A nappali fény 2

- A VÁRHOZ! Mindenki. Gyerünk, gyerünk, mozgás!
Amint elkiáltotta magát Tarim, máris megindult visszafelé. Közben az agya végig azon járt, hogy hogyan fognak legyőzni, vagy elüldözni két keytont, miközben hátulról a kígyónyelvűek próbálják majd áttörni a védelmet. Sok csatát megvívott már, de még egy sem volt ilyen reménytelen, ilyen elkeserítő hiszen a hadserege csupán 20 ezer fős volt a csata kezdetekor, az ellenség meg 100 ezer főt számlált, nem beszélve a mágusokról, és a két sárkányról.

Egy kiáltás vált ki a többi közül, de sajnos nem volt elég érthető, és várnia kellett, míg megismétli a kiáltó a mondott szavakat. Mikor meghallotta megint, már tudta mit akar az neki mondani. A Kígyók a medvecsapdát alkalmazva közeledtek előttük balról és jobbról. Már csak pár méter hiányzott, hogy egyesüljön előttük a fal, és mire ők odaérnek, valószínűleg már sokkal többen lesznek előttük, és nem tudják átvágni magukat. Sohasem érzett még ekkora dühöt, és elkeseredettséget, mint amekkora most kerülgette. Hogyan volt képes ezeket a dolgokat figyelmen kívül hagyni? A balgasága miatt most őket is lemészárolják, mint egy birkát a vágóhídon, és a várban levőknek sincs esélyük a túlélésre.

- Most mit csinálunk kapitány? - Kérdezték körülötte az emberek tanácstalanul. Tehát így lesz vége, gondolta. Remélem én, és az embereim gyorsan meghalunk, szenvedés nélkül. A várban levőknek is ezt kívánta, és nekilódult az előttük összezáródott kígyóknak. Az emberei pedig követték őt....

- Trombol tagh! Esszikorilka! Senfiklaia! - Egy villám csapott le a földbe hatalmas köveket, és sok sarat szétszórva.
- Elimno kilta! Fejezte be a teleportációs varázslatot a magas, szürke mágus.
De a látvány, ami fogadta, megdöbbentő, és elkeserítő volt.
Baloldalt 2 ocsmány sárkányt látott amint ördögi, rég elfeledett nyelven kántáltak pusztító varázslatot.
Jobb oldalt, nem messze a vártól, csak egy mészárszéket látott, tele emberi testrészekkel, kígyónyelvűekkel, és néhány még életben maradt katonával, akiknek már nem volt sok hátra.
Hát mégis elkésett! Pedig úgy igyekezett, ahogy csak tudott.
Rettentő dühét nem tudta, és nem is akarta leplezni. A sárkányok felé fordult, és belekezdett a kirikol varázslatba.
A torkát marták a szavak, és érezte, hogy vér szivárog fel a gégéjéből, de folytatta. Ha nem lép közbe időben, elsöprő erővel akkor a katonák hiába haltak meg a harcmezőn, mert az újjászületés nem valósul meg.

Helli for nikalbuk! Atisz, aszteriokl!- Szinte megváltásként sóhajtott fel a jól ismert varázsszavak kiejtésekor.
Ekkor összeesett. Ezt a varázslatot nem emberi mágusoknak találták ki, ezért annyi energiát kivett belőle, hogy nem bírt talpon maradni! De a hallása remekül működött igaz, időbe telt, mire felfogta, hogy mit hall. A keytonok halálhörgései voltak ezek. Arcát elöntötte a mosoly, és ekkor újabb hagokat hallott: Csatakiáltás hangja.

A horda megindult a vár felé, hogy elpusztítsanak mindenkit...