A leigázott erdő 4. 5. Fejezet

4. Fejezet:Váratlan találkozás

Halkan sóhajtok. Magam sem tudom, mit szeretnék, mit gondolok Caius-szal kapcsolatban. Lehajtom a fejem, és Angel felé indulok. Hűl az idő, esteledik. Fázva bújok a madár szárnya alá. Felmelegít, és halkan szólva odahajol hozzám:
-Miért tűröd, ha nem szereted, és miért utasítod el, ha igen?
-Fogalmam sincs, Angel. Azt se tudom, mit érzek. Csak hát.... Én Harcos vagyok, ő bűnöző. A dolgom lenne börtönbe juttatni tetteiért, és a Harcosok amúgy is magányosan élnek.
-Tényleg ezt szeretnéd, Light?
-Igen...
-Nem vagy határozott, tehát nem vagy benne biztos.
-Angel, ez nekem megfelel. A többi nem érdekel.
-A te életed, Lightning, de nem fogod bírni. Hosszú ideig nem.
-Majd meglátjuk...- Leereszkedik a földig, összekuporodok mellé, hogy szárnya alól ne jöjjek ki. Elalszunk.
Másnap hajnalban Angel mocorgására ébredek. Próbál felébreszteni. Nyújtózom egyet, úgy jelzem, hogy ébren vagyok. Egy lágy, gyengéd, ártatlan, angyali énekhez hasonló hangot hallok:
-Ébredj fel, emberi lény!-Felpattan a szemem, előjövök, és magam is elcsodálkozom a látványtól: Páros ujjú paták, mint az őzé, csak ezüstös, fehéres, nem is tudom mihez hasonlítani e színt. A szőre hófehér, láthatóan selymes, puha, és szinte világít. A lába olyan, mint egy lóé. Feljebb emelem tekintetem, és egy ló izmos testét látom, szőre ugyanolyan hófehér, és enyhén világít. Sörénye, mint a téli napsugarak, hófehér függönyként lóg le nyakáról. Gyémánt kék szemébe nézek, ragyog benne a jó szándék, a szeretet, az ártatlanság. Arany színű csavart, de egyenesen magasodó szarv koronázza homlokát. Féltérdre ereszkedem, és meghajolok az unikornis előtt. Ismét hallom csodás hangját:
-Kelj fel, és nézz a szemembe, kérlek!- Miután engedelmeskedek, folytatja:- Hallhatom a neved?
-Lightning. Lightning Farron.
-Én Hajnalfény vagyok. Szeretném megköszönni segítségedet.
-Tudja hogyan kerültek ide a démonok? Vagy honnan?
-Bár tudnám...! És tegezz, kérlek!
-Lehetetlent kér tőlem. Semmit nem tud?
-Nem itt van a vezetőjük, nyugatról tértek be az erdőbe. A növényektől kapják az energiát, ami őket táplálja. Többet nem tudok.
-Sokat segített. Köszönetem az öné.-Meghajolok előtte, hogy elköszönjek, aztán elindulok nyugat felé. Hallom patája furcsa, jellegzetes hangját, melyet leginkább egy tóba hulló kő loccsanásához tudnék hasonlítani. Lépteiből tudom, hogy ő is elment. Furcsa... Az unikornisok csak legendákban, mesékben léteznek. Sosem hittem másképp. Tudományosan nincs bizonyítva a létezésük, csak vannak, akik azt állítják, hogy láttak egy-egy példányt. Érdekes, hogy a legendákkal ellentétben nem ménesekben élnek. Hát, én egy dologban vagyok biztos ezzel kapcsolatban: Ha valaki tudná, hogy láttam egyet, diliházban végezném. Tűnődésemből egy démon váratlan támadása ébreszt fel. Elvágódok a földön. Előkapom a kardom, és a most rám ugró démont vágom vele ketté, aztán átfordítom a fegyverem pengéjét, szabaddá téve ezzel a csövet, fordul a markolat is, és golyót engedek a köpenyemet szorongató démon koponyájába. Letámadtak, ez jó jel, közeledhetek rejtekhelyükre. Felállok, és megyek tovább. Már érzem a szagukat. Nem túl kellemes, sőt, gyomorforgató egy bűz ez. Ahogy tovább megyek már látom az elfeketedett növényeket. Hozzáérek az egyikhez, mire az porrá lesz. Tökéletes pusztítás, hibátlan munka... Kardomat ismét használnom kell, golyókkal irtom a seregként özönlő démonokat. Estére se fogynak el. Ismét hűvös van, és sötétedik. Meglepődésemre Caius megjelenik mellettem:
-Kell egy kis segítség, nemde?
-Hm...!-Felelem, és enyhe, de gúnyos félmosollyal pillantok rá. Együtt hajnalra végzünk a többmilliós sötét sereggel. Körülnézünk a területen, de semmi védelemre szorulót nem találunk.
-Mit védenek ennyire?-Caius kérdésére minden megvilágosodik előttem, hogy miért voltak itt démonok, hogy miért nincs itt semmi rejtekhelyre vezető nyom. Szemembe düh és hidegség költözik.
-Elterelés. A lényeg máshol van. Valószínűleg az erdő másik részében tombolta le a valódi sereg az erdőt.
-De ha ez egy elterelő sereg volt...Mekkora létszámú a teljes csapat?!-Engem is ez a kérdés aggaszt.

5.Fejezet: Caius...!

-Lightning!-Utánam szalad, mert elindultam visszafelé.- Hova mész?
-Tőled el.
-Ne csináld már!-Megfogja a kezem, megállít.- Próbáljunk meg összedolgozni. Mint anno, Devilként csináltuk, kérlek! Segítsük egymást! Kérlek...!
-Szánalmas...-Nem méltatom pillantásra sem, mennék tovább, de erősen fogja a kezem. Megint észre kell vennem, hogy egy bizonyos határon belül, de ő irányít. Megadóan sóhajtok, és fejem bólintva billen.- Próba. 2 napod van.
-Pihenjünk le, alvásra szükség van. És változtathatnál tekinteted értelmén... Olyan ellenséges...!
-Zavar?- még inkább szúrós tekintettel nézek rá. Közelebb húz magához, de kiszenvedem magam karjai közül, és megyek tovább Angel-ék felé. Követ, és ez idegesít, de kénytelen vagyok eltűrni. Angel sokkal jobban nézett ki, mint ketrecében, de látszott rajta, hogy ő, velem ellentétben végigaludta az éjszakát, nem fog velem aludni. Így felmászom az egyik fára, olyan ágat választok, ahol Caius még véletlenül sem tud a közelemben aludni. Nem törődve a férfival, mély álomba merülök. Mikor magamhoz térek, nagy meglepetés fogad: Caius karjai között fekszem. Körülnézek, egy szobában vagyunk, egy ágyon. Ő még alszik. Kinézek az ablakon, még az erdőben vagyunk. Óvatosan megpróbálok felkelni, de megszólal:
-Ne menj el...!-Hangja halk, keze utánam nyúlva a levegőbe markol. Az ablakhoz lépek vele nem törődve, és körülkémlelem a tájat. Nem ismerős, fogalmam sincs, hol vagyok. Caius hátulról átölel. -Hogy aludtál?
-Kellemesen.-Felé fordulok-Hova hoztál?- kérdem halkan.
-Itt lakom. Pár hónapja legalábbis.
-Akkor tudod, mikor jöttek be a démonok?
-Nem. Miattuk jöttem ide én is.
-Miattuk??! Mióta segítesz te erdőkön??!
-Amióta a párom kedvenc erdejéről van szó. Na meg közrejátszik az is, hogy a harcosok megharagudtak rám egy kicsit társuk meggyilkolása miatt...
-Hm..!-Egészen kedves tekintettel nézek rá, enyhén mosolyogva, látom a szemén, hogy ennek örül. De semmiben sem vagyok biztos. Talán ő sem tudja, hogy pontosan mit szeretne. A közeledéséből ítélve nem akar rosszat, de nem határozott. Próbál meggyőzni, kedveskedni, segíteni. Figyelem a szemét, ami reménytől csillogva néz vissza rám. A vállára hajtom fejem, most jólesik közelsége. Simogatni kezdi a hátam, de most nem utasítom el. Maradunk így kb. 10-15 hosszú percig. Aztán elenged, az ajtóhoz megy, át a konyhába, és a kardommal a kezében tér vissza. Felém nyújtja, elveszem tőle, és elrakom. Ismét közelebb lép hozzám, rám mosolyog.
-Még vannak démonok.-Mondom, mire mosolya eltűnik.
-Nem ér rá, igaz?
-Amíg várunk, a növények pusztulnak. Nincs idő.
-De szén lesz belőlük, gyönyörűen égő feketeszén. Drágán el lehet adni.
-Remélem a pénzből golyókra költesz, amivel a démonok fejét lövöd szét! Elvégre, a növények nagy árat fizetnek azért a pénzért.
-Megfogtál...-Közvetlen elém lép, ismét átölel.
-Szeretethiány?- kérdem, és eltolom magamtól.
-Nem, a Te hiányod. Te hiányzol.
-Mindjárt elkezdelek sajnálni..!-Tekintetem ismét hideg.
-Ezt mondom, hogy ha itt vagy sem vagy velem.
-Hűvös van, nem?
-Hűvös??? Fázol?-Kérdésére bólintok, majd libabőrös kezemre nézek.- Felmelegítselek?- Kérdi kacér mosollyal.
-Kötve hiszem, hogy egyformán értelmezzük e kérdést...
-A piszkos fantáziád még mindig megvan, Devilből...
-Ez gyógyíthatatlan, kezelhetetlen tulajdonság.-Közelebb lép, kezeimet a falhoz szorítja, fejem mellé. Azt hiszi, nem tudok szabadulni, de ráhagyom. Ajkaimra hajol, és hosszú csókot ad, mit nem viszonzok. Hozzám simul, így teljesen a falhoz nyom. Csókját egyre  kellemesebbnek érzem. Egy kezével fogja meg mindkét kezemet a fejem fölött. Másik keze végigsimít arcomon, cirógatva áthalad a nyakamon, és oldalamat simogatja. Ekkor nyelvét is a játékba hívja, viszonzom csókját. Majd elválok szájától, és kezeimet mozgatom, hogy elengedjen, de nem teszi.
-Engedj..! Engedd el a kezem!
-De nem mész el!-E szavaira elvigyorodom.
-Megint kétértelmű...!-Elenged, átölelem, és megcsókolom...
Később kimegyünk az erőbe, hogy démonvadászatot tartsunk, de a démonokat most  nem leljük meg, és Hajnalfénnyel sem találkoztam. A családomnak nem esett bántódása.
-Vajon a démonok elpusztultak a támadásunk miatt?-kérdezte Caius.
-Lehetséges. De arra még nem kaptam választ, hogy honnan jöttek...
-Nem mindegy az? Már nincsenek.
-De ez nem garancia arra, hogy vissza sem térnek.
-Kettőnk helyzete akkor most...?-Mikor észreveszi, hogy ebből nyertesen nem jön ki, témát vált.
-Amennyiben senki nem tudja meg, van esélyed.
-Miért? Senkinek egy szót se...!
-Harcostársaim meg is ölnének, ha a fülükbe jutna a hír...
-Ez esetben hallgatok.
-Reméltem is!-Bár enyhén mosolygok, szemem komoly, és fegyelmező. Megadóan sóhajtok, és elgondolkodom: Egy hete még Caius az ellenségem volt, sokat ártott nekem, most meg? Én bújok a karjai közé. De nem is érdekel... Nem Neki adtam esélyt, hanem Kettőnknek. Nagy veszélybe sodortam ezzel magam. Vajon kiáll majd mellettem, ha a harcostársaim ellenem fordulnak? Vagy Amodar kapitány? Szembe merne vele szállni értem? Vagy ha távozásra kényszerítenek, akkor utánam jönne? Felmerül bennem a kérdés, hogy mennyit ér ő nekem? E kérdés megválaszolatlan, és ebből rögtön tudom, hogy közös utunk nem lesz hosszú, de elvezet valahová. Tapasztalatokat ad, olyanokat, melyet a másik, magányos út nem ad meg nekem. Hogy jó vagy rossz tapasztalatok lesznek-e ezek? Az a jövőben derül ki.