A tizenharmadik ablak 1. fejezet

1. fejezet

Vannak, akik hisznek a kísértetekben, és vannak, akik nem. Én ez utóbbiakhoz tartoztam. Igen, egészen a közelmúltig a materialisták táborát erősítettem, és inkább hittem Darwinban, mint Jézus Krisztusban, vagy holmi szellemvilágban. Azonban szilárd bizalmamat a tudomány mindenhatósága és a természetfeletti jelenségek tagadásában való magabiztossága iránt már elvesztettem. Sőt annál sokkal többet is.

Az egész azzal a Tölgyfa utcai öreg villa megvételével kezdődött. Tetszett az épület: a kertre ugyan ráfért ügyes kertészem keze munkája, de maga a ház viszonylag jó állapotban volt, minden szükséges komforttal felruházott, külön lakrésszel a cselédek számára, hatalmas könyvtárszobával. És nagyon olcsón kínálta a vén, zsugori Smith, az ingatlankereskedő. Túl olcsón. Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nem stimmel, amikor az üzlet megköttetése után hangos, megkönnyebbült sóhaj hagyta el az öregember aszott pofáját. Mikor - arcán leírhatatlan mosollyal (mintha káröröm, és gúny bujkált volna benne) – kikísért irodájából, és átnyújtotta a kulcsokat, még hozzátette:
- Mr. Fowler! Biztos vagyok benne, hogy sok örömet fog Önnek okozni a Walton-villa. Ha nem haragszik, én nem kísérem el, tudja, az én koromban már kevesebbet mozog az ember.
Aztán megveregette a vállamat, és szinte kilökött az ajtón. A délidő ellenére is nyüzsgő utcán alig tudtam konflist fogni. A kocsisnak bemondtam a címet, és máris zötykölődtem új otthonom felé. A környék messze esett a belvárostól, és meglehetősen csendesnek számított, az enyémhez hasonló, de annál sokkal újabb villáival, melyeket mind hatalmas, szépen karbantartott kert, és néhol legalább 10-12 láb magas kovácsoltvas vagy kőkerítés övezett.

A fogat egy zökkenéssel megállt. Kifizettem a bakon ülő kocsisnak a járandóságát, és megveregettem a ziháló ló oldalát. Tudom, nem úri szokás konflis elé kötött gebéket simogatni, de ahogy elnéztem, ráfért szerencsétlen állatra a bíztatás. Szolgálóim már a kapu előtt vártak, Jonathan, a kertészem fejcsóválva méregette az ódon házat körülölelő elvadult növényzetet. „Ezzel aztán sok dolgom lesz” mormogta maga elé többször egymás után.
- Így van, Jonathan, most bizonyosan megdolgozol a pénzedért.
Jonathan zavartan elhallgatott. Inasomhoz léptem. Igen, a jó öreg Harold. Ő sosem zsörtölődött, mint a cselédek. Csak csendben tette a dolgát, ahogy már apám szolgálatában is. Átadtam neki a kulcsokat, és a kisöreg fontossága teljes tudatában lépett velük a vasrácshoz, majd rövid válogatás után kiválasztotta a zárba illőt. Hamarosan kitárult a kapu. Utasítottam Haroldot, hogy rendezze a csomagokat. Intett a kint várakozó kocsiknak, aztán utánam sietett, hogy beeresszen a házba. Lassan lépdeltem zsebre tett kézzel a lépcsősor felé, új szerzeményem feletti örömöm határtalan volt.

Hamar megszerettem a házat. Volt benne valami vonzó, valami titokzatos, rejtélyes, aminek okát ott tartózkodásom elején nem sikerült megfejtenem. Mindenesetre rajtam kívül más nem nagyon örült a változásnak. Gyakran hallottam szolgálóim közötti sustorgó beszédet, ami megjelenésemkor azonnal abbamaradt. Amit mégis gyakran meghallhattam, az a kísértet szó volt. Kezdett elegem lenni a tanulatlan cselédek babonáiból, így egyik este kérdőre vontam a szakácsnőt. Mrs. Atkins először csak kínosan feszengett, majd dőlni kezdett belőle a szóáradat.
- Igen, Fowler úr, ez egy kísértet-lakta hely! Nem kellett volna ide költöznie. A kis Rose beszélt a szomszédban szolgáló cselédlánnyal. Itt a környéken mindenki messze elkerüli a Walton-villát! És én is hallok mindenféle hangokat éjszakánként, meg a többi lány is, lánccsörgést, suhogást, meg efféle kísértet hangokat. Úgy gondolom, hogy jobban járna, ha visszaköltöznénk abba a szép belvárosi házba! Az is van ilyen nagy, mint emez, és…
Még folytatta volna, de türelmem a határára jutott.
- Elég legyen már! Hányszor mondjam még, hogy nincsenek kísértetek? Ostoba babona az egész! Így van Harold?

Lakájomhoz fordultam, aki szem- és fültanúja volt Mrs. Atkins-el folytatott párbeszédünknek. Haroldban bíztam, tudtam róla, hogy mindig a józan esze uralja. Ő azonban késlekedett a válasszal. Kérdőn néztem rá, miközben feltartott mutatóujjammal csendre intettem az éppen újra belekezdő szakácsnét. Inasom lehajtotta a fejét, és csöndben így szólt.
- Nem is tudom, uram. Én is hallottam furcsa hangokat.
Ezen igazán meglepődtem. Első gondolatom az volt, hogy jól megmosom az ő fejét is, hogy itt tréfálkozik velem, de ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy teljesen komolyan szólt. És észrevettem még valamit, amit eddig nem. Aggodalmat és bizonytalanságot.
- Bizonyára van racionális magyarázat a hangokra – mondtam végül – És ebben a házban nem tűrök semmiféle kísértet-históriát. Szellemek nem léteznek. Kellően érthető voltam?
A szakácsné tiltakozott volna, de meglátva elszánt arckifejezésemet, jobbnak látta hallgatni.
- Akkor jó. Most pedig lepihenek.

Sokáig forgolódtam álmatlanul óriásokra tervezett ágyamban. Nem a kísértetek miatt nem bírtam elaludni, inkább szolgálóim lelkiállapota aggasztott. Végül felkeltem, és egy gyertyával a kezemben lesétáltam a könyvtárszobába. Leemeltem egy könyvet, amit már régóta terveztem elolvasni, de soha nem találtam rá időt. A gyertyáról meggyújtottam az asztalon álló petróleumlámpát és leültem olvasni. Hajnali kettő körül nyomhatott el az álom.
Hideg fuvallatra ébredtem. A lámpa alig pislákolt; fogytán volt a petróleum. Nyújtóztam egyet, és felkeltem, hogy visszatérjek hálószobámba. Ismét hűvös levegőt éreztem tarkómon, és olyan furcsa érzésem támadt, hogy valaki áll mögöttem. Megperdültem. Nem találtam senkit a hátam mögött. Körbenéztem a félhomályban, de a falakig a lámpa már nem világított el. Megvontam a vállam, és elindultam kifelé. Akkor hallottam meg a hangot, mintha valaki nyögött volna.
- Van ott valaki? – kiabáltam bele a félhomályba.

Nem kaptam választ, de kezdett erősödni bennem az érzés, hogy nem vagyok egyedül a helyiségben. Idejét láttam, hogy valami fegyver után nézzek, így rövid gondolkodás után a kandalló felé kezdtem lépkedni, hogy megkaparintsam a piszkavasat. Ismét hátamon éreztem a jeges légáramlatot, a petróleumlámpa pedig - mintha valaki elfújta volna - kialudt a kezemben. Sötétség borult a teremre. Az orromig sem láttam el, mégis elindultam eredeti célom felé. Lassan botorkáltam előre, egyik kezemmel a kialudt lámpát tartva, másikkal a semmibe tapogatózva. Ahogy hadonásztam, kézfejem egyszer csak beleakadt valamibe. Valami rugalmas, meleg dologba, ami csak emberi hús lehetett. Nagy lendülettel előre ugrottam, hogy megfogjam a betolakodót, de megbotlottam valamiben és a falnak estem, majd a földre zuhantam. A lámpa cilindere fülsértő csörömpöléssel hullt darabjaira a padlón.

Ismét síri csend lett. Meglapultam a földön, még a lélegzetemet is próbáltam visszafojtani, hogy ne csapjak zajt, de úgy éreztem, a szívem kalapálása még mérföldekről is hallatszott. Nem tudtam, ki lehet nem kívánt szobatársam, de bizonyos voltam afelől, hogy nem házbéli az illető. Szándékaival kapcsolatban viszont semmi jót nem tudtam elgondolni. Léptek közeledése törte meg a csendet, majd öt apró lángocska világította be a szobát. Harold állt az ajtóban, kezében gyertyatartóval, mikor észrevett, ijedten szaladt hozzám.
- Jól van, Fowler úrfi? – letette mellém a gyertyát és felsegített – Kiáltást hallottam idelentről, és lejöttem megnézni. Mit csinál itt ilyen kései órában, uram?
Épp a kandalló mellett álltam. Felkaptam a piszkavasat.
- Van itt valaki – suttogtam, csendre intve lakájomat is. Harold magasabbra emelte a gyertyatartót, bevilágítva a helyiséget.
- Nincs itt senki, rajtunk kívül, uram.

Körbejártam a szobában, benéztem minden rejtett zugba, függöny mögé, asztal alá, és mindenhová, ahol egy ember elbújhatott. Semmit sem találtam.
- Pedig volt itt valaki! – mondtam dühödten.
- Talán csak álmodta, úrfi.
- Azt akarja mondani, hogy képzelődtem Harold? - kérdeztem sértetten – Tudom, hogy járt itt valaki!
Harold szája beszédre nyílt, de aztán meggondolta magát, és csak állt velem szemben némán, lesütött szemmel.
- Na, beszéljen Harold! Valamit mondani akart.
- Talán a kísértet lehetett, Fowler úrfi.
Az inas félve ejtette ki a szavakat a száján. Nem, nem a kísértettől félt, hanem az én haragomtól. De nekem nem volt kedvem vitatkozni. Elvettem egy gyertyát a tartóból és elindultam kifelé.
- Fölmegyek, lefekszem. Nézzen körül, hogy zárva vannak-e az ajtók és az ablakok.
- Még este ellenőriztem mindet, úrfi – mondta Harold, de látva idegességemet, sietve hozzátette – De végignézem őket újra. Jó éjszakát, Fowler úrfi.
- Jó éjszakát. És megkérném újra Harold, ne szólítson úrfinak. Elmúltam harminc éves.

Visszatértem a szobámba, és lefeküdtem. Felfokozott idegállapotom ellenére pillanatok alatt elaludtam, és meglehetősen pajzán és furcsa álmaim kerekedtek. Menyasszonyommal, a drága Helennel szeretkeztünk, aki egyszer csak egy vörös hajú démonná változott, és ez a gyönyörű boszorkány olyan dolgokat tett velem, aminek még a gondolatába is belepironkodott volna az én kis Helenem. Az álom olyan élethű volt, hogy arra ébredtem, hogy a hálóruhámba élveztem. Fejem zsongott az éjjel történtek hatására. Sejtelmem sem volt róla, honnan jöhettek ezek az álomképek, amik egyszerre voltak iszonytatóak és még inkább gyönyörűségesek. Végiggondoltam eddigi tapasztalataimat a test gyönyöréről, de nyomát sem leltem ehhez foghatónak. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhetett ez az álom, mert azt már tudtam az álmok természetéről, hogy – az elterjedt hiedelemmel ellentétben – tapasztalt élményeken alapszanak. De akárhogy törtem is a fejem, nem tudtam ilyen emléket felidézni; a manapság oly divatos pajzán rajzoktól tartózkodtam idáig, s a bordélyházakat is kerültem, félve a szifilisztől.

A vörös démont egész nap nem tudtam kiűzni gondolataim közül. Úgy járkáltam a házban, mintha én magam lennék a kísértet, amit annyi találgatás övez a szolgálók között. Szinte éreztem az ismeretlen nő ölének buja illatát, ahogy arcomat combjai közé szorítja, hogy testének legrejtettebb titkát csókoljam és ízleljem nyelvemmel. Ágyéka furcsa mód csupasz volt, holott már kilépett a kislánykorból, csak vénuszdombját fedte vörös színű szőrzete. Különös módon nemi szervének ilyetén pőresége mégis felizgatott, mert vad kéjvágyat sejtetett, s egyszersmind az újdonság varázsát adta. Ahány nőt eddig ismertem, annak mind sűrű bozont fedte gyönyörkapuját, szemérmesen elrejtve a kutakodó szemek elől, s egyik sem igényelte, hogy ott csókoljam, simogassam, csak ágaskodó falloszomnak engedtek bebocsátást. S úgy képzelem, az én Helenemnek sohasem jutna eszébe ilyet kérni tőlem.

Démonom minden percben beosont gondolataim közé, nem hagyva még napi munkámat sem elvégeznem. Apám által rám hagyott birtokaim és vállalatom ügyei másodlagosság váltak. A kimutatások, kötvények, számhalmok helyett hosszú combokat, kerek melleket, igéző zöld szemeket és vörös hajzuhatagot láttam mindenhol magam előtt. Puha ajkakat, amik lassan körülzárják hímvesszőmet, hogy a legcsodálatosabb élményben részesítsenek, amilyet soha még nem adott nő. Nehéz volt elhinnem, hogy egy álom hozott ennyire lázba. Azt kívántam, bár megtalálhatnám azt a nőt, és a valóságban is enyém lenne.
Aztán újra eszembe jutott a menyasszonyom. Lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni, amiért más nőről álmodoztam, szinte már úgy éreztem, hogy megcsalom őt minden egyes pillanatban, amikor gondolatban a vörös démonnal töltöm időmet.

Bűntudatomat csillapítandó, azonnal útnak eredtem a városba, hogy meglátogassam bájos Helenemet. Két utcával előbb szálltam ki a kocsiból, hogy a sarkon tébláboló virágárus-lánykától egy szép csokrot vehessek. A virággal kezemben, gyalog folytattam utamat kedvesem háza felé. Örömmel konstatáltam, hogy vágyaim ismét Helen irányultak, azonban elégedettségem egy másodperc alatt szertefoszlott, amikor a néhány háznyira előttem sétáló, bordó szatén ruhát viselő nőben éjszakai látogatómat véltem felfedezni. Megszaporáztam lépteimet, de a nő, mintha lebegett volna az utca kövei fölött; a köztünk lévő távolság nem rövidült. Mikor egy pillanatra hátrafordult, megláthattam vörös haja által keretezett sápadt-szín arcát, ahogy kacéran rám villantotta csillogó-zöld szemeit. Már biztos voltam benne, hogy ő az én démonom. Befordult egy sikátorba, és én futásnak eredtem, hogy utolérjem, de mire a sarkon álló üzlethez értem, már nyoma veszett. Egy darabig jártam a környék szűk sikátorait, de sehol sem találtam; mintha köddé vált volna, amikor eltűnt a szemem elől a szatócsbolt takarásában. Végül feladtam, és némi csalódással vettem az irányt újra Helen felé.

A lakáj nyitott ajtót, majd miután elvette sétapálcámat és kalapomat, bevezetett a hallba. A szoba tágas volt, berendezésének harmóniáját többször is alkalmam nyílt megcsodálni; tökéletesen megfelelt a kor divatjának, mindemellett leendő anyósom jó ízléséről is tanúskodott. Szerencsére azonban nem kellett sokáig foglalkoznom a lakberendezés eme remekével; a kétszárnyú ajtó kinyílt, és Helen lépett be rajta. Gyönyörű volt, mint mindig. Világos, pasztellszínű ruhája tökéletesen kiemelte karcsú derekát, szabadon hagyott vállaira omló aranyszőke haja minden lépésénél meglebbent. Kedves, szelíd mosolya mindig elgyengített. Elébe siettem.
- Már alig vártam, hogy újra Önnel lehessek, kedves Helen – lehajoltam és megcsókoltam kecses kézfejét.
- Én is örülök, hogy itt van William. Gyönyörűek ezek a virágok.
- Ön az, aki gyönyörű, Helen – bókomat egy szemérmes mosollyal köszönte meg. Leültünk egymás mellé a szófára, és végighallgattam, ahogy elmeséli, mi történt vele utolsó találkozásunk óta. De valahogy nem tudtam igazán a szavaira figyelni. Tekintetem csillogó kék szeméről minduntalan átsiklott kívánatos, karcsú nyakára és mély dekoltázsára. Tenyérnyi mellei minden lélegzetvételnél ki akartak ugrani a szűkre húzott fűző szorításából, és nekem egy pillanat alatt a leghőbb vágyammá vált, hogy segítsek nekik kiszabadulni a rabságukból.

Igyekeztem észhez téríteni magamat, de szégyenletes módon elvesztettem önuralmamat, és már nem tudtam, mit cselekszem. Megragadtam menyasszonyom derekát, magamhoz rántottam, és szájon csókoltam.
Helen borzasztóan meglepődött, de én még jobban, amikor láttam, hogy nem tiltakozik, sőt ő is hevesen csókolni kezdett. Ezen teljesen felbátorodtam, és kezemet derekáról egyre feljebb csúsztattam, ujjaim kutatva, ellentmondást nem tűrően hatoltak be a fűző felső szegélye mögé. Lenyűgözött Helen mellének érintése, bőre bársonyosan lágy volt, húsa mégis feszes. Ahogy elértem ujjammal a keményedő mellbimbóját, kedvesem felpattant a kanapéról és ijedten elhátrált előlem. Arca izgalomtól pirult, légzése kapkodó, haja teljesen zilált lett; ő maga pedig hihetetlenül vonzó ezen állapotában. Utána ugrottam, erőszakkal átöleltem, arcomat pedig ruhájának csodásan párnázott kivágásába temettem. Helen szavai tiltakoztak vadságom ellen, de ennek ellenére erősen szorított magához. Aztán újra kiszabadult ölelésemből.

- Kérem, William, ne tegye ezt velem! Tudja jól, hogy úrhölgyhöz méltatlan lenne az amit, kíván tőlem – zihálta halkan. Könyörgő tekintete teljesen kijózanított öntudatlan vágy vezérelte részegségemből. Gyengeségem fölött érzett szégyenemben meg sem tudtam szólalni, csak néztem, ahogy elrendezi hajzatát, majd rémülten veszi észre, hogy mellei fedetlenül tárulkoznak fel előttem, aztán fűzőjét igazgatva elrejti őket.
- Bocsásson meg, Helen, nem tudom mi ütött belém… - szabadkoztam, de kedvesem félbeszakított.
- Semmi baj William. Megértem Önt, de csak egy kis türelmet kérek, hiszen már csak két hónap, míg Isten előtt egybekelünk. Onnantól testestől-lelkestől a magáé leszek.
Hangja már visszatért a megszokott, nyugodt szelídségébe, előbbi izgalmának már nyomát sem lehetett találni finom arcvonásain. Majd szemérmesen lesütötte szemét, és hozzátette:
- Higgye el, William, nem csak Ön várja a pillanatot.

El sem tudom mondani, mennyire hálás voltam neki azért, hogy pimasz merészségem ellenére ilyen megértően bánt velem. S egyúttal boldogan vettem tudomásul, hogy szerelmi érzéseim mellett érzéki vágyaim sem egyirányúak.
- Most jobb lenne, ha elmenne, amíg mindketten megnyugszunk egy kicsit. - nézett rám bánatos szemekkel, aztán látva, milyen nehezen tudok elszakadni tőle, újra mosoly jelent meg arcán - De azért jöjjön minél hamarabb!

Megfogtam a kezét. Tenyerének puha kecsessége, ahogy belesimult erős markomba, ismét szítani kezdte bennem a lángot. Legszívesebben ölembe kaptam volna, és soha el nem engedtem volna többet, de bátorságom csak egy kézcsókot engedélyezett. Futottam volna ki a szobából, ki a házból, el minél messzebbre a kísértéstől, minek mind nehezebb volt ellenállnom, ám kedvesem még nem eresztett; ujjai az enyémekre fonódtak.
- Ne kínozzon, kedves! - szóltam fáradt gyötrelemmel - Küldjön utamra, míg jótállok magamért!
- Menjen hát! - válaszolt, és egy rövid, de mindent elmondó csók után felszaladt az emeletre.