Árnyék-szimfónia

Árnyék-szimfónia
Percek és pillanatok az életből

Írta: Beke Richárd


A párna
HOLVOLTHO
H
?ÉLLKJMnfgkjle-káé-lkjhuiooiuzfgh jjjjkljhgttt765432===qwqqqqqqqqq
77

X
Bjyy
Kedves bíróság az én véleményem az hogyé
Kedves bíróság nekem az a véleményem hogy az apám bevallom én is hogy bűnözőőde én szeretem őt Az anyut nagyon szeretem kedves és
színész
kedő egyépként mindig beteg


Nahát.
Nahát...
Még sosem gondolkoztam el ezen igazán. Mármint, hogy milyen is a bőr valójában. Most fogtam csak fel, hogy minden apró részlete, minden ránca, minden szőrszála és sebhelye, a karomban végigfutó erek halványzöld színe, a kezemre ragadt kosz, minden egyszerűen gyönyörű, és nélkülözhetetlen része annak, aminek én is nélkülözhetetlen része vagyok. Ez nem pánikolás, nem önsajnálat, csak valami magasabb rendű dolognak a megértése, amit mindeddig köd takart el a szemem elől. A szemeim... azok a barnászöld kavicsok. Anyám találta nekem őket egy parkban, még évekkel ezelőtt. Fura egy érzés. A piszok a körmeim alatt, és a szakáll, ami a borostából nőtt ki az arcomon, aminek elődjét pedig napokkal ezelőtt húztam le egy borotva pengéjével. Végigsimítom szőrös arcomat. Ezt a csodálatos, tökéletes rút pofát, majd a lábamat, és a karjaimat is. Érintés. Nyitott szemmel elképzelem, hogy valaki más simítja végig a kezeimet, finoman, tanulmányozva, mint egy tudós, egy szerető, egy atya, egy Isten. Nem merem becsukni a szemem, mert elaludnék, még mielőtt igazán megismerném azt ami vagyok, és ami körülvesz. A spotlámpák fényét, amik a tükör előtti falra vetik árnyékom, az üresen zakatoló mosógép hangját, ami csak az öblítős vizet lötyögteti magában újra meg újra, a csempék közti megsárgult fuga hajszálvékony repedéseit, amiket most majd mind itt hagyok. Ez... ez nem elérzékenyülés.
Ez tényleg csak búcsúzkodás.
Vágás: Haha! Persze... még ha lennék is olyan hülye, hogy megtegyem: nincs itthon elég gyógyszer hozzá.

Te vagy a hegedű, és a szenvedély a vonó. És minden hang, ami e könyörtelen találkozásból születik valaki számára szomjoltó muzsika lesz, valakinek pedig rémes nyikorgás csupán. De neked ez nem érzés, mert te vagy a hegedű, és mindenki, aki játszik rajtad, megerőszakol téged. Ez csak súrlódás. Hallani véled a sírást, az üvöltést? Anyag vagy csupán, még füled sincs. Csak hangod van, amivel mást szolgálsz. Nincs tudatod, nincs agyad, nem ver benned szív lucskosan a vértől, már gyanta sem ragad hozzád, csak zsíros emberi ujjak markolnak minden este poros padlásokon, és zsúfoltságig telt koncerttermekben. A hang lennél te, amiért egyáltalán létezel? Vagy csak egy fadarab... Vagy az ember, aki nem emlékszik milyen is hegedűnek lenni? Nem baj. Semmi baj. Ilyen ez az „élet”, ilyenek vagyunk mind. Semmik. Valamik. Akármik. Erről gondolkodunk hangosan, hogy mást is megragadjon.

Én vagyok az ujj, ami belóg a lencse elé, és csak egy fekete foltot hagy a fejetek helyén a családi képeken. Azok az őrült vakációk...
Én vagyok a lap, amit valaki kitépett a telefonkönyvből a neveteknél.
Távcső vagyok a paradicsomotokban, valahol, messze innen.
A fullánk vagyok a méhetekben, tépjetek ki hát!
Egyek vagytok, én pedig a részetek.
Almát vegyetek, almát vegyetek!

Már egy ideje nem néztem az órára. Érdekelt, hogy hol állhatnak a mutatói, de féltem, vendégem elkapja a pillantást, és rájön: késésben van. Ez egy olyan dolog volt, amit nem akartam megkockáztatni, nehogy egyedül maradjak, és nekem kelljen benyakalnom az összes bort. A borral még nem lett volna probléma, de aznap éjjel szükségem volt valakinek a társaságára. Már mindketten részegek voltunk, beszélgetésünk pedig régen túljutott az üzleten, a politikán és a magánéleten is. A vendégem nevetett, de talán már ő sem tudta: min. Én ekkor lassan, fáradtan felkeltem a fotelből, töltöttem még egyet mindkettőnknek, és lekuporodtam az északi falhoz. Lecsüggesztett fejemet a térdeim közé temettem, csendbe burkolóztam, és vártam annak végét.
- Mi a bajod? – kérdezte ő.
Valaki leszólt engem aznap, a humorommal kapcsolatban. Ez volt a bajom, de ilyenkor mindig azt mondom:
- Minden.
Felvette a poharát az asztalról, odaült mellém, a földre. Unalmunkban fáradtan játszani kezdtünk a fénnyel. Úgy tettünk, mintha árnyékaink külön, tőlünk független életet élnének. Párbeszédbe bonyolíttattuk őket, felemeltettük velük árnyékpoharaikat láthatatlan zsinórjaink segítségével, és megitattuk őket. Én az enyémnél elértem, hogy rágyújtson egy cigarettára, és tovább beszéltettük őket, majd felnevettünk, és láttuk, hogy ők is jól szórakoznak. Valójában mindketten csak árnyak voltunk a falon, amik azt játszották, hogy igazi, élő emberek.

Ó, bárcsak beteg lennél,
és láztól gyötörve feküdnél hideg padlómon.
Bárcsak baleset érne, és fájna mindened.
Bárcsak a párkányon táncolnál, és a nevemet sírnád,
hogy megtudd: mennyire szeretlek.

Vannak ilyen... dolgok. Furcsa, áttetsző, ragadós dolgok, amiket álmoknak hívunk, és amik valahogy a lélek balzsamozására szolgálnak. Vannak olyan álmok, amikben te vagy Jeanne d’Arc, olyanok, amikben egy óriás nyúl üldöz, szemében villogó dühvel, és akadnak olyanok is, amik a legbenső vágyaidat fejezik ki. Ez utóbbiak nem csak alvás közben jelentkeznek, akkor is képesek megjelenni előtted, ha nyitva a szemed. Három nap volt a leghosszabb idő. Három napig zártam el magam a valóságtól, mindössze azzal, hogy nem ellenkeztem, de általában néhány óra alatt lefolyik az egész. Ez a hosszabb időszak kollégiumi hónapjaim alatt történt, amikor elképzelésemhez híven csak tanulni és aludni jártam be, meg néha enni is. Az év végére javítottam több tárgyból legalább két jegyet, de sosem felejtem el azt, amit közben megéltem. Ez a körülbelül: hetvenkét óra, - ha úgy tetszik -, maga volt a pokol és a mennyország együttvéve.

Miközben találkoztam ezzel a névtelen, és arctalan lánnyal, nem figyelten az órákon, és a buszról is elfelejtettem leszállni időben. Ez a kaméleon-lány, vagy a fém fatál, ahogy még hívni szoktam, (mert a femme fatale már túl elterjedt) ebben az idő és tér nélküli világban találkozott velem, aminek én voltam az Istene, a tudatalattim pedig az Isten Istene. A lánnyal egy félhomályba burkolt folyosón találkoztam. A földön ült, és sírdogált. Tudtam, hogy mi történt: kigúnyolták, megalázták, meg is verték. A mellékszereplők, a papírmasé-emberek, a tudatalattim parancsára, csak hogy én segíthessek, mert segíteni akartam rajta. Könnyei már a poros követ áztatták. Leültem mellé, és beszéltem hozzá. Van az a valami, amit szerelemnek hívnak. Ott lebegett köztünk, mint egy hőlégballon, és minden erőmmel azon voltam, hogy megérintse. Átöleltem, és ő hagyta magát. Nagy szavak érkeztek, majd érzéki csók, és csók, és csók és csók.
Visszajátszva, újra meg újra.
Vágás: Megvédem őt azoktól, akik ártottak neki.
Vágás: Szorosan ölelem, ő még szorosabban. Emberi erő nem választhat el minket.
Aztán lassan a történet megkapja ez egyetlen lehetséges lezárást: a tragédiát. Ez is a tudatalattim műve. Vagy őt öli meg, és engem hagy kikészülve, zokogva a halálos ágyánál, vagy velem végez. Ez az egyetlen módja, hogy felébredjek, és véget érjen az ébren álmodás, ha ez nem ránt vissza a valóságba, talán örökre ott ragadok.

Miután anyjának testvére: Töpi meghalt, a gyermek éjszakánként nehezen aludt el. Gyakran alvó anyját figyelte, hogy mozog e fel-le a mellkasa, hogy ő legalább nem ment e még el? Iszonyú volt ennek az esetleges veszteségnek a gondolata is, de valahogy nem tudott nem gondolni rá.
Amikor ez a gyermek még egészen kicsi volt, és nagyon vágyott valamire, nagyon meg akart kapni valamit, valahogy mindig azt álmodta, hogy az övé. De tudta, hogy ez csak álom, és ezért betette a párnája alá, hogy majd ha felébred, a valóságban is meglegyen. Persze mindahányszor kinyitotta a szemét, csak üres kezeket húzott ki a párnája alól. Lassan rájött, hogy az egyetlen dolog, ami az övé, az maga a párna, amire minden fáradt éjszakán a fejét hajtja.

Nem hazudom azt, hogy rövidke, zavaros írásom „hőse” mindössze ennyi, és az utolsó ponttal véget is ér, mert ennél mindenki több, még ha nem is látjuk ezt. Bár magam sem vélek felfedezni semmi pozitívat abban, amit legépeltem, senkit ne tévesszen meg ez a depresszív hangulat, ami az egészet átitatja. Ez is a részünk, de soha nem egészünk. A nevetés pedig, amit a világ szikláiról ver vissza a visszhang, olykor a miénk, és ha örömöt, boldogságot nem is hallunk belőle, cseppnyi reményünknek mindenképp bizonyítéka, hogy nem vagyunk süketek és némák.