Ábrahám megkísértése - 13. Hírek otthonról

Este Sarah izgatottan várta:
- Efraim bácsi Bécsből telefonált. Sikeresen átjutott a határon, tudott beszélni apámmal.
- Mesélj, mi van vele! – Avraam kapott az alkalmon, hogy ne a munkájára, vagy a haldokló fiára kelljen gondolnia.
- Azt mondta – kezdte mesélni az asszony, - hogy jól van. És hogy küldött vele levelet is.
Avraam bólintott. Kádár Magyarországáról nem volt tanácsos őszinte levelet küldeni, a kommunizmusban a levéltitok sokszor csak annyit jelentett, hogy csak a címzett nem tudhatta meg, hogy mi állt a levélben.
- És mit üzent? – kérdezte a feleségét.
- Efraim bácsi azt mondta, hogy mint volt politikai elítélt, nem kaphat útlevelet. Nem tudunk találkozni.
- És mi lenne, ha te látogatnád meg?
- Magyarországon? Soha! Abba az országba, ahol apámat elítélték, mint háborús bűnöst, soha nem akarok visszatérni – tiltakozott a nő.
- Azt mondtad, egyszer elmeséled, hogy miért ítélték el az apádat.
- Igazi kihallgató tiszt vagy… No jó. Apám a háborúban munkaszolgálatos volt. Fegyver nélküli katona. Te tudod, mit jelentett ez… A legtöbben szadista keretlegények alá kerültek, akik naponta egzecíroztatták őket.
- Apád is?
- Nem, ahogy mondta, ő a szerencsefia volt.: Egy nagyon rendes „karpaszományos” altiszt volt a parancsnokuk. A „karpaszományost” ivritül talán tartalékosnak lehetne mondani. A keretlegény civilben tanárember volt, mélyen elítélte, ahogyan a többiek a zsidókkal bántak. Persze sokat ő sem tehetett, a parancsot végre kellett hajtani, árkot ástak, aknamentesítettek, de mindig tisztelettel beszélt velük és megpróbálta elviselhetővé tenni nekik a háborút. „Csendőrpertu” – tette hozzá a nő elgondolkozva, magyarul.
- Az mit jelent?
- Olyan furcsa. Itt élünk Izraelben, gyakran beszélünk arról, amit a nácik tettek, de nem tudom a szavakat. Az ivritben nincs se magázódás, se tegeződés… Közvetlen nép vagyunk. Tudod, ez valami olyasmit jelentett, hogy a felettes közvetlenül beszélhetett az alárendeltekkel, de azoknak tisztelettel kellett beszélniük vele. Ez volt a magázódás. De apám parancsnoka magázta őket, mint egyenrangúakat. Tudom, nevetséges, hiszen csak egy névmás, apám mégis azt mesélte, ez tartotta meg őket embernek. Hogy emberként beszéltek velük.
Aztán történt valami, amit nem nagyon hittem el…
- Mi?
- A keret elszakadt a magyar seregektől, valahol Ukrajnában… A keretlegény összehívta őket és elmondta mi a helyzet: hogy még megkísérelhetnek áttörni a magyar csapatokhoz, de megadhatják magukat az oroszoknak is. És szavazásra tette fel a kérdést. Apámat nagyon tisztelték a többiek, hiszen úrféle volt a civil életben. Ő meg azt mondta, hogy neki a felesége és a lánya is Magyarországon maradt és Magyarország a hazája, próbáljanak meg csatlakozni a magyar erőkhöz.
- Nem tudta, hogy mi vár rá otthon? Nem tudta, hogy a nácik minden zsidót meggyilkolnak?
- Nem. Ezek a németek nagyon értettek a titoktartáshoz. Ezt később én is tapasztaltam… De apámból kinézem, hogy még ha tudta volna is, akkor is megpróbált volna hazajönni. Megkérdeztem tőle én is. Azt válaszolta, hogy az egyik nagyapja a cári pogromok elől szökött a Monarchiába, már csak ezért sem bízott abban, hogy a szovjetnél jobb sorsa lenne.
- És sikerült hazatérniük? – kérdezte Avraam.
- Igen. A szép magyar hazába, amit már megszálltak a németek. Új parancsot kaptak, hogy nem is tudom, milyen vonalat kell építeniük. De útközben, az egyik pihenőnél észrevette, hogy a közelben valaki autót szerel és nagyon nem boldogul. Engedélyt kért, hogy odamehessen segíteni. Tudod, a békeidőkben úrvezető volt, szerette az autókat. Nem volt egyszerű, de megtalálta a hibát és csak amikor kimosakodtak, vette észre, hogy a sofőr, akinek segített egy SS volt… Groteszk, nem? Egy zsidó segít a német Übermensch*-nek. De apámnak megint szerencséje volt. Ez a Waffen SS volt, ha utálták is a zsidókat, de nem esztelenül. A parancsnokuk, valamilyen führer, nem tudom, ezeket a rangokat, felfigyelt apámra, odament a keretlegényükhöz és kikérte őket.
- És ő kiadta? – kérdezte Avraam.
- Olyan világ volt, hogy ha egy német kért valamit, nem lehetett visszautasítani. Beszélt apámmal, hogy nem tudja, hogy ő meddig tud rájuk vigyázni, jobban jár, ha az SS oltalma alá helyezi magát. És így is lett. Apám, ha nem is jólétben, de biztonságban át tudta vészelni a háború utolsó szakaszát, egészen addig, amíg az SS vissza nem vonult és őt hátrahagyták. Újabb szerencsével elkerülte az orosz hadifogságot is és hazatérhetett. Otthon várt rám… - mesélte a nő.
- Akkor hogyan lett háborús bűnös mégis?
- A háború után Magyarországon népbírságok alakultak, ezt te is tudod. Rengeteg embert elítéltek, de csak a kishalakat. A nagy gazemberekre szüksége volt az új hatalomnak is… Apám régi keretlegényét is bíróság elé állították és az ügyész életfogytiglanit kért rá. Ekkor a felesége megkereste a keretébe tartozó zsidókat, hogy tanúskodjanak mellette, hogy emberséges volt. Én már otthon voltam, apámat kértem, hogy ne ártsa magát ezekbe az ügyekbe, de ő azt mondta, a becsület azt kívánja, hogy ha valaki akkor kiállt mellette, akkor a sors fordultával ő is kiálljon mellette. És elment a bíróságra…
- Hogy fogadták a vallomását?
- Rosszul… először megpróbálták rávenni szép szóval, hogy vonja vissza. Nagyon rosszul vette ki magát, hogy egy zsidó tanúskodik egy keretlegény mellett. De apám hajthatatlan volt. Azt mondta, ha a nyilasok alatt nem hazudott, a demokráciában sem fog. Erre elővették az ügyeit és őt is vád alá helyezték.
- Hogyhogy? Milyen ügyeket? Milyen váddal? – lepődött meg Avraam.
- Hogy rábeszélte a többieket, hogy térjenek haza, azaz szolgálják a nácik háborús erőfeszítéseit. Ráadásul az SS gépkocsijait javította, így tevékenyen támogatta a fasiszta haderőt. Tíz évet kapott…
- És a keretlegény? Használt neki?
- Dehogy! Az ügyész apám tanúvallomását, mely szerint ő beszélte rá, hogy az SS szolgálatába álljon, súlyosbító körülménynek vette és halálos ítéletet javasolt. És annak rendje és módja szerint fel is akasztották. A felesége utána zokogva jött hozzám, hogy bocsássak meg neki… Buta kamaszlány voltam és képtelen voltam neki azt mondani, hogy megbocsátok. Szégyellem magam, de akkor csak azt láttam, hogy az apám miatta került börtönbe. Aztán később persze rájöttem, hogy nincs igazam és megpróbáltam megkeresni, de hiába.
- Mi történt vele? Őt is lecsukták?
- Ha várt volna, biztos ez történik – legyintett Sarah. – De nem volt türelme kivárni és öngyilkos lett. Kiugrott a házuk erkélyéről. Azt hiszem, nekem ez adta meg a végső lökést, hogy nem akarok abban az országban élni. Ahol a családomat kiirtják, az apámat börtönbe csukják és akiben meg van egy ki erkölcsi tartás, azt meg felakasztják. Ennyi. Utána minden vágyam az volt, hogy elszökjek.
- Azt hiszem, értem… - bólintott Avraam. – Egy diktatúrában sohasem a gazembereket üldözik, mert azok már egyszer bebizonyították, hogy minden gazemberséget szó nélkül teljesítenek. A veszélyesek mindig azok, akikben van erkölcsi tartás. Azokat nem lehet irányítani. Az apád is ilyen volt. Sajnálom, hogy nem tud kivándorolni, szerettem volna megismerni. És elmondani neki, hogy az életemet tettem arra, hogy igazságot szolgáltassak neki és a családjának… - mondta Avraam, aztán hirtelen elhallgatott. Eszébe jutott Walhall, aki azt mondta neki: „…önök kiegyeztek a kommunistákkal is, csak azért, hogy engedélyezzék a zsidók kivándorlását Izraelbe. Azokkal, akik legalább annyi embert gyilkoltak meg, mint a nácik és ma is számtalan népet tartanak rabságban”. Hiszen Izrael kiegyezett a kommunistákkal az alija érdekében. Azokkal, akik Sarah apját börtönbe csukták és mint politikai elítéltet nem engedik ki az országból. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, újra Sarahhoz fordult: - De legalább téged kiengedtek. És itt vagy nekem, egy szabad országban.
- A francokat – rázta meg a fejét az asszony. – Szöknöm kellett.


* felsőbbrendű ember