A leigázott erdő 2. Fejezet

2. Fejezet: Az első lépések

Felállok és elindulok visszafelé. Kardom előveszem, de puskaként fogom használni. Haladok a démonok felé, leellenőrzöm a másik kezemben lévő pisztolyom tárát. Már hallom a morgásukat. Mikor meglátom az első fekete fát, mindkét fegyvert célzásra emelem, és sortüzet engedek a démonokra. Pár órás küzdelem után erről a részről ki lettek irtva a démonok és egyéb "szépségek". Elég fáradt vagyok, már nem látok élesen. A fejem szét akar szakadni a borzalmas ricsaj miatt. Fegyvereimet visszarakom a tokjaikba, és elhagyom a csatateret, felmegyek egy olyan élő fára, amiről nem látszik a pusztulás. Ez éjjel nem tudtam gondolkodni, ahogy eldőltem, már aludtam is.
Másnap később ébredtem, mint szoktam. Már 10 óra is lehetett. Csodás hangot hallottam: madárcsicsergést. Szabad, víg dallamot énekelt. Számomra ez olyan értékes, felszabadító volt, hogy nem lehet szavakba önteni. Volt eredménye a tegnapi harcomnak. Felkelek, és keresni kezdem a madarat. Egy verebet látok a szemben lévő fán. Ez nagyon jó jel. Őszintén örülök neki. Mély levegőt veszek, lemászok a fáról és elindulok a csatatér felé. Ekkor megeredt az eső, én megyek tovább. Mikor elérem a célhelyemet, enyhe, büszke mosollyal nézem végig, amint a víz nyomtalanul eltünteti a démonok tetemét, a vért és a golyókat. A fák újra kizöldülnek, újra élnek. Gaia velem van. Arcom ismét érzelemmentes lesz: Angel-ékről semmi hír. És még mindig nincs tippem sem, mi történhetett velük. Az esőnek köszönhetően teljesen eláztam, de nem zavart. Szeretem az esőt, akárcsak felnevelőim és fajtájuk is. A hajamból csavarni lehet a vizet, ami azt jelenti, hogy szép hullámos lesz, amikor megszárad. Elindultam ismét észak felé. Nyomokat keresek. Délig semmi hír, de most, mintha látnék valamit!
-Angel? Angel!-Hallom Angel vijjogását, hív, engem. Odasietek hozzá, és megrémülök: ketrecek! Elfogták az állatokat! Soványak, gyengék. A kicsik és a gyengébbek elpusztultak. Félnek tőlem, még a családom is! Előveszem a pisztolyom, és a ketrec zárához illesztem a csövet. Meghúzom a ravaszt, mire a fegyver a maga nagy hangjával elsül. A madarak a ketrec ellentétes oldalához húzódnak. Kinyitom az ajtót, és megyek tovább, az összes állatot kiengedem. Angel odajön hozzám, elbeszélgetünk a nyelvükön. Én kezdem:
-Megvagytok?
-Többé kevésbé...Hova tűnél?
-Embereknél voltam, visszamentem a fajtámhoz.
-Megértem. Te hogy vagy?
-Jól, kivételesen jó hangulatom van.
-Kivételesen???!-Felém nyújtja a fejét, nagy szemeket meresztve néz a szemembe. Lehajtom a fejem.
-Az emberek teljesen mások, nem mindig, sőt, sosem vidámak. Nem játszanak, nincs kikapcsolódásuk, keveset mosolyognak. Rengeteg dolguk, problémájuk, és sok elvárásuk van. 50 év alatt alkalmazkodtam hozzájuk. Harcosként magas feltételeknek kell megfelelnem. Beleolvadtam az emberek szürke tömegébe, de sok tízezer embert mentettem már meg. És most titeket foglak.
-Szürke tömeg? Harcos? Számomra idegen fogalmak.
-A Harcos egy olyan ember, aki a saját életét is kockára téve megmenti a többit, legyőzi a rosszakat, mindig minden körülmény között példát mutat. Illedelmes, segítőkész, jó szándékú, de az érzéseit féltve elrejti. Jó kardforgató, megfelel a gondolkodása a feltételeknek, küldetésekre jár...
-És a szürke tömeg?
-Az embereknek sok problémával kell megbirkózniuk. Ezért elfeledkeznek pár dologról, mint például a szabadság, a törődés, a boldogság, az összetartás. És a sok elkeseredett ember alkot egy szürke tömeget.
-Tehát...Te sem vagy vidám? -Erre a kérdésre sóhajtok, és megrázom a fejem. Angel folytatja:
-De itt maradsz, és leszel, ugye?
-Nem. Nem maradhatok.
-De miért nem?!
-Angel, 50 évet éltem ebben, és már nem tudok belőle kiszakadni. -Oldalra lépve elfordulok tőle, úgy folytatom:-Elbúcsúzni tértem vissza hozzátok. Nem valószínű, hogy újra láttok, miután most elmegyek.
-De...! De...!
-Sajnálom, de nem ígérhetem meg. Viszont azt sem, hogy nem jövök többet. Sosem lehet tudni, mit hoz az élet.
-Lightning!-Érzem, hogy a kezemhez bújik, látom a szemén azt a keserűséget, azt a magányosságot, amit én legbelül érzek szüntelen, de sosem mutatom ki senkinek. Belesajdul a szívem, átölelem, és hosszú percekig nem mozdulunk meg. Érzem az apai szeretetét, a különös kapcsolatot, ami ennél az állatfajnál sokkal jobban megmarad, mint az embereknél. Egy cochobo sosem válik meg kölykétől, és a fióka is igényli a törődést.  10-30 generáció él együtt, együtt nevelik a legkisebbeket. Egy halk, barátságos vijjogás ébreszt ki gondolatomból:
-Ne menj!-Kér Angel kedvesen. Lehajtom fejem, s elengedem.
-Sajnálom, de ezt nem tehetem. Angel, engem várnak, mint Harcosra, rám számítanak.-Sóhajtok egyet, s a ketrecekhez lépek gyártót, vagy tulajdonost keresek rajta, de nincs felirat. Ahogy Angel lehajtott fejjel elmegy, a szívem megszakad. Háttal a ketrec hideg rácsának dőlök. Miért zárhatták őket be? Ezen tűnődök. Az állatok esznek, a ragadozók zsákmányaikon össze-összevesznek. El vagyok keseredve, de nem látszik arcomon. Csak tűnődök, várom a holnapot.