A tizenharmadik ablak 2-3. fejezet

2. fejezet

Boldogan tértem vissza Tölgyfa utcai otthonomba. S bár a búskomorság eddig sem volt jellemző tulajdonságom, szolgálóim mégis gyanakvó szemekkel méregettek szokatlan vidámságom miatt. Két lepcses szájú cselédlánykám minduntalan suttogva hajolt össze a hátam mögött, ahányszor elmentem mellettük. De aznap még az ő pimasz pletykálkodásuk sem tudott kihozni sodromból.
A démonom messze járt ábrándjaimtól, helyét ismét drága Helenem töltötte be. Igyekeztem leküzdeni magamban az elmúlt napokban rám tört testi gerjedelmemet, így elhatároztam, hogy még aznap kiutazok vidéki birtokomra. A terület, melyet a környéken igencsak becsült és szeretett apám hagyományozott rám, csupán háromórányi kocsiútra volt a várostól, így terveim szerint még egy esti lovaglás is belefért volna napirendembe sötétedés előtt.

Már előre dörzsöltem kezeimet a kellemes elfoglaltságra, és a gondolatra, hogy a városi nyüzsgés elől vidéki birtokomra menekülhetek. Lakájomat szólítottam, hogy becsomagoltassak vele. Harold csak nagy sokára lépett be a könyvtárszobába, igencsak gondterhelt ábrázattal.
- Csomagoljon be, Harold! - utasítottam hűséges alkalmazottamat, akit szintén apámtól örököltem meg. - A ma éjszakát New Longshire-ben töltöm.
- Igenis, Fowler úr - biccentett lakájom, de késlekedett indulni. Öregség gyűrte homlokán a redők mintha még mélyebbnek hatottak volna, mint pár nappal korábban.
- Valami baj van, Harold? - kérdeztem türelmetlenül, hiszen szerettem volna minél előbb elutazni.
- Igen, uram.
Nagy nehezen kezdett bele mondókájába.
- Kötelességemnek érzem figyelmeztetni, nem tartom jó ötletnek, hogy éppen most hagyná itt a házat.
- És ugyan miért? - szegeztem neki a kérdést, talán kicsit gorombább hangsúllyal, mint szerettem volna. A mindig rezzenéstelen arcú Harold egy pillanatra egészen megszeppent, de aztán visszanyerte önuralmát, és mélyen a szemembe nézve folytatta.
- Ma éjjel telihold lesz...
- Micsoda dőreség! - csattantam fel - Talán csak nem fél a kísértetektől, Harold?
- Nem én, Fowler úr. A cselédek. De ők nagyon. Hiába próbálom csitítani meg nyugtatni őket, mégis hisznek a szellemekben. Mrs. Atkins már a felmondást fontolgatja. Ezért gondoltam, hogy jobb lenne, ha mégis itthon maradna. Nagyobb biztonságban éreznék magukat.

Hirtelen elfogott a szégyen, hogy így ráripakodtam a derék Haroldra. Igen, biztos voltam benne, hogy a kisöreg nem fél. Sokkal inkább félt engem, hisz már pólyáskorom óta ismer. Mondhatni, nincs más, aki jobban ismerne őnála.
- Rendben van, Harold, maradok – szóltam rövid gondolkodás után - Most elmehet.
Néztem a görnyedt hátat, ahogy az ajtó felé haladt lassan, öregesen.
- Köszönöm, Harold - mondtam csendesen. Megfordult, szomorú szemekkel rám nézett, és némán biccentett egyet, majd behúzta maga mögött, az ajtót.

Kissé elkedvtelenedtem, hogy le kellett mondjak a kirándulásomról, de szolgálóim félelme engem is nyugtalansággal töltött el. Szükségét láttam, hogy a végére járjak ennek az egyre kellemetlenebbé váló kísértethistóriának. Egész éjjel fent akartam maradni, hogy be tudjam bizonyítani, mindenre található logikus magyarázat. Vacsora után a könyvtárszobában rendezkedtem be, gondosan előkészítettem minden szükséges holmit; viharlámpát, fegyvert, és egy üveg brandyt. Úgy gondoltam, akárki is legyen, aki rémítgeti szerencsétlen cselédeimet, most alaposan megkapja a magáét. Komótosan megtöltöttem pisztolyomat, majd az előző lakó által rám hagyományozott könyvek tanulmányozásába fogtam, hogy könnyebben teljen az idő. Nem tudom, miért, de kimondottan a legfelső polcon lévő porlepte darabok érdekeltek leginkább. Felmásztam a létra tetejére, és találomra leemeltem egy kötetet. Vallási témájú volt, így gyorsan visszatettem, pedig ha jól véltem, hogy egy idegen ember járkál a házamban - ki tudja miféle szándékokkal -, bizony igen nagy szükségem lett volna a Teremtő segítségére. Végül egy vékony fekete, bőrkötésű füzet keltette fel az érdeklődésemet. Kézzel írták, bizonyára valami naplóféle lehetett. Lemásztam, és kényelmesen elhelyezkedtem a szófán, kezem ügyébe helyezve a brandys üveget.

A napló első fele - a várakozásaimmal ellentétben - nem volt túl érdekfeszítő. Az előző háztulajdonos írta, leginkább kétes, és legkevésbé sem erkölcsös üzleti sikereit fejtegette benne. Azonban a húszadik oldalon - igen precíz ember lehetett elődöm, mivel minden lapot gondosan beszámozott - szerfelett jelentős információra bukkantam. Több mint két oldalon keresztül számolt be a házban általa, és cselédei által megfigyelt különös hangokról, és jelenségekről, amik beköltözésük második éjszakáján jelentkeztek. Aztán – nagy bánatomra - itt véget is szakadt az iromány, így semmi olyat nem tudtam meg, amit magam is ne tapasztaltam volna ittlétem alatt.
Ahogy a brandys üvegből fogyott a finom nedű, úgy kezdett az én erőm, és lelkesedésem is alábbhagyni. Harold ébresztett fel másnap reggel, s miután megtárgyaltuk, hogy semmi különös nem esett meg az éjszaka folyamán, megreggeliztem, és felfedezőútra indultam a saját házam táján. Először a kertben néztem körül alaposan, minden bokor alá belesve, a titokzatos „kísértet” által hátrahagyott nyomokat kémlelve. Vizsgálódásom mindössze azzal a csekély eredménnyel zárult, hogy konstatáltam, kertészemnek van még mit ténykednie, míg rendet tesz ebben a házi dzsungelben. Föladva a reményt, hogy rábukkanok valamire, leültem egy öreg tölgy árnyékába, és a kissé kopottas házamat vettem alaposan szemügyre.

A tető elnyűtt cserepeinek cseréjén tűnődtem, amikor különös gyanúm támadt. Megszámoltam a tetőablakokat. Pontosan tizenhárom volt. Kutatni kezdtem memóriámban, ami eddig még sosem hagyott cserben, de akárhogyan is erőltettem, csak tizenkét ablakra emlékeztem a padláson, pedig bejártam az egészet, még beköltözésünk napján. Újra és újra végigszámoltam őket, de mindig tizenháromig jutottam. Mintha parázson ültem volna, úgy pattantam fel, és lódultam meg a bejárati ajtó felé. A lépcső fokait hármasával szedve rohantam felfelé, a fapadló recsegett-ropogott lépteim alatt. Belöktem a tetőtér ajtaját, és izgatottan kezdtem kinyitni a zsalugátereket, közben számba véve az ablakokat. Nem tévedtem; tényleg csak tizenkettő volt.
Az utolsónál kihajoltam, de csak az ereszcsatornát láttam, és utána a nagy semmit; a háznak vége volt. Zavarodottan lestem ki minden ablakon, de csalódnom kellett; a tizenharmadik nem volt sehol. Össze kellett szednem a gondolataimat. Egészen biztos voltam benne, hogy pontosan számoltam lentről, és mégsem találtam nyomát semmi rejtett szobának, zugnak, ami értelmet adhatott volna a különös leltártöbbletnek. Leültem a régi kacatok közé, és a tűzfalat bámultam, hátha rájövök a megoldásra.

Közeledő léptek zaja zavart meg. Kilestem a lomok mögül, és a kis Rose-t pillantottam meg, nyomában Jonathan, a kertész jött a mosott ruhákat cipelve egy nagy kosárban. Már éppen jelezni akartam jelenlétemet, amikor eszembe jutott a kis cselédlány félelme, és inkább nem akartam rájuk hozni a rémületet, így csöndben maradtam, és újra gondolataimba mélyedtem. Azonban nem tudtam nem odafigyelni rájuk, hajtott a kíváncsiság, mit beszélhetnek, miközben Rose tereget. S bár nem szokásom hallgatózni, akkor a körülményekre való tekintettel mégis ildomosnak tartottam, hátha többet megtudok a különös jelenségekről. Egymás közt nyilván jobban meg tudnak nyílni, mint az én személyes "kihallgatásaim" során. Úgy vettem észre, mintha nem csak a kísértettől, hanem tőlem is tartanának egy kicsit.

Nem volt szerencsém. Csupán teljesen köznapi dolgokról esett szó, így már nem is figyeltem, miről beszélnek, de az nem kerülte el figyelmemet, hogy a hangsúlyok kezdtek egyre inkább évődővé, sikamlósabbá válni. Beigazolódni látszott sejtésem a két fiatal egymás iránt érzett vonzalmával kapcsolatban. Aztán egyszer csak elhallgattak. Hátranéztem, és kissé szégyenkezve kaptam vissza a fejem. Nem láttak meg, de nem is láthattak volna, annyira elmerültek egymás ajkaiban. Elmosolyodtam magamban. Elvégre össze is illettek, fiatalok is, úgy tűnik, szeretik is egymást, semmi rossz nincs hát abban, amit tesznek. S terveim közé vettem, hogy ha összeházasodnak, gazdag nászajándékban részesítem őket.
Halkan megkorduló gyomrom jelezte, hogy ideje lenne ebédelni, de mégsem állhattam fel, egyértelművé téve, hogy kilestem őket. Csak remélni tudtam, hogy enyelgésük nem tart soká. Tévedtem. A sóhajok egyre inkább nyögésekre váltottak, s a nyögések pedig egyre hangosabbá. Óvatosan kidugtam a fejem az ósdi, szúette komód mögül. S bár borzasztó módon kínosan éreztem volna magam, ha észrevesznek, s a magam leselkedését még erkölcstelenebbnek ítéltem, mint az ő tettüket (ha egyáltalán a szerelem ilyen heves kinyilvánulását erkölcstelennek lehet bélyegezni), nem tudtam levenni róluk a szemem.

Jonathan Rose nyakát, és vállát csókolta, harapdálta vad szenvedéllyel, a lány pedig fejét hátravetve, csukott szemmel élvezte a kényeztetést, miközben a fiú tarkójába kapaszkodott. A kis cselédlány vállpántja egy mozdulattal hullott le derekára, felsőtestének mezítelen bőrén fehéren csillant meg az ablakon bevilágító déli nap fénye. Apró mellei belesimultak a fiú tenyerébe, a rózsaszín bimbók megkeményedtek az ujjak finom, de határozott szorítására. Jonathan felhajtotta a lány szoknyáját, és türelmetlen mozdulattal nyúlt be a formás combok közé. Egy röpke másodpercre megpillanthattam Rose dús sötét szőr által fedett szeméremdombját, és némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy nem hord alsóneműt. Aztán rájöttem, hogy bizonyára erre az alkalomra készült fel ilyen gondosan. Jonathan durván mélyesztette ujját a nedves hüvelybe, Rose majdnem összecsuklott a kéjtől.
Egyre inkább éreztem, hogy nem hagy hidegen a látvány; hímtagom kezdett megtelni vérrel. Nem tudom, mi üthetett belém, de szinte megbabonázva figyeltem őket. Helyzetet változtattam, hogy tisztábban lássam a jelenetet, amikor hangos ajtónyikordulásra emlékeztető zajt véltem hallani a közelemből. Először azt hittem, én okoztam a hangot, és bizonyos voltam afelől, hogy fel fognak fedezni. De nem így történt. Zavartalanul folytatták együttlétüket, miközben én kezdtem azt hinni, hogy valaki figyel. Hátrapillantottam.

Úgy éreztem, a vér megszűnt csordogálni ereimben a látványra. Ott, ahol eddig a szilárd téglafal állt, a tűzfal, ahol végződnie kellett volna a padlásnak, egy ajtó tátongott. Rémületemet mégsem az ajtó fizikailag képtelen jelenléte okozta, hanem az alak, aki előlépett mögüle. Zöld szaténruhát viselt, sápadt arcát égő-vörös hajkorona keretezte, s túlvilági tekintetét egyenesen az enyémbe mélyesztette. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, mozdultam volna, de lábam, mintha eggyé olvadt volna a tetőtér padlójával. Igen, ő volt az, az én démonom, aki álmaimban kísértett. S most itt állt előttem, valóságosan, és mégis szellemként. Közeledett felém. Nem tudtam menekülni, fogva tartott a gyönyörű smaragdzöld szemeivel, melyek oly tüzesen, és szenvedélyesen csillogtak, mintha a pokol összes lángja bennük égne.
Eszembe jutott az éjszaka, mikor megkísértett álmomban, s félelmem egyből elpárolgott, helyette valami őrületes vágy lett úrrá rajtam, amelyre nem találtam magyarázatot, sem akkor, sem később. Mikor elémért, felé nyúltam, hogy megérintsem, de csak a levegőt tudtam megmarkolni.
- Téged akarlak! - hallottam a suttogó hangját, de ajkai nem mozogtak - Legyél az enyém!
Aztán elfordult tőlem, és a zavartalanul szeretkező pár felé vette az irányt, akik mit sem vettek észre a történtekből.

A megdöbbenéstől lábaimat még mindig ólombilincsek fogták le, s csak a fejemmel tudtam követni, ahogy közeledik feléjük. Mire odaért, nem tudom hogyan, de már nem volt rajta ruha, s én áhítattal néztem gazellaszerűen törékeny alakját, gömbölyded fenekét, karcsú lábait. Nem értettem, Jonathan és Rose hogyan nem vehette észre a föléjük magasodó alakot, de kezdtem azt vélni, hogy talán csak én láthatom a kísértetet. Nem tudtam, mi a terve velük, de reméltem, hogy nem akar ártani nekik, mert némaságra és mozdulatlanságra kárhoztatott helyzetemben képtelen lettem volna a segítségükre kelni. A torkomban dobogott a szívem; hadakozott bennem testi gerjedelmem a titokzatos nő, és felelősségérzetem a cselédeim iránt.
A kis Rose a fiún ült lovagló ülésben, és éppen a nadrágot húzta le róla, amikor a démon mögé állt. Nem voltam bizonyos benne, hogy melyikük fogadta magába a másikat. Csak annyit láttam, hogy Rose helyét átvette a démonom Jonathanon. Azt hittem a kertészfiú halálra rémül majd, de rájöttem, hogy valójában észre sem vette a "cserét". Mintha kedvese ült volna rajta, pont úgy simogatta a kísértet melleit, amelyek azonban jóval nagyobbak voltak a lányénál, s egy tenyerével át sem tudta fogni. Jonathan arcán csak akkor futott át némi döbbenet, amikor a nadrágból előkerült vesszejét a démonnő a szájába vette, és így kezdte el kényeztetni. De a meglepődés helyét másodpercek alatt vette át a soha nem érzett kéj öröme.

Aztán a kísértet följebb húzódott, rátámaszkodott a fiú mellkasára, és hüvelyét elnyújtott mozdulattal a meredező farokra engedte. Lassan előre-hátra kezdte tekerni csípőjét, egyre mélyebbre húzva résébe Jonathant. Mind gyorsabban lovagolt rajta, aztán amikor látta, hogy a fiú már-már kitörni készül, leszállt róla, és hanyatt feküdve, széttárt lábakkal kínálta fel magát. Jonathan egy pillanatig sem habozott, fölékerekedett, és azonnal beléhatolt, majd kezével feltámasztva magát, altestének vad, rendszertelen mozgásával döfködni kezdte a kedvesének hitt kísértetet. Hangos, velőtrázó sikoly töltötte be a padlást, amikor a nő elélvezett, amint a fiú elkezdte belé pumpálni ondóját.
Jonathan izzadtságtól fénylő testtel emelkedett fel, s felhúzta magával a kis Rose-t is. Gyorsan kapkodták magukra és igazították el ruháikat, majd mintha mi sem történt volna, fölkapták a ruháskosarakat, és elsiettek lefelé a lépcsőn.

Vörös hajú démonom még mindig a földön feküdt, széjjelvetett lábakkal, teste újra és újra megrándult a gyönyörtől. Nagy nehezen meg tudtam mozdulni, és elindultam felé. Combjaim furcsa mód remegtek, mintha nem bírnák el súlyomat, szinte kínkeserv volt minden egyes lépés, de csak mentem előre. Felém nézett, ismét meghallottam hangját:
- Téged akarlak!
Melléértem és térdre estem előtte, hogy végre megérintsem, de mire kinyújtottam karomat, már csak a porlepte padlót tudtam megfogni.
Még vagy két órát eltöltöttem a padláson a kísértet után kutatva, de mindhiába. Végül csüggedten, kétségek között támolyogtam le a szobámba, ahol az ágyra vetettem magam, és egyből mély álomba merültem.

3. fejezet

Az elkövetkező hetekben mindennap felmentem a padlásra, remélve, hogy Ő majd ott lesz. Minden alkalommal megszámoltam az ablakokat, és kerestem a tizenharmadikat, de sem azt, sem az álmaimban újra és újra felbukkanó szellemnőt nem tudtam meglelni. Lassan rögeszmémmé vált a kísértet, de jobbnak láttam elhallgatni e furcsa hobbimat. Talán csak a jó öreg Harold sejthetett valamit, de ő tapintatosabb volt annál, semhogy szóba hozta volna a viselkedésemen tapasztalható változásokat. Mindezek mellett egyre közeledett Helennel való egybekelésünk kitűzött időpontja. Ó, szegény drágám, ha tudta volna, hogy miféle megpróbáltatások várnak majd reá! S bár én is sejtettem volna, hogy konok kíváncsiságom és testi vágyaim szabadon eresztése hová fog vezetni minket az élet s halál zegzugos ösvényein!
Talán, ha tudom azt, amit most tudok, midőn e sorokat lejegyzem, talán akkor máshogy cselekednék.
A Tölgyfa utcai házamat szokatlan békesség ülte meg a kísértettel való találkozásom után; az éjszakák csendesek voltak és nyugodtak. A cselédek félelme amilyen gyorsan elhatalmasodott rajtuk az első napokban, most mintha varázsütésre elpárolgott volna. De én tudtam, hogy Démonom még jelentkezni fog. Suttogó szavai mintha az agyamba égtek volna, minden pillanatban gondolataim közé férkőztek: „Téged akarlak! Legyél az enyém!” S tudtam, hogy addig sem ő, sem én nem tudunk nyugtot találni, míg akarata - mely mind inkább a sajátom is kezdett lenni - nem teljesül.

Egy vasárnapon váratlanul igen rég nem látott, de annál kedvesebb barátom tett látogatást nálam. Kölyökkorunk óta ismertük egymást, szülei birtoka szomszédos volt a miénkkel, így csaknem egész gyermekkorunkat együtt töltöttük, mindenféle csínytevéssel megkeserítve nevelőink életét. Örömmel, és nem kis büszkeséggel vezettem körül házamban, majd meginvitáltam vacsorára.
George jó ember, volt, és hozzám hasonlóan modern gondolkodású, de amikor egy üveg brandy előtt megnyíltam előtte, és részletesen beavattam az elmúlt időszak történéseibe, mégis hitetlenül csóválta a fejét. Pedig ő volt az, akiben utolsó reménysugaramat láttam.
- Will, azt hiszem, jót tenne neked egy kis pihenés - mondta megnyugtató hangsúllyal, mint mikor az anya igazgatja gyengéden gyermekét.
- Kibújt belőled az orvos! - nevettem fel - Tudtam, hogy előbb utóbb előhozakodsz ezzel. Nekem azonban nem pihenésre van szükségem, egyáltalán nem hajszoltam túl magam, sőt… Nem, nekem válaszok kellenek, kedves barátom.

George előkotorta zsebéből dohányos-zacskóját, és szertartásos mozdulatokkal tömködni kezdte kialudt agyagpipáját. Magam egy szivart vettem elő az asztalon lévő szelencéből; nem akartam megzavarni elmélyülten gondolkodó barátomat, bár láttam rajta, hogy legszívesebben azonnal elmegyógyintézetbe küldene.
- Nos - szólalt meg, amikor a kopott pipa parázslani kezdett. Jelentőségteljesen rám nézett, majd hosszasan kivárt. Szája sarkából kékes füstfelhőket eregetett, mindezt olyan komoly ábrázattal, hogy már vártam mikor közli velem a halálhíremet. "Ej George, még mindig nem tudtad levetkőzni ezt a színpadiasságot!" - mulattam magamban.
- Van egy… - ehelyütt zavartan köhintett kettőt - szóval van egy jó ismerősöm.
Kérdőn néztem rá; kíváncsi voltam, vajon melyik kollégáját ajánlja nekem.
- Adj papírt és tollat!
Fölkeltem és a szekrényhez siettem. Három fiókot is ki kellett húznom, mire megtaláltam az írókészletet, pedig ha tízszer nem oktattam ki Emmát, a kissé lassú felfogású cselédlányt, hogy hol van a helye, akkor egyszer sem.

Letettem George elé, ő pedig azonmód írásba fogott. Elém tolta a fehér lapot, melyen egy női keresztnév és egy cím állt kacskaringós betűkkel írva.
- Azt hiszem, félreértettél George – néztem fel a papírról – A hölgy bizonyára tudna rajtam segíteni, már ami a testi örömöket illeti, de az alapgondot nem oldaná meg. Mégis mennyire jó „ismerősöd” a hölgy?
S bár eszemben nem volt bármit is számon kérni rajta, barátom köhögni kezdett, és teljesen elvörösödött, ami már gyermekkorunkban is elárulta, ha zavarba jött, vagy rajtakapták valami „illetlen” dolgon. Idegesen harapdálta pipájának szárát, és gyorsan pöfékelni kezdte a füstöt, ami még erősebb krákogásra ingerelte.
- Ugyan már, öreg cimbora, nehogy azt hidd, hogy én rosszallnám az ilyesmit. – próbáltam megnyugtatni – Csak most pillanatnyilag nem éppen erre van szükségem.
- A hölgy jósnő – nyögte ki George, amint szóhoz engedtem jutni, de aztán visszanyerve régi énjét cinkos kacsintással még hozzátette – Igaz, foglalkozik mással is…
- Jósnő? – kérdeztem vissza meglepetten – Sosem feltételeztem volna rólad, hogy jósnőhöz jársz. Te, a felvilágosultság mintaképe? Hiszen a jóslás nem más, mint babona!
- Hát, ha már itt tartunk, én sem gondoltam, hogy te meg kísérteteket látsz. Holott kísértetek sem léteznek.

Ezzel elevenembe vágott. Ha nem a saját szememmel láttam volna, amit láttam, magam is hasonlatosan vélekednék a dologról.
- És az igazat megvallva – folytatta – én nem is, mint jósnőt kerestem fel.
- Így már tisztább a kép. És nekem miért is kellene elmennem hozzá?
- Will barátom, az biztos, hogy olyan örömökben tudna részesíteni, amihez foghatót el sem tudsz képzelni. De inkább azért ajánlom a figyelmedbe, mert otthonosan mozog mindenféle túlvilági eszelősségben. Egyesek boszorkánynak is titulálják, pedig ha látnád, barátom, újra kellene értékelned a szépségről alkotott fogalmadat. Ha boszorkány, akkor ilyen szépet még életemben nem láttam…
- Jó, jó, engem inkább az érdekel, hogy tud-e segíteni rajtam. – szakítottam félbe nem túl udvariasan.
- Csak annyit mondok barátom, hogy bár a tudomány jelen állása szerint szellemvilág nem létezik, egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy az emberiség ismerete a körülötte lévő dolgokról vajmi csekély, és bizonytalan. Így hát, ha valaki tud segíteni, az ő lehet. Illetve…
Maga elé húzta a lapot, és újra körmölésbe kezdett. Kíváncsian pillantottam át az asztal fölött, de rögtön csalódnom kellett, amikor a második név elején megpillantottam a doktori fokozatot.
- Nehogy azt hidd, hogy őrültnek gondollak, Will! De még a lélek folyamatairól is igen keveset tudunk, az is lehet, hogy csak benned játszódnak ezek a dolgok, és…

Itt befejezte. Láttam rajta, hogy már megbánta szavait, de azok már elhagyták ajkát, és célt is értek.
- Nem hiszel nekem, ugye George?
- Nem tudom, mit higgyek. Nem tűnsz háborodottnak, de ez az egész történet mégiscsak hihetetlen. Ne haragudj rám, kérlek. Segíteni foglak, ígérem, bízhatsz bennem.
Fölpattantam.
- Gyere – szóltam kurtán, majd látva barátom tanácstalanságát, hozzátettem – Mutatok neked valami különös dolgot.
Fölvezettem a padlásra, és megkértem, számolja meg az ablakokat. Végigsétált a helyiségen, majd a túloldalt megállt a tűzfal előtt, pont ott, ahol démonom megjelent.
- Tizenkettő.
- Egészen bizonyos vagy benne? – kérdeztem.
- Azt hiszem, eddig még el tudok számolni. – felelte kissé gúnyosan.
- Akkor kövess.

Elindultam lefelé a robusztus falépcsőkön, nyomomban barátommal. A kertbe vittem, azon tölgyfa alá, ahonnét észrevettem a tizenharmadik ablakot. Diadalittas mosollyal fordultam felé.
- Na mennyi?
Felnézett, és maga elé emelte mutatóujját.
- Tizenkettő – felelte kisvártatva.
Arcomról lehervadt a mosoly.
- Olvasd meg újra! – utasítottam idegesen, és magam is számolásba kezdtem.
- Pont annyi.
- Hát nem látod!? – üvöltöttem rá tehetetlen dühömben. George hátrább lépett. – Tizenhárom ablak van! Csak innen lentről látni az utolsót!
George újra feltartotta ujját, amely most mintha kissé remegett volna, és számolni kezdett. Rám pillantott, aztán újra végigfutatta ujját a képzeletbeli vonalon.
- Na? Ugye, hogy tizenhárom!
- Igen. Csakugyan annyi. – igazolt, szeme mégis hazugságot sejtetett. – Későre jár, indulnom kell, már így sem érek haza sötétedés előtt.
- Szívesen felajánlom a vendégszobámat. Sőt, ragaszkodom hozzá, hogy itt töltsd az éjszakát! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem tudom, mi célom volt azzal, hogy marasztaljam, hiszen velem szembeni bizalmatlansága és tamáskodása fölött érzett haragomat alig tudtam féken tartani. De valami mégis azt súgta belülről, hogy be kell neki bizonyítanom igazságomat. George egy darabig tiltakozott, de aztán megadta magát. Visszatértünk a könyvtárszobába, és mindkettőnknek brandyt töltöttem. George egy hajtásra kiitta a magáét, majd karba tett kézzel várta, hogy én is végezzek. Némán ültünk egymással szemben, kifogytunk a témából. Fölkeltem, és megrántottam a kandalló mellett függő aranyozott zsinórt. Nemsokára Harold lépett be komótosan az ajtón.
- Mr. Stanton nálunk alszik, Harold. Kérem kísérje fel a vendégszobába, és legyen mindenben a szolgálatára!
- Igen, uram.
Miután halk kattanással becsukódott mögöttük az ajtó, feldúltan fel s alá kezdtem járkálni. Egyre inkább nehezemre esett rendet tenni kusza gondolataim közt, amit a kései órának, s az elfogyasztott brandyk hatásának tudtam be. Végül rászántam magam, és felmentem a szobámba aludni.

Ismét különös álmom volt. Hetek óta először, újra megjelent démonom. Most nem megszokott zöld szaténruháját viselte, hanem gyászos fekete színt. Hozzá akartam rohanni, hogy leteperjem, és magamévá tegyem, de képtelen voltam megmozdítani álomtestemet. Beszélt hozzám:
- Ne bízz George-ban! Őrültekházába juttat! Ne bízz benne! Ne bízz benne!
Aztán szertefoszlott a képe, és George jelent meg helyette. Ott voltam a szobájában, de ő nem látott engem. Az íróasztal fölött görnyedt, mintha valamit szorgalmasan körmölne. Egyre közelebb léptem hozzá, és még mindig nem vett észre. Megfogtam a vállát, és felém fordítottam. Rémülten hátráltam el a torzótól, mely egykor a barátom teste volt. Szemei kifordultak üregükből, homlokán hatalmas lyuk tátongott, melyből sötétpiros vér és agyvelő bugyogott elő, állkapcsa pozdorjává zúzva lógott koponyáján.

Felriadtam. A hajnali napfény már bekúszott a hanyagul behúzott vastag sötétítőfüggöny szélénél. Sokáig tartott, míg nem kis megkönnyebbüléssel rájöttem, hogy csak álmodtam. Felkeltem, és gyorsan ledobtam magamról verítéktől nedves hálóruhámat, és öltözni kezdtem. Akkor hallottam meg a velőtrázó sikítást, melyben a kicsi Rose hangját véltem felfedezni. Ingemet ledobva, mezítláb, és mezítelen felsőtesttel rohantam a szűnni nem akaró sikolyok irányába. A vendégszoba felől érkeztek a hangok. Valóban Rose rohant ki a szobából, arcán eszelős rémülettel ütközött belém. Elkaptam, és megráztam.
- Mi történt? Miért kiabálsz?
A cselédlány nem felelt, üveges tekintettel bámult rám, orcája hamuszürkévé vált, ajkai lilán reszkettek. Összecsuklott. Finoman leengedtem a földre, és elindultam a nyitott ajtó felé. Harold és Jonathan érkezett; Jonathan hevesen, ifjonti hévvel rohant, öreg lakájom pedig minden erejét összeszedve próbált a nyomában maradni. Jonathan megpillantva alélt kedvesét, egyből térdre esett mellette, és élesztgetni kezdte. Harold rám pillantott, és tettre készen várva utasításomat, felemelte a kezében tartott piszkavasat.
- Gyerünk – szóltam határozottan, és beléptem az ajtón.

Ismerős látvány tárult a szemem elé. George az asztalnál ült, épp, mint rémálmomban. Megszólítottam, de nem kaptam választ. Szívem a torkomban dobogott, ahogy közeledtem a háttal ülő alakhoz. Reményem, hogy álmom nem a valóságot vetítette előre, minden megtett lépéssel fogyott. Odaértem hozzá. Hátrapillantottam a mögöttem álló Haroldra, aki ütésre készen tartotta alkalmi fegyverét, nyeltem egyet, és megfordítottam a széket. Lakájom felkiáltott az ijedségtől. George, vagyis az a felismerhetetlen roncs, ami maradt belőle, élettelenül terült el a karosszékben, pontosan úgy, ahogy megálmodtam.
- Harold! Küldje el Jonathant a csendőrségért! - szavaim csak nehézkesen tudták elhagyni számat.
A piszkavas tompát puffant a szőnyegen, majd lakájom távolodó lépteinek zaját, aztán halk pusmogást hallottam. Szemügyre vettem pórul járt barátom holttestét. Akárki is tette – gondoltam magamban - igen alapos munkát végzett. Az asztalra pillantottam. Egy lepecsételt boríték hevert rajta. Felkaptam, és gyorsan a zsebembe süllyesztettem. Épp időben ahhoz, hogy a belépő Harold ne lássa meg, mit tettem.
- Ez borzalom – suttogta rekedten. Mást nem tudott mondani, és én sem.
- Hogy van a kis Rose? – fordultam hozzá.
- A körülményekhez képest jól. Nem emlékszik semmire.
- Jobb is így.

Magamban rácsodálkoztam az elme csodálatos gondoskodására, a védekező reakcióra, amellyel kitörli az emlékezetből a vészterhes részeket. Intettem Haroldnak, hogy hajtsa be az ajtót, nem tartottam kívánatosnak, hogy még egy cseléd megpillantsa ezt a szörnyűséget. Alaposan átvizsgáltam a helyiséget, de sem a gyilkos fegyvernek, sem a gyilkosnak a nyomát nem találtam meg. Végül lakájommal egyetemben elhagytam a szobát, és gondosan bezártam az ajtót, hogy senki ne tehesse be a lábát a csendőrség érkezéséig.
A nyomozók, voltak vagy tízen, egész nap kutattak a házban, de semmi használható ismeretet nem tudtak felmutatni. Valamiért biztos voltam benne, hogy én leszek az első számú gyanúsított, és ebben nem is tévedtem. De mivel semmi nem bizonyította, hogy én tettem volna, nem tartóztattak le. A főfelügyelő, miután kihallgatott, figyelmeztetett, hogy ne hagyjam el egy-két napig a házat, és hogy erről teljesen meggyőződjék, két csendőrt állítatott mindkét kijárathoz. Rab lettem a saját otthonomban, olyasmiért, amit nem is követtem el. Természetesen az álmomról, és az eltulajdonított levélről jobbnak láttam hallgatni, nem kívántam a gyanút erősíteni magam ellen.

Besötétedett, mire újra elcsitult a ház. Mikor végre magamra maradtam, nekiálltam, hogy megvizsgáljam a levelet, amit George utoljára írt az életében. A pecsét az övé volt nem vitás, de a megcímzésre már nem jutott ideje. Leültem asztalomhoz, feltörtem a viaszt, és kihajtogattam a papírost. Nem volt hosszú levél, csupán pár sorból állt. Az állami elmegyógyintézet igazgatójának szólt. Még mielőtt elolvastam volna, már tudtam, hogy engem akart volna beajánlani az intézmény szíves figyelmébe. Dühödten téptem ketté a levelet, aztán a gyertya fölé tartottam. A papír fekete füstöt eresztve kapott lángra, aztán beleejtettem a hamutálba, és kárörömmel figyeltem, ahogy teljesen az enyészeté lesz. „Hát igazat mondott az én drága démonom! Tudta mit forral ellenem George, aki merészelte a barátomnak nevezni magát!” Bizonyos voltam afelől, hogy ki volt a tettes.

A nyomozók az eset utáni napon végre ki tudták hallgatni a cselédlányt. A kis Rose vallomásából számomra nem meglepő, de a nyomozók szempontjából igen különös dologra derült fény. Jómagam a főfelügyelő elmondásából tudtam meg, hogy a vendégszoba ajtaja reggelre zárva volt. Rose hosszasan kopogtatott, és szólongatta Mr. Stenfield-et, de nem kapott választ. A lány eskü alatt vallotta, hogy az ajtót nem tudta kinyitni egészen addig, amíg tisztán hallhatóan valaki belülről el nem fordította a kulcsot. Azonban mire belépett már nem látott senkit a szobában, csak George-ot, aki az asztalnál ült, immár holtan. Tehát ő biztos nem nyithatta ki az ajtót.

Rose-on, ahogy kezdte visszanyerni emlékezetét, mindinkább úrrá lett a rettegés. A kihallgatás végére pedig hisztériás roham tört rá, ami a történtek ismeretében egyáltalán nem adott okot csodálatra. Sajnáltam szegényt. Egyszerű, érzékeny lelkivilágába eddig nem férkőzhetett bele az efféle brutalitásnak akár a gondolata sem, most pedig egyszerre szembesülnie kellett vele. Persze nem a pórul járt Mr. Stenfield-et sajnálta, hanem saját magát. Saját magát, hogy látnia kellett ezt a borzalmat, saját magát, hogy akár ő is lehetett volna az áldozat. Igen, ez a lényeg. Az emberek többségét, ha valami szörnyűségről hallanak, leginkább az készteti berzenkedésre, hogy akár ők is lehettek volna azok, akiről a napilapok ilyetén szólnak. S éppen azért kíváncsiak olyannyira az efféle balesetekre, mert örömük határtalan, hogy mégsem ővelük történt meg. Az ember önző, miért ne lenne az. Szegény leányka, a kicsi Rosemary, pedig túl egyszerű ahhoz, hogy saját kis világán kívül másra is gondoljon.

- Mr. Fowler, bocsánatát kell kérnem, hogy raboltuk az idejét – fejezte be mondandóját a főfelügyelő. Szavai hamisan csengtek.
- Remélem nem hiába, Harrington felügyelő úr.
Felálltam, hogy kivezessem.
- Nagyon szeretném, ha meg tudnák oldani az ügyet. Ha bármi segítségre volna szüksége, számíthat rám. Akárki is a felelős ezért a szörnyűségért, meg kell lakolnia tettéért.
A főfelügyelő kilépett a bejárati ajtón és kezet nyújtott búcsúzásképpen.
- Igyekezni fogunk, hogy megtaláljuk a gyilkost.
Jelentőségteljesen rám nézett. Joviális arcáról ítélve senki sem gondolhatta volna, hogy ő a Scotland Yard legjobb, és egyúttal legerőszakosabb nyomozója. Magam sem hittem, hogy ezután végleg el fognak válni útjaink. Míg erőteljesen szorongatta kezemet, felnézett a ház oromzatára.

- Megkérdezhetem, hogy mennyit adott a házért? – Meglepett a kérdése.
- Miért, csak nem a környékre akar költözni, főfelügyelő úr? Vagy netán ez is az ügyhöz tartozik? - Feleseltem kissé gúnyosan.
- Ó, dehogy, csak érdekelne. – cinizmusom lepergett róla - Ha nem akar, természetesen nem felel.
Nem is válaszoltam volna, de ő csak állt velem szemben, rám meresztve kidülledő, jóságosnak mutatkozó szemeit, melyek mintha a csontjaimig akartak volna látni.
- Húszezer fontot fizettem érte – mondtam kurtán.
- Jó vétel volt – jegyezte meg – Többre gondoltam volna. Ugye az öreg Smith-től vette? De ez nem is lényeges. No, hát nem is kívánom tovább fenntartani. Ha valamit megtudna, ami érdekelhetne minket is, kérem, értesítsen.