A szerelmesek

- A szerelmesek -

A lenyugvó nap hosszúra nyújtotta a fák halvány árnyékát, a homályos
erdőben. Göcsörtös ágaik összefonódtak a sőtétlő égbolton, csak úgy
mint az a két emberalak az egyik tölgy tövében. Szinte eggyé váltak,
ahogy átölelték a férfi erős karjai a lány karcsú derekát, fehér újjai
szinte világítottak a sötét bőrvérten amelyet a nő viselt. Ugyanily sötét
volt bőrnadrágja is övéről vékony pengéjű kard lógott. Kecses vállán
hosszan omlott végig fekete csillámló haja, mely keveredett sőtétebb
fürtökkel, amint a párja vállára hajtotta fejét. A férfi az égboltot
figyelte, sötét szemeiben a lenyugvó napkorong tükröződött, olynak
tünt mintha ragadozó szemei lennének.
- Ideje indulnunk - suttogta a lánynak. - későre jár.
- Bledth, még maradjunk - reagált a másik. Bledth Frayon kicsússzant a
lány
öleléséből és oldalra vetette magát. Háttal érkezett a földre, köpenye
sötét foltként terült szét alatta. A nő tigrisként vetette rá magát és
fölébe hajolt áldozatának. Amaz megadta magát és a fölé emelkedő
jeges szempárba nézett, majd behunyva szemeit átadta magát
szerelme mézédes csókjainak. Mintha összeolvadtak volna lángoló
ajkaik. Itták egymás csókjait mint valami isteni nedűt, amely nem apad
ki soha, de örökké nem maradhattak így, indulniuk kellett. A harcos
felcsattolta díszes kardját oldalára és elindult párja mellett a kitaposott
ösvényen.
Énekes madarak dala és tiszta vizü patakok csobogása kisérte útjukat.
Egyre sötétűlt a talaj a lábuk alatt, de hamarosan az éjt uraló hold a
nap testvéreként, sápadt ezüstös fénnyben fürösztötte a domnbos
vidéket ahol éppen sétáltak. Sötét óriásként hajlongtak a fák a
szélben, lábuk előtt fekete árnyak táncoltak. A szél förtelmes szagot
hozott magával - halottak szagát...Fintorogva húzták el szájukat:
- Mi lehet ez a szag?
- Fogalmam sincs Ayna - köhécselt Bledth - halottak szagára hasonlít.
Rossz érzés hulláma söpört végig rajta. Mintha figyelnék őket. Neszt
hallottak a fákról...éjsötét árny ugrott a lombok közül a harcosra..., de
nem csak rá, társára is. A sötét támadóknak csak arcuk villágíott
holtsápadtan, az egyik vérszomjasan ízzó szemmel, felvillantva
tépőfogait vicsorgás kiséretében rohamozta meg Bledthet. Az éji
teremtményekről a harcosnak semmi kétsége nem volt hogy vámpírok.
Hátrálva ellenfelétől megcsúszván lebucskázott a domboldalon, de
hamar talpra küzdötte magát. A vérére szomjazó már ott is volt,
mintha a semmiből tünt volna fel. Isszonyú gyorsan rohant a férfi felé,
de acélpenge villant a holdfényben és útját állta, elválasztotta a vámpír
fejét a testétől. Ekkor egy női sikoly harsant az éjben,
- Ayna! - kiáltotta Frayon, miközben körmei alá föld ragadt amint
próbált felmászni a dombon, mindig visszacsúszott. Mikor sikerült is
neki a támadóknak és a lánynak hült helye volt. Csak szerelme
fegyvere és ruhafoszlányok hevertek a véráztatta fűben... Fölszedte a
kardot melynek pengéje feketének látszott a sötétlő vértől. Megtörölte
köppenyébe, néhol megcsillant az acél - Ayna jutott eszébe. Az ő
szemei is ily jegesen csillantak fel olykor, akkor is mikor Bledth neki
bajándékozta ezt a kardot. Csak ez maradt neki a lányból.... a fegyvere
és az emlékek, melyek boldog napokat idéztek, de most fájón
hasítottak lelkébe....szomorúság árasztotta
el, üresség mely talán soha nem múlik el. Viszont tudta nem szabad
elhagynia magát, az élet megy tovább.... és ő sodródik vele... nem
adhatja fel.... ő harcos.... ezzekel a gondolatokkal a fejében és
bánattal szívében hagyta maga mögött a csata helyszinét... elveszve a
sötét fák között hazafelá tartván....Az éj már jócskán beköszöntött,
mikor a
táborba ért. A kis fából készült házikók gyűrűbe zárták a parázsló
tábortűz maradványait, mint valami zsákmányt. Szalma tetőik felett
ragyogtak a csillagok. Már mindenki nyugovóra tért, csend honolt, csak
az éji vadak zaja hallatszott. Megkereste hát saját kis lakhelyét.
Fáradtan dőlt neki az ajtónak, amely nyikorogva engedett a
nyomásnak. Bent szokásos kép fogadta: egy ágy, egy asztalka, és egy
szekrény, de hiányzott valami mégpedig a lány akinek a szívét adta,
már ő nem lehetett vele. Csak a sötétség és a magány volt a társa.
Csendben leheveredett, későn jött álom a szemére, így nem sokáig
pihenhetett. A tábor ébredése kiűzte az álmot a szemeiből.
Kilépett a szabadba a táborban lévő asszonyok már az ebéd
elkészítéséhez szükséges tehendőkkel foglalatoskodtak, míg mások
vadászni indultak. Mindenki tette a dolgát. Egy ismerős alak tünt fel és
közeledett felé, karcsú testéhez simuló sőtétzöldes ruhája
beleolvasztotta a környezetbe. Hegyes fülei mögött csillogó ezüstszín
haját lágyan táncoltatta a szél. Zein volt az, az elf férfiú, Bledth egyik
legjobb barátja.
- Üdv néked Frayon - kiáltott barátja, szemei vidáman csillogtak.
- Üdv - viszonozta az ember.
- Ayan - kiváncsiskodott - Bent van?
- Meghalt,... tegnap éjszaka, vámpírok támadtak meg minket.... nem
tudtam megmenteni, a holttestét sem találtam meg - nyögte kínzó
fájdalommal hangjában a harcos. Az erdő gyermekének vidám
tekintetét elfedte a szomorúság köde.
- Részvétem Bledth - suttogta és megölelte barátját. Ő is ismerte a
lányt aki eltávozott... ismerte mindenki a táborban.
- Igazából azért jöttem, - kezdte a tünde, hogy a saegítségeteket
kérjem.
- Hallgatlak -.
- Nos, nemrég népemet, ahol élünk, goblin hordák támadták meg.
Küzdöttünk lelkesen, de sokan odavesztek. Harcosaink és asszonyaink
közűl is elhurcoltak néhányat. Sokan voltak, kihasználták a túlerőt. Az
az érzésem nem ez volt az utolsó, hogy megtámadtak minket. Te és
néhány harcos segíthetne, hogy legközelebb győzhessünk, esetleg
felkutathatnánk, hol tanyáznak és elpusztíthatnánk az összest -
szemeiben fellángolt a bosszúvágy.
- Rendben barátom segítek, talán a harc heve elnyomja majd a bánatot
amely a lelkemet kínozza.
- Megértem fájdalmad, hidd el és köszönöm segítségedet barátom.
- Lehet nem is járunk sikerrel, akkor mit köszönsz - suttogta Bledth
szomorúan.
- Hogy kiállsz mellettem a bajban, ha nem is nyerünk, de megpróbáltuk.
Szedd össze az embereket és már indulhatubk is. Frayon biccentett és
elindult, hogy szóljon annak a kevés embernek akik nem riadnak vissza
az ilyesmitől. Zein keserüen bámúlt utána. Lehet a kudarc most még
jobban lehangolja, hogy szerelméti s elveszítette,
lehet nem is kellett volna hozzá fordulnia... Nem sokára vissza is tért
négy másik társaságában, kizökkentve az elfet elmélkedéséből:
- Indulhatunk-.
- Rendben - nyugtázta a szépek népe, s végigfutatta tekintetét a négy
idegenen. Bledth-hez hasonló harcosok voltak, de volt köztük egy íjász
is. Az még jól jöhet - morfondírozott. Intett feléjük, hogy kövessék.
Elindultak némán... akár a halálra itéltek, sokkal erősebben a szívükben
azzal az érzéssel, talán nem térnek vissza. A tábor kis ponttá
zsugorodott a hátuk mögött amint távolodtak, de az erdő mindvégig
körbe ölelte őket csodás fáival, virágaival és az énekes madarak
muzsikájával. Lágy szél simogatta arcukat, Bledthnek kedvese jutott
eszébe, mintha az ő selymes újjai cirógatnák, ettől össszeszorúlt a
szíve. Lassan feltünt szemük előtt az elfek tábora, gomolygó füstöt és
finom illatokat hozott feléjük a szél, biztosan már várják őket az
ebéddel... Kissé fáradtan érkeztek meg, néhány kunyhótól eltekintve a
fákon építették ki az erdő gyermekei csodálatra méltó lakhelyeiket. Kis
fatálkákban hozták az elf asszonyok az étket. Valami ismeretlen de,
finom csemegét, gyümölcsnek tünt. Bledth Frayon nem sokat
gondolkodott rajta mi lehet, befalta... már éhes volt és persze
megbízott a tündékben. Zein körbe vezette őket, megmutatta nekik a
kunyhókat ahol lepihenhetnek. Hasonló kényelem fogadta őket amit az
otthoni táborban megszoktak. Bledth nem ment a többiekkel vadászni,
hiába hivták. Csendes magányba búrkolózva várta az éjt. A nap már
leáldozott és az éj kiterjesztette sötét leplét az égboltra, de a hold és
a csillagok fényes ragyogását nem oltotta ki. A többiek visszatértek a
sikeres vadászatról, s a tábortűz körül vigadtak. Frayon csak a harcot
várta - vajon eljönnek -e ma éjjel a goblinok. Már későre járt, úgy
érezte nem fognak jönni, de egyszer csak lármára lett figyelmes.
Harcosok hangjai hívták fegyverbe az embereket, vagy épp veszélyre
figyelmeztettek. Acélpengéjét kivonva megnézte elmosódott
tükörképét a fényes pengében, elszánt szempár tekintett vissza rá.
Félelmet nem ismerve rontott ki az ajtón. Egymásba ölelkező fegyverek
és földön fetrengő testek fogadták. Elborúlt aggyal belevetette magát
a küzdelembe, egymás után vágta le az elébe kerülő, rárontó lényeket.
Fényes pengéjét sötét, zöldes ragacs borította - nem emberi lények
vére. Halálhörgés, pengecsattogás, sikolyok, kiontott belek, vér töltötte
be minden érzékszervét, csak az ölésre koncentrált. Féktelenül,
megállíthatatlanul tört előre és pusztitott el minden ellenséget. Vagy
elfogytak a támadók vagy az elmenekültek, de a csata elhalt.
Sebesülteket láttak el, hullákat takarítottak el... Bledth csak ekkor
figyelt fel rá mikkel harcoltak... Kecses, de jó erőben lévő harcosok, a
tündérek csillámló hajával, de zöldes bőrrel és förtelmes szaggal. Elf és
goblin nemzette korcsoknak tüntek, de ez természetes úton nem
lehetséges. Biztosan mágia lehet a dologban.... gonosz varázslat lehet,
mely egybe olvaszt két lényt... - emlékezett izzó tekintetükre. Mindenki
elszörnyülködött a dolgon. Zein megjegyezte, most már világos miért
raboltak el goblinok elfeket a múltkori csatában. Mindenki lepihent,
erőt gyűjtött a kimerítő csata után.... talán holnap újra meg kell
védeniük a tábort.... Reggel az egyik társuk akiről azt hitték meghalt,
előkerült. Elmesélte, hogy követte a menekülő goblin fattyakat és
rátalált a búvóhelyükre. Egy sziklába vájt barlangra innen nem messze.
Bemerészkedett óvatosan, hogy megkémlelje hányan vannak, kik
vannak ott. Szörnyü szertartásról számolt be, melynek során elfeket és
goblinokat varázslat segítségével egy testté olvasztanak. Az így
létrejött démoni lényeknek tudatvarázzsal megparancsolják, hogy az
elfek ellen fordúljanak. A vezetőjük nem más mint egy elf nő a táborban
lakók közül, kit kitaszítottak, mert gonosz célokra használta a mágiát.
Vélhetőleg bosszút akar állni. Ezeken az eseményeken morfondírozva
Bledth már eldöntötte, felkutatja a barlangot és végez mindenkivel. Ha
nem segítenek neki.... hát legalább a túlvilágon majd találkozik
Aynával.... Előadta tervét a többieknek. Zein és a többi elszánt
fegyverforgató is egyetértett. Elfogyasztották az aznapi ebédet és
elindultak, hogy még éjjel vérüket vegyék az ocsmány lényeknek... Az
ismerős erdőben haladtak, de nem volt oly barátságos mint szokott.
Sűrü dzsungelszerű növényzeten haladtak át és a fák göcsörtös ágai
vagy mérgező tüskés növények mindig megnehezítették az útjukat.
Mintha valamely mágia által az erdő is ellenük fordúlt volna. A nap
egyre lejjebb kúszott az ég tetejéről, mintha a közelgő veszély elől
menekülne.... egyre sötétebb lett. A távolban feltünt a szikla és a belé
vájt barlang... Ahogy közeledtek egyre nagyobra nőtt, alakja
fenyegetően tornyosúlt föléjük.... sötét erődként. Fény pislákolt ki
belőle és tivornyázás zajait hallották. Elindultak, hogy behatoljanak és
lemészárolják a bent lévőket. Nem féltek a haláltól, inkább attól, hogy
fogságba esnek és valamely szörnyű varázslat áldozataivá válnak.
Óvatosan lépkedtek, bár a könnyű léptü elfek nem csaptak zajt a
barlang hideg kövezetén, mely sárgán derengett a tűz fényétől. Nem
messze egy tűz körül goblinok és borzalmas keresztezett
teremtmények vigadtak. Hátrébb egy kőböl faragott trónon sötét ruhás
elfnő magasodott gonosz tekintettel alatvalói fölé. Gonoszan hajló
ajkai megremegtek amint észrevette a betolakodókat. Parancsot adott
a támadásra. Az elfek csapata sem tétovázott, fegyverüket védekezőn
maguk elé emelve rohantak az ellenfélre. Zein íját megfeszítvén
távolról lőtte a goblinokat. A nyílvesszői egy idő után nem találtak
célba... a gonosz elfnő irányitgatta őket Zein társait leöldösvén, aki
kardját előrántván rohant a többiek segítségére. Bledth a bájos, de
kegyetlen elf-boszorkányt szemelte ki áldozatul. Néhány töpörödött
goblint átküldve a túlvilágra neki rontott. Mintha láthatatlan falba
ütközött volna megtántorodott, s valamely erő a barlang falának
csapta. Szerencséjére nem olyan erővel, hogy eszméletét vesztette
volna. Talpra állt, hogy ismét szembe nézzen a mágiával.... és a kard
győzedelmeskedjen felette. Eközben elf barátja is a mágiahasználóra
vetette magát hátulról a nyakába ugorva, így megzavarva, hogy újabb
varázslatot létre hozzon. Frayon kihasználva az alkalmat
megrohamozta a kitaszítottat felhasítván gyomrát. Kiontott belek és
vér szennyezte be a barlang padlóját. Az elfnő isszonyú sikollyal
kilehelte lelkét. Gyilkosa kirántotta kardját a halottból. A boszorkány
megsemmisítésével a goblin - elf keverék lények szerte foszlottak, mint
valami jelenések. Győztek.... elindultak, hogy minnél előbb maguk
mögött tudják a szörnyű helyet. Már az erdőben jártak a maradék
megmaradt harcossal. Bledth táborából jövő embek mind odavesztek
csak ő maradt egyedül. Nem ment vissza az elfekhez, félúton
elbúcsozott és más úton tartott hazafelé.
- Köszönöm, hogy segítettél - búcsozkodott a barátjától Zein - nélküled
nem ment volna.
- Nincs mit köszönnöd - mosolygott a harcos - mindig segítek egy régi
barátnak. Elbúcsúztak és elindultak külön útjukon. Frayon
visszaemlékezett a dicső harcra, a győzelemre, amíg harcolt nem
gondolt Aynára, de most ismét ő tölti ki minden gondolatát.
Magányosan és szomorúan bandukolt haza a sötét erdőben. Amint
mendegélt valamely hang szólította a sötétből... szerelme hangja
suttogva hívta őt.... Bledth azt hitte a képzelete játszik vele, de aztán
egy sötét alakot pillantott meg a fák között. Közelebb ment és látta
tényleg Ayna az.... de haja sötétebb lett...vörös ajkai vértelenné
váltak... hónál fehérebb bőre szinte világított.... csak szemei voltak
sötétek szinte izzotak valamely vágytól.
- Te vagy az tényleg? - hitetlenkedett a harcos.
- Igen szerelmem, már régen vártam, hogy találkozhassak veled újra....
- De megváltoztál, mi történt veled?
- Tudod azon az éjszakán mikor megtámadtak a vámpírok,
elraboltak...én is vámpírrá váltam. Örökké élek.... bár mások vérén...
de szeretlek még mindig, jöjj velem, válj te is az éj gyxermekévé....és
örökké élhetünk együtt szerelmem. És megcsókolta Bledthet, de nem
fórrón mint máskor, ajkai vérdermesztőren fagyosak voltak... hideg
halott ajkak. A harcos nem ebbe a lányba volt szerelmes, ez már egy
vámpír, ő inkább meghalna minthogy nem emberi lénnyel ölelkezzen.
Valahogy a lány hideg ajkai a szívét is megfagyasztották...
- Nem, nem vágyom ilyen életre mint a tiéd, még akkor se ha veled
lehetnák örökre. A lány arcán könnycsepp gördült le és ajkai sírásra
görbültek.
- Így az örök élet is csak szenvedés és átok, ha te nem lehetsz velem...
ölj meg Bledth.... enyit mondott és elfullt a hangja. Frayon tudta, hogy
ez így egyiküknek sem jó, a lány csak szenvedne nélküle és ő nem adja
fel önmagát, az elveit, a szíve csak a régi Aynáért dobogott... Előhúzta
már oly sok csatát megélt kardját... nem sokat várt, már nem bírta
hallgatni a keserű zokogást.... Még egy utolsó szó hagyta el a
vámpírlány ajkát és a feje elvált a testétől.
Bledth Frayon kitörölte a szemébe gyűlt könnyeket, majd eltemette a
holttestet. Magányosan, szomorúbban mint valaha indúlt haza... a
fejében viszhangzott mindvégig és talán mindig is ott fog
visszhangzani az az utolsó szó, amit az éjszaka gyermeke suttogott
mielőtt lefejezte: "Szeretlek"...

- Vége -