Ábrahám megkísértése - 14. Alija

- Erről sem meséltél még… - jegyezte meg Avraam.
- Mit meséltem volna? – vonta meg. – Ez is ahhoz tartozik, amiért meggyűlöltem a szülőhazámat és az egész földrészt. Ami után apámat lecsukták, mint kollaboránst, menekülni akartam. De akkor már lezárták a magyar határokat, már nem lehetett alijázni Izraelbe. Egyedül voltam. A családomat megölték, vagy börtönbe csukták, ahogyan a barátainkat is, mármint, aki nem lépett le időben abból az országból.
Aztán egy nap Weisz bácsi, a hitközségi pénzbeszedő kopogtatott nálunk. Nagy hangon közölte, hogy elmaradásunk van a befizetéssel. Első pillanatban nem értettem, mit akar, hiszen ő is tudja, hogy apám börtönben van, de fél szemmel rám kacsintott és belépett a lakásba.
Miközben folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy az a kevés zsidó, aki még megmaradt, befizesse a hitközségi díjat, az asztalra egy borítékot rakott. Éreztem, hogy valami fontos, pár forintot adtam neki, elismervényt adott és elment – mesélte Sarah.
- Nem mondott semmit sem arról, mi van a borítékban?
- Nem. Te ezt nem tudhatod, te nem éltél a kommunizmusban. A legrosszabb az volt, hogy az ember csak a gondolataiban lehetett egyedül. Minden kimondott szó bekerült egy aktába, úgy kellett élnünk, hogy nem tudhattuk, nem hallgatnak-e le. De nem is ez volt a legrosszabb…
- Hanem? – kérdezte Avraam.
- A félelem. Hogy amit négyszemközt mondasz a legjobb barátodnak, a legközelebbi rokonodnak, azt más is meg fogja tudni. Amikor pár nappal, héttel később a fejedre olvasták, nem tudhattad, hogy nem a másik árult-e el. Ez megmérgezett minden emberi kapcsolatot. Nem tudhattuk, ki a besúgó és ki a megbízható ember – sorolta keserűen az asszony.
- No, de egy hitközségi pénzbeszedőben azért csak meg lehetett bízni?
- Nem érted, akkor miben éltünk. A hitközségi tanács Rákosi, a kommunista vezető képe alatt ülésezett.
- Ennyire féltetek? – kérdezte csodálkozva a férfi.
- Talán igen, de sokan úgy gondolkoztak, hogy végtére is a kommunisták szabadítottak minket fel a fasiszták alól, tehát kötelességünk melléjük állni. És mivel az én apám úgymond a nácik szekerét tolta, a szemükben én is megbízhatatlanná váltam, akiről kötelesek minden rosszat jelenteni. Néha, tudom, ezt nem lehet megérteni, de úgy éreztem, hogy ők rosszabbak, mint a nácik voltak. Azok meggyilkoltak a zsidók nagyobb részét, de velük szemben egyek voltunk, hiszen tudtuk, hogy ők a legrosszabbak. Kevesen maradtunk meg, de az a kevés sem tudott már megbízni egymásban. És ez rosszabb volt, mint a koncentrációs tábor. Ott is voltak besúgók, kápók közülünk, de tudtuk, kik azok és kikben lehet megbízni. A kommunizmusban már ez sem maradt meg.
- És mi volt a borítékban?
- Egy román névre kiállított útlevél – mosolyodott el az asszony.
- Micsoda?
- Tudod, Románia nem volt olyan finnyás, mint a magyarok. Ők kiárusították a zsidóikat Izraelnek. De Romániát csak Magyarországon keresztül tudták elhagyni, ezért a magyar hatóságok, a hitközséggel együttműködve útleveleket állítottak ki az átutazó román zsidóknak. Persze néhánnyal többet, mint ahányan voltak, ezeket meg odaadták azoknak a magyar zsidóknak, akikről tudták, hogy alijázni akarnak.
- Így tudtál elmenekülni?
- Igen – hajtotta le a fejét a nő.
- Csak azt nem értem… - gondolkodott el a férje, - miért nem mertél erről beszélni eddig?
- Nem érted? Mert úgy éreztem, azzal, hogy elfogadom az útlevelet és kivándorlok Izraelbe, cserbenhagyom az apámat, és mindenkit, aki jó volt hozzám. Magyarországot nem sajnáltam, gyűlölöm még most is azt az országot, nem is akarok megszólalni még egyszer magyarul az életben, de voltak, akik jók voltak hozzám, akik értem kockáztatták az életüket, mint a Weisz bácsi is.
- Ő nem tudott kijönni? Ő csak osztogatta az útleveleket?
- Nem, lebukott és lecsukták – hajtotta le fejét Sarah.
- De legalább te kijutottál egy szabad országba.
- Igen, bár nagyon más volt, mint amiről álmodtam. Tudod, alig raktak ki a hajóról, rögtön megkérdezték, hogy mihez értek. Nem tudtam válaszolni, abban a pillanatban jöttem rá arra, hogy minden, amit tanultam addig, haszontalan ebben az új világban. Azt mondták, menjek el egy kibucba, ott majd mindent megtanulok. Hááát… Vállaltam. Ott, mielőtt bármihez kezdhettem volna, megkérdezték, hogy értek-e a fegyverekhez. Ott is csak a fejemet tudtam rázni. Nem baj, mondták, megmutatták, hogy kell, lőhettem kettőt és azt mondták, ha a kibuc mellett bármi gyanúsat is látok, csak lőjek oda, valószínűleg egy arab harcos lesz.
- Akkoriban ezt kellett tennünk – bólintott Avraam.
- Tudom, de akkor is furcsa volt. Egy pillanatra azt éreztem, hogy a gyilkosok elől menekültem el, de az új hazában én is gyilkossá válok.
- Ez nem ugyanaz.
- Tudom. Amikor az első kisgyereket lelőtték a kibucunkból, minden erkölcsi aggályomtól megszabadultam. És amikor lőnöm kellett, én is lőttem. Mindezzel együtt végre úgy éreztem, hogy otthonra leltem Izraelben. Újra megtanultam énekelni és nevetni. Megtanultam a nyelvet is, bár a kibucban többen voltunk magyarok. Egymás között mindig azzal viccelődtünk, amikor a pöcegödröt tisztítottuk, hogy milyen jó, hogy otthagytuk Magyarországot, itt végre engedik érvényesülni a zsidókat – nevetett fel Sarah. – De tudod, mit? Igazunk volt. Mert ha naponta is kellett volna kipucolnunk az árnyékszéket, azt már magunknak csináltuk. Önként és nem kényszerből. Szabadok voltunk végre.