójában, miért állt az ajtóban?
Másnap le kellett vinnie egy dossziét a férfinak. Már előre elhatározta, hogy megkérdezi tőle, kedves és szellemes formában, hogy mit akart előző este, de amikor leért, az irodában a férfi nem volt egyedül, s más előtt nem akarta szóbahozni a dolgot. Köszöntek egymásnak, átadta a pakkot és visszaindult közben egyszerre volt dühös a férfire és magára, hogy nem járt az ügy végére, de majd legközelebb...
A legközelebb, amikor meg tudta volna kérdezni, csak nem akart elérkezni; igaz hetente, pár naponta mindig találkoztak, de az elején soha nem voltak kettesben, hetekkel később, pedig már nevetséges lett volna megkérdezni. Közben egyre többet megtudott róla: elvált, két gyereke van, két kislány, ők vannak a számítógép háttérképén, okos, sajátos humorérzékkel... Ha összefutottak a folyosón, udvariasan köszöntek egymásnak és továbbmentek. Egy idő után már nem kereste az alkalmakat sem, hogy ő vigye le az anyagokat, mert dühösen észlelte, hogy a férfi az általa készített dokumentumokban mindig hibát talál, s mosolyogva visszaadja (néha ezt a mosolyt sokkal bántóbbnak találta, mintha indulattal dobta volna vissza) olyan hibákat, amiket máskor sohasem követne el. Mintha már a puszta jelenlétével ügyetlenebbik énjét hívná elő, mintha már csak azzal is, hogy lélegzik és ott van az épületben, vámpírként leszívná energiáit.
Dühe csak fokozódott azzal, hogy ennek ellenére nem tudta gondolataiból kivetni a férfit. Egy novemberi éjszaka érkezett el a mélypont: éjszaka a férfival álmodott, arról, hogy hátulról átöleli. Ebben az ölelésben nem volt semmi erotikus, semmi freud-i elfojtott ösztön, csak végtelen szeretet. Paxa okos nő volt, tanult lélektant, s volt elég tapasztalata, hogy az erotikus vágyakat kezelni tudja, de a szeretettel és a szeretet iránti vággyal szemben tehetetlen volt.

Másnap reggel a legegyszerűbb megoldást választotta: a férfit kitörölte az agyából, úgy szervezte meg a munkát, hogy ne legyen vele semmi kapcsolata sem, s ha a folyosón összefutottak, lesütötte szemeit, alig mozgó ajkakkal, hangtalanul köszönt, s szaporította lépteit. S a módszer bevált: többet már nem furakodott vissza gondolataiba, s álmai újra nyugodttá váltak.
Így telt el az év hátralévő része.


3. Szilveszter, a hídon: az átkelés

Szilveszter: kötelezően letudandó kötelezettség, kötelező vidámság, fesztelenség, amikor látszólag mindenki jól érzi magát, amikor a világ boldognak, feldobottnak, féktelennek játssza magát. Amikor a papírtrombiták harsogása elnyomja a felmerülő kérdést: öregebbek lettünk egy év alatt, de vajon többek is?
Paxa legszívesebben este hatkor lefeküdt volna, hogy aztán egy új évre, talán új életre is ébredjen, de barátai, kollegái hívták bulizni, s a legkisebb ellenállás irányába haladva, igent mondott nekik. Bele sem szólt az e-mail dömpingbe, csak egyszerűen kivárta, hogy hova menjenek, felvett egy inkább kényelmes, mint elegáns ruhát.
Már nagyjából három órája ült ott, vagy öt pohár bort megivott (nála ez már szokatlanul sok volt), de se a közösségben nem tudott feloldódni, se a vidámság nem kapta el, de még az a bizonyos kellemes bódulatot se érezte. Csak a bor, a savak ízét, és azt, hogy ha nem hallgatnak el a többiek, vagy nem térnek át valamilyen értelmes témára, szétrobban a feje. Megpróbált az sms-ekbe menekülni; először csak számolta, hányat kap és megpróbált hasonló stílusban válaszolni mindegyikre. Évek óta nem látott barátaival beszélte meg, hogy idén már végre találkozni fogtak, miközben tudták, hogy legközelebb is csak következő Szilveszter este fognak egymásnak eszébe jutni. Aztán jöttek az igazi barátok, az igazak és a bűnnel élők, akik mellette álltak, akár találkoztak, akár nem, akik életének részei voltak, akik már benne éltek kivethetetlenül. Ha ilyentől kapott sms-t, lélekben elrepült hozzá és elképzelte, milyen lenne egy üveg bor mellett velük tölteni ezt az estét.
`Szebbet, jobbat, boldogabbat, álmaid váljanak valóra` ezen az üzeneten bukott ki, később már nevetségesnek tartotta.

Körbenézett és arra gondolt, hogy ha ilyen lesz az éve is, mint ez a társaság, se szépség, se jóság, se boldogság nem lesz... Rá tört az érzés, hogy nem akarja, hogy itt köszöntsön rá az új év megfullad, ha nem jut szabad levegőhöz. Haza akar menni! Lehet, hogy az csak egy üres és hideg lakás vár rá, de mégis az `otthona` (bármit jelentsen is ez a szó), legalább a gondolataival együtt lehet. Még háromnegyed óra, addig bőven hazaér, kibont egy üveg bort, végiggondolja az óév szép pillanatait, arra gondol majd éjfélkor, hogy a következő is legalább ennyire szép lesz majd így ünnepli meg a maga módján azt a pillanatot.
Nem hazudott, csak annyit mondott a többieknek, hogy kapott egy sms-t és el kell mennie. Nem tartóztatták, talán észre sem vették, hogy elment.

Az utcán a hideg magához térítette. Csak nézte a benti fényeket, a mulatozókat, hallgatta a papírtrombitákat, és végtelenül magányosnak érezte magát.
A taxi csak pár perccel éjfél előtt érkezett meg, a `nagy pillanat`, az éjfél, a Lágymányosi hídon érte.
Mindig sajnálta azokat, akik csak úgy átmennek egy-egy hídon, bambulva, beszélgetve, olvasva a buszon vagy a villamoson és nem érzik át a pillanatot: a szépséget és az átkelést. A folyó szépségét, a nagy sötétséget, ami összeköti száz meg száz kilométeren át az országokat és különböző világokat. A város szépségét; mert hiába mocskos, bűnös és lepusztult, éjszaka csak a fényei látszanak, s ezt a szépséget kétszerezi meg a folyó.

És nem veszik észre az átkelést sem; mert minden hídban van valami szent, ahogy az egyik partról az átkel az ember, eljátssza előre azt a nagy utat, ahogy az ember a halálban átkel ebből a világból az elkövetkezőbe. Nem véletlenül nevezték a rómaiak a papokat a hidak őreinek.
Talán még az ő életében is lesz a nagy átkelés, a halál előtt egy kis átkelés a régiből az újba, talán ebben az évben neki is jön valami jó, valami új s bár nem szokott, mégis valami ima-félét suttogott maga elé:
- Add meg, Uram, hogy egy kicsit én is boldog legyek...
Amikor hazaért nem nyitott ki semmilyen bort, lezuhanyozott, lefeküdt és hagyta, hadd jelezzen a mobilja, nem válaszolt egyetlen sms-re sem. Hagyta, hogy magányosan és kitartóan zizegjen a telefonja.
De nem jött álom a szemére, csak nyugtalanul forgolódott, végül valamikor hajnalban kiment a konyhába, töltött magának egy pohár bort a levegőbe emelte, mintha egy láthatatlan vendéggel koccintana Boldog új évet... suttogta maga elé. S közben arra gondolt, hogy valaki talán ugyan így magányosan `ünnepli` az új esztendőt, s talán rá vár de ez már olyan borzalmasan női magazinos gondolat volt, hogy félálomban is összerezdült rá, s elhessegette magától.


4. Első munkanap, konyha, beszélgetés

Nagyon hétfő volt az a nap, az év első munkanapja, bár péntekre esett, a többiek inkább szabadságot vettek ki, meghosszabbítva a hétvégét. Bekapcsolta a gépet, de a lámpát nem, így a monitor fénye halotti maszkká festette az arcát. Minden sötét és szürke volt, és nagyon egyedül érezte magát, s képtelenségnek tűnt a munkára koncentrálnia. Hideg, sötét, magány: mintha az életét sűrítette volna bele ezekbe a szavakba. Gyilkos koktél, talán egy kávé segíthetne rajta...
Máskor, ha felrakta a kávét, visszament a szobába, de most nem volt ehhez sem kedve, csak ült és nézte a cseppenő fekete cseppeket, s hagyta, hogy az illat megaromásítsa gondolatait. Felidézte benne a soha nem volt, talán soha nem lesz otthon emlékét.
- Szia! Boldog új évet! köszönt rá a férfi.
- Szia! Neked is. válaszolt. De hangja nem tükrözte a férfi vidámságát.
- Nem zavarok? Ha egyedül akarsz lenni, visszajövök később. De lent bedöglött nálunk a kávéfőző.
- Nem, maradj csak, mindjárt készen leszek. De úgy gondoltam, hogy egy kávé nélkül nem vagyok képes elkezdeni az új évet.
- Megértem. Jót buliztál? Másnaposság? de a férfi kérdésében nem volt semmi indiszkréció.
- Nem, inkább más évesség, vagy más életség. Pocsék volt a szilveszterem, de az előző év se volt sokkal jobb, ha visszagondolok. Egyszer egy regényben azt olvastam, hogy a boldogság olyan ige, aminek nincs jelen, csak, múlt vagy jövő ideje. Hát szeretném, ha legalább jövő ideje lenne.
- Ne mondd ezt, ez butaság.
- Miért? Most kérlek, ne gyere semmilyen közhellyel, nincs hozzá hangulatom.
- Nem tudom, hogy közhelynek számít-e, de te olyan ember vagy, aki mindig boldog.
- Ezt hogy érted? értetlenkedett lány.
- Nem vagyok a szavak embere, lehet, hogy kicsit zavaros lesz, amit mondok. De te olyan ember vagy, akivel bármi is történik, mások, már régen feladnák, megszürkülnének, öngyilkosak lennének, vagy élőhalottak, de te nem: te boldog vagy. A boldogság, a harmónia, mint valami finom parfüm vesz körül. Emlékszel, amikor ősszel beköszöntem hozzád?
- Igen.
- Akkor is ezt láttam meg benned. És, hogy jó lenne, ha barátok lennénk.
- Mint a kisherceg és a róka? mosolyodott el önkéntelenül Paxa.
- Igen, ráadásul még szőke is vagy s már a férfi is mosolygott.
- Rendben. Kezdjük el a szelídítést.
- Mondjuk egy kávéval?
- Most?
- A munka megvár, különben is, szerintem nincs a közelünkben élő ember, aki dolgozni is akarna. Most.
- Rendben, de figyelmeztetlek: ha csak egyszer is azt mondod, amit a róka, hogy a búzamezőről a hajam színe jut eszedbe, akkor feladom, és nem beszélek veled többet.
- Ennyire utálod a giccset, vagy ennyire félsz a barátságtól?
- A giccset addig utálom, amíg nem velem történik meg, a barátságtól meg nem félek.
- Akkor jó. Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Úgy éreztem, hogy kerülsz. Miért?
- Nem tudom. de ekkor, Deus ex machina*, hangos prüszköléssel kijött a kávé, kimentve a lányt a kellemetlen témából: - Meghívhatlak?
- Köszönöm. De akkor legközelebb én hívlak meg. Rendben?
Paxa gondolkozás nélkül rávágta: Igen. gondolkozás nélkül, mert tudta, hogy ezzel az igennel a férfi az életének a részévé válik, ahogyan ő is az övének, még akkor is, ha a jövő titka, milyen formában.
És a kávé mellett elmondták egymásnak egész életüket, mert valahol mind a ketten érezték, hogy megbízhatnak a másikban, mintha már sok-sok életen keresztül ismernék egymást. Furcsa volt, mert bármit is mondott a másik, mintha már előre tudták volna mégis, a szavak kimondásával, mintha a korábbi sejtés saját húsukká vált.
Elindultak azon az úton, ami a barátsághoz, vagy talán azon túl is vezet.

* isteni közbeavatkozás (latin)


5. Tavaszkezdet

Attól kezdve reggeli szertartássá vált, hogy egyszer a férfinél, egyszer a lánynál főzzék a kávét, s közben mindenféléről, néha csak semmitmondó butaságokról, amik abban a pillanatban mégiscsak a világ legfajsúlyosabb ügyeinek tűntek, elbeszélgessenek. S mind a ketten, még ha nem is találkoztak többet, egész nap mosolyogtak azon a bizonyosságon, hogy másnap reggel újra elérkezik az a bizonyos lopott tíz perc. Ha nagy néha elmaradt, mind a ketten idegesek és feszültek voltak s maguknak sem merték bevallani, miért.
Talán március vége volt, amikor túl hamar ürült ki a csésze, s nem tudták befejezni a gondolatot, egy regény kivesézését.
- Holnap reggelig biztos elfelejtjük, hogy miről is beszélgettünk. Sietsz ma valahova? Ha nem baj, elkísérnélek és befejeznénk a témát. vetette fel a férfi.
- Miért is ne? Találkozzunk a lépcsőfordulóban, huszonöt perccel a munka után. Akkor már biztos nem találkozunk senkivel.
- Félted a renomédat?
- Nem, de tudod, milyenek az emberek. Meglátnak minket és rögtön kombinálnak...
- ...és egy úrinőnek vigyáznia kell a jó hírére, rendben, majd várlak.
Még soha nem vánszorgott olyan lassan a munkaidő, mint azon a napon, még soha nem görögtek olyan reménytelenül a percek... Pedig, nyugtatgatta magát, nem vár rá semmi más, csak egy jó beszélgetés, ami közben végre nem kell az órát néznie. Mégis, amikor fél öt körül a kollegái hazaindultak, az egyik ránézett és megkérdezte:
- Paxa, csak nem randevúra készülsz, úgy ragyogsz, mintha szerelmes lennél?
Egy pillanatra zavarba jött, de aztán csak felnevetett Ugyan, dehogy! de már maga a feltételezés is oktalanul megédesítette a lelkét.

Tíz perc telt el a munkaidő vége óta, s kicsit haragudott magára: miért akart huszonöt percet maradni, butaság volt. A férfi már biztos ott várja a lépcsőfordulóban, ha esetleg elindulna de nem szabad, az olyan lenne, mintha feladná női büszkeségét, mintha többről lenne szó, mint egy egyszerű baráti beszélgetés. Mégis: alig bírta visszaszámolni a perceket, s a -2 percnél szinte kirepült a szobából. A lépcsőházban erőszakkal lassította lépteit, nem akarta, hogy elárulja magát.
- Szia! Sokat vártál?
- Nem, csak pár perce érkeztem én is.
- Nem találkoztál valakivel?
- Nem, mindenki liftezik, pont arra gondoltam, hogy itt akár... harapta el a férfi a mondatot, de Paxa elértette:
- Ha azt akarod, hogy még találkozzunk, ne süss el ilyen poénokat. Különben szégyenszemre azonnal egyedül indulok haza.
- Rendben. Ígérem, hogy a nap hátralévő részében szigorúan csak az irodalomról beszélek és a legteljesebb értelemben véve úriember módjára fogok viselkedni.
- Az ígéretet elfogadom. Sietsz? Mert ha nem, mehetünk gyalog is, nagyon szép most az idő. Kicsit sötét, de szép.
De az ígéret első felét már öt perc alatt elfelejtették: alig léptek ki a kapun, máris a regény apropóján ugrándozni kezdtek az élet minden lényeges és lényegtelen kérdései között. Repült a lelkük, hogy együtt lehettek.

A járdán tömeg volt, rajtuk kívül mindenki még a tél rosszkedvét hordozta, s mivel nem akartak ütközni velük, ahogy egymás mellett sétáltak, néha összeért a kezük. Bár véletlen volt, s nem néztek egymásra, de egyikük sem rántotta el, egyikük sem rezdült össze. Nem jelentett semmit, mégis Paxa úgy érezte, mintha ezeken az esetleges érintéseken keresztül energia áramolna belé.
Csak egy baráti séta volt hazafelé, mégis, mintha céltalanul bolyongtak volna, inkább a szép helyeken sétálva, mint az egyenes utat keresve.

Talán két órába is telt, amíg a fél órás utat megtették, ott álltak Paxa házának kapujában, de egyikkőjüknek sem akaródzott elválni. Szerencsére, amihez magában hozzágondolt egy kérdőjelet is, a közelben megszólalt egy harang, s bár nem számolta az ütéseket, megállapította, hogy késő van, s automatikus mozdulattal, odahajolt hozzá, hogy puszit adjon, finoman megérintve a vállát... Nem tudta hogyan történt, a következő pillanatban arra eszmélt, hogy a lépcsőn állva csókolóznak és ölelkeznek. Nem vadul, nem azzal a tűzzel, ami képes porrá égetni az életet hanem azzal a szeretettel, azzal az izzással, ami egy életen keresztül kitart.
- Szeretlek mondta ki Paxa, mint egy ténymegállapítást.
- Tudom, válaszolta a férfi, én is szeretlek. Ha tudnád, mióta vártam arra, hogy ezt kimondhassam neked!
- Mióta?
- Amióta először megláttalak az irodában. Akkor azonnal megéreztem, hogy el fog jönni ez a pillanat. Sokszor féltem, hogy hátha csak öncsalás, de a szívem mélyén tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, amikor a karomban tarthatlak. Mindig erről álmodtam. És arról, hogy a csillagos ég alatt összebújva, egymást átkarolva alszunk, hogy reggel melletted ébredek. És utána a saját konyhánkban főzzük a kávét mosolyodott el a férfi.
- És most?
- Vállalod?
- Igen.
- Akkor nem kérdés. Összetartozunk, bármi is jön.

És valóban, nem volt kérdés többé. Nem telt bele egy hónap, és a lány felmondta az albérletet, és a férfihoz költözött, s megkezdődött az a fantasztikus kaland az életében, amit két olyan ember közös élete jelent, akik tudják, hogy örökre összetartoznak.