A Pogány

S a fiú egyszercsak ottvolt. A hőn áhított pogány világban, s már nem kívánta a halált.Kunyhója, melyet maga ácsolt a havasokban, igazi otthonként várta.
Az egész világ békésen mosolygott Erdély bérceire, amit újra az ősi nép vehetett birtokába.A fiú boldogan várhatta kedvesét, kinek nevét háza minden deszkájába belerótta. De a lány ígérete ellenére nem jött, hiába állt készen egy teljes világ fogadására.
És a fiú újra egyedül maradt forrón szeretett hegyeivel, a vad, de kiszámítható természttel, és élte a havasi emberek békés napjait.A boldog külső alatt az azonban újra nőtt a gyűlölet.-"Hát sosem lesz már vége?!"-fakadt ki egy reggelen, mikor már sokadszorra ébredt könnyektől átitatott bundán.Agyában, lelkében még őrizte az álom végső maradványait, kedvese arcát, majdani gyermekük hangját.Ezen a reggelen azonban a fiú nem bírta tovább, és kötelet hurkolt a háza előtti fa ágára, nyakát átbújtatta a hurkon, kirúgta maga alól székét, majd egy utolsó sóhaj hagyta el egyre jobban duzzadó ajkait.Mivel a faluban ritka vendég volt, jódarabig senkinek nem tűnt fel hiánya.S eljött a pogány tél, mire a fiú úgy várt, de sosem élhette meg.Jégcsapok sorakoztak aszott testén, s ahogy a sosem múló szél hintáztatta a porhüvelyt, a jégcsapok kísérteties dalt zengtek. De ezt csak az üverekben élő vadak hallották.
A tavasz beköszöntével viszont új látogatója érkezett az immár lakatlanná vált háznak. A fiú kedvese jött el, de már csak a kötélről lerohadt csontok maradványait találta a fák alatt, ahol fél évvel korábban még egy boldog élet várta.Ebből mára csak egy halom csont, és egy gyűlöletes, düledező viskó maradt, szerelme emlékével.


"Szenvedély a szó
fogadd el, bármeddig szól
átkarol a fény
újvilág, legyőzlek én!"
/Ossian - Szenvedély/